Produced by Tamás Róth, Hardi Attila János and the Online
Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.
BÁRSONY ISTVÁN
MAGYAR ÉLET
ELBESZÉLÉSEK
[Illustration]
PALLAS KIADÁSA
Pallas részvénytársaság nyomdája Budapesten.
A NAGYASSZONY HÁZASÍT.
Délután négy és öt óra közt lehetett az idő s a nagyasszonyék zöldzsalus
házát körülfogó magas elevensövény előtt, kívül az utcán, egy kis diák
járkált le és fel, miközben másnapi latin leckéjét ugyancsak hangosan
tanulgatta.
A városkának ezen a pontján, az úgynevezett „úri részen", kevés embert
lehetett látni ezidőtájt, minthogy kissé félreesett a forgalmas
piactértől, ahol az üzletek egymás hátán voltak. Az az egy pár egyszerű
polgárember, aki véletlenül erre vetődött, lelki épüléssel hallgathatta,
mennyire erőlködik a derék kis nebuló, hogy ropogós feladatát bevágja.
Belebújt a könyvébe és szorgalmasan ismételgette folyvást:
„Trans apud adversus quarto junguntur et ante,
Pone per adversum juxta prope versus et infra"...
Ezt a diák--hexametert úgy pattogtatta, hogy a szeme is dülledt belé, és
mintha szidna vele valakit, mindegyre hangosabban kiabálta:
„Trans apud adversus"... satöbbi.
Egyszer azután, amikor a közelségben éppen senki sem volt, könnyed és
sietős lépések morzsolták odabent, a sövényen túl levő virágos kertben a
porondot; halk ruhasuhogás hallatszott s a licium közé épített kis ajtó
egy pillanatra kinyílt.
Csak egy pillanatra; de a fülelő diák rögtön ott termett s szétnyitott
könyve alól előrántott valamit, amit eddigelé a könyv táblája alatt
rejtegetett. Hamar odaadta a kis ajtón kinéző valakinek, aki vérpiros
arccal és mohó kézzel kapott utána. Azután az ajtó becsapódott; a
diákocska pedig, „re bene gesta", jól végzett dolga kellemes tudatában
most már visszafelé sétált, haza, a szomszédos inspektori kúriára, és
gépies makacssággal, de már nem olyan hangosan magolta:
„Trans apud adversus quarto junguntur et ante"...
Aki a kis bokrétát olyan sebtében átvette volt, ezalatt már a virágos
kert lugasába osont és ott, riadozva, szívdobogva, meg--megrezzenve
bontogatta szét a piros és fehér szegfűk szorosan egymáshoz simuló,
együvé kötött bóbitáit, miközben félénken tekintgélt ki, hogy meg ne
lephessék. Madonna--arcú leányka volt a kis titkolódzó, a haja olyan
mint a sárga selyem, a szeme kékebb a vízparti nefelejcsnél, az
arcocskája üdébb még az almavirágnál is és most éppen majdhogy ki nem
csattant a benső izgulástól. A virágszálakat szétszedő ujjacskák
csakhamar találtak a szegfűbóbiták alatt valamit; egy öszszesodorított
papírososzlopocskát, amely köré az egész öklömnyi bokrétát kötötték
volt. A kis leány eleinte úgy fogta a papirost, mintha nagyon meleg lett
volna; de aztán felülkerekedett a kiváncsisága, s félszemével folyvást a
lugasba vezető ösvényt lesve, kibontotta a titkos levelet és elkezdte
olvasni.
Biz az, mi türés tagadás, szerelmes levélke volt a javából; tele
mindazzal a zűrzavaros bolondsággal, amiből a szerelmes levelek
általában megszületni szoktak. Mintha aki írta, gondolkodni sem igen
birt volna a nagy szívdobogástól, ami arra kényszerítette, hogy
meg--megálljon írásközben és forró fejét a tenyerébe hajtsa, úgy
tünődjék; szerelmes látással képzelődjék; aztán újra kezdje, folytassa
az írást, még zavarosabban, még szerelmesebben. Csuda, hogy a papiros
meg nem gyulad az ilyen lelki lobogástól. A levél csattanója pedig ez
volt: „Jolánka, lelkem, szívem, drágám, életem, mindenem, az Istenre
kérem, jöjjön ki egy kicsit; megbolondulok, ha ma nem látom, mert holnap
egy egész hétre kiküld a princi a gazdaságba; azalatt megőszülök; száz
esztendőt szenvedek végig maga nélkül. Jöjjön! várom a kerti kútnál;
tudja? ha nem jön, belevetem magamat s ott halok meg!"...
Nem is volt aláírva. Hisz' ilyet csak egyetlen egy ember írhatott nemes
Nánay Zsuzsanna nagyasszony egyetlen leányának, de az az egy is példásan
megkeserülné a merészségét, ha a nagyasszonynak tudomására jutna az
eféle.
A szende kis leány remegő kézzel tépte szét ezer darabra a hebehurgya
írást, és hamar lehajolt a lugast át meg átfonó vadszőlő tövéhez; ott
gyöngéd és rózsás körmeivel kis mélyedést vájt a puha földbe, valóságos
kis sirgödröt, amelybe a levélmaradványokat betemette. Ha ott az ember
jól körülnézett volna, sok ilyen liliputi sirhantot vehetett volna
észre. Valamennyi alatt egy--egy meghalt levélke porladt.
A kisasszonyka csak akkor nyugodott meg, amikor már kint volt a
lugasból. Munkakosarával a karján elindult; megkerülte a házat s arra
tartott, ahol a virágos kertből először a veteményesbe, aztán leghátul a
gyümölcsösbe lehetett eljutni.
Nem mindén apró ravaszkodás nélkül bolyongott egy kicsit a
veteményesben, hogy éppoly látszatával a céltalanságnak, húzódjék onnan
a gyümölcsös felé, ahol már javában érett a temérdek remek
kajszi--barack. Kicsattanó sárgapiros arcuk ezrével mosolygott a
sok--sok barackfáról.
A kisasszonyka elgondolta, hogy most is szép látvány ez; de mégis
mennyivel szebb volt, amikor ezek a fák kora tavaszszal egyszerre
virágzottak!... Amikor minden kis galyat végig befújt rajtok a virághó:
az alacsonytörzsű fák jobban hasonlítottak akkor hólepte halomhoz, mint
igazi fához. Alattok, a márciusi gyep közt, nyílott az aranysárga
pitypáng, a búján növő gyermeklánc, amelynek a pelyhét olyan szépen
viszi--viszi a szél... Milyen gyönyörüség volt ezen a puha kerti
szőnyegen álmodozni a, habfehér ernyők alatt, amelyek mindegyik
virágának jutott méhudvarló. A nagy fehér bokréták úgy eltakarták az
eget az alattok ébren álmodó szem elől, mintha visszatért volna a
gályákra a tél zuzmarája, hogy a legbűbájosabb csipkefüggönynyel
ékesítse a végetlen kékséget odafent. Ahol a függöny közt szeszélyes rés
támadt, ott lekukucskált a felséges fényes Nap!...
Talán ez az emlékezés csalogatta erre a kis leányt;--annyi bizonyos,
hogy közelebb--közelebb huzódott a fák közt a szomszédkert sövényéhez,
amelynek tüskés zordonságát a mellette felburjánzó vadnövényzeten kívül
sűrű bodzabokrok zöldje is enyhítette.
Túl a sövényen, ahol a bodzabokrok talán legjobban védték a nagyasszony
kertjét minden betolakodás ellen: egy emberfej látszott a zöld lombok
fölött. Egy fiatal férfifej, amely már régóta sóváran küldözte szét
szemének lángoló üzeneteit a barackfák közé. Amikor a leányka már a
szélső fák érett gyümölcseit nézegette, megszólalt a mohón kandikáló
fej:--Jolánka! Itt vagyok!
A Madonnácska összerezzent. Anélkül, hogy oda mert volna tekinteni,
átsusogott:--Géza, legyen esze!--már megint felmászott annak a rozoga
kútnak a kávájára! hányszor megtiltottam.
--De angyalom, mikor ez az egyetlen mód, hogy lássam! Ne féltsen engem;
jó tornász vagyok én; a vedret leeresztettem s a kútostorba fogódzom;
--de ha olyat mond, amitől megfájul a szívem--akkor...
--Hallgasson!--ne ijesztgessen engem; még hallani sem akarom az
őrültségeit, érti?... Mit akart mondani? Sietek; vendégek vannak nálunk;
nagy ozsonna készül s csak úgy lopva szöktem ki: anyuska azt hiszi, a
fagylaltgéppel foglalatoskodom a kamarában.
--Hogy mit mondanék, édes menyországom? Megint valami újat; azt, hogy
szeretem, szeretem a megőrülésig...
A leányka sóhajtott.
--Ez már nem is olyan új; de énnekem annál inkább van ám ujságom a maga
számára; férjhez akarnak adni...
Odaát az egész kútalkotmány elkezdett zörögni, csattogni; a legény
ijedtében megrázta a kútostort s olyat rántott rajta, hogy a kútgém
kattogó--nyiszorgó hanggal ingott le s fel.
--Jézus Mária, mit csinál?--kiáltotta rémülten a nagyasszony egyetlen
szemefénye.
--Most még semmi különöset,--hebegte a legény; --de ha meg nem
vigasztal, akkor a mamája ablaka elé akasztom magamat a nagy akácfára,
még az éjjel.
Jolánka majdhogy sírva nem fakadt ijedtében.
--Szégyelje magát! maga gyáva! hát itt volnék--e ha...
--Ha nem szeretne, ugy--e! Ó, Jolánkám, ha tudná, mi van énbennem maga
iránt; mennyi verset érzek én a szívemben, hacsak rágondolok is magára;
--bizony Isten, higyje el--az a Petőfi bliktri!...
--Ne kiabáljon úgy; még a felső házba is elhallatszik. Maga nem tudja,
milyen füle van az én anyuskámnak. Hanem most el kell válnunk;--tudja, a
bizottság lesz nálunk.--Apa nevezte így el a néniket, akik mindenkit
házasítanak és férjhez adnak. Majd fülelek egy kicsit; résen leszek; ne
aggódjék, én csak látszatra vagyok ilyen törékeny és gyönge; de ha
megkötöm magamat s azt mondom: nem! akkor nemes Nánay Zsuzsanna is
büszkén ösmerhet bennem az édes leányára. Jaj Istenem, jönnek!
bizonyosan engem keresnek már;--pusztuljon, tünjék el...
A fej abban a nyomban eltünt. Csak a sövény mellől lehetett valami
mormoló búcsúzásfélét hallani; de a kis leány már nem figyelt oda; nem
is felelhetett rá.
Bihari Géza úrfi, az inspektorátus első irnoka, éppen jókor bujt elő a
bodzabokrok közül; mert a kis diák lelkendezve kiabálta a nevét.--Apa
hivatja, Géza bácsi!--ott van az irodában; azután, ha a dolgát végezte,
megcsinálja ám nekem a cinkefogót, ugy--e?
Úgy néztek össze, mint két bűntárs, aki érti egymást. Az írnok egy
cigarettát nyomott a diák kezébe:--fogja Janika; hanem meg ne lássák!...
*
A nagyasszonyoknál ezalatt csakugyan szépen összegyülekezett az érdekes
társaság, amelyet Jolánka említett. Ott voltak a legfinomabb hölgyek,
akik hetenkint felváltva látták egymást szívesen ozsonnára és minden
legújabb pletykára. A nagyaszszony volt közöttük a vezér. Kissé szikár,
középkorú nő volt; a hangja érdes és éles; alkalmas rá, hogy a többiét
elnyomja. Véleménye kijelentésszerűen hangzott, s amikor így szólott:
„már bocsáss meg édesem", abban körülbelül ez volt: „hallgass lelkem;
azt én jobban tudom."
Ő hozta össze az emlegetett „bizottságot", amelyet azután a maga képére
alakított és gyúrt. Ebben nemcsak nagy ösmeretsége és rengeteg
összeköttetése, hanem az is segítette, hogy olyan ozsonnákat hét
vármegyében senki sem adott, mint ő.
Különös tehetsége és szenvedélye volt rá, hogy a szerinte egymásnak való
párokat összeboronálja. A leányos mamák istenítették emiatt s mindegyik
boldog volt, ha felcseperedő virágszálát bemutathatta Zsuzsánna néninek.
A nagy ozsonnákra szóló meghívást mindenki egyszerűen elsőrendű
kitüntetésnek tekintette, akit a szerencséje hozzájuttatott. No, de
méltán is. El sem lehetett volna képzelni valami asszonyoknak valóbb
gyönyörüséget, mint nemes Nánay Zsuzsánna verandáját azzal a remekül
terített asztallal. A bivalytejes kávénak olyan hatása volt a hölgyekre,
mint a férfiakra egy pohár tokaji aszúnak. A nénikék szinte becsíptek
tőle; hisz' jobbára abban a korban valának már, amikor a jó kávé mindent
pótol, de a kávét semmi sem pótolhatja.
Hát még azok a csuda sütemények, legfrissebb tejszinhabbal; aztán a még
csudább befőttek!... Azok a smaragdszínű ringlották; azok az egyetlen
ráncot sem vető felséges barackok; az őszinek a szine mint a halvány
leányarcé; a kajszié meg akár a legsárgább kantalupé. A som sötét
rózsaszínű; a cseresznye mint egy--egy csattanó csók, (még az íze is
olyan); a meggy csak éppen annyira savanyás, hogy utána még jobban essék
megint az édes. A dinnyék! ó! micsoda nemzetiszínű szeletkék! olyan
szirupban, hogy az ember összecsucsoríthatja tőle a száját. S a zöld
dió; mint valami mennyei szarvasgomba! Remek, hosszukás körték,
egészben, hófehéren; málna és szeder, piros és fekete nagy
gránátgyöngyökként itt is, ott is, elhintve a szivárvány szineivel
ékeskedő befőtt--eldorádóban. És parfait! és fagylalt!... Se szíve se
lelke nem lett volna annak, aki itt érzéketlen marad és mindenre el nem
lágyul, amit a nagyasszony akar, tervez.
Bandi bácsi, a nagyasszony édes ura, ilyen esetekben csak kívül maradt a
társaságon, amelybe a felesége úgy sem lett volna hajlandó férfit
bevenni.
Kint pipázgatott a kertben, vagy a folyosón és félfüllel hallott néha
egyet--mást, amit a „bizottság" nagy zajjal tárgyalt és elhatározott.
Maga is sokat hitt abból, hogy a feleségében művészetté finomodott a
házasítás és férjhezadás nagyszerű tehetsége. Már csak azt figyelte,
hogy az erélyes hölgy kit ki mellé ültet az alkalmi ebédeken, vagy
vacsorákon; és hogy ha esett az eső, melyik fiatalembert rendelte ki a
társaságból ennek vagy annak a kisasszonykának a lovagjaképen,
esernyővel. A második négyest rendesen ő szervezte és arra csak az ő
tudtával lehetett „angazsálni." Előrelátó eszétől senki sem szabadult;
valamely kedves „gondolata" érdekében házibálokat adott és ünnepélyeket
rendezett. Bandi bácsinak nem volt az ilyesmikbe más beleszólása, mint
hogy fizethette a számlákat és olyankor,--Isten neki,--a fejét is
csóválhatta, némán. Zsuzsánna nagyasszony erre kegyesen szemet húnyt. Ha
új terve támadt, haladék nélkül a megvalósításához fogott. A leánynak
dicsérte a legényt, a legénynek magasztalta a leányt, s úgy tudta
forgatni a dolgot, hogy amikor az istenadták már minden szavára
ráhagyták, hogy úgy van. ahogy Zsuzsánna néni mondja: akkor egyszerre
ráfogta, hogy tulajdonképen mindent azok mondtak s ő csak a visszhangjok
volt. Vitte azután a hírt sietve. Halljátok--e, asszonyok, a Kertészék
Linkája csakúgy pirul, ha a Péry Balázs nevét kiejtik előtte; az a
Balázs gyerek meg nyiltan megvallja, hogy agyonlövi magát, ha neki nem
adják Linkát.
Az ilyen beszéd úgy elterjedt huszonnégy óra alatt, hogy az öreg Kertész
Muki meghatva sietett Péry Balázshoz:--No de kedves öcsém, micsoda dolog
már ez? hogy beszélhettél olyan bolondokat? legyen eszed és--merszed!
(ezt a szót megnyomta), csak bátran, nyilatkozzál; ha már annyira
vagytok, én nem töröm meg a szíveteket: semmi jónak sem vagyok én
elrontója.
Péry Balázs azután maga sem tudta, hogy s mint, csak arra eszmélt, hogy
visszavonhatatlanul vőlegény és aki a kezét hálaadó csókra tartja eléje,
az nemes Nánay Zsuzsánna nagyasszony.
Minthogy pedig a siker mindent szentesít, és végül minden új fejkötő
tulajdonképen az egész emberiségnek is diadala: tehát a nagyasszony
dőzsölt a tisztességben és a respektáltatásban, mint az efféle sikerek
fő sztratégája.
Amikor az inspektor úr a szomszédból átjött estefelé az ő kedves
élete--párjáért, aki szintén legmeghittebb tagja volt a
„bizottság"--nak, Bandi bácsi ezzel fogadta:--Ha jól sejtem, a maga
unokaöcscsét, azt az irnokot is házasítják már ezek odabent; többször
kicsendült a Bihari név, pedig nem is valami nagyon hallgatództam.
*
Ez után a hölgy--ülés után egy teljes hétig mély csend volt a környéken;
a rendes bizottsági uzsonnával most más valaki volt soros; az első írnok
pedig kint sóhajtozott a berki gazdaságban, amelyből elhalálozott az
öreg kasznár s így sürgősen kellett helyettesíteni.
A szegény fiúnak sem éjjele sem nappala nem volt, nyugtalan
aggodalmától, hogy hátha mégis hiába minden s a szerelmesét mindörökre
elragadja, tőle a szülői zsarnokság. Nappal a vonuló felhőket nézegette;
velök üzent haza, a kis virágos kert tájékára; éjjel a holdvilágot
kisérte merengő lelkével és ha az esti lepkék lágy röptét megsejtette:
felriadt tőle, hogy a következő percben megint képzelődve lesse a
szellőt, amely tétován kóborolt a pusztán és a Jolánka nevét sugdosta a
fülébe.
Éppen ideje volt, hogy elkövetkezzék a szombat, amikor személyes
jelentéstételre kellett bevonulnia a principális--nagybácsi elé.
Az inspektor elcsudálkozva bámult rá, amikor meglátta:--Hallod--e, te
fiú, megsoványodtál ám odakint;--olyan halvány vagy, mintha hideglelős
volnál, mi bajod?
Az irnok lesütötte a szemét.
--Rosszul főznek a pusztán,--mormolta zavartan. --Nekem, különben semmi
bajom sincsen.
--Nohát ne is legyen, mert nem tudom, mit szól majd hozzád a
menyasszonyod;--Zsuzsánna néninek, úgy hallom, veled is terve van már.
--Jézus Mária!--tört ki a szegény fiatalemberből a kétségbeesés, mert
nem volt nehéz kitalálnia, hogy ez a terv aligha egyezik az ő
reménységével.
--Ha nem tudsz róla, akkor ezután is hallgass; --én semmit sem
szóltam,--mondta az inspektor kissé megszeppenve.--Engem bele ne keverj
valami pletykába.
Azzal rátért a hivataloskodásra, amelylyel mihamarabb végzett. Hogy az
öccse ne faggathassa, egy--kettőre kint is volt azután az irodából.
Bihari pedig kétségbeesve ült neki a levélírásnak és nem telt bele
negyed óra, a diák már ott kiabálta torkaszakadtából a liciumsövény
mellett:
„Trans apud adversus quarto junguntur et ante"...
De már akár azért, mert a kis Madonna éppen most nem mozdulhatott ki
észrevétlenül; akár mert még nem volt itt a hexameter--büflázás rendes
ideje és így nem gondolt rá odabent senki sem: a szegény fiucska sokáig
hiába erőlködött. Már a torka is kiszáradt a folytonos „skandálástól",
ahogy agyon meg agyongyötört klasszikus tudományát mind türelmetlenebbül
hirdette. Minden újabb recitálásában jobban benne volt, hogy: „hallod--e
te odabent, gyere már ki, mert mindjárt úgy elhajítom ezt a bokrétát,
hogy jobban sem kell".
Ezer szerencsére a legválságosabb pillanatban, amikor végkép feltette
volt magában, hogy egyszernél többször már nem kiabál, mégis csak
hallatszottak azok a bizonyos siető lépések. Amint a kis ajtó nyílott, a
diák sem volt rest, jól, odacélozott a laptává gyűrt bokrétával
és--puff! meghajította vele --nemes Nánay Zsuzsánnát, aki vaktában kapta
el a különös adjon Istent.
Sóbálványnyá meredten néztek egymásra egy pár pillanatig; végre is
Zsuzsánna néninek jött meg előbb a szava.
--Mit csinálsz itt, te gyerek? Mit ordítozol úgy éppen mi előttünk? Hát
ez a bokréta mit jelent?
A bokréta emlegetése magához térítette a diákot. Iszen éppen a bokréta
itt a baj,--a többi mind mellékes.--Mintha láthatatlan kéz pördített
volna rajta egyet, olyat lódult. Azután minden válasz nélkül elkezdett
futni hazafelé, ahogy csak bírt.
Ha eddig semmi különösre sem gondolt volna is a nagyasszony: most már
nagyon furcsálta az esetet és ösztönszerűleg kezdte vizsgálgatni a
szegfűcsomót. A sok tépászástól bizony bomladozott már az és kilátszott
belőle a közéje rejtett levél csücske. Zsuzsánna néni úgy csapott le
arra vékony hosszú ujjaival, mint a verébre a karvaly.
Amikor a kúsza levelet olvasni kezdte, nyomban színt változtatott és
háromszor is megdörzsölte a szemét, hogy vajjon jól lát--e.--Az
istentelen macskakaparással sehogysem bírt eléggé hamar elkészülni,
pedig a türelme végképen fogytán volt már. Egyet gondolt, földhöz csapta
a bokrétát és azon módon, haragos hevületében, átrohant az
inspektorékhoz, nem is sejtve, hogy mindezt kétségbeesve figyeli Jolánka
az egyik zsalu mögül.
--Jó napot, szomszéd uram! Szervusz Juci!--förmedt a meglepett
házaspárra, amikor megpillantotta az egész familiát a nagy eperfa alatt,
ahol gyékényzsöllyék kináltak kényelmes pihenést.
--Mit szólnak ehhez? Olvassa csak, szomszéd! --és mialatt a levelet
mérges mozdulattal nyújtotta oda az inspektornak, panaszt tett Janikára
az édesanyja előtt:--no iszen Juci, te is szépen neveled a gyerekedet!
De még mielőtt a barátnéja felelhetett volna, megint az inspektornak
szegezte haragja dárdáját --Mit szól ehhez szomszéd? Ki írta ezt? Mi
ez?!--kérdezte zuhatagos indulattal.
Az inspektor igen nyugodtan mondta:--Isten hozta, édes nagyasszonyom;
tessék leülni nálunk, hogy az álmunkat el ne vigye; ha megengedi,
visszájáról felelek a kérdéseire, mert így könnyebb nekem. Biz ez, (itt
a levélre mutatott), úgy látom, szerelmes levél; ha a szemem nem csal,
akkor az én szeleburdi unokaöcsém írta; hogy pedig mit szólok hozzá?
Azt, kedves nagyasszonyom, hogy fene jó ízlése van a kölyöknek; az ő
helyén magam sem igen cselekedném máskép.
Nemes Nánay Zsuzsánna nagy lélekzetet vett, amiből sejteni lehetett,
hogy egy szusszal hosszabb válaszra készül; de az inspektor még nem
fejezte be.--Tessék elhinni, mondta, nem is olyan rossz párti az a fiú;
éppen most fogja kinevezni a gróf a berki gazdaságba rendes tisztnek; ő
rá magára is néz egy pár hold jó fekete föld, ha a szülei behunyják a
szemöket. Magam pedig elmondhatom róla, hogy mindenképen derék,
becsületes fiú.--Gyere csak ide, te Géza te!--kiáltotta az irnokra, aki
a kert felé sunyított.
Amikor a legény az erélyes hívásra a társasághoz sietett, Zsuzsánna néni
elkapta előle a kezét, hogy meg ne csókolja. De az inspektort ez sem
zavarta.
--Hallod-e, mondta, kérd meg csak hamar a nagyasszonytól a Jolánka
kezét; majd szólunk melletted egy pár jó szót mink is. Addig üsd a
vasat, amig meleg.
Ebben a percben futott át Jolánka lelkendezve; már nem bírt a félelmével
otthon egymagában. Amikor így látta együtt a társaságot, se szó, se
beszéd, oda állt Géza mellé s bátran nézett az anyja szeme közé.--Vagy ő
hozzá megyek édesanyám, vagy senkihez sem!--mondta elszántan.
Az inspektorné szelid mosolylyal simogatta meg a nagyasszonyt.--Ne
haragudjál Zsuzsikám lelkem, de ez egyszer a bizottság a hátad mögött
döntött és ezt így határozta el.
--Vagy úúgy?!--fujta ki magából Zsuzsánna néni az elképedt
csudálkozást;--akkor mit szólhatok én még? Ha csak arra nem kérlek
szépen, hogy a lakodalomra engem is hívjatok meg...
Hanem az általános örvendezés közt sem bírta megállani, hogy amikor a
diák ott ugrabugrált körülötte, meg ne húzza a fülét.
LEPKÉK A RÓZSA KÖRÜL.
A Ludas--csárda ott van valahol a Nagy--Hortobágy szélén, Ohat
irányában, ahonnan Csege felé fut a végehosszatlan pusztai út. Ez a
csárda is újítás már a legendás Hortobágy határán, amelynek százezer
holdas síksága valamikor úgy nyújtódzott egyvégben, megszakítatlanul,
mint a messziről jövő lágy sóhajtás. Az ilyen szabad pusztákon nincs is
igazi szélcsend sohasem. Ha a zámi pusztán legeltető gulyás hajába
beleturkál a délről szálló nyári fuvallat, úgy oson onnan tovább,
nesztelenül, hogy meg sem áll a cserepesi, meg a kishortobágyi csárdáig;
pedig azok már ott vannak jól túl a Nagy--Mátán, Szabolcs alatt.
A Nagy--Hortobágy szűztestének szeplőtelensége ma már csak legenda.
Állandó tanyák és épületek vannak a délibáb ez ősi hazájában, ahol
valamikor csak a hortobágyi csárda volt az utas pihentetője. Onnan
köröskörül mindenütt hallgató rónán kalandozik a szem. Ott terül a
Ludas--rét, meg a Pap--ere; tavasszal hullámos tenger mind a kettő,
meleg nyáron meg száraz sivatag, amelyet az aszály halványsága fest
fakóvá, amíg egy--egy jótevő zápor azon hamarjában új zsendülésre nem
serkenti a nagy szárazsághoz szokott széki növényzetet.
A Ludas--csárda a Ludas--rét sarkában gubbaszkodik, az ohati földek
fordulóján, ahonnan a pásztornép eltérhet tetszése szerint Egyeknek,
vagy Csegének, ha a Hortobágyról jószágot hajt át ide, vagy amoda. A
csárdás maga csak olyan félig ember; se eleven, se hótt; mindig beteg és
bagós pipáján kivül se Istene, se testilelki egyéb öröme nincsen. Hanem
a felesége!--az más.
Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor
az öreg csárdás ráakadt, akkor már--úgy hirlelték--a harmadik urától
szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő
karján, amely az „asszonyhűség" utolsó állhatatlan díszét cseni--lopja.
Jómódú ember volt a csárdás,--emiatt „megtetszett" a menyecskének, aki
éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a
szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje
lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már
igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó
madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza
ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason;--messzire minden állandó
veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött
is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni,
vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy
fujtatásra, egy etetésre--itatásra való.
Amikor beköltöztek, akkor még megjárta Vitás uram állapota, Akkor még
eléggé „bírta magát". Egészsége, ereje elég volt a munkájához képest,
ami nem állott sokból. Jobbára csak leste a vendéget, jön--e
valamerről;--pipázott aközben és nézte az asszonyt, félszemmel;
rá--rásandított s gyönyörködött benne, úgy, hogy az ne is vegye észre.
Az asszony volt a vén csárdás jobb keze mindenben, sőt néha a bal is,
meg akár mind a két lába is. Mert fürge és ügyes volt, hamar tanúlt s
olyan szívesen gyakorolta a vendégszeretetet, hogy már ezért is erre
került az utas, ha tehette;--pedig a legyeskedőnek, az ura előtt,
tüntetően a kezére ütött: rátarti volt,--nem lehetett vele másképen
„tréfálni", hacsak nem szép szóval.
Az ura dícsérgette:
--Jól van, Anica lelkem, rózsaszál vagy; tüskés, ahogy rózsához
illik;--így van jól!
Hanem arra még sem gondolt, hogy az ilyen ritka virágszál, éppen mert
egymaga van, messze környékről idecsalogat minden csélcsap lepkét; a
hortobágyi pásztornép fiatalja pedig, a bojtárság, mind ilyen.
Csikósnak--gulyásnák lova is van; anélkül a nagy határtalanságon világgá
mehetne a kisértetlátó jószág. De még a juhász is a régi módi szerint
ütött nagyot a szamara fejére, ha nem sietett eléggé, amikor a
Ludas--csárda felé irányodtak.
Vitás uram csak azt vette észre, hogy kezd az esti, sőt a késő esti
vendég megakadni a csárdája szellős ivójában. Nem a rendes fuvarosnép
közül került ki az ilyen, hanem úgy termett itt lóháton, váratlanul,
mint a hirtelen támadó fergeteg. Egyik--másik olyan habzó lovon
rúgtatott a csárda elé, hogy a pejlovat is szürkének mutatta a róla
szakadó tajték; a szürke meg szinte elfakult a párolgó izzadságnak
miatta; fújt mindegyik s remegő horpasza csakúgy zihált; még álltában is
egyre riadozott a nagy futás után. Hisz' messziről jött.
Hogy honnan, azzal a gazdája nem igen számolt be. Magával az öreg
csárdással különben sem sokat álltak szóba. Valamennyi a csárdásné körül
lebzselt. Eleinte csak úgy magában furcsálta a dolgot Vitás uram; de
aztán rámorgott a tolakodóbbjára: --jóravaló bojtárnak kint a pusztán
ilyenkor a helye!
Hamar megérttették vele, hogy az ő neve: „hallgass". Az egyik, akit csak
Sanyi néven ismert, --a gulyás,--azzal vágott vissza, hogy álmos
kuvasznak pedig vackon a helye;--a másik, a csikós, az meg biztatta,
hogyha kántálni van kedve, menjen kántornak Nádudvarra, különben
megeshetik, hogy reggelre kigyulad a csárda, ha még arra sem jó, hogy
egy ital bort kapjon benne a szomjas pásztorember. Ennek a homlokán
széles hasítás volt; fokostól--e, bicskától--e, ki tudná. De látszott
rajta, hogy nem olyanfajta, akinek hiába jár a szája.
A csárdás jobbnak látta, ha magába nyeli, amit gondolt. Kérdőn pislogott
a menyecskére, hogy az meg mit szól hozzá. Nem szólt az semmit sem. Néma
volt, mint az apróhal a megdagadt Hortobágy--folyóban, amelynek csillanó
siető vize keresztülfutott a nagy pusztán. Csak a szeme beszélt; de
olyan titkos nyelven, ahogy a vándorfelhő beszélget egymással, amikor
kergetődzik odafent s az alkonyati nap csókjától pirosan, hivogatja a
társát ismeretlen gyönyörű tájak felé. amelyeket innen alólról bizony
még sejteni sem lehet.
A menyecske hozta a porciókat, a hosszúnyakú üvegeket a
szomjasoknak;--nevető szeme felelt az incselkedő bojtároknak.
--Mi az?--kérdezte néha a csárdás nyugtalanul.
--Ejnye, hát légy volt benne!--morgott a csikós és kiloccsantott egy
hörpentésnyit az üvegből: rá is csapott az asztalra, hogy csakúgy
csattogott. Mit kérdezi?
A menyecske úgy nézett a haragos legényre, hogy az attól mindjárt
megjuhászodott s mentegette magát:--nem baj no, sok ott a légy, ahol sok
a jószág.
--Sok ám a piaci légy,--dünynyögte a csárdás, de nem merte hangosan
mondani. Csak figyelte azután,--erre ugyan ráért,--hogy ácsorog az
asszony estefelé a csárda előtt és elnéz a messzeségbe, ahol pedig nem
igen volt egyéb látnivaló, mint egy--egy kútgém. Arra sandított a
csárdás is titokban. Még a tenyerét is a szeme elé tolta ellenzőnek,
--hátha úgy jobban látna. Láthatta, hogy esteledik lassan a ragyogó
síkságon, ahol az aranyködök olyan csudálatosan tudnak elbámulni,
mihelyt a nap a nyugati ég felhőibe takarődzik. Azok a felhők néha utána
omlottak a fényes naptányérnak s olyankor megtisztult tőlök az ég alja.
A Nagy--Hortobágy mintha ott folytatódott volna az égi mezőségen,
csakhogy még sokkal üdébb zölden, mint idelent. Néha pedig elindultak a
felhők alólról fölfelé és sötét palástot borítottak az útjokra, amelynek
a végét, ki tudja, hol érik majd. Nagyon szép volt ezt nézni s a csárdás
nézte volna is szívesen, ha nem az lett volna a vége, hogy egyszerre
csak feltűnt a rónán egy sötét pont, amely felhőnek nagyon is kicsiny
volt és nagyon idelent mozgott, errefelé; azután nőtt--nőtt, mindaddig,
amíg csak lovasemberré nem vált. Olyankor a csárdásné befordult a
küszöbről a kis tornácra, onnan az ivóba, mintha semmiről sem tudna. Az
érkező vendéget Vitás uramnak kellett fogadni, köszönteni, beljebb
tessékelni; ilyenkor a podagrája kiújult; a belső méregtől összehúzta a
köszvény a derekát; ráfogta, hogy azért káromkodik.
Próbálta megszokni, de biz' nem bírta. Tűrt, mert muszáj volt. Már azt
is megfigyelte, mikor készül ünnep a csárda körül; pedig a kalendáriumi
szentekkel nem sokat törődött. Az asszony tudniillik néha úgy kicsípte
magát hétköznap is, hogy nem jó volt ránézni. Egy--két fordulóra úgy meg
tudott szépülni, formásodni, hogy a csárdás csak a fejét csóválgatta rá,
mint a nyaktekercs. Nem sok kellett az ilyen átvedléshez a menyecskének;
egyszerre csak ott volt ingvállban, feszes szoknyácskában, a nyakán
kalárissal, a lábán cipellővel, a haját egy fogással felsodrította
kontyba s tarka keszkenőt kötött rá hátul csokorba; elől meg kihúzgálta
alóla a rakoncátlankodó dús fürtöket, végül belepillantott a tükörbe s
mosolygott. A szegény bojtárlegény megszomjazhatott attól egyébre is,
nemcsak a vinkóra.
Mindezek miatt folyvást rossz volt az álma Vitás Mátyás uramnak. Igaz,
hogy öreg embernek kevés alvás is elég, de semmi alvás mégis sok a
kevésből. Pedig ha vendég jött, akkor ezzel érte be rendesen. Ebbe
végképen belerokkant; így lett belőle se eleven, se hótt. Olyan, aki már
csak a bagós pipájában lelte örömét, s akinek minden harmadnap epeömlése
volt.
Az ilyen fáradt, beteg emberrel ki törődnék? A bojtárok törődtek vele
legkevésbbé. Kivált az a kettő, a barna csikós, meg a szőke gulyás. Az
egyiket Petinek hívták, a másikat Sanyinak. Amaz pejlovon járt, emez
szürkén. A menyecske mindegyiket szívesen látta; de mindegyiket--máskor.
Úgy elrendezte velök, hogy itt sohasem találkoztak. Egyik a másikról még
csak nem is tudott. És ezt észrevette az öreg csárdás.
Heteken át forgatta a fejében a dolgot és hallgatott vele, amíg csak
pontosan meg nem bizonyosodott róla, hogy melyik nap az egyiké, melyik a
másiké;--akkor egyszerre elkezdett a gulyásnak szíveskedni.--Te Sanyi,
mondta, amikor a legény búcsúzáskor a szürkéjére lendült,--ez a tiéd se'
rossz ló; de ha a csikósét látnád, a pejt, azét a lókötőét, hát az mégis
különb; az asszony is azt tartja.
--Micsoda csikós?--kérdezte a gulyás fölhorkanva.
--Nohát, aki idejár minden héten. Fene legény, hetyke legény; ha neked
olyan kunkori barna bajuszod volna, te tejfölösképü te!
A gulyás összerezzent. Úgy megszorította térdével a lova derekát, hogy
ágaskodni kezdett. Bántotta az összehasonlítás, mert hogy csakugyan
kesely volt sarjadzo bajusza.
--Oszt' mikor gyön az ide?--kérdezte felvillanó szemmel.
--Mikor--e? Ha ma csütörtök van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz.
Szombat a rendes napja.
--Ugy--e?!--a rendes napja?...
--Az. A rendes napja. De nem szereti, ha. olyankor más is erre vetődik.
Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni.
--Hallgatja?... Igazán hallgatja?...
--De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni!
--Majd megpróbálom, talán tudok,--dörmögte a gulyás.--Meglássuk, ki tud
jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok!
Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott.
A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de
felvágták a nyelvedet egyszerre.
--Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög
vigye az ilyen kései vendéget.
Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni
kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem
lett volna... Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy
érni fogja, arra mérget mert volna venni.
Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A
csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél,
ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a
másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított
a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az.
Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek.
Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből.
Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt.
Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a
kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A
gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán
mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva.
A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem
értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani
lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll
csakúgy hullámzott a keblén.
A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.
Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a
tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta,
hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte,
hogy az ő kedvéért nyomban ölre--birokra menjen a két vetélytárs. Ő már
lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást;
„egy--kettő--három!"--hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó
jókedvvel.
De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj
dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:
--Hát te hogy kerülsz ide, öcskös?--kiáltotta.
A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:
--Mi szél hord téged erre, te lókötő?
A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már
nem eszik meg egymást.
--Ti ösmerősök vagytok?--kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.
--Hogyne volnánk; egy dajkáló--anyánk volt, --magyarázta a csikós.
--Hájszen a bátyám,--mondta a gulyás,--a mostohabátyám! De hogy ez a
pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.
--Mondtam én?--riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a
turpissága.
De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek
csütörtök éjjel olyan sokat.
--Vén kujon,--pörölt rá az urára,--menjen kend borért a pincébe; nincs
idefent s én csak nem mehetek le így.
(Már mint ilyen takaros--csinosan.)
Vitás örült, hogy elhúzódhatik.
A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a
menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az
ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.
--Itt ma ne soká maradjunk, öcskös,--dörmögte a csikós.
--Ma ne,--visszhangozta a gulyás.
Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte
őket beljebb a menyecske.
A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:
--Álmos vagy tán, ecsém?... Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye",
magad mondád.
A gulyás ráemlékezett; nevetett.
De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem
olyan harapós legény az!
--Idd ki ecsém,--mondta s odanyújtotta neki a teli üveget,--ettől olyan
lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.
A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony
biztatta őket: no még egygyel.
--Majd máskor,--szabadkoztak.
--Mikor?--kérdezte ravaszul a csárdás.
A gulyás rántott egyet a vállán.
--Majd tán a jövő héten,--mondta, a bajusza helyét pödörgetve.
A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:
--Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.
A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem
árulta el.
A felesége megint a veséjébe látott.
--Úgy kell kendnek, vén kujon,--suttogta magában; de ő sem ütötte dobra
a gondolatát.
A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem
láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak.
Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a
messzeségben.
A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az
üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy
darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a
beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.
--Hallod--e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak
járnak.
--Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?
--Csak az, hogy holnap pakolsz, oszt megyünk.
--Hova a csudába?
--Őszbe fordulunk maholnap; jönnek a vadludak, nem szeretem a gunarak
gágogását. Megyünk vissza, Szabolcsba.
Az asszony elértette a gonosz célzást. Még gonoszabbul kérdezte: azt
hiszi kend, hogy ott nincsen gunár? Különben nekem mindegy,--tette hozzá
fitymálva s rántott egyet a vállán.
A csárdásra rájött a köhögés. Elkezdett hápogni. Csakúgy a kezével
integetett, a fejével bólintgatott. Azt mondta vele: tudom! tudom!
A nyitott ablakon át éles hang süvített be. Egy kósza gunár húzott át a
pusztán, az gágogott. Az asszony nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon:
--Hallja?
Ugy rémlett a csárdásnak, mintha az a hangos gunár is őt kacagná.
Bosszúsan dörmögött: magában káromkodott.
Becsapta az ablakot.
LECKE.
A falusi kert estikéi már javában nyiladoztak, minthogy alkonyodott.
Messziről olyan porfelhő nyúlt a kertek alá, mintha füstöt hajtott volna
erre a szél. Ott vonult a csorda hazafelé a községi legelőről. Az
urasági udvar gömbakácaira százával telepedtek a verebek: itt volt
rendes éjjeli szállásuk. A fák alatt egy cirmos kandúr nyalogatta a
száját s a verébszállás felé pislogott.
Az akácos rondójában, gyalúlt deszkából öszszerótt asztal mellett,
néhány gyékényzsöllye volt, amelyek egyikén egy már időses nő ült. Ámbár
egyetlen ősz hajszála sem volt, arca fonnyadtsága mégis elárulta korát.
Simára fésült, két oldalra szétválasztott haján kis fekete csipkefejkötő
csücsült Az egész alakban valami merevség és szigorúság ötlött szembe.
Ölében kézimunka volt; de azzal most szünetet tartott. Pihent.
A rondón kívül, az istálló tájékán, szikár, hajlott vállu öreg úr
gyönyörködött abban, hogy milyen jó étvágygyal csámcsognak a vályúra
kapatott malacok. Volt belőlök vagy negyven. (Egész kis vagyon.)
Ugyancsak igyekeztek felhabzsolni az eléjök öntött darát; visítottak,
tolakodtak, belelépegettek a vályúba, telhetetlen étvágygyal
vacsoráltak, az öreg úr nagy mulatságára.
Az idős nő figyelmét az terelte el onnan, hogy a nyitott kapun egy lovas
poroszkált be, aki azután a rondó tájékán ácsorgó parasztlegény mellett
megállott s a kantárt odadobta neki.
--Jártasd meg Rárót, izzadt,--mondta és lovaglóostorával csápolgatva
indult volna a malacok felé, amikor egy nyomatékos hang
visszafordította.
--Bandi, kérlek egy szóra!
A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre,
hogy van ott valaki.
--Igen, mama,--mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony
gerendakerítésén. --Jó estét kívánok, csókolom a kezét...
--Honnan jösz?... Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál
igazat. Majd megmondom én, hogy honnan jösz. Ülj csak ide mellém egy
kicsit. Most jó alkalmunk van egy kis sürgős beszélgetésre. Malvin
leveleket ír odabent; az apósod pedig--amint látod--a malacaival van
elfoglalva, ilyenkor se lát, se hall; a kis leányod lefeküdt,--vacsoráig
ráérünk...
Pászty Andráson meglett férfiember létére is végigborsódzott valami,
amikor kedves anyósának ezt a bevezető mondókáját némán meghallgatta. Az
egyetlenegy emberlény, akitöl az élővilágon tartott, az anyósa volt. Nem
mintha az a bizonyos zsörtölődő anyóstípus lett volna; inkább csöndes,
keveset beszélő, nem akadékoskodó, sok mindent láttatlanná és
hallatlanná tenni tudó tapasztalt asszonyság volt. Hanem ez a
hallgatagsága néha borzasztóan kifejezővé vált azzal, ahogy nézett; sőt
azzal is, ahogy nem nézett. Ha ráemelte a szemét valakire, annak a
veséjébe látott. S ha azzal a már ösmeretes szándékossággal nem nézett
az emberre, abban annyi néma vád tudott lenni, hogy Bandi urat olyankor
az izzadság is kiverte.
Amikor beleereszkedett a szomszédos zsöllyébe, a nő újra kezdte:
--Nézd Bandi, én sohasem szerettem más emberek dolgába avatkozni és azt
hiszem, nem is tapasztaltad azalatt a nyolc esztendő alatt, amióta a
fiunknak fogadtunk, hogy akármikor is az utadban lettem volna. Csak
egyetlenegy dolog van, amivel törődöm; de azzal azután
szívvel--lélekkel, és abban nem ösmerek megalkuvást. Azt hiszem, tudod
mi az. Megmondtam akkor, amikor Malvint hozzád adtuk. Malvin az én
egyetlen leányom és az ő boldogsága az én egyetlen életcélom.
Egy kicsit elhallgatott. Bandi úr azt hitte, rajta a sor, hogy valamit
mondjon és alig titkolt szorongással kezdte: de mama kérem!
--Várj,--szakította félbe az anyósa,--tudom, olyasmit akarnál mondani,
hogy iszen eddig még nem adtál okot különös panaszra. Nem vitatom. Eddig
csakugyan, megúsztad a nagyobb bajt és én hallgathattam... pedig mindent
tudtam. Az én szememet nem kerüli el semmisem.
A fiatal férj nagyon örvendett annak, hogy a gömbakácok árnyékát olyan
jól megsüritette az este. Érezte, hogy a színét változtatja. Nem mert
tiltakozni.
--Azt is tudtam, hogy másfél évvel ezelőtt miért szaladgáltál a bugyi
postára olyan sokat. De minthogy a postáskisasszonyt áthelyeztetnem csak
egy szavamba került, tehát nem tartottam érdemesnek, hogy veled szót
váltsak róla. Hanem azóta még jobban résen vagyok....
Megint elhallgatott. A falu harangja éppen elkezdte kongani az Áve
Máriát. Az öregasszony felállott, keresztet vetett és a templom felé
fordulva halkan imádkozott. Bandi gépiesen ugyanezt cselekedte. A harang
enyhe, dallamos szava áhítatosan csendült végig a környéken; a nyugati
ég sárgászöld kárpitja fölött pirosszélű felhőraj pihent, látszólag
mozdulatlanul; azt a felhőcsoportot még elérék a nap búcsúzó sugarai.
Amig az esti imádság tartott, olyan csend volt, mint a templomban.
Azután az első hang megint az anyósé volt:
--Még jobban résen vagyok,--ismételte nyomatékosan. Ahogy eközben a
vejére nézett, az a homályon keresztül is úgy érezte, mintha két tüzes
tű szúródnék a szemébe. Pislogva fordult el. Egyáltalában egy szót sem
bírt szólani.
--Elmondok neked valamit,--folytatta az idős nő hosszabb szünet
után,--valamit, amit csak végső esetre tartogattam. Most elmondom. El
kell mondanom. Egyesegyedül csak neked... Abból mindent megértessz.
Érezni lehetett a hangjából, hogy nehéz elhatározás szűrődik át a lelkén
s hogy olyasmiről van szó, ami titok volt eddig és kell, hogy ezentúl is
titok maradjon. A veje ösztönszerűleg érezte, hogy meg kell valahogyan
könnyítenie a közlést s a bizalomért hálásnak illik lennie. Lehajolt az
öregaszszony kezéhez és megcsókolta.
--Hát jól van, elmondom,--kezdte az anyós elszántan, mintha az a kézcsók
viszont őt bátorította volna.--Engem is megcsalt egyszer az uram;
de--csak egyszer... Még fiatalasszony voltam és a kis leányomon kívül az
uramban találtam az életem minden boldogságát; mégis megcsalt. Pedig
szép voltam és ő is szeretett. Amikor elvett, halálosan szeretett; de
azután is; én azt hiszem, akkor is szeretett, amikor megcsalt. Egy bérlő
volt itt a szomszédban; isten tudja, honnan került ide; az uram
unatkozott, átjárt hozzá vadászni, kártyázni; én magam is küldtem, ha
láttam, hogy nem leli a helyét. Akárhogy szeressen is, egy kis társaság
elkél neki, gondoltam. És azután egyszer egy levelet találtam a
zsebében. Nem kerestem. Eszembe sem jutott. De aludt és valami számlával
jöttek; nem akartam felkelteni; tudtam, hogy úgyis csak fizetne,
belenyúltam a zsebébe a tárcájáért és ekkor kiesett a tárca mellől egy
levél. Aznapi levél. A bérlő felesége írta. Küldönccel küldhette. Abból
mindent megtudtam. Amikor fölébredt,--mert én nem keltettem
fel,--odaadtam neki azt a levelet és megmondtam, hogyan jutottam hozzá.
Akármit mondott, én mindenre csak azt feleltem: jól van. Egy szó
szemrehányást sem tettem, hanem attól kezdve nem voltam többet
a--felesége.
Az ég alján az a pirosszélü felülő épp ekkor borúlt el egészen. A
ragyogó meleg napból az emlékezés sem maradt már itt. Hűvös esti szél
suhogtatta meg a gömbakácok lombját. Bandi úr feszült figyelemmel hajolt
előre és halk dörmögéssel kérdezte:
--Mit mond? hogy érti ezt?!
--Csak ahogy mondtam, fiam.
--Hogy attól kezdve--nem...?!
--Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet.
A fiatal férjen jeges borzongás futott végig.
--De hisz' szerették egymást.
--Szerettük. Valamikor nagyon szerettük.
--És Guszti-apa?!
Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan
mormolta:--Amit én egyszer kimondok!... És aztán hirtelen más hangon,
emeltebben, hozzátette:--No, mindegy. Gsak arra akarlak figyelmeztetni,
hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom
lakik benne.
Bandi úr elszörnyedt. Dühös rettegést érzett.
--Csak nem gondolja mama? Csak nem képzeli? Ohó! Hogyisne. Én inkább
elválnék, azt előre megmondom.
--Guszti is így beszélt: az uram.
--És miért nem tette meg?
--Mert nagyon szerette a kis leányát. Nagyon szerette. Nem bírt volna
élni nélküle. Az a gyermek mindene volt. Azt még nálamnál is jobban
szerette. Eljátszogatott volna vele napestig; a pesztrája volt: a
pojácája volt; a bolondja volt. A szemefénye volt az a gyermek.
--Mindez úgy maradhatott volna azután is.
--Hogyan? Ha elválunk?
--Akkor is.
--Ha én elviszem a kisleányomat magammál, magamnak? A leánygyermek válás
esetén az anyjáé...
András úron eddig ösimeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára
gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna;
akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy
mindenségért sem;--s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra,
akivel olyan boldogan éltek eddig--már teljes nyolc év óta--s akit
igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt
nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a
menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit
megcsalni.)
A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik
benne."
Még csak ez kellene! Inkább dőljön össze a világ, de rögtön!
Olyan hangon, amelyben szinte kényre--kegyre megadás volt, kérdezte:
--Mondja mama, mit akar velem?
--Én? Semmit sem, fiam. De lásd. én mindent tudni szoktam. Most is
mindent tudok. Sőt tudok hallgatni is arról, amit tudok. Ameddig jónak
látom.
Bandi úr lehorgasztotta a fejét. Nem merte tovább faggatni az anyósát.
Csöndesen, alázatosan mondta:
--Hát akkor hallgasson, mama, kérem.
Guszti apa kiabálva közeledett.--Nagyszerüek ezek a malacok! Nincs ilyen
malaca az egész vármegyében senkinek sem! Nini Bandi, hát te itthon
vagy? Akkor tán vacsorálhatnánk is?
Bandi kezet csókolt a szigorú nőnek. Eközben végiggondolta az öreg pár
életét és magában titkon sóhajtotta: ti szegények!
TAVASZI ESTE.