hat szép halat huza ki, melyek közül a chalyf a két legnagyobbikat
kiválasztá, s egy vesszővel kopoltyújoknál fogva összekötteté. Azután
mondá a halásznak: „add ide ruhádat s vedd fel az enyémet.“
A csere egy pillanat alatt megtörtént, s minekutána a chalyf tetőtől
talpig halászként volt öltözve, monda a halásznak: „Fogd hálódat s láss
dolgod után.“
Midőn a halász, igen örülve jó szerencséjén, elment volna, a chalyf
kezébe fogá a két halat s visszament Dzsafár nagyvezérhez és Mezrúrhoz.
Megálla a nagyvezér előtt, és az nem ismeré meg. „Mit akarsz? – monda
neki – menj dolgodra.“ A chalyf elneveté magát, s most ismerte meg a
nagyvezér. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla, – lehetséges-e, hogy te
vagy? nem ismertelek meg s ezerszer bocsánatot kérek gorombaságomért.
Most már bizvást a terembe mehetsz s ne félj, hogy Seich Ibrahim
megismerjen.“ – „Maradjatok tehát itt, – monda ő, – mig szerepemet
eljátszom.“
A chalyf most fölmene a teremhez s kopogtatott az ajtón, Nureddin, ki
legelőször hallá meg, megmondá Seich Ibrahimnak; és Seich Ibrahim
kérdezé, hogy ki van ott. A chalyf kinyitá az ajtót s csak egy lépést
tevén a terembe, hogy magát megmutassa, felele: „Seich Ibrahim, én Kerim
halász vagyok; s mivel hallottam, hogy barátaidat vendégled s épen most
fogtam két szép halat, azt jöttem kérdezni, nem veheted-e hasznukat.“
Nureddin s a szép perzsa nő megörültek, halat hallván említtetni, s a
szép perzsa nő azonnal mondá: Seich Ibrahim kérlek, tedd meg azt
kedvünkért, bocsásd be, hadd lássuk halait.“
Seich Ibrahim már nem volt képes a vélt halászt kérdezni, hogyan s mikép
jött be; csak azon iparkodott, hogy a szép perzsa nőnek kedvében
járhasson. Félre forditá tehát fejét nagy bajjal – annyit ivott volt, –
az ajtó felé, s szóla dadogva a chalyfhoz, kit halásznak tartott: „Jer
közelebb, te becsületes zsivány, jer közelebb, hadd lássalak.“
A chalyf belépett, tökéletesen utánozván egy halász mozdulatait, s
mutatá a két halat.
„Ezek igen szép halak, – mondá a szép perzsa nő, – szeretnék belőlök
enni, csak meg volnának főve s jól elkészitve.“
„Igaza van a nagyságos asszonynak, – szóla Seich Ibrahim, – mit
csináljunk halaiddal, ha nincsenek elkészitve? eredj készitsd meg magad
s hozd el azután, mindent találsz konyhámon.“
A chalyf megint visszamene a nagyvezérhez és monda neki: „Dzsafár, igen
jól fogadtak; de a halakat elkészitve kivánják.“ – „Mindjárt elkészitem
én, – monda a nagyvezér, – egy pillanat alatt meglesz.“ „Oly igen
szivemen fekszik szándékom elsülése, – folytatá a chalyf, – hogy örömest
megteszem magam e fáradságot. Mivel oly jól játszom a halászt, talán
csak szakács is tudok lenni: ifju koromban forgottam a konyhán s nem
roszul végeztem dolgomat.“
E szavakkal Seich Ibrahim lakása felé megindula s a nagyvezér és Mezrur
követték őtet.
Mindahárman hozzáláttak, s noha Seich Ibrahim konyhája nem vala igen
nagy, még sem hibázott benne semmi is, a mire szükségök volt, s rövid
idő alatt megkészitették a halétket.
A chalyf maga vitte föl, s mindenik elébe czitromot is tett, hogy azt
kedve szerint használja. Igen jóizüen ettek, kiváltképen Nurredin és a
szép perzsa nő; s a chalyf udvarolt nekik.
Midőn elvégezték, megnézé Nurredin a chalyfot és monda neki: „Halász,
már jobb halat csakugyan nem ehetik az ember, s te ugyan nagy
gyönyörüséget szereztél nekünk.“
Egyszersmind keblébe nyula, és elővevé erszényét, melyben harmincz arany
volt, azon negyvennek maradványa, melyet Szandzsiár a balsorai király
ajtónoka ajándékozott neki, eljövetele előtt. „Nesze, – monda neki, –
többet adnék ha volna; igenis, kiemeltelek volna a szegénységből, ha
addig ismertelek vala, minekelőtte örökségemet elköltöttem; vedd azonban
oly jó néven, mintha nagy ajándék volna.“
A chalyf elvevé az erszényt, megköszöné Nureddinnek, s érezvén, hogy
arany van benne, monda neki: „Uram, nem tudom eléggé meghálálni
bőkezüségedet. Nagy szerencse ily nemes férfiakhoz közelithetni, mint ti
vagytok; de minekelőtte eltávoznám, még egy kérésem vagyon hozzád,
melyet meg kell adnod. Itt egy lantot látok, melyből azt következtetem,
hogy a nagyságos asszony tud rajta játszani. Ha reá birhatnád, hogy
velem azon kegyelmet tegye s valami darabot játszszék rajta, ugy mint a
világon legboldogabb ember térnék haza: a lant olyant hurjáték, melyet
szenvedelmesen szeretek.“
„Szép perzsa nő, – monda mindjárt Nurreddin, felé fordulván, – kérlek e
kegyelmért s reménylem, nem fogod megtagadni.“
Ő vevé a lantot, s kevés pillanat alatt fölhangolván, egy dalt játszék
és énekle, mely a chalyfot elbájolá. Végre éneklés nélkül játszott, s
ezt oly erővel s kellemmel tevé, hogy a chalyf egészen elragadtatott.
Midőn a szép perzsa nő megszünt játszani, fölkiálta a chalyf: „Mely
hang, mely kéz, és mely játszás! Lehet-e jobban lantolni! soha sem
látott, soha sem hallott ember ehhez hasonlót!“
Nureddin, megszokván mindenét annak ajándékozni a ki megdicsérte,
felele: „Halász, látom, hogy értesz hozzá: s mivel oly igen tetszik,
legyen a tied, neked ajándékozom.“
Egyszersmind fölkele, vevé köntösét, melyet levetett volt s el akart
menni, hogy a chalyfot, kit csak egy halásznak tartott, a szép perzsa nő
birtokában hagyja.
A szép perzsa nő igen bámulván Nureddin adakozóságán, tartoztatá őtet, s
szeretettel tekintvén reá, monda neki: „Hova akarsz menni uram? kérlek
ülj le megint helyedre, s hallgasd meg, a mit játszani s énekelni
fogok.“
Megtevé a mit kivánt, s ez most megpendité a húrokat, s könyező
szemekkel tekintvén reá, mellette önszerzette verseket énekle
hevenyében, melyekben szemére hányá csekély szerelmét, mivel oly
könnyen, oly hidegen oda tudta adni Kerimnek. Azt vélé, nem magyarázván
ki magát közelebb, egy oly halásznak, mint Kerim, kit szint oly kevéssé
ismert chalyfnak, mint Nureddin. Midőn elvégezte, letevé mellé a lantot,
s kezkenőjét orczájára fogá, hogy könyeit elrejthesse, melyeket nem birt
tartóztatni.
Nureddin egy szót sem felelt szemrehányásaira, és hallgatása bizonyitá,
hogy nem bánta meg ajándékát.
De a chalyf elbámulván azon, a mit itt hallott, szóla hozzá: „Uram, a
mint látom, ezen szép, ritka és bámulandó hölgy, kit oly nagylelküleg
nekem ajándékoztál, rabnőd, és te ura vagy?“
„Igen is Kerim, – felele Nureddin, – még sokkal inkább csodálkoznál,
mint látszol, ha mind azon szerencsétlenségeket elbeszélném, melyek ő
miatta történtek rajtam.“ – „Oh kérlek uram, – felele a chalyf,
tökéletesen játszván halász-szerepét, – légy oly szives, s beszéld el
történetét.“
Nureddin, ki az előbb sokkal nevezetesebbet is tett kedvéért, noha csak
halásznak tartotta, ezen örömet is szivesen megtette neki. Elbeszélte
tehát egész történetét, elejétől fogva, miképen vette meg atyja a vezér
a szép perzsa nőt a balsorai király számára, és semmit sem hallgata el
mind abból a mit cselekedett, s a mi rajta történt egész addig, mig vele
Bagdádba ért s egész a jelenvaló pillantatig.
A mint Nurreddin elvégezte, kérdezé a chalyf: „S hova akarsz most
menni?“ – „Hova akarok menni? – felele ő, – a hova isten vezet.“ – „Ha
tanácsomat akarod követni, – folytatá a chalyf, – nem menj tovább: sőt
inkább térj vissza Balsorába. Majd küldök én tőled egy két sort a
balsorai királynak; meglátod, hogy jól fog fogadni, mihelyt elolvassa,
és senki sem fog csak egy szóval is bántani.“
„Kerim, – viszonzá Nureddin, – igen furcsán hangzik, a mit mondasz: ki
hallotta valaha, hogy egy halász, mint te, egy királylyal levelezzen.“ –
„Azon ne csodálkozzál, – felele a chalyf, – együtt jártunk iskolába, s
mindig a legjobb barátok voltunk. A szerencse ugyan nem volt egyaránt
kedvező hozzánk; őtet királylyá s engem halászszá tett: de ezen
egyenletlenség nem kisebbitette barátságunkat. Ő minden módon iparkodott
engem ezen sorsból fölemelni: de én mindenkor megelégeltem azon
figyelmet, melylyel, minden kérésem teljesitésében, viseltetett irántam,
barátaim hasznára forditani. Azért csak hagyd reám, majd meglátod a
foganatját.“
Nureddin megnyugodott a chalyf tanácsán. Mivel a teremben az iráshoz
minden szükséges készület megvala, a chalyf a balsorai királyhoz
következő levelet irá, fölébe a papiros legszélére igen apró betükkel
következő jelszavakat irván: „A legirgalmasabb isten nevében.“ Azt
jelentvén ez által, hogy okvetetlen engedelmességet kiván.
Harun Arresyd chalyf levele a balsorai királyhoz.
„Harun Arresyd, Mahdi fia, küldi e levelet öcscsének Muhammednek.
Mihelyt Nureddin, Chákán vezér fia, e levél vivője, ezt neked által
fogta adni, s te elolvastad, tedd le azonnal a királyi palástot, ruházd
föl őt vele, s engedd neki helyedet. Isten velünk.“
A chalyf összehajtá s bepöcsétlé a levelet, s nem mondván meg
Nureddinnek annak tartalmát, igy szóla hozzá: „Vedd s indulj meg haladék
nélkül, eredj azon hajóra, mely nem sokára el fog indulni, valamint
ilyen tájban minden nap szokott egy elmenni; majd alhatol a hajón.“
Nureddin fogá a levelet, s elutazék azon csekély pénzzel, mely akkor
nála vala, midőn Szandzsiár neki adá erszényét.
A szép perzsa nő vigasztalatlan volt elutazásán, a szofának egyik
szögletébe borult, s elázott könyeiben.
Alig hagyá el Nureddin a termet, midőn Seich Ibrahim, ki eddig mindent,
a mi történt, hallgatással szemlélt, rátekinte a chalyfra, kit még most
is Kerim halásznak vélt s igy szóla hozzá: „Hallod-e Kerim, te ide
jöttél s két halat hoztál, mely legfölebb is csak husz réz pénzt
érhetett, s azért egy erszényt és egy rabnőt kaptál ajándékban: mind meg
akarod azt magadnak tartani? Én megmondom neked, az engem illető fele
részben a rábnőt kivánom. A mi az erszényt illeti, mutasd csak, mi van
benne: ha ezüst pénz, ugy nem bánom, megtarthasz belőle egy darabot; de
ha arany, ugy mind elveszem, s néhány rézpénzt adok neked, a mi a
zsacskómban van.“
A chalyf, minekelőtte a megkészitett halakat a terembe fölvitte,
megparancsolá a nagyvezérnek, hogy menjen sietve a palotába, s négy
komornokot és számára egy öltözetet hozzon magával, és avval várakozzék
a terem másik oldalánál, mig a chalyf egyik ablakból tenyerével tapsolni
fogna. A nagyvezér teljesité e parancsot, s Mezrurral s a négy
komornokkal várta a rendelt helyen a mondott jeladást.
A chalyf, még mindig a halász-öltözetben, bátran felele Seich
Ibrahimnak: „Seich Ibrahim, nem tudom mi van az erszényben: de legyen
arany vagy ezüst, szivesen megosztom veled; hanem a mi a rabnőt illeti,
azt magamnak tartom. Ha avval, a mit igérek, meg nem elégszel, semmit
sem kapsz.“
Seich Ibrahim méregre lobbanván e szemtelenségen, a minek tekinté
magához képest egy halásznak ezen beszédét, foga egyet az asztalon levő
porczelán edények közül, s a chalyf feje felé hajitá. A chalyf könnyen
kikerülte a bortól részegült ember hajitását; az edény a falnak röpült s
ezer darabokra zuzott.
Seich Ibrahim ezen elhibázásán még inkább megboszonkodván, fölveszi az
asztalon lévő világot, fölkel tántorogva s lemegy egy titkos grádicson,
hogy botot hozzon.
A chalyf használá ezen időt s kitapsola az ablakon. A nagy vezér, Mezrur
és a négy komornok tüstént nála termettek, az utóbbiak levetkezteték a
halászruhából s reá adák a hozott öltözetet. Még nem voltak egészen
készen s a chalyf körül foglalatoskodtak, ki a teremben számára lévő
thrónusra ült volt, midőn Seich Ibrahim pénzvágyától lelkesittetve,
kezében egy nagy bottal, belépett, melylyel a vélt halászt meg akarta
mángolni. De a helyett csak ruháját látta a terem közepén heverni, s a
chalyfot thrónusán ülve a nagyvezérrel, és Mezrurral oldala mellett.
Megütközött e látványra s nem tudta ébren van-e, vagy álmodik.
A chalyf mosolygott bámulásán, és kérdé: „Seich Ibrahim, mit akasz? Mit
keressz?“
Seich Ibrahim, ki már most nem kétlé, hogy valóban a chalyf legyen,
azonnal lábaihoz borula, arczulatjával s hosszu szakállával a földet
sepervén s kiálta: „Igazhitüek uralkodója, nyomorult rabszolgád
megbántott; könyörög kegyelmedért, s ezerszer bocsánatot kér.“
Mivel a komornokok a chalyfot ekkorra egészen felöltözteték, leszálla
thrónusáról és monda neki: „Kelj föl, megbocsátok.“
A chalyf ezután a szép perzsa nőhöz fordula, ki azonnal megszünteté
fájdalmát, mihelyt megértette, hogy e kert és terem ezen fejedelemé, és
nem Seich Ibrahimé, a mint az állitotta, és hogy ez maga volt az ki
halászruhába öltözködött. „Szép perzsa nő, – szóla hozzá, – kelj föl és
kövess. Abból, a mit most láttál, tudni fogod ki vagyok, és hogy nem
illenék rangomhoz azon ajándékot, melyet Nureddin személyeddel
hasonlithatlan nagy lelküséggel tett, elfogadnom. Azért küldém őt
Balsorába, hogy ott király legyen, s téged is mint királynét oda foglak
küldeni, mihelyt beiktatására a szükséges rendelések meg lesznek téve.
Azonban palotámban fogok számodra lakást rendelni, hol méltóságodhoz
illőleg fognak veled bánni.“
E beszéd megnyugtatá s megvigasztalá a szép perzsa nőt, ily fájdalmas
veszteségen; és szomoruságáért teljes pótlékot nyert azon örömben,
megértvén, hogy Nureddin, kit szenvedélyesen szeretett, ily nagy
méltóságra emeltetett.
A chalyf teljesité neki tett igéretét, sőt hitvesének Szobeidének is
ajánlotta, minekutána tudtára adta volna azon nagy tiszteletet, melylyel
viseltetik Nureddinhez.
Nureddin visszatérése Balsorába, szerencsésebb s néhány nappal korább
volt, mint javára kivánatos lett volna. Megérkeztekor sem barátait, sem
rokonait nem látogatta, hanem egyenesen a király palotájához mene, ki
épen köz-kihallgatást tartott. Keresztül tolakodott a sokaságon, a
levelet kezében fölemelvén. Helyet adtak neki, s oda nyujtá.
A király elvevé, fölbontá s elsápadt olvasásakor. Háromszor megcsókolta,
s már teljesiteni készüle a chalyf parancsát, midőn még is meggondolá
magát s megmutatá a levelet Saouy vezérnek, Nureddin engesztelhetlen
ellenségének.
Saouy, ki Nureddint mindjárt megismerte s nagyon töprenkedett rajta,
valljon miért jöhetett, nem kevésbbé csodálkozott a királynál a chalyf
parancsán, melyet a levél foglala. Minthogy ő szintúgy károsodva volt
általa, mindjárt módot talált ki, hogy azt sikeretlenné tegye. Ugy tett,
mintha nem olvasta volna még el jól s oldalt fordult egy kevéssé, mintha
jobb világosságot keresne, hogy ujra elolvassa; s a nélkül, hogy valaki
észrevette volna és a levélen, ha csak igen közelről nem nézte az ember,
meg lehetett volna látni, hirtelen leszakasztá főlülről, a jegyszót,
mely által a chalyf azt jelenté, hogy okvetetlen engedelmességet kiván;
szájába dugá, s lenyelé.
E gonosz tett után Saouy megint a királyhoz fordula, visszaadá neki a
levelet, és kérdé halkan: „Hát uram, mit akar tenni felséged?“ – „A mit
a chalyf parancsolt“ – felele a király. – „Jól vigyázz, – monda a ravasz
vezér; – igaz, hogy ez a chalyf kézirása, de a jegyszó hibázik róla.“
A király ugyan észrevette azt, de azt vélte, most már nem látván, hogy a
zavarodásban, melyben vala, csak ugy rémlett előtte.
„Uram, – folytatá a vezér, – nem kételkedhetel rajta, hogy a chalyf e
levelet Nureddinek, felséged ellen s ellenem tett panaszaira, csak azért
adta, hogy tőle megszabadulhasson; de korán sem akarta, hogy azt, a mi
benne foglaltatik, teljesitsd. Ezenfölül meg kell fontolni azt is, hogy
nem küldött különös követet ezen parancsolattal, a mi nélkül pedig
foganatlan. Egy királyt, mint te vagy, nem szokás e szertartás nélkül
letenni; hiszen más akárki is szintúgy jöhetne ily állevéllel, mint
Nureddin; az még soha sem történt. Uram, felséged ebben bizhatik
szavamhoz, s én minden rosz következéseket, melyek ebből
származhatnának, magamra veszek.“
Muhammed király rá hagyá magát beszélni, s Nureddint Saouy vezér kényére
bizá, ki őt fegyveres kézzel kiséré házához. Oda érvén megbotoztatta, s
félholtan a fogházba vitetvén, a lemélyebb és setétebb lyukba vettette,
megparancsolván a tömlöcztartónak, hogy kenyérnél és viznél egyebet ne
adjon neki.
Midőn Nureddin, ki egészen össze volt törve, föleszméle, keserves
jajgatásra fakadt, és sirt szerencsétlen sorsán. „Ah halász, – monda, –
beh megcsaltál engem, s beh hivékeny voltam én! Várhattam-e ily
kegyetlen bánást tőled, minekutána veled annyi jót tettem! De az isten
áldjon meg: nem hihetem, hogy szándékod rosz lett volna, s türelmes
leszek szenvedésim végeztéig.“
A boldogtalan Nureddin tiz egész napig maradt ez állapotban, és Saouy
vezér nem feledkezett el róla. Noha föltevé is, hogy őt csufosan foszsza
meg életétől, még sem bátorkodott azt maga fejétől tenni. Veszedelmes
szándékának végrehajtására megterhelé több rabszolgáit ajándékokkal, s
velök együtt a királyhoz mene. „Uram, szóla hozzá fekete gonosz
lelküséggel, az uj király kéreti felségedet, fogadja királyszékre
lépésével szivesen ez ajándékokat.“
Érté a király, mit akart mondani Saouy: „Hogyhogy! – felele ő, – hát él
még az élhetetlen? Azt hittem, hogy megöletted.“ – „Uram, – felele
Saouy, – nem áll hatalmamban valakinek életét elvétetni; az felségedet
illeti.“ – „Eredj, – viszonza a király, – s vágasd el a fejét, teljes
hatalmat adok neked reá.“
„Uram, – monda erre Saouy, – véghetetlenül lekötelez felséged azon
igazsággal, melyet méltóztatik nekem szolgáltatni. De mivel Nureddin
engem oly nyilván gyalázott meg, a mint tudod, azon kegyelmet kérem,
hogy elvesztése is a palota előtt történjék, s hogy azt a hirnökök a
város minden részeiben kihirdessék, hogy minden ember tudhassa, hogy a
rajtam elkövetett sérelem teljesen megboszultatik.“
A király megadá kérését, s a hirnökök teljesiték kötelességöket, s az
egész városon közönséges gyászt terjesztének el. Atyja erényeinek még
fris emlékezete miatt, mindenütt boszankodva értették, hogy fia oly
gyalázatosan fog elvesztetni, Saouy nagyvezér sürgetésére és gonoszsága
miatt.
Saouy maga ment a fogházba, husz rabszolgáitól, kegyetlensége
végrehajtóitól, kisérve. Elébe vezeték Nureddint s azt egy nyergetlen
rosz lóra ülteté.
Midőn Nureddin ellensége kezeibe látá magát adva, monda neki: „Te most
örvendesz s visszaélsz hatalmaddal, de én bizom egyik könyvünk következő
szavaiban: „Te igaztalanul itélsz, s rövid időn magad itéltetel meg.“
Saouy vezér, ki magában valóban örvendezett, felele: „Hát te szemtelen,
még bátorkodol engem szidalmazni! Eredj, megbocsátom; nem bánom, bármi
történjék is, ha egyszer egész Balsora láttára fejedet elvágattam. Azt
is kell tudnod, a mit egy másik könyvünk mond: „Mit árt ellenséged
halála után való napon meghalnod?“
Ez a gyülölségében és boszujában engesztelhetlen miniszter, körülvéve
egy részétől fegyveres rabszolgáinak, a többiek által Nureddint maga
előtt vezettette, s utját a palotának vevé. A nép már reá akart rohanni,
s bizonyosan megkövezte volna, csak lett volna, ki elkezdje. Midőn a
palota előtt való piaczra, a király szobájával általellenben vitte, ott
a hóhér kezében hagyá, s a királyhoz mene, ki már az ablaknál állott,
hogy szemeit a készülő véres látványon legeltesse.
A király őreinek s Saouy vezér rabszolgáinak, kik nagy kört vontak
Nureddin körül, sok bajokba került a népet visszatartóztatni, mely noha
foganatlanul, de minden módon iparkodott azon keresztültörni, s őtet
megszabaditani.
A hóhér közelite hozzá és monda: „Uram, kérlek bocsásd meg nekem
halálodat, én csak rabszolga vagyok, s meg nem menekedhetem
kötelességemtől; ha még kivánsz valamit, légy oly jó, készitsd el
magadat; a király mindjárt parancsolni fogja, hogy a csapást megtegyem.“
Ekkor a boldogtalan Nureddin, fejét jobbra balra forgatván, monda: „Hát
egy szánakozó ember sem akarná megtenni e rettenetes pillantatban
kedvemért, hogy egy ital vizet nyujtson, szomjuságom eloltására?“
Azonnal hoztak egy edény vizet, melyet kézről kézre adtak neki.
Saouy vezér, ki észrevevé e késedelmet, kiálta a hóhérnak, a királyi
szoba ablakából: „Mit késel, vágj hozzá…“
Ezen kegyetlen és emberietlen szavakra, az egész piacz csupa átoktól
hangzék a vezérre, s a tekintetét féltő király rosz néven vevé e
merészséget jelenlétében, s kijelenté, szólván, hogy még várakozzanak.
Más oka is volt még reá: az tudniillik, hogy szemeit ugyanakkor egy nagy
utczára vetvén, mely átalellenében, a nagypiaczra szolgált, annak
közepette egy csoport lovagot láta megeresztett kantárral feléje
nyargalni. „Vezér, – szóla tüstént Saouyhoz, – mit jelent ez? Nézz ide.“
Saouy, ki mindjárt sejtette, hogy mi lehet, sürgeté a királyt, hogy
adjon jelt a hóhérnak. „Nem, – felele a király, – előbb akarom tudni,
kik azon lovagok.“
Dzsafár nagyvezér volt kiséretével, ki maga jött a bagdádi Chalyf
nevében.
Annak megértésére, miért jött e miniszter Balsorába, meg kell jegyezni,
hogy Nureddin elutazása után a chalyf levelével, ennek más napon s több
napokon is nem jutott eszébe, különös követet küldeni azon
hirdetménynyel, melyről a szép perzsa nőnek szólott volt.
Épen a nők belső palotájában vala, midőn egy ajtó előtt elmentében igen
szép szózatot halla; megállapodék s alig hallott egynehány szót, melyek
az elválás fájdalmát fejezék ki, kérde egyet az őt követő heréltek
közül, ki az a hölgy, ki azon szobában lakik. Az inas azt felelé, hogy
azon ifju urnak rabnője, kit Balsorába küldött, hogy Muhammed helyett
király legyen.
„Ah szegény Nureddin, Chákán fia! – szóla tüstént a chalyf, – egészen
elfelejtettelek! – Siess, – ezt veté hozzá, – s küldd ide tüstént
Dzsafárt.“
A miniszter megjelenék, s a chalyf igy szóla hozzá: „Dzsafár,
elfelejtettem a hirdetményt elküldeni, hogy Nureddin balsorai királynak
ismertessék meg. Már nincs idő annak elkészittetésére; vigy magaddal
lovasokat és siess Balsorába. Ha Nureddin nincs életben, és megöletett,
akasztasd föl Saouy vezért; ha pedig még meg nem halt, vezesd hozzám a
királylyal és vezérrel együtt.“
Dzsafár nagyvezér csak addig késett, mig lóra ülhetett, s azonnal
elutazott egy sereg házi cselédeivel. Igy jelent meg ezen kisérettel a
mondott időben, Balsorában.
Mihelyt a piaczra ért, mindnyájan hátrálának s utat adtak neki,
fennszóval kérvén kegyelmet Nureddinnek, s igy a palota grádicsáig mene,
a hol leszálla.
A balsorai király, ki megismeré a chalyf első miniszterét, elejébe mene,
s szobája ajtajánál fogadá.
A nagyvezér azonnal kérdé, él-e még Nureddin, s parancsolá, ha még
életben van, vigyék hozzá.
A mint az nemsokára előtte megkötözve megjelenék, eloldoztatá és
szabadon ereszté. Ellenben parancsolá, hogy Saouy vezért fogják meg, s
ugyanazon kötelekkel kötözzék meg.
Dzsafár nagyvezér csak egy éjszaka maradt Balsorában; másnap reggel már
megint visszautazott, s a parancsolat szerint Saouyt, a balsorai királyt
és Nureddint magával vivé.
Midőn Bagdádba ére, elébe vezeté őket a chalyfnak, s számot adván
utjáról, s különösen azon állapotról, melyben Nureddint találta, és azon
bánásról, melyet az Saouy vezér tanácsa és gyülölsége által szenvedett,
parancsolá a chalyf Nureddinnek, hogy maga vágja el Saouy vezér fejét.
De Nureddin felele: „Igazhitüek uralkodója, bármennyi roszat tett is
velem, s iparkodott már boldogult atyámmal is tenni e gonosz, mégis a
legelvetemedettebb embernek tartanám magamat, ha kezeimet az ő vérével
bemocskoltam volna.“
A chalyf megdicséré e nemes sziveért, s ugyanazon itéletet hóhér keze
által hajtatá végre.
A chalyf Nureddint megint vissza akarta küldeni Balsorába, hogy ottan
uralkodjék; de Nureddin könyörgött, hogy mentse föl attól, elébe
terjesztvén: „Igaz hitüek uralkodója, Balsora városa, azután, a mi benne
rajtam történt, mindig oly utálatot fogna bennem támasztani, hogy a
legmélyebb alázattal bátorkodom esedezni fölségednek, méltóztassék
megengedni, hogy megtarthassam eskümet, melyet tettem, hogy soha többé
oda menni nem fogok. Legnagyobb dicsőségemet találnám benne,
szolgálataimat felséged személyének szentelhetni, ha méltóztatnék nekem
e kegyelmet megadni.“
A chalyf tehát legbiztosabb udvarnokai számába fogadá, visszaadá neki a
szép perzsa nőt, s annyi jóval tetézé, hogy együtt egész holtukig oly
boldogságban éltek, a milyent csak kivánhattak.