„Igérd meg, uram, – igy kezdé, – hogy engem nem lakoltatsz meg azért, a
mit mondok: eleve is bizonyossá teszlek, hogy oka nem vagyok.“ S nem
várván feleletét, igy folytatá tovább: „Az alatt, hogy én rabnőimmel a
fürdőben valék, eljött fiad s ezen boldogtalan időt arra forditotta,
hogy a szép perzsa nőt elhiteté, hogy őtet már nem fogod a királynak
adni, hanem neki ajándékoztad. Nem mondom el, mit csinált tovább ezen
gonosz ámitás után: s reád hagyom annak eltalálását. Ez az oka
szomoruságomnak, miattad s fiam miatt, a kiért nem bátorkodom
bocsánatodat kérni.“
Lehetetlen a vezér boszuját kifejezni, midőn fiának Nureddinnek
szemtelenségét megértette. „Ha, – kiálta mellét vervén, kezeit rágván s
szakállát tépvén, – hát igy döntöd le boldogtalan fiu, nem méltó a nap
világra, atyádat szerencséje legfőbb fokáról a mélységbe! Igy veszted el
őt s magadat is vele! A király nem fog megelégedni véreddel, sem az
enyémmel, ezen megbántás megboszulására, mely személyét magát érdekli.“
Hitvese iparkodott őt vigasztalni és szóla hozzá: „Ne szomorkodjál oly
igen; tizezer darab aranyat könnyen árulok drágaságaim egy részéből; te
azon más rabnőt vehetsz, ki még szebb s méltóbb a királyhoz!“
„Hát azt gondolod, – felele a vezér, – hogy busulnék igy a tizezer darab
arany elvesztésén? Nem ezen veszteségről van itt szó, sőt nem minden
jószágom elvesztéséről is: azzal nem sokat törődném. Itten becsületem
elvesztése forog fenn, a mi drágább előttem, mint a világ minden javai.“
„De ugy vélem, uram, – felele az asszony, – hogy a mit pénzzel megint
jóvá lehet tenni, nem oly nagy fontosságu.“
„Vagy igen! – felele a vezér, – hát nem tudod, hogy Saouy halálos
ellenségem? azt gondolod-e, hogy mihelyt ezen dolgot megtudja, nem
megyen a királyhoz, hogy rajtam diadalt üssön?“ „Felséged, – ezt fogja
mondani, – mindig Chákán hüségéről és hivatali buzgóságáról beszél; most
kimutatta, mily kevéssé érdemli meg ezen megkülönböztetést. Tizezer
darab aranyat kapott, hogy feleséged számára egy rabnőt vásároljon.
Teljesitette is ezen megtisztelő bizományt, s nem született még oly szép
rabnő, a milyent vett, de a helyett, hogy azt felségedhez vezette volna,
tanácsosabbnak tartotta, fiának ajándékozni. „Édes fiam, – igy szóla
hozzá, – vedd e rabnőt, legyen a tied; te érdemesb vagy reá, mint a
király.“ – „A fia, – igy fogja folytatni szokott gonoszságával, –
elvette, s most mindennap vele mulatozik. A dolog ebben van, a mint
szerencsém vagyon felségednek jelenteni, s felséged maga is
meggyőződhetik róla.“ – „Nem gondolod-e, hogy ezen vádra a király
emberei minden pillanatban eljöhetnek, hogy házamba törjenek s a rabnőt
elvigyék? elhallgatok minden egyéb elkerülhetlen bajokat, melyek erre
következni fognak.“
„Uram, – felele az asszony férjének a vezérnek e beszédére, – megvallom,
hogy Saouy gonoszsága igen nagy, s hogy ő képes a dolgot ily ravaszul
magyarázni, a mint előre mondád, ha legkisebb hirt veszen is róla. De
tudhatja-e ő, vagy akárki más is, mi történik házad belsejében? Ha
gyanitnák is, és a király szólana veled róla, nem mondhatod-e, hogy
minekutána a rabnőt szorosabban megvizsgáltad, nem leléd oly méltónak ő
felségéhez, a mint eleinte látszott; hogy a kalmár megcsalt vele, hogy
szépsége ugyan hasonlithatatlan, de sok hibázik abból, hogy oly eszes és
ügyes lenne, a mint előtted feldicsérték. A király el fogja hinni
szavadra, és Saouy megint oly szégyent fog vallani, szinte ugy nem
boldogul veszedelmes szándékában, mint sok egyéb alkalommal, a mikor
hiába iparkodott tégedet megrontani. Nyugodjál meg tehát; és ha
tanácsomat akarod követni, hivasd el megint a hajhászokat s add
tudtokra, hogy a szép perzsa nővel nem vagy megelégedve, s bizd reájok,
hogy más rabnőt szerezzenek.“
Mivel e tanács Chákán vezér előtt igen okosnak látszék, megnyugodott egy
kevéssé, s feltevé azt követni; azonban ez semmit sem engesztelte
haragját fia Nureddin iránt.
Nureddin egész nap nem mutatta magát; sőt nem bátorkodott azon ifjak
közül is, kikkel társalkodni szokott, valamelyiknél menedéket keresni,
félvén, nehogy atyja ottan kerestesse. Elhagyá tehát a várost, s egy
kertbe ment, a hova máskor soha sem járt, és nem volt ismeretes. Csak
késő este ment haza, midőn tudta, hogy atyja már szobájába ment, és
anyja rabnőivel nyittatta ki az ajtót, kik őt minden zaj nélkül
bebocsáták. Másnap reggel megint elment, minekelőtte atyja fölkelt
volna; s egy egész hónapig kénytelen volt ezen vigyázattal élni, igen
nagy fájdalmára. Mert a rabnők nem hizelkedtek neki, hanem egyenesen
kimondották, hogy atyja a vezér még mindig haragszik reá, s megfogadta,
hogy megöli, ha szeme elébe kerül.
A vezér neje tudta rabnőitől, hogy Nureddin mindennap haza jár; de nem
bátorkodott férje előtt számára bocsánatért könyörögni. Végre
megkeményité magát s igy szóla hozzá egykoron: „Uram, mindeddig nem
bátorkodtam veled fiadról szólani. Most engedelmedért könyörgök
kérdhetnem, hogy mit szándékozol vele csinálni. Nem véthet fiu nagyobbat
atyja ellen, mint Nureddin vétett ellened, megfosztott azon nagy
örömtől, hogy a királynak oly tökéletes rabnőt szerezhettél volna, mint
a szép perzsa nő, megvallom azt: de mi tehát ennél fogva vele szándékod?
egyáltalában megakarod-e ölni? egy szerencsétlenség helyett, melyre már
nem is kellene gondolnod, egy másikat, sokkal nagyobbat fognál magadra
vonni, melyet talán meg sem gondolsz. Nem félsz-e, hogy a gonosz világ
annak nyomozásában, miért bujdosik fiad előtted, kitalálja igaz okát,
melyet ugy titkolni akarsz, ha az megtörténnék, egyenesen azon
szerencsétlenségbe döntene, melyet oly szorgosan igyekszel kerülni.“
„Édes feleségem, – felele a vezér, – a mit mondasz, mind igen okos; de
nem vehetem rá magamat, hogy Nureddinnek megbocsássak, a nélkül, hogy
érdeme szerint megbüntessem.“ – „Eléggé meg lesz büntetve, – felele az
asszony, – ha azt teszed, a mi most jutott eszembe. Fiad minden éjjel
haza jő, midőn már háló-szobádban vagy; itt hál s megint elmegy,
minekelőtte fölkelsz. Ragadd meg estére eljövetelekor, s tettesd ugy
magadat, mintha meg akarnád ölni: én majd segélyére megyek, s midőn
mintegy könyörgésemre megkegyelmezsz életének, kényszerítsd, hogy a szép
perzsa nőt, oly feltételek alatt vegye el, a mint neked tetszik. Szereti
azt, s tudom, hogy a szép perzsa nő sem gyűlöli őtet.“
Chákán örömest követte e tanácsot, azért is az ajtó mögé állott,
minekelőtte Nureddinnek a szokott időben hazajövetelekor, kinyitották
volna neki, s mihelyt ez belépett, reá rohant s a földre verte. Nureddin
arra forditá fejét s megismerte atyját, gyilokkal kezében, a mint épen
életétől akará megfosztani.
Ezen pillanatban ért oda Nureddin anyja, s megfogván a vezér karját,
kiálta: „Mit akarsz mivelni, uram?“ – „Bocsáss, – felele a vezér, – hogy
ezen méltatlan fiut megöljem! – Ah, uram, – szóla tovább az anya, – ölj
meg inkább engem, soha sem fogom azt megengedni, hogy kezedet tenvéredbe
mártsad.“
Nureddin használá e pillanatot s könyező szemekkel monda: „Kedves atyám,
kegyelmedért s irgalmadért könyörgök; bocsáss meg nekem, kérlek annak
nevében, kitől te is bocsánatot vársz, azon napon, midőn előtte
mindnyájan meg fogunk jelenni“.
Még következő verseket mondá:
„Bocsásd meg vétkemet; mert a hosszutürők megbocsátják a bűnösöknek
vétkeiket.
Megvallom, hogy sok hibáim vannak: de gyakorold hát te rajtam ama szép
erényt, a hosszutürést!
Gondold meg, hogy annak, ki bocsánatot remél attól, ki felette vagyon,
azok vétkeit is meg kell bocsátania, kik alatta vannak.“
Chákán ki hagyá csavarni a gyilkot kezéből; s mihelyt elbocsátotta,
Nureddin azonnal lábaihoz borult s megcsókolta azokat, annak jeleül,
mennyire bánja, hogy megbántotta.
„Nureddin, – mondá neki az atya, – köszönd anyádnak; kedvéért engedek
meg neked, sőt a szép perzsa nőt is neked adom, de azon föltétel alatt,
ha esküvéssel megfogadod, hogy őt nem rabnődül, hanem hitvesedül
tekinted, azaz: soha el nem adod, sőt el sem vered. Mivel neki sokkal
több esze, okossága és életmódja van, mint neked, meg vagyok győződve,
hogy mérsékelni fogja ifjui szilajságodat, mely téged megronthatna.“
Nureddin nem bátorkodott reményleni, hogy ily kegygyel fognának vele
bánni. Megköszöné atyjának minden kigondolható hálálkodással s szivesen
elmondotta az esküt, melyet atyja kivánt tőle.
Mindketten, tudniillik a szép perzsa nő és ő, nagyon meg voltak elégedve
egymással s az atya igen örült szives egyességükön.
Chákán vezér nem várta, hogy a király szóljon vele a neki adott
bizományról; maga iparkodott róla vele minél többször beszélgetni, s
azon nehézségekre figyelmeztetni, melyekre talál, hogy abban ő felsége
megelégedésére eljárhasson; egy szóval oly ügyesen tudta intézni a
dolgot, hogy a király lassankint egészen elfelejtette.
Saouy mégis megtudott valamit abból, a mi történt; de Chákán oly messze
volt előtte a király kegyelmében, hogy nem bátorkodott róla szólani.
Esztendeje mult már, hogy ezen csiklandós dolog szerencsésebben ütött
ki, mint a vezér eleinte vélte, midőn egyszer fürdőben lévén, szorgos
dolga miatt kénytelen volt abból még azon hevülten kiszállani; a hűs
szellő mellére csapódott, s erős hideglelést okozott neki, mely miatt le
kellett feküdnie. Nyavalyája sulyosbodott; s midőn érzé, hogy élte
végpillantata nem messze van, igy szólitá meg Nureddint, ki nem távozék
ágyától:
„Édes fiam! nem tudom, jó hasznát vettem-e azon nagy gazdagságnak,
melylyel isten megáldott; látod hogy semmit sem használ arra, hogy a
haláltól megszabaditson. Ez egyre kérlek még haldokolva, hogy a szép
perzsa nő iránt tett igéretedet megtartsd. Nyugton halok meg azon
bizodalomban, hogy arról nem fogsz megfeledkezni.“ – Végre még igy
szóla:
„Egy költőnek versei jutnak még eszembe, ki ezt mondja:
„Érzem halálomat: áldassék a ki soha meg nem hal! Én nem kerülhetem a
halált.
Valóban az nem ur, kin a halál uraságot gyakorol: hanem az minden urak
ura, ki soha meg nem hal!“
Ezek voltak a végszavak, melyeket Chákán vezér szóla. Nehány pillanat
mulva halálnak vált, és házát, az udvart s a várost kimondhatlan gyászba
ejtette. A király gyászolta őt mint bölcs, buzgó és hű minisztert; s az
egész város siratta, mint oltalmazóját és jótevőjét. Soha sem volt
Balsorában tiszteségesebb temetés. A vezérek, emirek s az udvar minden
nagyjai egyetemben, vetekedtek egymás után koporsóját vállukon a
temetőig vinni; s a város minden lakosai a leggazdagabbtól a
legszegényebbikig könyezve kisérék.
Midőn a holt test a föld alá takaríttatott, egy a kisérők közül
következő verseket mondotta:
„Csütörtökön hagyám el barátimat s megmostak a nyujtóztató padon.
Lehuzván ruháimat, melyek rajtam voltak, oly köntöst adtak reám, mely
nem volt az enyém.
Négy ember nyakán vitt az imádkozó helyre, hol néhányan imádkoztak
érettem. – Oh imádkozzatok érettem mindnyájan, kik barátim valátok! –
végre egy boltozott épületbe vittek, melyen elsuhan az idő s melynek
ajtai nem nyilnak ki többé.“
Midőn a kiséret eltávozott és Nureddin hazament, egy költő következő
versei jutottak eszébe:
„Egy csütörtök este elvált örökre, s én elkisértem őt.
Szelleme is követte; ennek kiáltottam: „Térj vissza belé oh drága
lélek!“
„Hogy térjek vissza, – ezt vevém válaszul, – testembe, melyen sem hus,
sem vér, s nincs egyéb mint száraz csont?“
Melynek szemeit gyakor könyek megvakították, s melynek most már süket
füleinek oly sok gáncsot kellett hallani?“
Nureddin minden módon kijelentette a mély szomoruságot, melyet kellett
neki okoznia e veszteségnek; sokáig senkivel sem láttatta magát.
Egykor végre megengedé egyik biztos barátját bebocsáttatni. Ez
iparkodott őt vigasztalni; s nem lelvén őt hajlandónak arra, hogy
meghallgassa, elébe terjeszté, hogy minekutána atyja emlékezetének
minden tartozott tisztességet megtett, s teljesen betöltötte, a mit az
illendőség kiván, ideje volna már, hogy a világba megint megjelennék,
barátait meglátogatná, s azon rangot, melyet születése s érdemei
szereztek neki, fenntartaná. „Vétkeznénk, – ezt veté hozzá, – mind a
természet törvényei, mind a polgári törvények ellen, ha atyáink iránt,
holtuk után, a gyermeki szeretet tiszteit nem teljesítenők, s
érzéketleneknek fognának bennünket tartani. De minekutána azokat
megtettük, s az iránt semmit sem vethetnek szemünkre, kötelesek vagyunk
előbbi életmódunkat ismét elkezdeni, s ugy élni a világban, a mint benne
élnek. Töröld le tehát könyeidet s vedd fel ismét ama vig kedvet, mely
mindig mindenütt örömet terjesztett, a hova mentél.“
Ezen barát tanácsa igen okos volt; és Nureddin minden szerencsétlenséget
elkerült volna, ha azt oly rendesen követi vala, a mint ő kivánta. Nagy
baj nélkül reá hagyá magát beszélni; sőt meg is vendéglé barátját; s
midőn ez el akart távozni, kéré őt, hogy másnap megint jőjön el, s három
vagy négy közös barátjokat hozza el magával.
Lassankint egy, tiz jó barátból álló társaságot alkotott, kik csaknem
mindnyájan egykoruak voltak s az időt velök szüntelen vendégségben s
mulatságban töltötte. Sőt egy nap sem mult el, hogy mindegyiknek valami
ajándékot is ne adott volna.
Némelykor, hogy barátainak nagyobb vígságot okozzon, behivatta Nureddin
a szép perzsa nőt is. Ez oly szives volt s engedelmeskedett; de nem
javallotta a szertelen pazarlást. Ez iránt szabadon kimondá előtte
véleményét: „Nem kétlem, – monda ő, – hogy atyád a vezér nagy
gazdagságot hagyott reád; de bármi nagy legyen is az, ne vedd rosz
néven, ha rabnőd azt terjeszti elődbe, hogy nem sokára végére fogsz
járni, ha meg nem szünöl ez életet folytatni. Meg lehet némelykor
vendégelni barátidat is, lehet velök vigadni; de ezt mindennapi szokássá
változtatni annyi, mint széles országuton nyargalni a legmélyebb
nyomoruságba. Becsületedért s jó híredért sokkal jobban tennél, ha
boldogult atyád nyomdokait követnéd, s oly karba tennéd magadat, hogy te
is azon méltóságokra juthass, melyek neki annyi becsületet szereztek.“
Nureddin a szép perzsa nőt mosolyogva hallgatá; s midőn beszédét
végezte, ezt felelé neki nevetve: „Hagyjuk el e beszédet, édes szépem,
szóljunk inkább arról, miképen vigadjunk. Boldogult atyám mindig igen
szorosan tartott: örvendek, hogy végre élhetek a szabadsággal, mely után
halála előtt oly sokáig epedtem. Még mindig van időm rendes életre
szorítnom magamat, a mint tanácsolod; a korombeli embernek időt kell
venni az ifjuság örömeinek éldelésére.“
A mi még inkább segitette Nureddin értékének romlását, az vala, hogy
soha sem akart semmit is hallani a számvetésről házi udvarmesterével.
Mindenkor elküldé, ha könyvével megjelent, ezt mondván neki: „Eredj,
eredj, egészen reád bizom magamat, csak arról gondoskodjál, hogy
mindennap elég legyen.“
„Parancsolhatsz, uram, – felele a házi udvarmester, – de engedd meg,
hogy azon közmondásra emlékeztesselek, mely azt mondja: „A ki nagy
pompát űz és nem számol, mire észreveszi, koldusbotra jut. Te nem
elégszel meg tékozló asztaltartásoddal, hanem tele marokkal is
osztogatsz. Kincseid ezt meg nem birják, ha akkorák volnának is, mint
hegyek.“
„Eredj, mondom, – ismétlé Nureddin, – nincs szükségem tanitásodra;
szerezz tovább is ennem, s a többiről ne aggódjál.“ Még a következő
verseket veté utána:
„Ha kezem gazdagságokkal bir, miért ne legyek bőkezű; miért ne nyissam
ki azt, hogy adakozzam?
Hallottad-e valaha egy fösvényről, hogy dicsőséget szerzett, vagy egy
adakozóról, hogy megvettetésben halt volna meg?“
Nureddin barátjai azonban igen szorgalmasak voltak asztalánál, s egy
alkalmat sem mulasztottak el szivességének használására. Hizelkedtek
neki, dicsérték, s mindent, még a legkisebbet, legcsekélyebbet is, a mit
tett, magasztaltak. De mindenekfelett nem felejtették el mind azt
szertelenül dicsérni, a mi az övé volt, s hasznokat érezték benne.
„Uram, – szóla hozzá az egyik, – tegnap ez s ez vidéken levő jószágod
mellett jöttem el, lehetetlen pompásabbat s szebb készületet látni
házadnál; s a kert mellette igazi paradicsom.“ – „Örvendek, hogy
tetszésedre vagyon, – felele Nureddin, – hozzatok tintát, tollat és
papirost, nem akarok róla többet hallani; legyen a tied, neked
ajándékozom.“
Mások alig dicsérték neki valamelyik házát, fürdőjét vagy
közvendégfogadóját, melyek nagy jövedelmet hoztak, s azonnal szinte igy
nekik ajándékozta.
A szép perzsa nő elébe terjesztette a kárt, melyet magának teszen; s
hogy jobb szándékra birhassa, egy dalnak következő szakaszait éneklé
előtte:
„Lelked vidám, ha a napok derültek, s nem féled a gonoszt, melylyel a
végzet fenyeget.
A szerencse gondatlanná tett s eltévesztett: de gondold meg, hogy
legszebb időben sokszor hirtelen fergeteg támad.“
De Nureddin, a helyett, hogy reá hallgatott volna, legelső alkalommal
ismét folytatá annak tékozlását, a mije maradt.
Egy szóval Nureddin egy egész esztendeig nem tett egyebet, csak evett,
ivott s vendégeskedett, mindazon nagy javakat elvesztegetvén, melyeket
ősei és atyja a vezér, annyi gonddal s fáradsággal szereztek vagy
megtartottak.
Az esztendő épen letelt, midőn egyszer terme ajtaján kopogtattak, – hol
ő asztalnál ült. Kiküldötte volt rabszolgáit, s bezárkózott barátaival,
hogy teljes szabadságban lehessen.
„Egyik Nureddin barátjai közül fel akart kelni; de Nureddin megelőzte s
maga ment az ajtót kinyitni. Házi udvarmestere volt; s Nureddin, hogy
meghallja, mit akar, egy kevéssé kilépett a teremből, s az ajtót félig
behajtotta.
Azon barátja, ki szintén fölkelt s a házi udvarmestert észrevette,
kiváncsi volt tudni, mit akar mondani Nureddinnek, s az ajtó s
elő-szőnyeg közé állott, s a házi udvarmesternek következő beszédét
hallá:
„Uram, – szóla ez urához, – ezerszer bocsánatot kérek, ha vigságaid
közepett háborgatlak. De a mit tudtodra kell adnom, ugy vélem, oly nagy
fontosságu rád nézve, hogy nem volt szabad elhalasztani ezen bátorságot
vennem. Végszámadásomat jövök megtenni; s a mit régóta előre láttam s a
miről többször megintettelek, beteljesedett; azaz: uram egy fillérem
sincs már mindazon pénzből, melyet háztartásodra kezembe adtál. A többi
jövedelmek is, melyekre utasitottál, ki vannak meritve; s haszonbérlőid
közül mindazok, kiknek számodra bért kellett volna fizetniök, oly
nyilván megmutatták követeléseidnek másokra lett általruházását, hogy
nevedben többé semmit sem hajthatok be tőlük. Itt vannak számadásaim,
vizsgáld meg őket: s ha kivánod, hogy tovább is szolgáljalak, mutass más
jövedelmeket; ha pedig nem, engedd meg, hogy elbucsúzzam tőled.“
Nureddin ugy megütközött ezen beszédre, hogy egy szót sem tudott
felelni. Barátja, ki ott hallgatódzott s mindent megértett, azonnal
bemene s közlé többi barátaival felfödözését. „Rajtatok áll, szóla
hozzájok, ezen hirt használni, én részemről kinyilatkoztatom, hogy ma
van legutolszór, hogy Nureddinnél láttok.“ „Ha ugy van, felelének azok,
nekünk sincs több dolgunk nála, mint neked; itt nem fog bennünket többé
látni.“
Nureddin ekkor tért vissza; s bármily vidám képet mutatott is, hogy
barátjait jó kedvben tartsa, még sem tudta magát olyan jól tettetni,
hogy azt világosan bebizonyitva ne látták volna, a mit épen akkor
hallottak. Alig ült le helyére, midőn egyik barátja fölkele, s ezt mondá
neki: „Uram, sajnálom, hogy tovább nem lehetek társaságodban; kérlek, ne
vedd rosz néven, ha eltávozom.“ „Mi dolgod kényszerit bennünket ily
hamar elhagynod?“ kérdé Nureddin. „Uram, felele az, feleségem
gyermek-ágyban fekszik; hiszen tudod, hogy ily esetekben a férj
jelenléte mindig szükséges.“ Mélyen meghajtá magát s elment.
Egy pillanat mulva egy másik meg más ürügy alatt bucsúzott el. A többiek
is ugy tettek egymás után; míg végre egyetlen egy sem maradt a tiz jó
barátból, kik egész ekkorig oly hiv társai voltak Nureddinnek.
Nureddin semmit sem gyanitott barátainak szándékáról, hogy őt többé nem
akarják látni. A szép perzsa nő szobájába mene, s vele a házi
udvarmester jelentése felől, vagyona romlásán igazi bánadalom
kifejezésével beszélt.
„Uram, – monda neki a szép perzsa nő, – engedd meg, hogy arra
emlékeztesselek, hogy e dologban csak a magad érzékeinek akartál hinni:
már most látod, hogyan jártál. Én nem csalatkoztam, midőn ama szomoru
véget hirdettem, melyet várnod kellett. Amin leginkább aggódom, az, hogy
még nem látod által ennek minden szomoru következéseit. Ha ez iránt
szólani akartam veled, ez vala feleleted: „Vigadjunk, használjuk a jó
időt, melyet a szerencse nyujt, mig kedvező hozzánk; talán nem lesz
mindig oly jó kedvében.“ De én nem hibáztam, midőn azt feleltem, hogy
magunk vagyunk okos életmód által szerencsénk teremtői. Nem akartál
meghallgatni, hanem gyakran következő versekkel feleltél:
„Ha kedvez a szerencse, osztogass belőle minden embernek, minekelőtte
elfutna.
Bőkezűséged nem fogja azt kimeriteni, ha jóakaród; és fösvénységed nem
fog védeni, ha elfordul tőled.“
És igy kénytelen voltam szabad akaratodra hagyni.“
„Beismerem, – felele Nureddin, – hibáztam, hogy az üdvös tanácsot,
melyet bámulandó okosságod adott, nem követtem; de nem gondolod meg,
hogy ha minden javamat elköltöttem is, ez válogatott barátim
társaságában történt, kiket régóta ismerek. Mind becsületes és háladatos
emberek, s bizonyos vagyok benne, hogy nem fognak elhagyni.“
„Uram, – felele a szép perzsa nő, – ha egyéb segedelmed nincs, mint
barátaid háladatossága, hidd el nekem, rosz alapon áll reményed, s nem
sokára hirt fogsz róla mondani.“
„Kecses perzsa nő, – monda erre Nureddin, – nekem jobb véleményem van
mint neked a segedelemről, melyet velem közölni fognak. Holnap mindjárt
mindnyájokat meglátogatom, minekelőtte szokás szerint hozzám fáradnának,
majd meglátod, hogy jó summa pénzzel térek vissza, melylyel mindnyájan
fogtak gyámolitani. Ezután a mint elhatároztam, megváltoztatom életemet,
s ezen pénzt valami kereskedésbe adom jó haszonra.“
Nureddin nem mulasztá el más napon mind a tiz barátját sorba járni, kik
mind egy utczában laktak. Kopogott a legelső ajtón, hol egy
leggazdagabbik lakott. Egy rabnő megjelent s kérdezte, minekelőtte
kinyitotta volna, ki kopogat. „Mondd meg uradnak, – felele Nureddin, –
hogy Nureddin a meghalt Chákán vezér fia.“
A rabnő kinyitá neki, egy terembe vezeté, s ura szobájába mene, a kinél
Nureddint bejelentette. „Nureddin, – felele az ur megvető hangon s oly
nagyon, hogy Nureddin nagy bámulással hallotta: Eredj mondd neki, hogy
nem vagyok itthon; s valahányszor eljő, mindig azt mondd neki.“
A rabnő visszajött s azt felelé Nureddinnek, hogy urát itthon vélte
lenni, de megcsalatkozott.
Nureddin megszégyenülve elmene: „Hah a hitetlen, gyalázatos ember! –
kiálta, – tegnap bizonyitá, hogy nincs jobb barátom nála, s ma ily
méltatlanul bánik velem!“
Tovább mene s egy másik barátja ajtaján kopogatott: s ezen barátja
ugyanazt izente neki, a mit az első; épen azon feleletet kapta a
harmadiknál, s szintugy a következőknél, egész a tizedikig, noha
mindnyájan otthon voltak.
Csak most szállott magába Nureddin, s megismerte bolondságát, hogy ezen
álbarátok hűségében bizott, és hogy barátságuk igéretére, mig módja volt
benne, tékozolva vendégelte őket, ajándékkal s jótéteménynyel tetézte.
„Bizony igaz, – monda magában könyes szemmel:
„Az emberek, mig boldogok, hasonlók az élőfához, mely körül
foglalatoskodnak, midőn gyümölcse van.
De ha azt mind leszedték róla, elmennek az emberek, s a viharoknak és
pornak hagyják.
Szégyen a mostani kor embereinek: tiz között egy sincs jó!“
Tartá magát, mig házán kivül vala; de mihelyt haza ért, egészen
szomoruságnak adá magát s elmene, hogy azt a szép perzsa nővel is
közölje.
Mihelyt a szép perzsa nő a szomoru Nureddint jőni látta, mindjárt
megtudta, hogy barátainál nem találta fel a várt segedelmet. „No uram, –
szóla hozzá, – hát meg vagy-e már győződve annak valóságáról, a mit
jövendöltem?“