felhő váltott át, de csak annál ragyogóbbnak tetszett utána a
meg--megujuló verőfény. A csánki--major fölött, a domboldalon terülő
szálerdő alján, széles szalaggal huzódott a vágás, amelyre végtelenül
finom, enyhe zöldet lehelt a kezdődő rügyezés. Az édes, szépséges szűzi
tavasz rámosolygott az egész világra s a fák, a bokrok, a füvek, mind
éledezni kezdtek attól.
Csánk Elemér, a major fiatal ura és gazdája, puskával a vállán toppant
be a feleségéhez, aki az üveges verandán olvasgatott.--Jöjjön velem,
cica, hivogatta. Kisétálunk együtt a vágásba; itt vannak a sneffek, ma
talán jó huzás lesz.
Az asszonyka felugrott. Az örömtől egyszerre még pirosabb lett az arca,
amely hamvasan üde volt, mint az érőben levő őszibarack.--Megyek,
aranyom, már indulok is; csak a kendőmet hamar... így ni!...
Fejére könnyű kendőt kötött; hátul, parasztmenyecskésen, csokorra
csomózta; nagykendőjét a vállára dobta, még csak maga köré sem fonta.
Azután indultak.
Az udvaron boldogan csatlakozott hozzájok Heki, a vén vizsla; ő nélküle
bizonyára hiányos lett volna ez a kis kirándulás; Heki legalább így
érezte.
Felséges tavaszi délután volt. A major környékén pipiskék fürdöttek az
út porában; a rőzserakásokon száz meg száz veréb csevegett, ugrándozott,
bohóskodott; az erdőig terjedő vetéstáblák búja zölddel ékeskedtek,; a
pacsirta már próbálgatta tavaszi himnuszát. A fiatalasszony az ura
karjára dőlve, mohón szítta az illatos fuvalmakat, amelyek az erdő felől
áradtak errefelé.--Jaj, de jó, kis uram! Meglássa, becsípek ettől a
balzsamos levegőtől.
Az ura hamisan bíztatta:--Csak rajta, szivecském, én nekem úgy lesz még
jobb...
Összekacagtak, mint két szerelmes gerlice. Heki bömbölve forgott
körülöttök; szinte siettette őket. De azért eltartott egy órát, amig
végre az erdőig jutottak; pedig az egész út, a majortól odáig, kényelmes
sétával sem lett volna több, tizenöt--husz percnél. Hanem az asszonyka
minden útszéli bokron talált egy lecsípni való rügyet; a mezőn meg nyíló
százszor szépeket fedezett fel s abból szedett egy kis bokrétára válót.
Egy citromlepke szálldosott feléjök, azt megkergette. Mire a vágásig
jutottak, már alkonyodni kezdett.
*
A verőfény lassan--lassan gyengült s az ég nyugatjáról mosolygott vissza
az erdőre, amelynek dalos elevensége még javában tartott. A tavasz,
eleje már visszahozott egy párt a kis szárnyas lantosok közül, amelyek
az ősszel elvándoroltak volt; --az itt telelőknek meg éppenséggel szűk
volt a világ, kikeleti nagy lelkesedésökben. Sármány cirpegett itt is,
ott is; sordély serregett a bokron; vörösbegy bújkált a sűrű tüskék
között; cinkék surrogtak át egyik cserjéről a másikra;--és a fekete
rigók olyan zenebonát csaptak, mintha övék lett volna az egész vágás.
Vagy tán az övék is volt. Mindenesetre azé az édes, zsongító, elandalító
hangulaté, amelybe az. ilyen rigócsacsogás ringat. Amikor a madárvilág
beszédes kedves cigánymuzsikusai tele fuvolázzák az erdőt, ahol laknak:
aki hallja--hallgatja őket, lassankint mintha mindjobban megértené,
mikor van ebben újjongás, mikor kiváncsi kérdés, mikor meg szerelem,
tele vallomással, enyelgéssel, követeléssel és kinálkozással.
Az asszonyka nem tudott hova lenni. Jaj de jó, itt;--de szép
itt;--mondogatta. És a madárkák után nézegetve, megkérdezte:--Melyik a
sneff?
--Ó, maga!--maga édes;--várjon csak; a sneff majd később jön.--Akkor már
este lesz;--egészen este lesz;--minden madár elhallgat; csak a sneff
mondja hangosan: „cpsz! cpsz! kro--kroj! kroj--kroj!..."
--Úgy teszen?... Jé!... és nem fogok én félni?
--Dehogy is fél, szivem. Majd meglássa. A sneff nem bántja magát. Várjon
csak.--Menjünk még tovább, feljebb, szivecském, oda, a domboldalba;
lássa, ahol az a rezgőnyárfa--csoport nyúlkál az ég felé; ott szokott
húzni a sneff legjobban.
Az asszonyka megállott; komolyan nézett az urára. Összecsucsorította a
száját:--Hogy is mondja? Azt mondja: krojkrojkroj!
Kacagott s az ura nyakába ugrott. Heki bömbölt; ő már szeretett volna a
bokrok közt bújkálni, sneff után.--De most rászólt a gazdája; leintette:
--Pfuj, öreg! Majd máskor. Ma nem bokrászunk, vén csacsi.
Feljebb mentek. A domboldal csupa pázsit volt és egyszerre csak egészen
elkékült. Rengeteg ibolya nyílott ott.--A föld ibolyaillatot lélekzett.
Innen nem lehetett egykönnyen elmozdulni. A fiatalaszszony letérdelt,
úgy simogatta, csókolgatta, szedte a csuda kis kék virágot. Bíztatta az
urát:--Maga is, lelkem, maga is! Nem volt kis kosara, levetette a
fejkendőjét, abba gyűjtötte a kincsét, amennyi belefért. Még amikor
tovább csalta is az ura, visszavissza nézett; csókolta a szemével a
gyönyörűséges kékséget, amitől meg kellett válnia.
Mire a rezgőnyárfákhoz értek, már lement a nap. Kezdődött a szürkület.
Az ég kéksége halványodott; a rajta úszó felhők elborultak.
A gyönge rügyezés zöldje, idelent, megfakult.
Az erdő szívéből mintha nagyon finom fátyol emelkedett volna fel
ködszerűen és árnyékot borított volna mindenre.
Az énekes madarak elhallgattak lassankint; mindegyre kevesebb
hallatszott a sármány--cirregésből, a cinke--surrogásból.
Még csak a fekete rigók üzengettek egymásnak, szerelmesen.
Csánk szétnyitotta kis vadászszékét, amelyet a felesége számára, szijjon
rádobott volt a hátára.
--Ide üljön, szívem;--csöndesen legyen, figyeljen. Nemsokára mozog már a
sneff.
Az asszonyka utánozta az ura suttogó óvatos hangját:--Hol van most az a
sneff?--kérdezte titkolódzva.
--A sneff most valahol a bokrok közt van; még vár; arra vár, hogy minden
elcsöndesüljön.
--Oszt ott van a párja is? Ugy--e, mondja.
--Iszen, ha ott volna!--Akkor nem volna bolond az ebadta sneffje, hogy
ott hagyja,--kötekedett a vadász.
--Azok is úgy szeretik egymást? hol a párja, mondja?
--Hja, talán még nincsen is. Most keres majd; --talán épp ma este; ha
minden csöndes lesz, felrebben, elindul; végigjárja odafent az erdőt;
száll--száll, mint a lélek, halkan, lágyan; lenéz, széjjelnéz, körülnéz,
sneffkisasszonyt keres;--mindenütt szólítja, hívja:
„cpsz!--kro--kroj"--„hol vagy, kis menyasszonyom?"
--Úgy mondja, hogy szinte megborzongok belé. Na, mondja tovább; hát
aztán? Ha egymásra találtak, mit csinálnak?
--Akkor kergetik egymást;--a sneff--kisaszszony van elől; a sneff--úrfi
utána siet és nyújtogatja ám a hosszú csőrét!
--Csókolódni akar?
--Dehogy akar. A sneff nem csókolódik; csak a galamb. Tudja-e, galambom.
(Hirtelen lehajolt és nagyot cuppantott a felesége piros arcára.)
--Jaj! Vigyázzon;--nem vagyunk ám magunkban.
Heki csakugyan ott volt mellettök és a farkát csóválgatta. Csánk
rászólott:
--Heki! Dropp! Feküdj! Meg ne moccanj!
A vén vizsla hasra vágódott s elnyult. Még a szeme se rebbent.
--Szívem, kis galambom, most lehet ám, de hamar!... Még egyet..., még
egyet..., no még!...
--Maga bolondos,--nyögdécselte az aszszonyka borzongva. Maga
telhetetlen... hallja--e, jön a sneff, pszt!
Hallgatództak.
Csend volt. Már a fekete rigók is elhallgattak. Egyetlen egy sikkantott
még egyet, jó messzire innen. Talán megijesztette valami; róka, vagy
nyest, amely ott bujkálhatott a rigó bokra alatt. Hisz már este volt;
igazi este, amikor az éjjeli állat is mozdul, ébred s kezdi a maga
pályafutását.
A langyos esti levegőben imbolygó kis árnyak villantak el odafent. Csánk
riadtan kapta fel a puskáját, de megint csak levette a
válláról.--Szárnyas egér,--súgta a csudálkozó asszonykának. --Majd azt
hittem, hogy sneff.
--Jaj istenem, nem ragad a hajamba? Úgy szokott ám! Adja a zsebkendőjét,
hadd kötöm be vele a fejemet. Az én keszkenőm tele van ibolyával.
--Persze! hogy minden sneff egy mértföldnyiről meglássa azt a fehér
lepedőt. Itt a kalapom, fogja, ne féljen, hallgasson; legyen csendben.
--Maga nem fázik meg? Magának nincs sok haja. (Feltette a
kalapot.)--Mondja, illik az arcomhoz? Mit szól hozzá?
--Ha el nem hallgat, mindiárt agyon puszilom. Nézze meg az ember.--Nem
volt elég az imént?
Az, asszony hamisan int nemet, elfojtva kacag. Az ura vele kacag. Heki
nyugtalanul nyöszörög mellettök. Bizonosan ilyesmit gondol magában: manó
látott még ilyen sneffhúzást;--ezek csak elszerelmeskedik innen az
óvatos tündérmadarakat.
Csakugyan megint csókolódznak. Heki illedelmesen fordít nekik hátat. A
szárnyasegerek visszakanyarodnak, úgy lesik, hogy ugyan mi folyik itt;
micsoda társaság ez a sötétedő erdő magányában.
A közelben nagy kakatolás, zajos, szinte robajló repülés támad. Egy
fácánkakas emelkedik fel a gazosból; száll messzire, felgalyaz,
megtelepszik egy fán, éjszakára.
Ez már igazán a késő estét jelenti. Most már a fácánok is éjjeli szállás
után néznek, hogy odalent, a bokrok alján, baj ne érhesse őket.
Heki emelgeti lógó fülét, úgy bámul a kakatoló kakasra. Fent érces
károgással húz át egy szürke varjú; az is éjjeli szállásra megy, a
fészkéhez, amely a nagy erdők egyik magányos fáján várja.
Minden van, csak sneff nincs;--nem is érdemes lesni, várni;--nincs itt
most egyéb igazi gyönyörűség, mint amiben úgyis a legtöbb jó van a
világon. A boldog két szerelmes egymás nyakába omlik...
"Cpsz!--cpsz!... Kroj--kroj!..." hangzik felettök ebben a pillanatban.
Hamar szétrebbennek;--a férfi a puskájához kapkod;--célozni
próbál;--késő!--A homályos égen már messzire van innen az egymást
kergető sneff--pár.
Elől surran a kis sneff--menyasszony; utána szerelmes pisszegéssel a
vőlegénye. Már nem is látni őket;--már csak abból tudni hogy merre
járhatnak, hogy onnan hallani még az elhaló, távolodó pisszegést:
„cpsz!--cpsz!..."
Mintha az egész erdő halkan visszhangozná a csittító, csendre intő,
suttogó pisszentést, amivel a vándorló sneffek elbúcsúznak most innen.
Heki nyöszörög.
Az asszonyka felrezzen arra. Az urához simul, úgy suttogja: gyerünk
haza, édes.
JÁTÉK A TŰZZEL.
A Tarcsay--kastély kertjében nyílott a basarózsa. Olyan vérfoltosan
piroslott, mintha valami nagy szívből cseppenként hulldogált volna a
gyep közé. A piros foltokon túl normann--fenyők sötét fala szegte a
kertet. Azután kezdődött az erdő a fácánossal, ahol esténkint a
felgalyazó kakasok nagyokat rikoltottak.
A ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az
erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér
nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első
gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek
a szépséges Apolló--lepke juthatott eszébe róla.
Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem
tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és
tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste
a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott
játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki
áhitatosan leste szavait.--Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének,
gondolta a mamájok.
Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.
Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás--kelés. Aki ott megfordult, az
bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak
volt az ösvény mentén egy--egy pad, de azután egészen beleveszett az út
a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet
beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.
--Ne menjünk tovább, Bandi,--üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.
A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt.
A megbolygatott repkény közt elsurrant valami:--talán egy gyík. Fülledt
volt a levegő.
--Parancsolj velem, Lenke!
Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre
kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte,
elvonta.
--El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a
játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.
--Játék?!... és megszököl a folytatása elől?
Az asszony lesütötte a szemét.
--Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem
bocsátaná meg,--mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.
--Tehát őróla van szó?
--Őróla is.
--Hát még?
--Mirólunk, kettőnkről.
--Folytasd, kérlek.
--Nem fogsz megneheztelni?
--Terád?!!
Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt
gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette.
Várt.
--Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek
szüksége volt rám;--hívott.
--Ebben még semmi rendkivüli sincsen.
--Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor
elvetted?
--Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?
--Mondd meg előbb: szereted--e még most is.
Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:
--Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a
gyermekeim anyját.
--Csak úgy?
--Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.
--Tartok tőle, hogy tévedsz.
--Mondta?
--Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó
barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.
--Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.
--Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány.
Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid,
akit másképen szerettél?
Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:
--Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?
Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.
--Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda...
--Úgyis tudod. Megmondjam?
Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.
--Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak
valakitől, akit nem ösmerek.
--Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.
Kis ideig csend volt... A férfi szólalt meg újra.
--Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj
bátran, ha már elkezdted.
--Ő szeret téged, nagyon szeret.
--Jó--jó; de mit mondott egyebet?
--Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan.
--Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam.
--Erről tudok.
--Pedig nem minden volt „fenékig tejfel" az életemben.
--Tudom.
--Panaszkodott neked?
--Csak kitaláltam egyetmást;--a sorok között. De hogy is kerülhettetek
ti össze?
--Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom
van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók.
Az asszony némán játszadozott a napernyőjével.
--Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé
számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket
kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább
lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez
hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban
vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett
valami.
--Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak.
--Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig
egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság,
amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki
semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette.
--Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál...
Tarcsay vállat vont.
--Udvaroltam! Ahogy minden valamirevaló férfiember, minden valamirevaló
asszonynak udvarol. Szokásból, illendőségből, időtöltésből,
udvariasságból.
--De nagyon sokat voltál el hazulról. Gyanút keltettél.
--Amióta itt vagy, már hat hete, a lábamat sem tettem ki a pusztáról.
--Ez az.
--Mit akarsz ezzel mondani.
--Most nekem udvarolsz.
Tarcsay nevetett.
--Magatok akartátok. Az imént mondtad.
--Fájdalom, igaz.
--Csakhogy most minden egészen másképen van. Mert--én beléd szerettem.
--Hallgass erről Bandi.
--Meglep a vallomásom? nem tudtad? nem érezted? mered mondani?--Kell az
ilyen asszonynak sokat beszélni?
A sok kérdés szinte elárasztotta az asszonyt. Egyikre sem bírt, vagy nem
mert felelni. A férfi folytatta.
--Most hát tudom, hogy teneked meg kellett volna engem „gyógyítanod"
valami betegségemből, ami nem volt. És amikor beteggé tettél, azt
hiszed, elmúlik a bajom, ha azt mondod: nincs tovább a játék.
--Bocsáss meg, nem így akartam.
--Azért kellett most megvallanod, hogy minden csak játék volt, hogy
kiábrándíts. A lelkifurdalás bánt. De nem miattam, sőt még csak nem is
Edit miatt...
Az asszony csudálkozva várta a folytatást.
--Magad miatt, fejezte be a férfi.
--Hogy érted ezt?
--Úgy, édes Lenke, hogy mialatt a tűzzel játszottál, magad is megégtél.
Mert te is szeretsz engem.
Az asszony felpattant, hevesen tiltakozott.
--Nem igaz! Nem igaz!
--Maradj csak szépen a helyeden... Ha elkezdted, ne hagyjuk annyiban.
Hisz én hallgattam. Neked volt halaszthatatlan beszélni valód velem. Én
nem kérdeztelek. Ami engem érdekelt, azt én úgyis tudtam. Te éppen úgy
vagy az uraddal, mint én Edittel, vagy még úgyabbul. Az urad derék
ember, de az egész életed csupa hétköznap vele. Én egy liliomot kaptam,
aki inkább szent, mint asszony. Te egy automatának vagy a felesége, aki
a pénzkeresés hajszájában nem is ér rá, hogy szerelmes férj legyen. Az
én Editem máig is leányos riadozással titkolja saját maga előtt, hogy
viszonya van egy férfival, aki az ura. De tiköztetek meg éppenséggel
olyan az élet, mintha a házasságtok igaz sem volna. Szököl az urad elől,
akit sohasem szerettél.
--Rosszul esik, hogy bántod; hallgass kérlek.
--De az nem esett rosszul, hogy elvedd az eszemet és akkor azt mondd:
játék volt. elég volt; nem maradhatok tovább ezen a veszedelmes helyen.
--Hallgathattam volna.
--Akkor félmunkát végeztél volna, vagy még rosszabbat. Talán azt hiszed,
megmentenél Edit számára, ha ő most már nem valaki mástól féltene, hanem
tőled? Nyilatkoznod kellett, hogy felébressz. Hanem azt már én találom
ki, hogy nem is mersz tovább „játszani", mert érzed, hogy nagy a
tét;--de nem az enyémet félted, hanem a magadét.
Egy nagy hársfa volt előttök; annak a lombja közé most egy sárgarigó
röppent s ott fuvolázni kezdett. Az asszony, azt találta ki ürügynek a
hallgatásra, hogy odafigyelt. Csak később fordult a sógorához.
--Honnan mered te mindezt ilyen határozottsággal megállapítani?
--Onnan, hogy már rég megszüntek a kis kacérkodásaid, amelyek nem
tartoznak az igazi lényedhez s amelyek miatt én sokszor gondoltam
eleinte: be kár ezért az asszonyért! Te ma egészen más vagy, mint voltál
és minél jobban elfelejtgeted a „szerepedet", annál tisztábban látom,
hogy milyen kincs vagy.
--Igazán annak tartasz?
--Ugy--e, örülsz neki. Mondd, hogy örülsz.
--Szólásforma, udvarlás. Sok asszonynak mondtál már ilyet.
--Félsz örülni... Azt hiszed, abban vallomás volna.
--Nem bírom ezt a hangot, Bandi. Nyugtalanítasz vele.
--Most már késő; én már nem tudok másképen.
--Lásd,--ezzel üldözöl el. Mert inkább meghalnék, semhogy fájdalmat
okozzak Editnek.
--És ha nem okoznál? Vajjon nem lehet azt elkerülni? Ettől az
aggodalmadtól még nagyon boldoggá tehetsz.
Az asszony megdöbbent.
--Komolyan mondod ezt? feltételeznéd rólam?
--A hazárdjátékod után, amelyben számomra annyi igéret volt, te ezen
megütközöl? Magad akartad, hogy szeresselek.
--Ime a bűnhődésem. Még csak nem is tisztelsz; --megvetsz.
--Imádlak és te ezt jól tudod.
--Nem, nem igaz; nem szeretsz; akkor nem beszélnél így velem,
--Csak pörölj; csak szidj. Gyönyörűség az nekem. Felszabadítasz rá, hogy
meggyőzzelek.
--Úgysem hinnék neked; sohasem bírnék hinni. Nem abból a fából faragtak
téged;--tudok én sok mindent. Az egész multadat tudom. Könyvet írhatnék
rólad.
--Lenke, édes kis Lenkém, tagadod még, hogy szeretsz? Lehetne ennyi
szemrehányás máskép a szavaidban?
--Képzelődő! Csak hitesd al magaddal. Igazán tiszta őrület, amit
művelsz.
--Hát felelj egy kérdésemre.
--Kérdezz.
--Ha nem volna feleségem, lennél a feleségem?
--Mit felelhetek erre?--Úgyis mindegy. Csak azért sem lennék.
--Még egyet kérdezek. De erre úgysem mernél őszintén felelni.
--Most már követelem, hogy kérdezz.
--Ha elválnék Edittől, lennél a feleségem?
Az asszony megrezzent.
--Bolond, eszeveszett, Most már elég legyen...
--Látod, hogy nem felelsz.
--Ha Edit tudná, hogy miket fecsegünk itt össze--vissza!
--Ha csak el nem árulsz...
--Milyen csípős vagy. Megérdemlem, úgy--e.
--Nagyon szeretlek, ennyi az egész. Elvetted az eszemet.
--Még egy szó és itt hagylak. Már megyek is.
--Akkor búcsúzzál el tőlem. Csókolj meg...
--A vallomásaid után? Annak örökre vége édes barátom.
--Máskor is megcsókoltál.
--Mint a sógoromat.
--Csókolj meg úgy.
--Ohó! soha többet. És kérlek, ne kínozz. Már is úgy érzem, mintha bűnös
volnék. Én még ma utazom.
--Utánad megyek.
--Más sem hiányoznék. Mi lenne Edittel, mit gondolsz?
--Akkor itt pusztulok el valahogy, akárhogy.
--Istenem, mit csináljak már veled, Istenem
--Csókolj meg. Azután békén hagylak. Enynyit csak megérdemlek a nagy
játékveszteségem után.
Az asszony idegesen simította végig a halántékát. Töprengett. Küzdött
magával.
--Esküdjél meg, hogy ez lesz utolsó erőszakosságod.
--Esküszöm akármire.
--És hogy--nem udvarolsz többet annak a másiknak.
--Esküszöm--esküszöm; de mit érdekel ez téged, ha úgy sem szeretsz?
--És arra, hogy szeretni fogod Editet.
--Arra már régen megesküdtem.
--Szépen megtartottad.
--Amennyire csak ő maga megbírta tarttatni velem.
--Mire eskesselek még?... hogy igazán békét hagysz azután.
--Arra, hogy szeretni foglak, amíg élek.
--Látod, milyen javíthatatlan vagy.
--Gyógyíthatatlan vagyok. Egyre betegebb vagyok. Hiszen látod.
--Akkor nem lehet. Sohasem mernék Edit szeme közé nézni. Megyek innen.
Újra felugrott a fatörzsről; néhány lépést tett bizonytalan irányban a
gyepen; tétovázva nézett szét; figyelni, hallgatódzni látszott. Halvány
volt.
--Senki sincs itt, ne félj;--gyere vissza!--suttogták még a lombok is a
férfi esdeklő hivásával.
--Ne zaklass, nem megyek. Úgy sem megyek.
--Ha így hagysz el baj lesz, meglátod.
--Legyen eszed; isten áldjon meg Bandi...
A férfi mellette termett és megragadta a kezét.
--Addig el nem engedlek. Nézz meg jól és lásd mi van bennem. Ha meg nem
csókolsz, ha egyetlenegyszer, egy picit meg nem csókolsz...
Az asszonynyal forogni kezdett a világ. Már igazán csak szabadúlni
vágyott, akármi áron is. Vergődő kezét vaskapocs szorította. Őt marát
bágyasztó mágnes ellenállhatatlan ereje vonzotta. Ugy hajoltak
összébb--összébb, lassan, mint két szellőingatta lomb.
--Bandi!... Lenke!... hol vagytok?--hangzott ebben a pillanatban a
normann--fenyők felől.
--Szent isten, ez Edit! most rögtön eressz el! Szétrebbentek.
Az asszony a napernyőjét próbálta nyitogatni mintha amögé akart volna
bújni. Kétségbeesve intett a férfinak:
--Kiálts neki; hívjad;--én nem bírok szólani. Tarcsay összetette a
kezét.
--Csókolj meg hamar--hamar...
Már csak a levegőnek beszélt.
Az asszony nem várt tovább. Előre szaladt; vissza, a kertbe.
--Itt vagyunk, jövünk!--kiabálta aközben remegő hangon,
lélekzete--fogytán. De azért csak futott.
Mire Tarcsay a basarózsák táján hozzájok csatlakozott, a két asszony
hangosan kacagott valamin.
ÖVÉK A VILÁG.
A gyönyörűen havas táj országútján két csilingelő szánka jött egymással
szemközt. Az egyik a Halász--major felől, a másik a tengelyi puszta
irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az országútról egy mezei
dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik szánkának persze
balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra kanyarodás előtt
egyszerre állott meg mind a két szánka:
--Hóha--hó!...
--Szervusz, Bódi!--kiabált át a Halász--majorbeli szánka ura a
másikra.--Szervusz Marci!--hangzott a szivélyes üdvözlet onnan is.--Úgy
látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit közelebbről;
ezer esztendeje, hogy nem láttalak.