szemesnek kell lennie a vezérek választásában, s visszaküldé országába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története.
Egy balsorai király nagy kincscsel birt, s jobbágyai nagyon szerették;
de nem voltak gyermekei s ezen nagyon busult. Azonban nevezetes
ajándékok által reá birta országa minden szent férfiait, hogy az égtől
számára fiat kérjenek, s könyörgéseik nem voltak foganatlanok. A
királyné teherbe esék s szerencsésen szült egy fiut, kit Szeyn
Alaznámnak: azaz képszobrok diszének neveztek.
A király országa minden csillagjósait egybegyűjteté s parancsolá nekik,
hogy a gyermeknek jövendőjét mondják meg a csillagokból. Fölfedezték
szemléleteik által, hogy sokáig fog élni és bátor lesz, de szüksége is
lehet a bátorságra, azon szerencsétlenség erős lélekkel viselésére, mely
őt fenyegeti.
A király nem ijedt meg e jóslaton. „Fiamon nem lehet sajnálkoznom, – igy
szóla, – mivel bátor lesz: javokra válik a herczegeknek, ha
szerencsétlenséget tapasztalnak; viszontagságok tisztitják meg
erényöket, s ezáltal tanulnak meg jobban országolni.“
Megjutalmazá a csillagjósokat s haza küldé. Fiát minden kigondolható
gonddal neveltette. Tanitókat rendele melléje, mihelyt az oktatásra
fogékony kort ért. Egyszóval, föltevé magában, hogy belőle tökéletes
fejedelmet teszen, midőn hirtelen oly nyavalyába esett ezen jó király,
melyet orvosai nem tudtak meggyógyitani.
Halálos ágyában magához hivatá fiát s ajánlá neki több oktatásai között,
arra törekedni, hogy népe inkább szeresse, mint féljen tőle; a
hizelkedőket meg ne hallgassa; s szintoly lassu legyen a jutalmazásban,
mint a büntetésben, mivel gyakran megtörténik, hogy a királyok az
álszintől elcsábitva gonoszokat tetéznek jótéteikkel, s az ártatlanságot
elnyomják.
Mihelyt a király lelkét kiadá, Szeyn herczeg gyászba öltözék s hét napig
viselte azt. A nyolczadikon fölüle a thrónusra, levevé a kincstárról
atyja pecsétét, s a magáét üté reá s elkezdé az uralkodás édeit izlelni.
Azon gyönyörüségnek, hogy előtte minden udvarnokok meghajlottak, s
csupán arról gondolkodtak, hogy előtte engedelmességöket s buzgóságukat
kijelentsék, egyszóval, a határtalan uralkodói hatalomnak igen nagy
ingere volt reá nézve. Csupán jobbágyai kötelességeiről gondolkodott s
nem arról, a mivel ő tartozott irántuk, s az országlással nem sokat
törődött. Mindennemü feslettségekbe merült fiatal korhelyekkel, kiket az
ország legfőbb méltóságaira emelt. Természettől adakozó lévén, most
zabolátlan volt a tékozlásban, s hölgyei és kegyenczei kincstárát
lassankint kiüritették.
Anyja, a királyné még élt. Ez egy bölcs és értelmes fejedelemné vala s
többször, de hiába igyekezett gátot vetni fia, a király sebes áradatu
tékozlásainak s feslettségeinek, elébe terjesztvén, hogy ha életmódját
hamarjában meg nem változtatja, nemcsak minden kincseit el fogja
pazarlani, hanem magától jobbágyait is elidegeníti, s olyan rendbomlásra
fog alkalmat nyujtani, mely tán koronájába, sőt éltébe is kerülhet.
Nem sokban mult, hogy jóslata nem teljesedett: a nép elkezde az
országlás ellen zúgolódni, s ezen elégedetlenség bizonyosan közlázadást
szült volna, ha a királyné elég ügyessséggel nem bir azt megelőzni.
Értesittetvén a dolgok rosz állapotjáról, tudósitá a királyt, ki végre
engede szavainak. Bölcs öregeket teve minisztereivé, kik a jobbágyokat
vissza tudták vezetni az engedelmességre.
Azonban Szeyn, midőn minden kincseit elenyészve látá, megbánta, hogy
jobb hasznukat nem vette. E miatt halálos buba merült és semmi módon sem
tudott vigasztalódni.
Egy éjszaka álmában egy tiszteletes öreget láta, ki feléje jött s igy
szóla hozzá, mosolygó arczczal:
„O Szeyn, tudjad, hogy nincs oly szenvedés, melyet öröm ne követne,
nincs oly szerencsétlenség, mely valami szerencsét ne vonna maga után.
Ha meg akarod látni szomoruságod végét, kelj föl s utazzál Aegyptusba és
pedig Kahiróba, nagy szerencse vár ott reád!“
A fejedelem fölébredtekor megütközött ezen álmon. Igen komolyan szólott
róla anyjával, a királynéval, ki csak mosolygott azon.
„Édes fiam, – szóla hozzá, – nem volna-e kedved ezen szép álomra
Aegyiptusba utazni?“
„Miért ne, asszonyanyám? – felele Szeyn, – hát minden álmot üres
agyrémnek tartasz-e te? Nem, nem, bizony vannak köztök igen
titokteljesek is. Tanitóim ezer történetet beszéltek róla, melyek ezt
nem engedik kétleni. Egyébiránt ha arról meg nem volnék is győződve, még
sem állhatnám meg, hogy ezen álmomra ne ügyeljek. Azon öregen, ki nekem
megjelent, valami természetfölötti volt. Nem olyan ő, mint azon emberek,
kiket a csupa öregség tesz tiszteletessé; nem tudom, minő isteni lény
volt elömölve alakján. Egyszóval, ugy jelent meg, a hogy a nagy prófétát
ábrázolják; s ha igazat kell szólnom, ugyhiszem, ő maga volt az, ki
megindulván szenvedésimen, enyhitni kivánja azokat, én azon bizodalomnak
adom magamat, melyet belém öntött; el vagyok telve igéreteivel s
elhatároztam magamat hivását követni.“
A királyné iparkodott róla leverni, de nem boldogult. A fejedelem reá
bizta az ország kormányát, egy éjszaka titkon elhagyá a palotát és útnak
indult Kahiróba, semmi kisérőt sem vivén magával.
Sok baj és viszontagság után végre elért ezen hires városba, melynek
kevés párja van nagyságára és szépségére nézve. Leszálla egy mecset
kapujában, hol a bágyadtságtól elnyomatva lefeküdt.
Alig aludt el s azonnal megjelenék neki ugyanazon öreg, és igy szóla
hozzá:
„Oh édes fiam, meg vagyok elégedve veled, hitelt adtál szavaimnak.
Eljöttél ide, nem ijedvén el az utnak sem hosszaságától, sem
nehézségétől: de tudjad, hogy csupán azért tetettem veled ily hosszu
utat, hogy megkisértselek. Látom, hogy van bátorságod és
állhatatosságod. Megérdemled, hogy a világon a leggazdagabb és boldogabb
fejedelemmé tegyelek. Térj vissza Balsorába, palotádban megmérhetlen
kincset fogsz találni; soha sem volt egy királynak is annyi, mint ott
van!“
A fejedelem nem sokat épült ezen álomból. „Ah! – mondá magában,
fölébredvén, – mily tévelygésben valék! Ezen öreg, kit a nagy prófétának
tarték, nem egyéb, mint fölingerlett képzeletem csupa szüleménye. Oly
tele volt vele fejem, hogy nem csoda, ha másodszor is vele álmodtam.
Föl, vissza Balsorába! mit csináljak itt tovább? – Igen szeretem, hogy
csupán anyámnak mondtam meg utazásom okát; mesévé lennék népem között,
ha ezt megtudnák.“
Visszatére tehát országába, s mihelyt odaért, kérdezé a királyné,
elégedetten jött-e haza. Elbeszélt neki mindent, a mi történt, s oly
szomorunak látszott hivékenységén, hogy a fejedelemnének vigasztalnia
kellett a helyett, hogy szemrehányás és csufolódás által buját nevelte
volna. „Ne szomorkodjál tovább édes fiam, – szóla hozzá – ha az Isten
gazdagságot szánt neked, minden baj nélkül megkapod. Légy nyugodt;
minden, a mit ajánlhatok, csak abban áll, hogy erényes légy. – Mondj le
a táncz gyönyörüségéről, a fuvolyáról és biborszinü borról: kerüld
mindezen kéjeket, ugy is már csaknem tönkre tettek. Igyekezzél
jobbágyidat boldogitani; midőn boldogságukat eszközlöd, a magadét teszed
bátorságba.“
Szeyn király megfogadta, hogy ezentul követni fogja anyjának minden
tanácsait és bölcs vezéreiét, kikkel az az országlás terheit
megosztotta. De mindjárt első éjszaka palotájába térte után harmadszor
is látá álmában az öreget, ki igy szóla hozzá:
„Oh bátor Szeyn, végre eljött szerencséd pillanata. Holnap reggel,
mihelyt fölkelsz, fogj egy kapát, eredj és keresd össze a boldogult
király szobáját, abban nagy kincset fogsz találni.“
Mihelyt fölébredt a fejedelem, fölkele, anyja szobájába szaladt s
elbeszélé neki nagy tüzzel uj álmát, melyet épen most látott.
„Valóban édes fiam, – felele mosolyogva a királyné, – igen megátalkodott
egy öreg ez: nem elégszik meg, hogy már kétszer megcsalt; fogsz-e neki
ujolag hinni?“
„Nem asszonyanyám, – felele Szeyn, – épen nem hiszem, a mit mondott; de
tréfából mégis kikeresem atyám szobáját.“
„Óh mindjárt gondoltam, – felele a királyné kaczagva, – eredj édes fiam,
elégitsd ki magadat. Minden vigasztalásom csak az, hogy ez a dolog még
sem olyan fárasztó, mint az Aegyptusi út volt.“
„No megvallom édes anyám, – felele a király, – hogy ez a harmadik álom
megint bizodalmat öntött belém, összefüggésben van a két előbbivel. Mert
fontoljuk meg csak az öregnek minden szavait: először azt parancsolta,
hogy Aegyptusba menjek; ott azt mondotta, hogy ezen utat csak azért
tetette velem, hogy megkisértsen.“
„Térj vissza Balsorába, – igy szóla erre; ott fogsz kincset találni.“
„Ez éjszaka végtére a helyet is megjelenté, a hol az van.
Ezen három álom, a mint vélem, összefüggésben van, nincs bennök semmi
kétértelmü és semmi körülmény, a mi zavarba hozhatna. Mindamellett
meglehet, hogy csak agyrémek: de inkább akarok haszontalan keresést
tenni, mint egész éltemben szememre vetni, hogy talán igen nagy
kincseket játszottam el az által, hogy idején kivül mutattam magamat
szabad szellemnek.“
E szavakkal elhagyá a királyné szobáját, kapát hozata magának s egyedül
mene a király szobájába. Elkezde ottan áskálni s már felénél többet
fölfeszegetett a padlat négyszögü köveiből a nélkül, hogy a kincsnek
legkisebb jelenségét is vette volna észre. Fölhagya a munkával, hogy egy
kicsit pihenjen, s igy szóla magában: „Félek, hogy igaza van anyámnak
rajtam csufolódni.“
Mindazáltal megint neki bátorodott s folytatta munkáját. Nem is bánta
meg, mert egyszerre egy fehér kőre akadt, melyet fölemelvén alatta egy
bezárt ajtót talála aczél-lakattal.
Leüté azt a kapával s kinyitá az ajtót, mely egy márvány-lépcsőt
fedezett. Azonnal meggyujta egy viaszgyertyát s lemene a lépcsőn egy
szobába, melynek padlatja sínai porczelánból, falai és boltozatja pedig
kristályból volt. De figyelme különösen négy emeletre szállott, melynek
mindenikén tiz porphyr vödör állott. Azt vélte, hogy tele vannak borral
s igy szóla: „Ez is jó, nagyon ó lehet már ez a bor; s nem kétlem, hogy
hatalmas lesz.“
Oda mene az egyik vödörhöz, levevé a födelét s nagy bámulására s örömére
látá, hogy tele van aranyokkal. Megvizsgálta a többit is egymásután s
mind tele találta aranynyal. Véve egy marokkal s elvivé az anyjának.
Elképzelhetni, hogyan elbámult e fejdelemné, midőn a király neki mindent
elbeszéle a mit látott. „Óh kedves fiam, – kiálta, az istenért el ne
vesztegesd e kincseket oly esztelenül, mint a királyi kincscsel tettél!
Ne adj elsenségeidnek oly méltó okot a kárörömre.“
„Nem kedves anyám, – felele Szeyn, – mostantól fogva ugy fogok élni,
hogy megelégszel vele.“
A királyné kéré fiát a királyt, hogy vezesse el a csoda szobába, melyet
férje a király oly titkon csináltatott, hogy ő soha sem hallotta hirét.
Szeyn elvezeté a szobába lesegité a lépcsőn s bebocsátá a vödrös
szobába. Ő mind ezeket vizsgáló szemmel nézgélte és egy szögletben még
egy kis vödröt véve észre szinte porphyrból, melyet a fejdelem nem
látott meg. Megfogá azt, fölnyitá s egy arany kulcsot talála benne.
„Édes fiam, – monda erre a királyné, – ezen kulcs kétségkivül még más
kincset zár. Keressük mindenütt ha talán fölfedezhetnők, mirevaló.“
A legnagyobb figyelemmel vizsgálák meg a szobát s végre a falban egy
kulcslyukat találtak. Azt vélték, hogy ehhez való a talált kulcs; s a
király azonnal megpróbálta. Tüstént felnyilék az ajtó s egy másik
szobába vezetett, melynek közepette kilencz talap állott merő aranyból,
melyek közül nyolcz egy-egy képszobrot tartott egyetlen egy darab
gyémántból, s ezen képszobrok oly fénynyel ragyogtak, hogy az egész
szoba kivilágosodott tőle.
„Óh egek, – kiálta Szeyn elbámulva, – hol vette apám e drágalátos
portékákat!“
A kilenczedik talap még nevelte bámulását; mert azon egy darab fehér
atlasz feküdt, melyre ezen szavak voltak irva:
„Óh kedves fiam, e nyolcz képszobor megszerzése nekem sok fáradságomba
került! De noha nagy szépségüek is ezek, tudd meg, hogy van még egy
kilenczedik is a világon, mely ezeket mind fölülmúlja; az maga többet
ér, mint ezer ilyen, a minőt itt látsz. Ha birtokába akarsz jutni, eredj
Kahiróba Aegyptusban. Ott lakik egy régi rabszolgám, kit Mobareknek
hinak: a legelső ember is megmutatja lakását. Eredj keresd föl őt;
beszélj el neki mindent, a mi veled történt. Fiamnak fog ismerni s
elvezet azon helyre, hol a csodakép vagyon, melyet üdvödre meg fogsz
nyerni.“
Elolvasván a király, e szavakat szóla a királynéhoz: „A kilenczedik
képszobrot is meg kell szereznem; nagyon ritka darab lehet, mivel ezek
mindössze sem érnek annyit. Mindjárt elindulok nagy Kahiróba. Nem hiszem
édes anyám, hogy gáncsolni fogjad szándékomat.“
„Nem kedves fiam, – felele a királyné, – nem ellenkezem benne. Te kétség
kivül nagy prófétánk ótalma alatt vagy; nem fogja ő megengedni, hogy
ezen útban elveszsz. Utazzál a mikor tetszik. Vezéreid és én majd
igazgatjuk távollétedben az országot.“
A király tüstént elkészittete mindent az utazáshoz; csak kevés számu
rabszolgákat akara vinni magával kiséretül.
Utközben semmi baj sem érte. Megérkezett Kahiróba, hol Mobareket
tudakozta. Mondották neki, hogy egy a város leggazdagabb polgárai közül,
ugy él, mint valamely nagy úr s háza kiváltképen az idegeneknek mindig
nyitva áll.
Szeyn odavezetteté magát. Kopoga az ajtón. Egy rabszolga kinyitá és
kérdezé: „Mit kivánsz, és ki vagy?“ – „Idegen vagyok, – felele a
herczeg, – hallottam hirét Mobarek nagylelküségének s hozzá jöttem
szállni.“
A rabszolga kéré Szeynt, hogy várjon egy pillantatig; azután elmene s
megjelenté urának, a ki parancsolá neki, hogy az idegent bocsássa be. A
rabszolga megint az ajtóhoz mene s mondá a herczegnek hogy szivesen
látják.
Erre belépett Szeyn, egy nagy udvaron mene által s egy pompásan
ékesitett terembe lépe, a hol várakozott reá Mobarek, igen udvarilag
fogadá s megköszöné neki azon tisztességet, melyet tesz vele az által,
hogy a nála lakást meg nem veti.
A király viszonzá ez udvariságot monda aztán Mobareknek: „Én a meghalt
balsorai király fia vagyok s nevem Szeyn Alaznám.“
„Ezen király, – szóla Mobarek, egykor uram volt, de uram, nem tudom hogy
fia lett volna. Mennyi idős vagy?“
„Husz esztendős, – felele a fejedelem. – Mennyi ideje lehet, hogy atyám
udvarát elhagytad?“
„Csaknem huszonkét esztendeje, – felele Mobarek. – De mi által fogsz
meggyőzni, hogy te annak fia vagy?“
„Az atyám szobája alatt, – felele Szeyn, – egy földalatti szoba volt,
melyben negyven porphyr vödröt találtam mind tele aranynyal.“
„S mi van még egyéb?“ kérdé tovább Mobarek.
„Van ott még, – felele a fejedelem, – kilencz talap merő aranyból,
melyek közül nyolczon gyémánt-képszobor áll, a kilenczediken pedig egy
darab fehér atlasz fekszik, melyre fölirta atyám, mit kell cselekednem,
hogy a kilenczedik képet is megnyerjem, mely még drágalátosabb, mint a
többi egyetemben. Te tudod a helyet, hol van ezen kép, mivel az van az
atlaszra irva, hogy te fogsz engem oda elvezetni.“
Alig mondá ki e szavakat s Mobarek azonnal lábaihoz borula s kezét
összecsókolván fölkiálta: „Hálát adok istennek, hogy ide küldött téged.
Megismerlek a balsorai király fiának. Ha oda akarsz menni, hol ezen
csodálatos képszobor találtatik, szivesen elvezetlek. De előbb itt
néhány napig meg kell pihenned. Ma vendégséget adok a kahirói nagyoknak.
Épen asztalnál valánk, midőn érkezésedet jelentették. Ha meg nem veted,
uram, méltóztassál bejőni s velünk együtt vigadni.“
„Nem biz én, – fele Szeyn, – sőt inkább szivesen részt veszek
vendégségtekben.“
Mobarek azonnal egy kúpos terembe vezeté, hol a társaság vala. Leülteté
az asztalhoz s térden állva kezde neki szolgálni. A kahirói nagyok
elcsodálkoztak rajta és sugdostak magok között: „Ugyan ki lehet azaz
idegen, kinek Mobarek oly nagy tisztelettel szolgál?“
Minekutána ettek volna, megszólamlék Mobarek. „Uraim, – monda, – ne
csodáljátok, hogy igy szolgálok ezen ifju idegennek. Tudjátok meg, hogy
ez a balsorai királynak az én uramnak fia. Atyja engem saját pénzén
vett; meghalt a nélkül, hogy szabadon bocsátott volna; tehát még most is
rabszolga vagyok s következőleg törvény szerint minden vagyonom ezen
ifju fejedelemé, egyetlen örököseé.“
Szeyn itten szavába vága s szóla hozzá: „Óh Mobarek, ime mind ezen urak
előtt kinyilatkoztatom, hogy e pillanattól fogva szabadon bocsátalak, és
hogy mind magadat, mind minden értékedet különválasztom saját
vagyonomtól; kivánj még ezenfölül, mit adjak?“
Mobarek e beszédre megcsókolá a földet s nagy hálákat ada a
fejedelemnek.
Ezután bort tettek föl: s egész nap ittak; estve ajándékokat osztottak a
vendégeknek s azok haza mentek.
Jövő reggel monda Szeyn Mobareknek: „Már eleget pihentem. Nem azért
jöttem Kahiróba, hogy itt vigadjak. A kilenczedik képszobrot akarom
megszerezni s ideje hogy annak megnyerése végett útra induljunk.“
„Uram, – felele Mobarek, – kész vagyok engedni kivánságodnák; de te még
nem ismersz minden veszedelmet melyek e drága szerzeménynyel össze
vannak kötve.“
„Akármi veszedelem járjon is vele, – felele a fejedelem, – föltettem
magamban, hogy azt megállom. Vagy elveszek bele, vagy czélt érek.
Minden, a mi történik, istentől jő. Kövess csak s légy szintoly
állhatatos, mint én.“
Midőn Mobarek ily elszántnak látá az indulásra, szólitá cselédeit s
parancsolá nekik, hogy az uthoz mindent készitsenek el. Azután a
fejdelem és ő elvégezék a parancsolt mosódást és a Farsz imádságot, s
megindulának.
Utjokban számtalan különös és csodálatos dolgokat láttak. Igy lovagoltak
több napig, mig egy igen kis virányra értek, a hol lovaikról
leszállának. Itten Mobarek igy szóla kisérőihez: „Maradjatok helyben s
viseljétek gondját uti szereinknek visszatértünkig.“ Azután igy szóla
Szeynhez: „Jer uram menjünk magunk tovább; közel vagyunk azon iszonyu
helyhez, hol a kilenczedik képszobor tartatik: szükséged lesz most egész
bátorságodra.“
Nem sokára egy nagy tó partjához jutottak. Mobarek itt leüle s szóla a
fejedelemhez: „Ezen tengeren keresztül kell mennünk.“
„Hogy mehetnénk rajta által? – kérdé Szeyn hiszen nincsen hajó.“
„Majd mindjárt fogod látni, hogy megjelenik egy, – folytatá Mobarek; a
szellemek királyának varázssajkája el fog értünk jőni; de jól megtartsd,
a mit mondok: Mély hallgatásban kell maradni; ne szólj tehát a hajóshoz:
bár mi különösnek tessék is alakja, s akármi rendkivül való dolgot láss
is semmit se szólj; mert intlek, ha a sajkán csak egy szót ejtesz is, az
tüstént elmerül a habokban.“
„Majd hallgatok, – szóla a herczeg. – Csak mondd meg mit cselekedjem, s
pontosan fogom teljesiteni.“
Igy szólván, hirtelen egy veres szántalfa-sajkát láta a tón megjelenni;
árbocza finom ambra s vitorlája kék atlasz volt. Benne csupán egy hajós,
kinek feje az elefántéhoz hasonló s teste olyan vala, mint a tigrisé.
A herczeghez, s Mobarekhez érvén a hajó, a hajós egyiket a másik után
fölvevé orrmányával és sajkájára tevé, azután egy pillanat alatt
általvivé a tó tulsó partjára. Ott megint kiraká őket orrmányával s
azonnal eltünék sajkástul.
„Most már szólhatunk, – monda Mobarek. – Itt a szellemek királya
szigetén vagyunk; nincs ilyen több az egész világon. Tekints körül
fejedelmem, lehet-e ennél gyönyörűbb hely? Ez kétségkivül igazi képmása
azon kecses lakhelynek, melyet az Isten törvényünk igazhitü megtartóinak
igért. Nézd e virányt illatos füvekkel s virágokkal ékesitve. Bámuld ama
szép fákat, melyeknek drága gyümölcsei az ágakat földig huzzák. Örvendj
a sokszavu zengzetes éneken, melylyel, más tartományokban nem ismert
ezerféle faju számtalan madár tölti el a leget!“
Szeyn nem győzte csodálni mind ezen őt környező dolgok szépségét s
mindig ujabbakat veve észre mennél tovább ment a szigeten.
Végre egy finom smaragd-palotához értek, mely széles árkokkal vétetett
körül, s a melynek partján bizonyos távolságra egymástól oly magas fák
állottak, hogy árnyékuk az egész palotát elfödözé. Az ajtóval
általellenben, mely merő arany vala, egy híd volt egyetlen egy
halpaizsból; noha legalább is hat ölnyi hosszu s három ölnyi széles
vala. Elől a hidnál egy sereg iszonyu nagyságu szellemeket lehetett
látni, kik a vár kapuját vastag sinai aczél buzogányokkal védték.
„Ne menjünk el innen, – szóla Mobarek, – mert ezen szellemek agyonvernek
bennünket; s ha meg akarjuk őket gátolni, hogy ide ne jőjenek, bizonyos
varázselőkészületet kell tennünk.“
Egyszersmind kivona egy zacskóból ruhája alól négy szelet sárga tafotát.
Egyikkel övét tekergeté körülj, a másikat hátára tüzé s a többi kettőt a
fejedelemnek adá, ki velök ugyanazt tevé. Azután kiterite Mobarek két
nagy abroszt a földre, melyeknek szélére nehány drága követ raka
mosuszszal és ambrával. Egyikre ő üle, a másikra Szeyn. Azután igy szóla
Mobarek a fejedelemhez:
„Uram, most elő fogom idézni a szellemek királyát, ki a szemünk előtt
fekvő palotában lakik: vajha harag nélkül jőne hozzánk. Megvallom, hogy
nem vagyok aggodalom nélkül, miképen fog bennünket fogadni. Ha ellenére
van szigetén megjelenésünk, egy irtózatos szörnyeteg alakjában fog
előjőni; ha ellenben javalja szándékunkat, nyájas férfi képében fogja
magát mutatni. Mihelyt előttünk terem, föl kell állanod és üdvözlened,
mindazáltal le ne lépj az abroszról, mert különben halál fia lészsz.
Mondjad ezt neki:
„Szellemek határtalan mestere, atyámat, ki szolgád vala, elragadá a
halál angyala: vajha engem is ugy ótalmazna felséged, mint atyámat
mindenkor ótalmazta!“
„S ha a szellemkirály, – ezt veté utána Mobarek, – kérdez, micsoda
kegyelmet kivánsz tőle, felelj neki:“
„Uram a kilenczedik képszobor az, melynek nekem ajándékozásáért
alázatosan esedezem.“
Minekutána igy megtanitotta Mobarek Szeyn királyt, hozzákezde az
idézéshez.
Azonnal egy hosszas villámlás vakitá el szemeiket, melyre egy dörrenet
következett. Az egész szigetet hirtelen sürü setétség boritá el; iszonyu
vihar támadt s erre szörnyü orditás hallatszott: a föld rengett s
olyatén földindulást éreztek, a milyent egykor Azrafyel fog az utolsó
itélet napján támasztani.
Szeyn egy kissé megdöbbent s ezen zajból roszat kezde jósolni, midőn
Mobarek jobban tudván, mit kelljen róla tartani, mosolygani kezde s igy
szóla hozzá:
„Csendesedjél fejedelmem, minden jól megyen.“
Valóban azon pillanatban megjelenék a szellemkirály egy nyájas férfi
alakjában. De mégis volt valami rettentő lényében.
Mihelyt megpillantá őt Szeyn király, oly udvarilag szólitá meg, a mint
Mobarek tanitotta. A szellemek királya mosolygott rajta s felele: „Óh
kedves fiam, szerettem atyádat s valamikor ide jött nekem tiszteletet
tenni, mindig egy képszobrot ajándékoztam neki, melyet magával elvitt.
Szintugy szeretlek téged is. Én kényszeritettem atyádat nehány nappal
halála előtt, hogy azt irja, a mit a fehér atlaszról olvastál!
Megigértem neki, hogy ótalmamba veszlek s neked adom a kilenczedik
képszobrot, melynek szépsége mindazokat fölülmulja, melyeket már birsz.
Elkezdettem igéretemet teljesiteni: én vagyok az, kit álmodban egy öreg
alakjában láttál. Én találtattam meg veled a vödrös és képszobros
földalatti szobákat. Nagy részem van mind abban a mi rajtad történt,
vagyis inkább én vagyok annak oka. Tudom, mi vezetett ide. Megnyered, a
mit kivánsz. Ha atyádnak meg nem igértem volna is, hogy neked adom,
mégis örömest megadnám. De előbb mindenre, a mi az esket megszeghetlenné
teszi, meg kell esküdnöd, hogy ismét eljősz e szigetre s egy szüzet
hozsz nekem, ki tizenötöd évében vagyon és soha sem ismert férfit, sőt
nem is kivánt ismerni. Azonfölül tökéletes szépségünek kell lennie, és
te ugy uralkodjál magadon, hogy kivánság ne támadjon benned birására,
midőn ide hozod.“
Szeyn merészen letevé a tőle kivánt esket. „De uram, – kérdezé erre, –
ha szerencsés leszek is oly szüzet találni, a milyent kivánsz tőlem,
miről tudom meg, hogy eltaláltam?“