a társaik is. A Halászék szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott
fehér galamb csücsült, egy hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja
lehurcolkodott, a másik oldalon már úgy leröppent az alacsony ülésről,
akár a pipiske az árokpartról az útra. A másik úr, karvai Karvay
Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült zászlóssal, akit néhány
heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A zászlós is lelépett a
szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé indúlt.
Mindnyájan megörültek egymásnak. Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban
is volnának. Mind a ketten orosz foglyokat szeretnének kapni a
„táborból". Nagy a hiány munkáskézben.
--Akkor ne sokat ácsorogjunk,--indítványozta az öreg Halász.--A gyerekek
üljenek a te szánkádra és menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te
pedig gyere ide hozzám,--annyi a beszélgetni valónk.
Így történt. A gyerekek a Karvayék szánkóján előre surrantak. Az öregek
a másik szánon követték őket és elmélyedtek aközben mindenféle komoly
beszélgetésbe, gazdálkodási bajok megállapításába.
*
A két gyerek kis ideig némán ült egymás mellett; mind a kettőn
elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett volna, aki figyelje őket.
Azután a zászlós megszólalt:
--Mondja, Katica, miért nem válaszolt a levelemre?
A sötétszemű fruska elpirult; gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé
fordította:
--Nem kaptam én magától levelet,--mondta mohó mentegetődzéssel.
A fiú olyan tekintettel csudálkozott, amelyben az örömnek s az
elégedetlenségnek egyképen volt nyoma.
--Istenem--mondta--akkor mégsem úgy van, hogy szándékosan mellőzött;
(emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen hosszú levelet írtam!
(Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az ilyen levél.)
--Nem kaptam,--erősítette a kisleány;--semmit sem kaptam én.
--S ha megkapta volna a levelemet, válaszolt volna rá?
--Hogyne!
--Szívesen?
--Szívesen!
Az ifju olyat lendűlt a szánkában, hogy majdnem kifordult belőle.
--Hurráh! Akkor minden jól van; akkor nem búsulok tovább!--kiáltotta.
A leányka elpirult. Mosolygott egy kicsit, de nem merte mutatni, hogy
valami kellemeset érez.
--Ne kiabáljon úgy,--súgta, jelentősen intve fejecskéjével a kocsis
felé.
A fiú megértette.
--Süket,--mondta boldogan, abbeli nekiszelesedett örömében, hogy a leány
ezzel a bizalmas intésével titkos összeesküvésnek válik részesévé, ő
vele együtt.
--Édes Katica! Édes kis Katica!--áradozott a hevülő zászlós, de nem
tudta folytatni. Csak nézte a mellette riadtan meghúzódó eleven
virágszálat, aki csak a feje elfordításával próbálta megérttetni, hogy
nem akar többet is hallani.
De a zászlós már máshol is kiáltotta a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit
elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz' olyan gyönyörűséges, olyan minden
vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták.
--Édes kis Katicám!--tört ki végre belőle,--nagyon szeretem magát!...
Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő
lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós
utánakapott s megfogta.
--Hallgasson! Eresszen!--mondta Katica szemérmesen.
--Nem hallgattam--e eddig?--mormolta a zászlós, miközben a leány
karjáról lesiklott a keze; --pedig tudta maga... tudott maga mindent. És
aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen
közönyös.
--Mit tettem én? Mikor tettem én valamit?--riadozott a leány és nagy
szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán.
--Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a
tavasszal,--ó, már háromnegyed éve!--arra kértem magát Petőéknél a nagy
kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy
eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak
egy gondolatnyi kis időre, s...
--Éppen akkor véletlenül leesett a kontyom; igazán nem akartam; de a
tenniszezés közben meglazúlt... --hadarta a leány tiltakozva.
--Még ezt is elveszi tőlem?
Olyan nagy bánat volt a hangjában, hogy a leány megsajnálta:
--Nem veszem el,--mondta hirtelen--azért sem veszem el. Gondoljon, amit
akar.
--Katicám!
A zászlós a jó meleg szánkótakaró alatt a kis leány kezét kereste.
--Adja ide, szívem, adja ide, hadd szoríthassam meg egy picit.
--Nem! Hova gondol? Nem. Látnak is...
--És ha nem látnának?
A leány hamisan mosolygott:
--De látnak.
--Feleljen, könyörgök.
--Mondtam már, hogy: de látnak.
--Katica, maga kegyetlen; látja ezt a sok havat? Maga is ilyen fehér,
hideg, ragyogó, megbűvölő, de fagyos. Mondja, ha már nem bírtam magammal
és mindent megvallottam, mi lesz most már énvelem?
--Az Isten majd megsegíti és hazakerül épségben, végképen.
--Nem a jó Istennel van nekem most bajom. Én most csak azt akarom tudni,
gondolt--e rám... nem, ez nem elég, nekem ennél több kell, sokkal több:
szeret--e egy kicsit. Mondja, kis Katicám? Gondolja meg, mit mond; mert
ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök vissza többet soha--soha...
A leány megszeppent. Anyáskodó gyöngédséggel mondta:
--Lássa, nincsen esze.
--Szeret--e? Erre feleljen nekem.
--Ahogy maga mondta,--volt a rebbenős, szemérmes, halk válasz.
--Hogy mondtam? én istenkém.
--„Egy kicsit..." így mondta.
A zászlós most már nem bírt boldog meghatottságával. Odaerőszakolta a
kezét a kis leány muffjába és szótlanul szorongatta az engedelmessé vált
kezecskét.
A szánka eközben röpült; a havas táj egyetlen végetlen fehérségbe
veszett; alig látszott rajta egy--egy kis sötét folt; egy--egy félig
behavazott bokor... a csutkaföldek mentén gubbaszkodó fogolycsapatok;
messzire innen néhány varjú lomhán húzott el valamerre, ahol tanyák
vannak.
Olyan igazi tél volt; a lovak fülére, sörényére zuzmara--gyöngyök
rakodtak le; a levegő tisztának látszott, mégis tele volt párázattál,
amely parányi jegechulliatással ülepedett le a szánkára s a benne
levőkre. Még a nagy csend is a teljes, tökéletes telet bizonyította.
Sehol senki; még egy cippanó madár sem. És mégis tavasz volt; édes,
verőfényes tavasz; a hótenger szikrázásából is kiáradó tavasz.
A zászlós megszólalt.
--Fel vagyok terjesztve kitüntetésre és előléptetésre; mindennap várom a
tiszti kinevezésemet; még édesapám sem tudja; megakartam lepni, csak
magának mondom meg.
A kisleány egy picit visszaszorította a fiú kezét.
--Úgy tekintem magát, mint a menyasszonyomat!... súgta a zászlós.
--Jaj!...
--Mint a kis feleségemet!
--Jaj!
Ez a két elsugott ijedt „jaj" olyan volt a fiunak, mint a szférák
muzsikája.
Mind a ketten megborzongtak, de nem a hidegtől.
--Katicám, lelkem, ezentúl, ír, ugy--e? akkor is ír, ha tőlem nem kap
hírt, tudja, milyen nehéz az néha, hogy ott kint írjon az ember.
Különben teszek én arról,--mondta hevesen, elszántan.
A leány megint azzal a néma kérdéssel, azzal a rebbenős tekintettel
fordult hozzá:
--Tudja mit? én még ma megkérem az apjától.
--Szent isten!
--Én nem bírok úgy visszamenni a poklok tornácára, ha nincs, ami az
üdvösségem reményével védjen meg minden rossztól. Ha magát most ide nem
igérik, akkor én elesem, érzem...
A leány elsápadt.
--Kérjen meg inkább, csak ne mondjon ilyeneket. (A szeme elborult,
könybe lábbadt.)
Összenéztek.
A fiú kivette a zsebkendőjét s meghatva törölte meg a kisleány könyes
szemét. Azután egymásra mosolyogtak.
A szánka befordult az állampusztára, ahol a rabokon kívül a fogolytábor
lakói is el voltak helyezve.
A két gyereknek már csak pillanataik lehettek ilyen édes kettesben. A
fiú valamit akart még. Sürgetve kérdezte:
--Katicám, édes kis Katicám, addig is, amíg a szüleink megtudhatják...
nem merte folytatni, benső megdöbbenéssel csak annyit tett még hozzá:
--igen?!
A kisleány lesütötte a szemét és kis vártatva, alig észrevehetően
bólintott; a szája csak annyira nyílt meg, amennyire egy
lélekzetvételhez kellett. A fiú mégis meghallotta a remegő "igent..."
*
Amikor a szánkák megállottak s az urak kiszállottak, a két öreg elbámult
a fiatalokon.
--Nézd,--mondta Halász Karvaynak,--nézd, milyen pirosak; majd kicsattan
az arcuk.
Karvay-papa legyintett:
--Hja, a fiatalság! Ezeké a világ.
VACSORAKÖZBEN.
Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a
kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja--igazgatja, úgy halad
befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a
terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van):--Jó estét,
édesem; ezt már igazán nem kellene tennie... Utánam küldöz a kaszinóba,
az ember röstelkedik; még majd "alakká" leszek, akinek számon tartott
kimenője van... Afféle papucshős--hírem támad; tetszenék ez magának?
Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és
nyugalom):--Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt
mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját
játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát
olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára
készíttettem el.
Az úr (indulatosan): A vacsora!... bánom is én a vacsorát!
Az asszony (nyugodtan): De én bánom.
Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni.
Az asszony: Erről lehetne beszélni--ezutánra. De mára ilyen
megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz.
Az úr (legyint és dünnyög):--Igértem; persze, hogy igértem, de
ottfeledkeztem.
Az asszony:--És ha én "feledkeztem" volna valahol s aztán most maga
várna?
Az úr (felpattan): Az más!
Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan
tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány
behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a
házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja):
Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az
ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?!
De hisz' nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy
pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt
mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más
az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kiváncsi vagyok rá.
Az úr (kissé gúnyosan és benső bosszankodással): Köszönöm a szíves
engedelmet. Azért más, mert én férfi vagyok; a ház feje vagyok: azt
tehetem, amit nekem tetszik; vagy nem?!
Az asszony (határozottan): Nem.
Az úr (leteszi a villát, úgy néz kérdően a feleségére. Vár.)
Az asszony: Nem teheti azt, ami ellenkezik az illemmel, az
udvariassággal, a gyöngédséggel, egy szóval mindazzal, amire én a
férjemtől feltétlenül számítok.
Az úr: No, és olyan nagy dolog volt?...
Az asszony: Hogy a partija időn túl is előbbre való legyen nálamnál?!
Igen, ez nagy dolog.
Az úr (magában lázadozva): És ugyan mit tennél, ha azt mondanám, hogy
ilyen semimiségek miatt nem engedem magamat kizökkenteni a
kerékvágásomból? Mert az csak frázis, hogy a párti előbbvaló lenne
náladnál, ebben megnyugtatlak.
Az asszony: Köszönöm. De ha ezentúl nem tartod meg a szavadat, akkor
majd én is feloldva érzem magamat az enyém alól.
Az úr (gúnyosan): Ah, lám, a kis Francillon!
Az asszony: Erre nem gondoltam, de különben is tévedsz; én nem lennék
„Francillon"; Francillon egy szegény, kapkodó, vergődő asszony volt,
minden igazi határozottság nélkül.
Az úr: Ugy! S te nem lennél az?!
Az asszony: Nem. (Csenget. A szobaleány másik tálat hoz és kimegy.)
Az úr (nagy szemet meresztve): No, és?
Az asszony: Egyék ebből a rántott bárányból szerencsére még nem száradt
ki; Teréz nagyon ügyes leány;--mit jelent az, hogy: "no, és?"
Az úr: Várnám a folytatást.
Az asszony: Egyelőre nincsen. Én nem fenyegettem magát semmivel sem,
mert nem gondoltam rá, hogy fenyegethetném is. De--én szótartó vagyok.
Az úr: Hm--hm!
Az asszony: Lássa Kálmán, magának tudnia kellett, hogy kit köt az
életéhez, vagy: hogy kihez köti magát, amikor utánam járt. Én egy
pillanatra sem tévesztettem meg; nem voltam megalkuvó. Amikor a
szerelmét megvallotta, nyiltan néztem a szemébe, úgy mondtam, hogy én is
szeretem magát; de azt is megmondtam, hogyha csalódnám magában, ha
kiábrándulnék, akkor bizonyosan nem szeretném többé és akkor nem is
maradnék maga mellett. Én úgy tudtam, hogy maga tetőtől talpig úr, hogy
eszes, finom ember, hogy magában meg lehet bízni és hogy engem szeret;
természetesen: nagyon szeret. Nos, én feltétlenül számítok arra, hogy
maga mellettem és velem szemben mindezt a tulajdonságát állandóan
megtartja és engem boldoggá igyekszik tenni mindenképpen. Én ebből nem
engedek.
Az úr (kissé nyugtalanul): Mi panasza lehet rám?
Az asszony: Egyelőre még nem sok, de éppen azt akarom biztosítani, hogy
ne is lehessen. Sem ma, sem holnap, sem azután. Hat esztendeje tart a mi
boldog házaséletiink és ha nem lehet boldogabb, mint eddig volt:
kevesebbel sem érem be, erről biztosítom. Én semmiféle újítást,
változtatást, más életrendet, sem ezen, sem azon a címen el nem fogadok;
semmivel, ami az eddiginél lelkileg kevesebb, vagy hátrányosabb, be nem
érem. Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk, vagy sehogy. Hat esztendő alatt
maga egyszer sem,--újra mondom--egyszer sem látott engem felületesnek,
maga iránt kevésbé figyelmesnek, gyöngédnek, odaadónak; vagy tán magának
azért volna joga ilyesmihez, mert férfi és mert ráadásul még férj is?
Hatéves férj, harmincötéves korában, az élete tetején, amikor a
legférfiasabbnak kell lennie?
Az úr: Igen, igen, tudom; mindez nagyon szép, de vannak az életben
konvenciók...
Az asszony: Amelyek közül az első az, hogy a feleség soha elhanyagolva
ne legyen, egy másodpercre, egy pillanatra sem. Az a "feleség" elvégre
is sokkal többet tesz az uráért s az urának, amikor neki adja az egész
tiszta lényét, az érintetlenségét, az egész életre szóló hűségét; azt a
szándékát, hogy csak őneki éljen, hogy végigdajkálja bár még oly erős,
hatalmas, férfias urát is az életen: mint amit a sokszor sokfelé tépett
férfi egyáltalában adhat a nejének, még a legjobb szándékok mellett is.
Ha az érzelmekben s ha a ragaszkodásnak minden nyilvánulásában nincs
teljes egyenlőség és ha a nő ebben megrövidültnek érezheti magát, akkor
nagy igazságtalanság történik vele még akkor is, habár egyébiránt
tejben--vajban fürödhetnek. A nagy mód, a "jó élet" sohasem elégítheti
ki az igazi asszony lelkét; már pedig, ha a lélek nélkülöz, akkor az
álmodott boldogság szertefoszlik s az asszony vagy boldogtalanná vagy a
világ szerint rosszá, vagy mindkettővé válik...
Az úr (közbevág):--A "világ szerint"? Csak a világ szerint?
Az asszony: A legtöbb esetben--csak. Hisz tíz úgynevezett "rossz"
asszony közül legalább hetet az ura maga ront el azzal, hogy nem tud,
vagy nem akar vele okosan bánni; hogy a lelki életével nem, vagy alig
törődik; hogy a hangulatait, benső nyugtalanságait meg nem látja, meg
nem érti, azokkal nem foglalkozik; hogy magára hagyja az aszszonyt sok
fájdalmas, titkos tűnődéseivel, amelyek eleinte talán a férjet illetik,
de később eltérülnek valami új lelki élet irányai felé. Az a férj, aki
azt hiszi, hogy lelkes asszony--aki tudnillik nem báb és nem
gép--beérheti azzal, hogy őt jó gazdasszonyként kiszolgálja, máris
elvesztette a feleségében az igazi élettársat;--és vajjon lehet--e
megalázóbb, szörnyűbb az önérzetes asszonyra, mint annak a sejtése,
megerősödő tapasztalata, hogy az ura, amikor hozzá közeledik, nem a
lelkét, hanem a testét követeli s ő maga is nem az érzelmét, hanem az
ösztönét hozza, kínálja?! Erre a sorsra jutni én nem akarok, nem is
fogok.
Az úr (nagy szemet mereszt):--S te azt hiszed, azt hihetnéd... hát nem
látod napról--napra, hogy kim vagy?
Az asszony:--Dehogy nem; látom én azt; de látni is akarom mindig,
folyvást. Azt mink nem fogjuk elkezdeni, hogy férjemuram külön keresse a
maga passzióit,--mert akkor mindjárt be is végeztük. Én nem vagyok és
nem leszek „pótolható". Nekem minden kell, vagy semmi. Én azt akarom,
azt várom, azt követelem, hogy az uram a legnagyobb és egyetlen
boldogságát abban lelje, érezze, ha a hivatásán kívül, amely előttem is
szent és mindenek fölött való, egyedül nekem élhet. Az uram szerelmének
a bensőséges heve rám is ragad, engem is szerelemmel telít meg; de a
hidegülésétől egyszerre megdermedek; én tudom az asszonysiker legnagyobb
titkát, talizmánját: mindig csak visszaadni, --adni csak a nagyon
szerelmes egyetlenegynek, akinek a határtalanul édes boldogsága által
válunk magunk is boldoggá, legyőzötten is diadalmassá. A magamfajta
asszony várát nem lehet bevenni; azt csak feladni szoktuk annak, akin
diadalmaskodunk, mert rabunkká tettük azzal, hogy szerethet bennünket.
Az úr:--Ejnye, de sok furcsát tud maga, galambom.
Az asszony:--Gondolkodom; ennyi az egész
Az úr:--Az istenért, mikor ér rá mindezt így kieszelni?
Az asszony:--Amikor magamban vagyok. Amikor maga a pártija után fut.
Az úr:--Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a
„pártizásra"...
Az asszony:--S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc
helyett félkilencig.
Az úr (mosolyog):--A spárga?
Az asszony:--Vagy én. Hát nem mindegy az?
Az úr:--De mennyire nem! (Felugrik, odasiet a feleségéhez s kezet csókol
neki.)
Az asszony (derülő arccal engedi, hogy az ura becézze):--Nem volt jó a
spárga?
Az úr:--Ej, mit a spárga!... te vagy jó, gyönyörüm, te!
Az asszony:--Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek
magának; egyszer már szószegő volt.
Az úr (hevülőben):--Soha többet!.. Csókolj meg.
Az asszony (elfordul):--Ma nem.
Az úr:--Éppen ma; most, mindjárt!
Az asszony:--Nem, nem! (Ellenkezik.)
Az úr:--Ne légy kegyetlen, ne bánts!
Az asszony (kacag):--Én bántom? Mivel?
Az ura erővel megöleli. Mind a ketten elfojtva, fuladozva nevetnek.
Az asszony (kiszabadítja magát):--Menjen a kaszinóba; várja a pártija,
siessen.
Az úr:--Nem kell; csak te kellesz; ha megcsókolsz, holnap kilépek a
kaszinóból.
Az asszony:--Hátha nem csókolom meg?
Az úr (egyet gondol, de nagyot):--Akkor is kilépek!
Az asszony (kitárja a két karját):--Akkor gyere ide!...
Mind a ketten a teljes diadal érzetével ölelik meg egymást.
EGYMÁS ÖZVEGYEI.
Parády Ambrus, a Nyírség első gavallérja, elvette a szépséges Tary Évát,
akinél nekivalóbb párt hetedhét országon sem találhatott volna. Mégis
nagy baj lett a dologból;--pedig nagyon boldogan kezdték.
Azért illettek össze annyira, mert mind a ketten egyformán szilajak,
szertelenek, kiszámíthatatlanok voltak; így hát tetszhettek egymásnak.
Már az a mód is, ahogy Ambrus udvarolt és a szerelmét bizonygatta,
szörnyen a kedvére volt Évának. A legény azon kezdte, hogy aki
fiatalember komolyabban mert forgolódni a kiválasztotja körül, azt
mindet kardélre hányta, lévén a legjobb bajvívója nemcsak a
Tisza--vidékének, hanem az egész országnak is. Okot könnyű volt találnia
az ilyesmire; kivált minthogy az ellenfelei is többnyire „nyíri
bicskások“ voltak; ami alatt a virtusságot kell érteni, minden rosszabb
vonatkozás nélkül.
De nem is volt csuda, hogy Ambrus--barátunk bomlott Éváért. Édesebb kis
teremtést nem szülhet földi anya. Olyan volt Tary Éva, mint egy pompás
kis kolibri, amelynek fülemülehangot adott az a nagy Titok, aki a
világot rendezgeti és kormányozza. Afféle tündérke volt. aki földi
mulatozásaközben éjfélen túl is itt maradt és azután nem bírt
visszatalálni igazi hazájába.
A járása--mozgása eszébe juttatott az embernek egy szál virágot, amelyet
a szellő sodrít arrább. Szemében a bűbájos nyári éjszakák fénye
derengett. Szája szögletén állandóan ott hamiskodott az a férfibolondító
mosolygás, ahogyan senki más sem mosolygott a világon. Ha megszólalt, az
a legszebb zenével ért fel,--kivált Parády Ambrusnak.
Amikor végre úgy elverekedte a legény a vetélytársakat, hogy már senki
sem mutatkozott közülök a szemhatáron, akkor azt mondta Évicának lássa,
magát most már úgysem veszi el senkisem; tudja mit, legyen a feleségem.
Tary Éva kacagott egyet és--Parády Ambrusné lett.
*
Attól a naptól kezdve Ambrus meghalt a régi társaságára nézve. Amilyen
mulatós, nagykedvű legény volt azelőtt, olyan bolondul szerelmes férj
vált belőle. Kivitte az ő kis kolibriját a pusztai kastélyába és olyan
mézesheteket élt ott vele, hogy még a legjobb pajtásai sem hallották
többet a hírét. Színét annál kevésbé látták. Ez a rejtett boldogság
majdnem teljes két esztendeig tartott. Akkor egyszerre az történt, hogy
Ambrus betoppant egy este a cimborái közé, akik éppen mind együtt
voltak. El lehet képzelni, hogy fogadták; micsoda gaudium lett abból.
Ambrus csak hajnalban fogatott be s ugyancsak jókedvűen csördített a
„négyes“ közé. Hosszú ostora csapójával megcsípte az ostorhegyes fülét s
hajrá, röpült haza.
A tajtékzó lovak olyan dübörgéssel robogtak a kastély boltíves kapuja
alá, hogy még az emeleten is fel kellett arra ébredni.
Éva asszony becsöngette a szobaleányát. Mi történik odalent? kérdezte
csicsergő madárhangon s az orrocskáját egy kicsit kidugta a selyempaplan
alól.
Már fényes reggel volt s a szobaleány az ablakból jól láthatta, hogy mi
történt odalent.--Az úr jött meg, mondta félénken, mintha attól tartana,
hogy ő kap ki az úr helyett, aki ilyenkor kerül elő.
De az asszonyka nem volt többre kíváncsi. Csak ennyit mondott:--Maris
kérem, zárja be az ajtót belülről kulcsra; maga pedig menjen ki szépen a
fürdőszobán keresztül. Azzal már át is billent a másik oldalára és
csakazértis édesdeden folytatta megzavart álmát.
Kopogtatott--e Ambrus azon a bezárt ajtón, arról nem szól a krónika;
hanem a cimborák aznap este megint nagy murit csaptak, mert vacsora
idejére megint ott volt köztök a „megtért". Persze hogy folyt a pezsgő,
húzta a cigány, csendült a pohár, meg a nóta.
Hanem erről már mindenki tudott másnap. És mindenki találgatta, hogy mi
lehet az oka az Ambrus nagy kedvének. Akik legkevesebbet kutatták, azok
beérték azzal, hogy vállat vontak és azt mondták: kutyából nem lesz
szalonna. De olyan is volt nemcsak egy, aki egyebet sejtett s az asszony
körül tapogatódzott a gyanújával.
Ambrus senkivel sem törődött; megjött harmadnap is, negyednap is, meg a
negyedik héten is: --mindennap. És mindennap hajnalban fogatott be. A
cimborák már kezdtek végképen kidőlni mellőle. Csak ő maradt egyformán
ugyanaz. Mulatott, de veszett jókedvét senkisem tapasztalta. Az úri
illendőség határán túl semmit sem követett el; el sem hitték neki a
cimborák, hogy igazán mulat. Még amikor nagy ostorpattogtatással
kihajtott is hajnalonkint a városból, úgy ült a bakon feszesen, mintha
kőből lett volna,
Addig--addig, hogy a szépséges Tary Éva egyet gondolt és amikor egyszer
megint egymagára maradt, összecsomagolt s hazaszökött a szüleihez, búcsú
nélkül.
Most azután egyszerre minden kisült. Most már mindent tudott a
világ.--Na úgy--e, hogy az asszony körül volt baj?--Bizonyos, hogy
válnak. Ezek egymásra úntak.
Hanem amelyik nyelves cimbora először tett csiklandós célzást az esetre,
az kapott Ambrustól mindjárt egy olyan simogatást az arcára, hogy
vánkossá dagadt tőle az ábrázata. Ebből természetesen újra csak párbaj
kerekedett, ami annyit változtatott a helyzeten, hogy a cimbora dagadt
arcából snicli lett.
Ezek után már csak a suttogók folytatták az érdeklődést; azok is
titokban. De még így is a füléhez jutott Ambrusnak, hogy van már valaki,
aki a válás után szívesen elvenné Tary Évát s ezzel a komoly szándékkal
teszegeti tiszteletét az asszony szüleinél.
Ambrus befogatott és odahajtott a felesége lakása elé. Éppen jókor. Az a
bizonyos kérőjelölt is akkor érkezett meg, mintha hívásra jött volna.
Ezt, szegényt, már csak úgy magyarázat nélkül érte a szenteletlen
bérmálás. Másnapra pedig csak a félfeje látszott ki a pólyából, amelybe
a párbajdoktorok bepakkolták.
Ezek után éppen ott volt Tary Éva, ahol akkor, amikor először udvarolt
neki az ura ilyenformán. Elkerülte a házokat mindenki, aki gyanus
lehetett. Ha százszorta gyönyörűbb és megejtőbb lett volna is az
éjfélszemű lidércke, még akkor sem akadt volna, aki megkockáztassa a
közeledés következményeit. Úgy illett, hogy Ambrus úr ezért kárpótolja
valamiképen az ő unatkozó kis életpárját; tehát nagyon udvarias levélben
meghívta vacsorára --a cimborák asztalához; minthogy éppen a születése
napját készült megtartani.
Tary Éva dacosan szorította össze éles, hófehér cicafogát és azt üzente
a levélre, csak úgy szóval, hogy:--„Köszönöm, ott leszek!"