megismerni, látni s velem beszélni! Soha sem hittem volna, hogy ezen
emberek oly kegyetlenül bánjanak velem, kik annyi hálával tartoznak, s
kikért magamat tönkre tettem! Már nem tartóztathatom magamat, s félek,
hogy ezen nyomorult állapotban s a kétségbeesésben, melyben vagyok,
valami hozzám méltatlan cselekedetre fogok vetemedni, ha te nem segélsz
bölcs tanácsoddal.“ – „Uram, – felele a szép perzsa nő, – nem látok más
módot e szerencsétlenségben, mint rabszolgáidat, s butoraidat eladni, s
addig abból élni, míg az ég más utat mutat, hogy ezen nyomoruságból
kivergődhessél.“
Ezen mód Nureddin előtt fölötte keménynek látszott, de mit tehetett
állapotjában? Legelőször rabszolgáit adá el, már most haszontalan
evőket, kik sokkal nagyobb költséget okoztak volna neki, mint a melyet
megbirhatott.
Egy ideig az abból árult pénzből élt; s midőn az elfogyott, butorait
vitette a vásárra, hol sokkal alább keltek el igaz értéköknél, noha igen
drága darabok is voltak közöttök, melyek temérdek pénzbe kerültek.
Ebből megint egy jó darabig élhetett; de végre ezen segedelemkútfő is
elapadt, s már semmije sem volt a mit pénzzé tehessen; közlé a szép
perzsa nővel ezen való mély fájdalmát.
Nureddin nem várta a feleletet, melyet az okos nő adott reá neki. „Uram,
– szóla ez hozzá, – én rabnőd vagyok s tudod, hogy atyád a boldogult
vezér tizezer aranyon vásárlott. Jól tudom, hogy már nem érek annyit,
mint akkor; de bizonyos vagyok benne, hogy még alkalmas pénzen
eladhatsz. Kövesd tanácsomat s ne késsél a vásárra vinni s eladni; azon
pénzzel melyet értem nyersz, eredj valamely városba, hol nem ismernek, s
kezdj ott valami kereskedést; az által módot fogsz nyerni, ha nem nagy
bőségben is, legalább boldogul és elégedetten élhetni.“
„Ah kecses szép perzsa nő! – kiálta Nureddin, – lehetséges-e, hogy ezen
gondolatra juthattál? Hát oly kevés bizonyságát adtam szeretetemnek,
hogy képesnek vélhetsz ez alávalóságra? Megtehetném-e azt hitszegés
nélkül, holott boldogult atyámnak megesküdtem, hogy soha el nem adlak?
Inkább meghalok, mintsem az ellen cselekedjem s tőled elváljak, kit nem
mondom szintugy, hanem inkább szeretlek, mint magamat. Midőn e kedvetlen
javalatot teszed, értésemre adod, hogy nagyon sok hija, hogy te is
szintugy szeretnél, mint én szeretlek.“
„Uram, – felele a szép perzsa nő, – meg vagyok győződve, hogy ugy
szeretsz, a mint mondod; s isten tudja, ha a szenvedély, melyet irántad
érzek, csekélyebb-e mint a tied, és mennyi önmegtagadásomba kerül azon
ajánlást tennem, mely ugy föllázit ellenem. Ellenvetésednek
megsemmisitésére csak azon közmondást hczom emlékezetedbe: szükség
törvényt ront. Én ugy szeretlek, hogy lehetetlen jobban szeretnem, s
bizonyossá tehetlek, hogy soha sem szünöm meg szintugy szeretni téged,
bárkié legyek is. Sőt a világon a legnagyobb öröm lesz reám nézve veled
megint egyesülnöm, mihelyt körülményid, a mint reménylem, megengedendik,
hogy ujra megvásárolhass. Igaz, megvallom nagyon kegyetlen kénytelenség
ez reád s reám nézve, de mindemellett sem látok egyéb módot a
nyomoruságból kiszabadulásodra.“
Nureddin, ki igen jól átlátta annak valóságát, a mit a szép perzsa nő
terjesztett elébe, nem lévén más segedelemforrása a csufos szegénység
elkerülésére, kénytelen volt azon eszközhöz nyulni, melyet ajánlott
neki. Elvezette tehát kimondhatlan fájdalommal a vásárra, hol a rabnőket
árulták.
Itt mélyen megszomorodott szivvel tekinte reá, s következő verseket
mondá neki:
„Még egyszer, minekelőtte elválsz, boldogits egy pillantatoddal, hogy
szivemet erősitsd, melyet távozásod közel juttat a halálhoz.
De ha nagyon találna ez fájni, inkább hagyd el: örömest meghalok, ha az
által e fájdalomtól megkimélhetlek.“
Azután egy Hadzsi Hasszán nevű hajhászhoz fordula, mondván: „Hadzsi
Hasszán! itt van egy rabnő, kit el akarok adni; lásd mit igérnek érte.“
Hadzsi Hasszán Nureddint s a szép perzsa nőt egy szobába vezette; s
mihelyt a fátyolt, mely orczáját födözte, levette, szóla Hadzsi Hasszán
bámulva Nureddinhez: „Hogyan uram, nem csalódom? nem ez-e a rabnő, kit
atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vett?“ Nureddin bizonyossá
tette, hogy épen az; és Hadzsi Hasszán reménységet nyujtott neki, hogy
szép pénzt fog érte kapni, s megigérte minden szorgalmát reá forditani,
hogy minél drágábban adhassa el.
Hadzsi Hasszán elhagyá Nureddinnel a szobát, s bezárá a szép perzsa nőt.
Azután elmene a kalmárokat meghini; de mindnyájan görög, afrikai, tatár
és más rabnők vásárlásával foglalatoskodtak, s kénytelen volt várakozni,
mig megvásárlottak.
Midőn ez megtörtént, s mindnyájan összegyültek, ezt mondá nekik vidám
arczczal s tréfás mozdulatokkal: „Jó uraim, minden a mi gömbölyü, még
azért nem dió; s minden a mi hosszukás, még nem füge; minden a mi veres,
még nem hús; s nem minden tojás fris. Azt akarom mondani, éltetekben már
sok rabnőt láttatok és vettetek; de soha sem láttatok egyet is olyant, a
milyent én árulok. Ez a gyöngye a rabnőknek: jertek s kövessetek, majd
megmutatom. Magatok határozzátok meg, mi áron kiáltsam ki először.“
A kalmárok követték Hadzsi Hasszánt, ki megnyitá előttök a szoba
ajtaját, melyben a szép perzsa nő volt. Bámulva szemlélték azt, s
mindnyájan megegyeztek benne, hogy négyezer aranynál kevesebbet nem
lehet érte igérni.
Ezután elhagyák a szobát, és Hadzsi Hasszan kimenvén velök, ujra bezárá
az ajtót, s hangos szóval kiáltá előtte: „A perzsa rabnőért négyezer
arany először.“
Egyik sem igért még a kalmárok közül s még magukkal tanácskoztak,
mennyire verjék föl, midőn Saouy vezér oda ére.
A mint a piaczon Nureddint meglátta, monda magában: „Alkalmasint megint
valami butort tesz Nureddin pénzzé (mert tudta, hogy adott el affélét) s
rabnőt akar venni. Közelite és Hadzsi Hasszán másodszor kiálta: „A
perzsa rabnőért négyezer arany először!“
Ezen nagy árról azt gyanitá Saouy, hogy a rabnőnek különös szépségünek
kell lenni, s azonnal nagy kedve jött azt látni. Egyenesen Hadzsi
Hasszánnak sarkantyuzá lovát, ki a kalmároktól körülvéve állott, és
monda neki: „Nyisd ki az ajtót, hadd lássam a rabnőt.“
Nem volt szokásban, mihelyt a kalmárok valamely rabnőt megnéztek s reá
alkudoztak, azt másnak megmutatni. De a kalmárok nem bátorkodtak jogukat
a vezér tekintetének ellene szegezni; s Hadzsi Hasszán kénytelen volt az
ajtót kinyitni s a szép perzsa nőnek inteni, lépjen elő, hogy Saouy
megnézhesse a nélkül, hogy lováról leszállana.
Saouy bámuló csudálkozásra ragadtatott, ily rendkivül-való szépségü
rabnőt látván. Már máskor is volt dolga a hajhászszal, azért tudta
nevét: „Hadzsi Hasszán – monda neki – nem négyezer aranyon kiáltottad-e
ki?“ „Igen, uram – felele ez, – a kalmárok, kiket itt látsz, az előbb
egyeztek meg, hogy ezen az áron kiáltsam ki. Azt várom, hogy többet
igérjenek s a legfelsőbb árig fölverjék.“ – „Én megadok érte annyit –
folytatá Saouy – ha senki sem igér többet.“ Egyszersmind oly pillanatot
vetett a kalmárokra, mely nyilván értésökre adá, hogy azt várja tőlök,
hogy reá nem fognak igérni. Annyira félt tőle az egész világ, hogy
ovakodtak szájukat föltátani, avvagy csak azért panaszkodni is, hogy
elsőbbségi jogukat megsértette.
Midőn Saouy vezér egy ideig várakozván, látná, hogy egyik kalmár sem
igér reá, monda Hadzsi Hasszánnak: „No mit vársz? Eredj az eladóhoz s
kösd meg vele az alkut, a négyezer aranyban, vagy halld meg, mit akar
egyebet tenni.“ Még nem tudta, hogy a rabnő Nureddiné volt.
Hadzsi Hasszán, ki a szoba ajtaját ismét becsukta, elmene, hogy az iránt
Nureddinnel szóljon. „Uram, – monda neki – igen sajnálom, hogy rosz hirt
kell hoznom: rabnődet szörnyü olcsón kivánják eladatni.“ – „Hogyhogy?“ –
kérdé Nureddin. „Uram – folytatá Hadzsi Hasszán – a dolog eleinte a
legjobb folyamatban volt, mihelyt a kalmárok rabnődet meglátták, azonnal
fölhatalmazának, hogy négyezer aranyért kiáltsam ki. Ki is kiáltottam
ezen az áron, de épen akkor jött oda Saouy vezér, s jelenléte bedugta a
kalmárok száját, a kiket pedig hajlandóknak láttam, hogy azon árig
fölverjék, a mennyibe atyádnak, a boldogult vezérnek került. Saouy nem
akar többet adni a négyezer aranynál, s épen nem örömest jövök neked ily
kedvetlen hirt hozni. A rabnő a tied, de soha sem tanácslanám, hogy ezen
áron oda add. Ismered a vezért, s az egész világ ismeri. Azonfölül hogy
rabnőd véghetetlenül többet ér, még arra is elég gonosz lenne ő, hogy
valami ürügyet találjon ki, melynél fogva a pénzt meg ne fizesse.“
„Hadzsi Hasszán, – felele Nureddin, – köszönöm tanácsodat; ne félj, hogy
rabnőmet házam ellenségének adjam el. Nagy szükségem van a pénzre; de
készebb vagyok a legnyomorultabb szegénységben meghalni, mint azt
megengedni, hogy neki adassék által. Csak egyet kérdek tőled; minthogy
te minden szokásokat és réseket ismersz, mondd meg nekem, mit tegyek,
hogy azt megákadályoztassam.“
„Uram,“ – felele Hadzsi Hasszán, – nincs könnyebb annál, tettesd ugy
magadat, mintha rabnődre való haragodban megesküttél volna, hogy a
vásárra viszed, de nem volt szándékod eladni, hanem ezen lépést csak
azért tetted, hogy esküdet teljesitsd. Ezzel az egész világ meg fog
elégedni, és Saouy sem mondhat semmit is ellene. Jer most; és azon
pillanatban, midőn Saouyhoz fogom vezetni, mintha megegyezéseddel
történnék, és az alku meg volna kötve, rántsd vissza, nehányat ütvén reá
s vidd megint haza.“ – „Köszönöm, – mond erre Nureddin, majd meglátod,
hogy követem tanácsodat.“
Hadzsi Hasszán visszatért a sátorhoz, kinyitá és bemene; s minekutána a
szép perzsa nőt egy-két szóval értesitette volna, hogy meg ne ijedjen
azon, a mi történni fog, karon fogá és Saouy vezérhez vezette, ki még
mindig az ajtó előtt álla, és ezt mondá neki, midőn általadá: „Itt van,
uram, a rabnő, tied, vidd el.“
Hadzsi Hasszán még ki sem mondotta e szavakat, midőn Nureddin előlépett,
a szép perzsa nőt megragadá, magához rántá s arczul csapván: „Ide te
szemtelen, monda neki oly hangosan, hogy mindenek hallhatták, – jer
megint velem. Gonosz szeszélyeid ugyan esküvést tetettek velem, hogy a
vásárra vezetlek, de nem hogy eladjalak. Még szükségem van reád, s elég
idő lesz e végső lépést tennem, ha semmi egyéb nem marad hátra.
Saouy vezér Nureddin e cselekedetén nagy haragra lobbant: „Semmire való
tékozló – kiálta – azt akarod velem elhitetni, hogy még van valamid
eladnivalód, mint rabnőd?“ Egyszerre egyenesen neki sarkantyuzá lovát,
hogy a szép perzsa nőt tőle elragadja. Nureddin elkeseredve a
gyalázaton, melyet a vezér tett rajta, elbocsátá a szép perzsa nőt,
parancsolván neki, hogy reá várakozzék, megfogá a vezér lovának
kantárát, s három vagy négy lépésnyire hátrataszitá, s igy szóla azután
a vezérhez:
„Szürke szakállu gazember, itt nyomban megfosztanálak életedtől, ha ezen
emberek iránt való figyelmem nem tartóztatna.“
Mivel Saouy vezért senki sem szerette, sőt ellenben az egész világ
gyülölte, egy sem volt a jelenlevők között, ki ne örült volna rajta,
hogy Nureddin egy kevéssé megalázta. Integettek neki s jelek által
értésére adták, hogy kedve szerint megboszulhatja magát, senki sem fog
vitájukba elegyedni.
Saouy iparkodott lova kantárát Nureddin kezéből kirántani; de Nureddin
erős fiatal ember lévén, s a körülállók javalása által bátorittatván,
lováról is lerántotta az utczai csatorna közepébe, ezer meg ezer ütést
tett reá, s fejét véresre verte a kövezeten.
Tiz rabszolga, kik Saouyt kisérték, kivont karddal akartak Nureddinnek
esni, de a kalmárok közbe léptek s meggátolták őket. „Mit akartok?
mondának nekik, nem látjátok-e, hogy ha az egyik vezér, a másik vezérnek
a fia? hadd végezzék el egymás között bajukat. Talán nehány nap mulva
megbékülnek; s ha Nureddint megöltétek volna, azt hiszitek-e, hogy
uratok, bármily hatalmas is, megmenthetne benneteket az igazságtól?“
Nureddin végre kifáradt Saouy vezér verésében, ott hagyá a csatorna
közepén, fogá a szép perzsa nőt s vele együtt a nép örömkiáltása s
hangos dicséretei között tért haza.
A megvert Saouy nagy bajjal s emberei segitségével fölszedé magát, s
halálra szégyenlette, hogy egészen sárba s vérbe volt keverve. Két
rabszolgájának vállára támaszkodott, s ily állapotban egyenesen a
királyi palotába ment, mindenek szeme láttára, s annyival nagyobb
szégyennel, mivel senki sem sajnálta.
A mint a király szobája alá ért, elkezde keservesen kiáltozni s
igazságot kérni:
„Most érjen-e szerencsétlenség, midőn te élsz? megegyenek-e a farkasok,
holott te oroszlán vagy?
Mig jótétid forrásiból minden szomjuzó enyhet merit, elepedjek-e én
oltalmad alatt, holott te jótékony esőhöz hasonlitasz?“
A király maga elébe bocsátá, s mihelyt belépett, kérdezé, ki bántotta s
ki tette ez állapotba. „Uram, – mondá Saouy, – ha az ember kegyelmedben
van s részt vesz szent tanácsodban, már elég ok, hogy igy
méltatlankodjanak rajta, a mint látod, hogy velem bántak.“ – Hagyjuk
ezt, – szóla a király, – mondd el csak a dolgot, a mint van, és ki a
bűnös. Majd megbánatom vele, ha nincs igaza.“
„Uram, – monda Saouy, a dolgot egészen részére kedvezőleg beszélvén el,
– kilovagoltam a rabnővásárra, hogy egy szakácsnét vegyek, kire
szükségem van; midőn odaérek, hallám, hogy egy rabnőt kiáltanak ki
négyezer aranyon. Előmbe hozatám a rabnőt, s a legszebb volt, kit eddig
láttam s valaha láthatok. A mint a legnagyobb gyönyörűséggel szemléltem,
kérdezém, hogy kié, s hallám, hogy Nureddin, Chákán vezér fia akarja
eladni. Emlékezni fog felséged, hogy ezen vezérnek, két vagy három
esztendő előtt tízezer aranyat fizetett ki, oly bizománynyal, hogy
felséged számára egy rabnőt vegyen. Épen ezt vette rajta, de a helyett,
hogy felségedhez hozta volna, nem itélvén téged méltónak reá, fiának
ajándékozta. Atyja halála után a fiu mindenét megitta, megette s
elfecsérelte, és semmije sem maradt e rabnőn kivül, kinek eladására is
végre elszánta magát, s a kit valósággal az ő nevében el is adtak.
Magamhoz hivatám s nem emlitvén atyjának felséged iránt elkövetett
hűtlenségét, sőt hitetlenséget, ezt mondám neki a legnyájasabb hangon:
„Nureddin, a kalmárok, a mint hallom, négyezer aranyat igértek
rabnődért, nem kétlem, hogy azt egymásra igérvén, még sokkal inkább fel
fogják verni: de kövesd tanácsomat, engedd által nekem a négyezer
aranyért; azért akarom megvenni, hogy a királynak, a mi urunk s
mesterünknek ajándékozzam, kinél igen foglak ez alkalommal ajánlani. Ez
sokkal több hasznodra válik, mint a mit a kalmárok adhatnának érte. A
helyett, hogy illendően felelt s az udvariasságot udvariassággal
viszonozta volna, kevélyen tekintett rám a szemtelen és monda: „Vén
gazember, inkább egy zsidónak ajándékoznám rabnőmet, mint neked
eladjam.“ – „De Nureddin – szólék a nélkül, hogy haragra lobbantam
volna, noha nagy okom volt reá, – nem gondolod meg, hogy az ilyen beszéd
által megsérted a királyt, a ki tette atyádat azzá a mi volt, valamint
engem is ő tett azzá a mi vagyok.“ – Ez az eszméltetés nem hogy
megengesztelte volna, sőt még inkább ingerlette: mint egy őrült azonnal
reám rohant, s korom és méltóságom iránt minden tisztelet nélkül,
lerántott a lóról s ütött vert a mig neki tetszett, s ezen állapotba
tett, melyben lát felséged. Esedezem már most, fontold meg csak, mely
szörnyű gyalázatot szenvedtem neked szolgálni vágyó buzgóságomért.“
E szavakkal lesüté fejét s félrefordult, hogy könyeit özönleni hagyja.
A király ezen csalárd előadás által elámittatván, s Nureddinre
felboszantatván, szörnyü haragot mutata ábrázatján; a testőrök
kapitányához fordulván, ki ott jelen vala, monda: „Végy negyven embert
őreimből, s Nureddin házát kiraboltatván, adj parancsolatot, hogy az
földig leromboltassék, magát pedig, rabnőjével együtt, hozd ide.“
A testőrkapitány még ki sem ért a király szobájából, midőn egy ajtónok,
ki e parancsot hallá, őt megelőzte. Szandzsiárnak hitták s azelőtt
Chákán vezér rabszolgája volt, ki a király palotájába juttatta, hol
lassankint ennyire emelkedett.
Szandzsiár hálával viseltetvén régi ura iránt, s kedvelvén Nureddint,
kinek nevekedését látta, s régóta jól tudván Saouy gyülölségét Chákán
háza ellen: nem hallhatá e parancsot borzadás nélkül. „Nureddin tette –
monda magában – nem lehet oly fekete, mint Saouy festi; bevette ellene a
királyt s ez már most el fogja Nureddint vesztetni, időt sem engedvén
neki maga mentségére.“
Ugy sietett, hogy még elég jókor elért Nureddint arról tudósitani, a mi
a királynál történt, ugy hogy Nureddin a szép perzsa nővel együtt
megmenekedheték.
Oly erősen zörgetett az ajtón, hogy Nureddin, kinek már régóta nem volt
inasa, maga késedelem nélkül oda ment s kinyitotta az ajtót. „Édes
kedves uram, – szóla hozzá Szandzsiár, – már nincs bátorságos maradásod
Balsorában, fuss és szabaditsd meg magadat s egy pillanatot se veszits.“
„Miért? – kérdé Nureddin. – Mi történt, a mi kényszeríthetne ily
hirtelen elutazásra?“ „Fuss, mondom – felele Szandzsiár – s vidd
magaddal rabnődet is. Egy-két szóval: Saouy épen most beszélte el kénye
szerint a királynak, a mi közte s közötted történt; s az őrök kapitánya
negyven katonával sarkamban jő, hogy téged s rabnődet megfogassa.“
Egyszersmind egy költőnek ismeretes verseire emlékeztette:
„Szabadits meg magadat, ha üldözést szenvedsz, hogy sirassa házad,
épitője távollétét.
Mindig találsz más tartományt a helyett, melyet elhagysz, de ha éltedet
elvennék, hogy tudnád azt kipótolni?
Csak a mit az ember maga tesz, annak van jó folyamatja; azért soha se
küldj követet bajos ügyedben.
Csupán azért oly rendkivül erős az oroszlán nyaka, mivel maga folytatja
dolgait.“
Ezután még ezt mondá neki: „Vedd ez ötven aranyat, hogy magadnak
enyhelyet kereshess: többet adnék, ha lehetne. Bocsáss meg, hogy tovább
nem késhetem; nem örömest hagylak el, de mindkettőnk javára, hogy a
testőr kapitány itt meg ne lásson.“
Szandzsiár alig engede időt Nureddinnek a köszönetre s eltávozék.
Nureddin a szép perzsa nőhöz sietett, s tudósitotta annak szükségéről,
hogy tüstént fussanak. Ez csak fátyolát veté magára s ott hagyák a
házat.
Oly szerencsések voltak, hogy nemcsak a városból értek ki, a nélkül hogy
valaki futásukat észrevette volna, hanem a nem igen messze Euphrat
torkolatához is eljutottak s egy hajóra szállottak, mely épen akkor
akará horgonyait fölszedni.
Mert épen a mint oda értek, akkor állott a kapitány a hajó födelén az
utazók között, s kérdé őket: „Gyerekek itt vagytok-e mindnyájan? van-e
még valamelyiteknek dolga, vagy nem felejtett-e valamit magától?“ Melyre
mindenik azt felelte, hogy mindnyájan itt vannak s vitorlát ereszthet,
ha akar.
Mihelyt beszállot Nureddin, kérdé, hová indul a hajó, s nagyon megörült,
hallván, hogy Bagdádba. A kapitány felszedetéa horgonyokat, fölhuzatá a
vitorlát, s a hajó igen kedvező széllel eltávozott Balsorától.
De itt Balsorában következő dolog történt, mig Nureddin a szép perzsa
nővel a király haragja elől elfutott.
A testőrök kapitánya Nureddin házához ért, s zörgete az ajtón. Mivel
senki sem nyitá ki, betörette, s azonnal bementek a katonák csoportosan,
összekerestek mindent, de sem Nureddint, sem rabnőjét nem találták. A
kapitány kérdezteté a szomszédokat, s maga is kérdezé, nem látta-e
valaki őket. De ha látták volna is, annyira szerették mindnyájan
Nureddint, hogy senki sem mondott volna olyat, a mi kárára válhassék.
Mig a házat kirabolták s lerontották, a kapitány elmene s megvivé e hirt
a királynak: „Keressétek mindenütt, akár hova bujtak is, – monda a
király, – nekem okvetetlen meglegyenek.“
A kapitány elindult ujabb nyomozásra, s a király tisztességgel bocsátá
el Saouy vezért. „Eredj, – monda neki, – térj vissza házadba, s ne
aggódjál Nureddin megbüntetéséről: én magam állok boszut érted rajta,
szemtelensége miatt.“
Egy szóval, hogy mindent elkövessen a király, a közönséges hirnökök
által az egész városban kihirdetteté, hogy a ki Nureddint és rabnőjét
megfogja, ezer arany jutalmat kap, az ellenben, a ki talán elrejtené,
keményen meg lesz büntetve.
De bármint iparkodott is, s bármennyi gondot forditott is reá,
lehetetlen volt valami hirt venni rólok; és Saouy vezérnek az volt
minden vigasztalása, hogy a király pártul fogta ügyét.
Nureddin és a szép perzsa nő azonban tovább hajóztak, s minden lehető
szerencsével végezték utjokat. Végre elérték Bagdádot; s mihelyt a
hajóskapitány a várost megpillantá, szerencsés megérkezésén való
örömében ezt mondá az utasoknak: „Örüljetek gyermekek, imhol a nagy és
bámulandó város, a világ minden részeinek közönséges és szakadatlan
gyülekezethelye! Számtalan népet fogtok ott találni, és sem a tél
szenvedhetetlen hidegét, sem a nyár szertelen hevét nem fogjátok érezni,
hanem örökvirulatu tavasz, s egyszersmind a legdrágább gyümölcsű ősz fog
reátok szüntelen mosolyogni.“
Midőn a hajó egy kissé a városon alul kikötött, kiszállottak az utazók,
s kiki szállására ment.
Nureddin öt aranyat fizetett hajóbérbe, s kiszállott a szép perzsa
nővel. De még soha sem volt Bagdádban, s nem tudta, hol szálljon meg.
Sokáig kertek mellett mentek, melyek a Tigris partjára dültek, s végre
egyhez értek, mely szép és hosszu kőfallal volt kerítve. Annak végénél
egy hosszu s jó kövezetü utczába fordultak, hol egy kert kapuját s
mellette igen szép szökő-kutat láttak.
A kapu igen pompás volt, s előteremmel ékeskedett, melyben mindenikfelül
egy szófa állott.
„Ez igen alkalmas hely, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – már
közelget az éjszaka, s mivel a hajón megvacsoráltunk, azt tartom,
töltsük itt az éjet, holnap reggel elég időnk lesz szállást keresni. Mit
szólsz hozzá?“
„Tudod uram, – felele a szép perzsa nő, – hogy akaratod az enyém is;
maradjunk hát itt, ha neked ugy tetszik.“
Mindenik egyet ivott a szökőkutból, s lefeküdtek az egyik szofára, hol
még egy darabig beszélgettek. Végre rájok jött az álom, s elszunyadtak a
viz kellemes locsogásánál.
A kert a chalyfé volt, s annak közepette egy nagy terem állott, melynek
képterem volt neve, mivel fő ékessége perzsa módu képekből állott, több
perzsa festő kezétől, kiket a chalyf különösen hivatott. Ezen nagy és
pompás teremnek huszonnégy ablaka volt, s mindeniknél egy függő
gyertyatartó; s ezen huszonnégy függő gyertyatartót csak akkor
gyujtogatták föl, ha a chalyf itt töltötte az estvét, s az idő oly
csendes volt, hogy szellő sem lengett. Ezek akkor igen szép világitást
tettek, mely egyik felől a vidékbe igen messzire, s a város nagyobb
részére is ellátszott.
Ezen kertben csak egy felvigyázó lakott, s egy Seich Ibrahim nevü igen
éltes tiszt viselé e hivatalt, melyet a chalyf maga adott neki
szolgálatai jutalmául. A chalyf szorosan megparancsolta neki, hogy a
kertbe mindenféle embert be ne bocsásson, s kiváltképen meg ne
szenvedje, hogy a kapun kivül lévő két szófára üljenek vagy feküdjenek,
hogy mindig tisztán maradjanak; azokat pedig, a kiket rajta ér,
megbüntesse.
Valami dolog miatt el kellett a felvigyázónak menni, s még nem jött
haza. Végre megérkezett s még elég világos volt, hogy a két személyt
megláthatta, kik az egyik szófán aludtak, s mindeniknek feje egy
keszkenővel volt betakarva, védelmül a szunyogok ellen.
„No jó, – monda Seich Ibrahim magában, – ezek az emberek megszegik a
chalyf parancsát, majd megtanitom őket, micsoda tisztelettel tartoznak a
chalyfnak.“
Kinyitá lassan az ajtót; s egy pillanat mulva visszajött egy vastag
bottal kezében, s felgyürközött karral. Már egész erejéből ütni akarta
őket, de megtartóztatá magát, mondván magában: „Seich Ibrahim, ütni
akarod őket s nem gondolod meg, hogy talán jövevények, kik nem tudják,
hol találjanak szállást, s nem ösmerik a chalyf parancsát; jobb lesz ha
előbb megnézed, kicsodák.“
Fölemelé tehát nagy vigyázattal a kendőt, mely fejöket fedezte, s a
legnagyobb bámulásra ragadtatott, egy ily szép ifjat s ily szép
kisasszonyt szemlélvén. Fölkelté Nureddint, lassan megrántván a lábát.
Nureddin azonnal fölemelé fejét, s egy hosszu fehér szakállu öreget
látván lábainál, fölkele, térden hozzá csuszott, s az öreg kezét
megfogván s megcsókolván, monda neki: „Az isten tartson meg jó atyám!
kivánsz talán valamit?“
„Édes fiam, – felele Seich Ibrahim, – kik vagytok s honnan jöttök?“