akartuk tölteni az éjet holnapig.“
„Itt rosz helyetek lenne, – felele Seich Ibrahim, – jertek be hozzám,
majd jobb ágyat adok; s a kert látása is, mely igen szép,
gyönyörködtetni fog benneteket, mig bealkonyodik.“
„S tied e kert?“ kérdé Nureddin.
„Bizonyosan az enyém, – felele Seich Ibrahim mosolyogva; – az atyám
öröke; jertek csak be, nem fogjátok megbánni, hogy láttátok.“
Nureddin fölkele s kinyilatkoztatván Seich Ibrahimnak, mennyire
lekötelezi szivessége által, a szép perzsa nővel együtt a kertbe lépett.
Seich Ibrahim becsuká az ajtót, s előttök menvén, egy helyre vezeté
őket, hol csaknem egy pillanattal a kert egész rajzát, nagyságát s
szépségét elláthatták.
Nureddin sok szép kertet látott Balsorában, de olyat egyet sem, melyet
ehhez lehetett volna hasonlitani. Midőn mident figyelemmel megszemlélt,
s néhány fasoron végig sétált volna, a felvigyázóhoz fordulván, ki őt
kiséré, kérdezte, kinek hiják? s ez azt felelvén, hogy Seich Ibrahim a
neve, monda neki: „Seich Ibrahim, meg kell vallanom, hogy csodálatos egy
kert; s az Isten tartson meg sokáig benne! Nem tudjuk eléggé megköszönni
jóságodat, hogy ily nevezetes helyet megmutattál; illő, hogy valami
módon kijelentsük érte való hálánkat. Ne itt van két arany, kérlek
szerezz csak valamit ennünk, hogy együtt mulassunk.“
A két arany látására mosolygott bajusza alatt Seich Ibrahim, mert ezen
érczet nagyon szerette; elvevé, s Nureddint s a szép perzsa nőt
elhagyván, hogy bizományát teljesítse (mert csak egyedül vala), monda
örülve magában: „Ugyan becsületes emberek ezek; nagy kárt tettem volna
magamnak, ha oly gondolatlan lettem volna, hogy megverjem s elkergessem
őket. Ezen arany tized részével is fejedelmi módon megvendéglem őket, s
a többi nekem marad fáradságomért.“
Mig Seich Ibrahim oda volt, hogy valami enni valót szerezzen, mind
magának, mind vendégeinek, Nureddin és a szép perzsa nő a kertben
sétáltak, s a képteremhez értek, mely középett állott. Megállanak s
vizsgálták bámulatos épületét, nagyságát és magasságát; s minekutána
megkerülték volna, hogy minden oldalról megszemléljék, egy fehér
márványból való nagy grádicson fölmentek a terem ajtajához; de bezárva
lelték.
Nureddin és a szép perzsa nő épen a grádicsról jöttek le, midőn Seich
Ibrahim eleséggel rakodva megérkezett.
„Seich Ibrahim, – monda neki csodálkozva Nureddin, – nem azt mondottad-e
nekünk, hogy e kert a tied?“
„Igen, azt mondottam, – felele Seich Ibrahim – s még egyszer ismétlem.
Miért teszed nekem e kérdést?“
„Hát e pompás terem, – folytatá Nureddin, – ez is a tied?“
„Seich Ibrahim nem várta e második kérdést, s egy kissé megütközött: „Ha
azt mondom, hogy nem enyém, – gondolá magában, – mindjárt azt fogják
kérdezni, hogy lehetek a kert ura a nélkül, hogy egyszersmind a teremé
is volnék!“ Mivel szerette volna azt elhitetni, hogy a kert az övé;
ugyanazt állitotta a terem felől is. „Édes fiam, – felele, – a terem nem
lehet kert nélkül, egyik szintugy enyém, mint a másik.“
„Ha ugy van, – folytatá erre Nureddin, – s ez éjjelre szivesen látsz
bennünket vendégidül, tedd azt az örömet, kérlek, s mutasd meg a
belsejét; külsejéről itélvén rendkivül pompásnak kell lennie.“
Gorombaság lett volna Seich Ibrahimtól, ha Nureddinnek e kérését
megtagadta volna, minekutána oly előző szivességgel viseltetett irántok.
Azonkivül meggondolta azt is, hogy a chalyf nem tudósitotta
eljöveteléről, a mint szokta volt, hogy tehát ezen estve nem fog
megjelenni, és igy ő vendégeit ottan megvendégelheti, s maga is velök
ehetik.
Leraká tehát a hozott ételeket az első lépcsőre, s lakásához mene a
kulcsért. Visszajöve egy gyertyával, s kinyitá az ajtót.
Nureddin s a szép perzsa nő belépének a terembe, s oly meglepőnek
találák, hogy nem győzték szépségét s gazdagságát csodálni. Mert nem
emlitvén a képeket, a szófák igen pompásak valának, s a függő
gyertyatartókon kivül, melyek minden ablaknál csüggtek, a közöttök lévő
falon egy-egy ezüst kargyertyatartó is volt, egy viasz gyertyával.
Nureddin nem nézhette mind ezeket azon fényre emlékezés nélkül, melyben
élt volt, és sohajtozott rajta.
Seich Ibrahim azonban behozá az étkeket, s egy szófa előtt asztalt
teritett, s midőn minden készen vala, Nureddin, a szép perzsa nő és ő
asztalhoz ülének, s együtt ettek.
Midőn elvégezték s kezeiket megmosták, kinyitá Nureddin az egyik ablakot
s monda a szép perzsa nőnek: „Jere ide s bámuld velem a gyönyörü
kilátást s a kert szépségét a holdvilágban; lehetetlen ennél kiesebbet
képzelni.“
Oda mene hozzá s együtt éldelték a szép látványt, mig Seich Ibrahim az
asztalt fölszedé.
Midőn Seich Ibrahim ezt elvégezte s vendégeihez mene, kérdezé Nureddin,
nem adhatna-e valamit inniok is. „Micsoda italt szeretnétek, – szóla
Seich Ibrahim, – kell-e szorbet? nekem drágalátos van; de tudod édes
fiam, hogy szorbetet nem szokás vacsora után inni.“
„Azt tudom, – felele Nureddin, – nem is szorbetet kérek én; hanem más
italt: csodálom, hogy nem értesz.“
„Ah, tehát bort gondolsz?“ monda Seich Ibrahim. „Eltaláltad, – felele
Nureddin, – ha van, tedd meg azt a szivességet, hozz egy palaczkkal,
tudod, hogy azt vacsora után szokás inni, hogy lefekvésig az időt töltse
az ember.“
„Isten mentsen, hogy bort tartsak házamban, – kiálta Seich Ibrahim; sőt
hogy csak olyan helyhez is közelitsek, hol azt kapni lehet! Az olyan
ember mint én, ki négyszer volt Mekkában bucsura, egész életében
lemondott a borról.“
„Pedig ugyan nagy szivességet tennél, ha szereznél, – folytatá Nureddin;
– s ha nem sajnálod fáradságodat, megtanitlak egy módra, a nélkül, hogy
a csapszékbe lépj, vagy csak kezedet vesd is reá, a mit ott árulnak.“
„Ezen feltétel alatt megteszem, – felele Seich Ibrahim; – csak mondd
meg, mit cselekedjem.
„Kerted ajtajánál egy szamarat láttam megkötve, – folytatá Nureddin, –
hihetőleg a tied, s szolgálatodra való. Itt van még két arany: fogd a
szamarat kosaraival, s eredj a legelső csapszékhez, nem menvén hozzá
közelebb, mint a mennyire tetszik; adj valami arra menőnek valami
csekélységet s kérjed, menjen a szamárral a csapszékhez, vegyen ott két
korsó bort, tegyen mindenik kosárba egyet s hozza vissza hozzád a
szamarat, kifizetvén a bor árát a pénzből, melyet neki adni fogsz,
azután csak hajtsd haza a szamarat, majd kiveszszük mi magunk a korsókat
a kosarakból. E szerint semmit sem fogsz tenni, a mi legcsekélyebb
aggodalomra szolgáltathatna is okot.
A két arany, melyet Seich Ibrahim kapott, nagy hatást tett lelkébe. „Ah
kedves fiam, – kiálta a mint Nureddin végezte szavát, – beh tudsz hozzá!
nélküled soha sem jutottam volna e módra, hogy nektek lélekismeretem
terhelése nélkül bort szerezzek.“
Elhagyá őket, hogy bizományát véghezvigye; s rövid időn teljesitette.
Mihelyt visszaérkezett, Nureddin azonnal lemene, kivevé a két korsót a
kosarakból s felvitte a terembe.
Seich Ibrahim visszavezette a szamarat a honnan hozta, s midőn
megérkezett, monda neki Nureddin: „Nem győzzük eléggé köszönni
fáradságodat, melyet érettünk okozsz magadnak; de még egyre van
szükségünk.“ – „Nos mire, – kérdé Seich Ibrahim; – mit tegyek még
szolgálatotokra?“ – „Nincsenek ivó csészéink, – folytatá Nureddin, – s
valami gyümölcs is igen jól esnék, ha volna.“ – „Csak parancsoljatok, –
felele Seich Ibrahim, – semmi sem fog hibázni, bármit kivánjatok is.“
Seich Ibrahim lemene, s kevés idő mulva egy csemege-asztalt teritett
nekik, megrakva különféle gyümölcsökkel, szép porczelán-edényekben, s
arany- és ezüstcsészékkel tetszésök szerint; s minekutána kérdezte,
nincs-e még valamire szükségök, eltávozék s egyátalában nem akart
maradni, noha unszolva kérték is reá.
Nureddin és a szép perzsa nő most megint asztalhoz ülének, s egyet
ittak; a bort hatalmasnak találák.
„No kedves szépem, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – nem vagyunk-e
a legboldogabb emberek e világon, hogy a történet ily kellemes és kies
helyre vezetett bennünket? Legyünk vigan s pihenjük ki az utazás
kedvetlenségeit. Lehetek-e boldogabb, mint midőn egyik felül te vagy
mellettem, s másik felül az ivó csésze?“
Iddogáltak, vigan beszélgettek, s váltogatva énekeltek.
Mivel mindeniknek, s kivált a szép perzsa nőnek, tökéletes szép szava
volt, éneklésök oda vonta Seich Ibrahimot, és sokáig gyönyörködve
hallgatá őket a grádicsról a nélkül, hogy magát mutatná. Végre előjött,
s fejét az ajtó közé dugván, kiáltott Nureddinnek, kit már részegnek
vélt: „Helyesen uram, örvendek, hogy ily vignak láthatlak.“
„Ah Seich Ibrahim! – monda Nureddin feléje fordulván, – beh derék fi
vagy, s mennyire le vagyunk irántad kötelezve! Nem szabad arra kérnünk,
hogy igyál egyet velünk; de jere csak be. Jőj közelebb s tedd meg
legalább azt a becsületet, maradj velünk.“
„Csak folytassátok, folytassátok, – felele Seich Ibrahim, – nekem elég
az a gyönyörüség is, hogy szép énekeiteket hallhatom.“ S ezen szavakkal
ismét eltünék.
A szép perzsa nő észrevette, hogy Seich Ibrahim megállott a grádicson és
tudósitotta róla Nureddint. „Látod uram, – monda neki, – hogy nagy
iszonyodását mutatja a bortól: még sem kétlem, hogy meg fogom itathatni,
ha megteszed, a mit mondok.“ – „S mi az, – kérdé Nureddin; – csak
parancsolj, mindent megteszek, a mit kivánsz.“
„Beszéld rá csak, hogy jőjön be, s maradjon velünk, – szóla a perzsa nő;
– egy idő mulva azután tölts bort s kináld meg: ha el nem fogadja, idd
meg te s tettesd ugy magadat, mintha elalunnál: a többit bizd reám.“
Nureddin elérté a szép perzsa nő szándékát; szólitá Seich Ibrahimot, ki
azonnal megjelent az ajtóban. „Seich Ibrahim, – monda neki, – mi
vendégeid vagyunk, s te a legszivesebben fogadtál: miért vetnéd most meg
azon kérésünket, hogy tisztelj meg bennünket társaságoddal. Nem kivánjuk
azt tőled, hogy igyál, hanem csak azon örömet, hogy láthassunk.“
Seich Ibrahim reá hagyá magát beszélni; belépett s leüle egy az ajtó
mellett lévő szofa szélére. „Nem jó helyed van, s igy nem láthatunk, –
monda Nureddin, – jer közelebb kérlek s ülj le feleségem mellé: szivesen
fogja venni.“
„Megteszem tehát, a mit parancsolsz,“ monda Seich Ibrahim. Közelite s
vigyorogván örömében, hogy olyan kecses asszony mellett lehet, leüle egy
kis távolságban a szép perzsa nőtől.
Nureddin kérte ezt, hogy köszönetül azon tisztességért, melyet Seich
Ibrahim tett velök, énekeljen egy dalt; s ez énekelt egyet, mely őt
egészen elragadá.
Midőn a szép perzsa nő elvégezte énekét, Nureddin bort tölte egy
csészébe, s megkinálá Seich Ibrahimot ezen szavakkal: „Seich Ibrahim,
kérlek, igyál egyszer egészségünkért.“
„Uram, – felele az visszaborzadván, mintha a bornak csak látása is
iszony volna neki, – kérlek bocsáss meg; már mondottam, hogy én régen
lemondottam a boritalról.“
„Mivel már épen nem akarsz inni egészségünkért, – monda Nureddin, – azt
csak megengeded, hogy a tiedért igyam.“
Mig Nureddin ivott, a szép perzsa nő egy almát vága ketté s egyik felét
Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Nem akartál inni: de nem hiszem, hogy
vonakodjál ezen almát megizlelni, mely igen jó.“
Seich Ibrahim nem tudá azt ily szép kéztől megtagadni; elvevé
fejhajtással az almát és szájához vivé. Erre a perzsa nő némely
hizelgéseket monda neki, mig Nureddin hátradülvén a szófára, ugy
tettette magát, mintha alunnék. Azonnal közelebb vonula a szép perzsa nő
Seich Ibrahimhoz, s monda neki halkan: „Látod, igy tesz mindig,
valamikor együtt mulatunk: alig ivott két kortyot, már aluszik s engemet
magamra hágy. De ugy vélem, te szivesen fogsz velem társalkodni, mig ő
aluszik.“
A szép perzsa nő hoza egy csészét, megtölté borral és Seich Ibrahimnak
nyujtá, mondván: „Vedd és idd meg egészségemért; majd én is iszom a
tiedért.“
Seich Ibrahim még nagyon vonakodott s könyörgött, hogy kimélje meg tőle;
de ez annyira sürgette, hogy végre meggyőzetvén kecseitől és
biztatásaitól, elvevé a csészét és egy cseppig kiivá.
A jó öreg ugyan szerette a borocskát; de szégyenle ismeretlen emberek
előtt inni. Eljárt titkon, mint sok egyebek a korcsmába, s épen nem élt
a bor vételekor is azon vigyázattal, melyre Nureddin tanitotta. Maga
vette egyenesen a csaplárnál, hol jól ismerték; az éjszaka szolgált
neki, és igy megkimélte azt a pénzt, melyet annak kellett volna adnia,
kivel Nureddin utasitása szerint a bort vetette volna.
Mig Seich Ibrahim, minekutána ivott, a fél almát megevé, a szép perzsa
nő másik csésze bort is töltött neki, melyet már kevesebb nehézséggel
fogadott el; s a harmadiknál már nem is vonogatta magát. Végre a
negyediket ivá, a midőn Nureddin ugy teve, mintha álmából ébredne föl;
fölkele s hangosan nevetvén, monda neki:
„Haha Seich Ibrahim ugyan rajta kaptalak; azt mondtad, hogy lemondottál
a boritalról, és mégis iszol!“
Seich Ibrahim nem várta e meglepetést s elpirult. Azonban mégis csak
kiitta a csészét, s midőn elvégezte, szóla mosolyogva: „Uram, ha vétek a
mit cselekedtem, nem reám háramlik, hanem hölgyedre: hogy állhatna
ellent az ember ennyi bájnak?“
A szép perzsa nő, ki összebeszélt volt Nureddinnel, védelmezte Seich
Ibrahimot és monda neki: „Ne törődjél vele Seich Ibrahim, hadd
beszéljen; soha se erőltesd magadat, igyál velünk, légy vigan.“
Nemsokára töltött Nureddin magának s a szép perzsa nőnek. Seich Ibrahim
látván, hogy őtet elkerüli, foga egy csészét s oda tartván neki, monda:
„Hát én ne igyam-e szinte ugy mint ti?“
E szavakra Nureddin és a szép perzsa nő hangos kaczagásra fakadtak.
Nureddin töltött neki; s igy enyelegtek, nevettek és ittak, szinte
éjfélig.
Ekkor tájban vevé észre a szép perzsa nő, hogy az asztalon csak egy
gyertya világit.
„Seich Ibrahim, – monda a jó öreg felvigyázónak, – nekünk csak egy
gyertyát adtál, pedig itt oly szép viasz gyertya van! kérlek tedd meg
azt az örömet, gyujtogasd meg azokat, hogy jobban lássunk.“
Seich Ibrahim élt a szabadsággal, melyet a bor ád, midőn a fő fel van
hevülve; s hogy egy történetet, melyet Nureddin beszélt, félbe ne
szakaszszon, monda a szépnek: „Gyujtsd meg magad; az inkább illet téged,
mivel még fiatal vagy: de meg ne gyujts ám többet, – bizonyos okból, –
ötnél vagy hatnál; ez elég.
A szép perzsa nő fölkele, foga egy gyertyát s az asztalon levő világnál
meggyujtá, s evvel mind a huszonnégy viasz gyertyát fölgyujtogatá, nem
törődvén avval a mit Seich Ibrahim mondott neki.
Egy idő mulva, mig Seich Ibrahim a szép perzsa nővel valami más tárgyról
beszélgete, ismét Nureddin kéré, hogy egynehány függő gyertyatartót is
gyujtasson föl. Nem vévén észre, hogy a kargyertyatartókban már minden
gyertya ég, felele Seich Ibrahim: „Ugyan lustának kell lenned, s nem oly
frisnek, mint én vagyok, hogy magad nem tudod meggyujtani. Eredj gyujtsd
meg, de ne többet háromnál.“
A helyet, hogy csak ennyit gyujtott volna meg, mind fölgyujtogatá
Nureddin, és kinyitá a huszonnégy ablakot, a mire Seich Ibrahim szintén
nem vigyázott, a szép perzsa nő beszédére figyelvén. – Harun Arresyd
chalyf még ekkor nem feküdt le; palotájának egyik teremében vala, mely a
Tigrisre nyilott, és a kertre s képteremre nézett. Történetből kinyita
ezen félre egy ablakot, s igen elbámult, hogy a teremet egészen
kivilágitva látá, annyival inkább, mivel a nagy fény eleinte azt hitette
el vele, hogy tűz vagyon a városban.
Dzsafár nagyvezér még nála volt s csak azon pillanatot várta, melyben a
chalyf lenyugodjék, hogy haza mehessen. A chalyf kiáltá nagy haraggal,
és monda neki: „Jere csak ide, gondatlan vezér, és nézd a képteremet, s
mondd meg nekem, miért van az most kivilágitva, holott én nem vagyok
ott?“
A nagyvezér ez ujságra már azon való félelmében is remegett, hogy a
dolog ugy lehetne. Oda mene s még jobban remegett, látván, hogy valóban
ugy van a mint a chalyf mondotta. A chalyfot azonban valami ürügygyel
meg kellett engesztelni. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla hozzá, – nem
mondhatok egyebet róla felségednek, mint hogy négy vagy öt nap előtt
Seich Ibrahim hozzám jött s azon szándékát jelentette, hogy bizonyos
ünnep végett, melyet felséged boldog uralkodása alatt akar ülni,
mecsetje papjait összegyüjtse. Kérdeztem, mit kiván, hogy ez alkalommal
érette cselekedjem: melyre kért, hogy felséged engedelmét nyerjem ki
számára, hogy a gyülekezetet és ünneplést a kerti teremben tarthassa.
Azon engedelemmel bocsátám el, hogy megteheti, s azt mondám neki, hogy
nem fogom elmulasztani az iránt felségeddel szólani: s bocsánatot kérek,
hogy azt tenni elfelejtettem. – Seich Ibrahim, – folytatá, – alkalmasint
e napot választotta az ünneplésre, s mecsetje papjait vendégelvén,
kétségkivül ezen világitás gyönyörüségével is kivánta őket mulattatni.“
„Dzsafár, – felele a chalyf, oly hangon, mely mutatá, hogy egy kissé meg
van engesztelődve, – a szerint a mit mondasz, három megbocsáthatlan
hibát követtél el. Először Seich Ibrahimnak engedelmet adtál, hogy az
ünneplést palotámban tartsa: egy csupa felvigyázó nem oly nevezetes
tisztviselő, hogy ilyetén tisztesség illethetné őtet. Másodszor semmit
sem szólottál nekem róla; és a harmadik az, hogy nem értetted el a jó
öregnek igazi czélját. Mert meg vagyok győződve, hogy csak az volt
szándéka, ha nem nyerhetne-e valami segitséget ezen ünneplés
költségeihez. Te ezt nem érted föl; s nem veszem tőle rosz néven, hogy
ezen nagy világitás által akart boszut állani érte, hogy azt meg nem
nyerte.“
A nagyvezér örült, hogy a chalyf igy vette a dolgot; örömest elismeré a
hibát, melyet a chalyf szemére vetett, s megvallá nyiltan, hogy balul
cselekedett, hogy Seich Ibrahimnak néhány aranyat nem adott.
„No mivel ugy van, – ezt veté utána mosolyogva a chalyf, – illő, hogy
meglakolj hibádért: de a büntetés csak könnyü lesz, tudniillik az
éjszakának hátralévő részét velem együtt ezen jó emberek társaságában
fogod tölteni, kiket örömest fogok látni. Mig én polgári ruhát veszek
magamra, eredj s te is Mezrurral együtt öltözzél olyanba, s jőjetek
velem.“
Dzsafár vezér elébe terjeszté, hogy már későn van, s a társaság el fogna
oszolni, mire oda érnének; de a chalyf azt felelé, hogy egyáltalában oda
akar menni. Mivel minden, a mit a vezér beszélt, költemény vala,
kétségbe volt esve ezen szándék miatt; azonban ellenmondás nélkül
engedelmeskednie kellett.
A chalyf tehát polgárnak öltözve, Dzsafár nagyvezérrel s Mezrurral a
heréltek fejével, elhagyá palotáját s Bagdád utczáin keresztül a kertbe
ment. A kapu nyitva volt Seich Ibrahim gondatlanságából, ki a
csapszékből visszajöttével elfeledte azt bezárni. A chalyf boszankodott
rajta, és monda a nagyvezérnek: „Mit szólsz hozzá Dzsafár, hogy a kapu
ily későn nyitva áll? Talán szokása Seich Ibrahimnak azt igy egész éjjel
tárva nyitva hagyni? De örömestebb hiszem, hogy az ünnep zavara
széditette e hibára.“
A chalyf belépe a kertbe s a teremhez mene. Mivel nem akart felmenni,
minekelőtte tudná, mi történik benn, tanácskozék a nagyvezérrel, ha ne
mászszon-e fel valamelyik közel lévő fára, hogy beláthasson. De a
nagyvezér észrevevé, hogy a terem ajtaja félig nyitva volt, s megmondá
neki. Seich Ibrahim hagyta volt nyitva, midőn rávetette magát, hogy
bemenjen s Nureddinnel s a szép perzsa nővel mulasson.
A chalyf tehát fölhagya előbbi szándékával, s minden zaj nélkül felment
a terem ajtajáig. Ez csak annyira volt nyitva, hogy ő a bennlevőket
láthatta, a nélkül, hogy tőlök láttatnék. Nem lepethetett volna meg
jobban, mint midőn egy hasonlithatlan szépségü hölgyet, s egy igen deli
ifjat s velük együtt Seich Ibrahimot az asztalnál ülni látta.
Seich Ibrahim épen a csészét tartá kezében, és mondá a szép perzsa
nőnek: „Édes szép asszonyom, a jó ivónak soha sem kell inni, mig dalát
el nem énekli. Légy oly kegyes s hallgass reám; ez egy a legcsinosb
dalok közül.“
Seich Ibrahim dalolt, s a chalyf annál inkább csodálkozott rajta, mivel
még mindeddig nem tudta, hogy az öreg bort iszik, és őtet bölcs és érett
eszü embernek tartotta, a milyennek mindeddig tapasztalta.
Eltávozott megint az ajtótól ugyanazon vigyázattal, melylyel oda
közelitett volt, és Dzsafár vezérhez mene, ki néhány lépcsővel alább
állott meg. „Eredj fel, – monda neki, – és lásd az ott levő papok a
mecsethez tartoznak-e, a mint el akartad velem hitetni.“
Azon hangról, melylyel a chalyf e szavakat mondotta, igen jól tudta a
nagyvezér, hogy a dolog roszul fog kiütni. Felmene s midőn az
ajtónyiláson beláta, reszkete magáért való félelmében, midőn szinte azon
három személyt szemlélé azon állapotban, melyben valának.
Egészen zavarodva mene vissza a chalyfhoz, s nem tudá, mit szóljon neki.
„Micsoda rendetlenség ez, – szóla a chalyf hozzá, – hogy ezen emberek
merészkednek kertembe menni mulatozni, és hogy Seich Ibrahim őket
bebocsátja, sőt velök együtt vigad! mind a mellett azt hiszem, hogy
lehetetlen szebb és delibb fiatal párt látni. Minekelőtte haragomat
kiereszteném, közelebbről akarom magamat értesiteni és megtudni,
kicsodák s minő történet vezette őket ide.“
Megint az ajtóhoz mene, hogy tovább szemlélje őket, s a vezér, ki
követte, mögötte állapodék meg, a mint benézett. Hallák mindketten, hogy
Seich Ibrahim igy szóla a szép perzsa nőhöz: „Szeretetreméltó hölgy,
kivánhatsz-e még valamit, a mi ez estének gyönyörét emelhetné.“ – „Ugy
vélem, – felelé a szép perzsa nő, – hogy semmi sem hibáznék, ha valami
hurjátékod volna, s azt ide hoznád.“ – „Asszonyom, – felele Seich
Ibrahim – tudod-e a lantot verni?“ – „Hozz ide csak egyet, – felele az
ifju perzsa nő, – majd meghallod.“
Nem távozván messze helyéről, kiveve Seich Ibrahim egy lantot egy
szekrényből, s átaladá a szép perzsa nőnek, ki azonnal elkezdé azt
hangolni.
A chalyf azonban visszafordula nagyvezéréhez és monda neki: „Dzsafár, az
ifju nő játszani fog a lanton; ha jól játszik, megbocsátok neki, s
kedveért az ifjú embernek is, de téged bizonyosan fölakasztatlak.“ –
„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha ugy van, kérem
Istenemet, hogy roszul játszszék.“ – „S miért?“ – kérdé a chalyf.
„Mennél többen leszünk, annál könnyebben vigasztaljuk magunkat, hogy
szép és jó társaságban halunk meg.“
A chalyf, ki szerette a jó ötleteket, nevetett e feleleten. Azután
megint az ajtónyilás felé fordula, és figyelt, hogy a szép perzsa nőt
játszani hallja.
A szép perzsa nő előjátéka mindjárt észrevéteté a chalyffal, hogy
mesterileg játszik. Ezután egy dalt kezde énekleni, s bámulatos hangját
lanttal kiséré; ezt oly mesterséggel és tökéletesen tette, hogy a chalyf
egészen elbájoltatott általa.
Mihelyt a szép perzsa nő megszünt énekelni, lemene a chalyf a grádicson
és Dzsafár vezér követte. Midőn leért, monda a vezérnek: „Soha életemben
nem hallottam szebb szavat és jobb lantolást: Izsák, kit a világon a
legjobb lantosnak tartottam, nyomába sem hághat. Oly nagyon örülök
rajta, hogy szeretnék bemenni s jelenlétemben játszani hallani: csak az
a kérdés, hogy mi módon tegyem meg azt.“
„Igaz hitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha bemégy és Seich
Ibrahim megismer, halál fia lesz ijedtében.“ – „Magam is attól tartok, –
felele a chalyf, – és sajnálnék halálának oka lenni, minekutána oly
sokáig szolgált. Valami jut eszembe, a mi által talán elsülhetne; maradj
te itt Mezrurral s várakozzatok a legközelebbi fasornál
visszajövetelemre.“
A Tigrisnek közelléte alkalmat nyujtott a chalyfnak abból egy erősen
épitett medenczébe vizet bocsátani, a mely egy igen szép tavat képzett,
melybe a Tigrisnek halai költöztek. A halászok azt jól tudták s igen
szerettek volna benne halászni; de a chalyf Seich Ibrahimnak nyilván
megtiltotta, hogy valakit oda bocsásson. Mégis szintén ezen éjjel egy
halász, ki a kertkapu előtt elment, minekutána a chalyf belépett, s azt
nyitva hagyta a mint találta, használá az alkalmat, s a kertbe a tóhoz
lopódzkodott.
Ez a halász kivetette hálóit, s épen akkor akarta kihúzni, midőn a
chalyf ki Seich Ibrahim gondatlanságából gyanitotta mi történt, s ezen
körülményt czéljára kivánta forditani, oda érve.
Álruhájában is mindjárt megismerte a halász, tüstént lábaihoz borula s
bocsánatot kért, szegénységével mentegetvén magát.
„Kelj föl és ne félj semmit is, – felele a chalyf, – csak huzd ki
hálódat, hadd lássam micsoda halak vannak benne.“