okom fejedelmed ellen. Birtokom és birtoka oly külön feküsznek
egymástól, hogy alig lehet tévedés közöttünk. Egyedül azért jövök, hogy
vissza kivánjak egy rabot, Asszádnak nevezik, kit Beram, ezen városban
lakó hajóskapitány s az emberek legszemtelenebbike, tőlem elragadott.
Reménylem, királyod elégtételt fog nekem adatni, ha meghallja, hogy
Margiáne kéri.“
„Hatalmas királyné!“ igy szóla Amgiád, „a rab, kit keressz, az én kedves
öcsém. Elvesztettem volt őt, s ismét megtaláltam. Jer, én magam fogom őt
neked kiadni, s egyszersmind szerencsém lesz, téged a többi dolgokról is
tudósitanom. Uram a király örülni fog, ha téged megláthat.“
Mig a királyné serege vévén parancsait, ugyanazon helyen tábort ütött,
addig a királynét Amgiád a városba vezette, s itt a királyi lakhoz,
holott őt urának bemutatá. Minekutána a király rangjához illően fogadá
vendégét, előálla Asszád, ki épen jelen volt, s köszönté ő is a
királynét, kit már beléptekor megismere. Margiáne örömét jelenté, hogy
őt ujra látja; és ime hirt hoznak a királyhoz, hogy egy másik még
rettentőbb tábor közelit a város másik részén.
A mágusok királya még inkább megrettene mint előbb, mivel ismét egy, s a
mint a porfellegekből láthatá, melyek már az eget elboriták, még
számosabb tábor közelget ellene, s felkiálta: „Amgiád, ime egy uj tábor:
hová leszünk?“
Amgiád elérté a király szándékát, s lóra kapván, sebes nyargalva az uj
sereg ellenébe ment. Közel érvén, jelenté az előőröknek, hogy vezérökkel
kivánna szólani. Ezek őt királyok elébe vezeték, a mit Amgiád
koronájáról gyanita. Még távolról leszálla Amgiád lováról, s közeledvén,
leborult előtte a földig, és kérdé, mi lehet urához kivánsága.
„Én Ghaim vagyok,“ válaszolt a király „s királya Chinának. Az a vágy,
hogy Badur leányomról, kit sok évvel ezelőtt Kamaralszamán herczeg,
Sachszamánnak a chaledani sziget királyának fia veve tőlem nőűl, hirt
vegyek, hajta ki országomból. Megengedém vala a herczegnek, hogy
atyjának látogatására menjen, de azon feltétellel, hogy évről évre nálam
és nála fog felváltva lakni. Azonban annyi idő óta nem hallok felőlök
semmit is. Urad, a király igen lekötelezne engem bus atyát, ha, a mit a
dologban tud, közleni nem átallaná.“
Amgiád herczeg, ki ezen szavakból nagyatyjára ismert, megcsókolá
elérzékenyedve kezeit, s „Uram“ ugymond „bocsássa meg felséged ezen
szabadságot, melylyel itt édes nagyatyámnak tisztelkedem. Én fia vagyok
Kamaralszamánnak, ki most az Ébenfaszigetnek királya és Badur
királynénak; s nincs semmi kétségem, hogy édes szüléim mindaketten
egészséggel vannak országukban.“
A chinai király elbájolva, unokáját látván, megölelé őt nyomban
érzékenyen, s a szerencsés, nem várt találkozás mindkettőjöknél könyeket
fakasztott.
Azon kérdésre, mi vezethette őt ezen messze földre és idegenekhez:
elbeszélé Amgiád a maga és öccse történetét. A mint elvégzé, ezt mondá a
király: „Nem igazság, hogy ily ártatlan két herczeg tovább nyomorogjon.
Légy jó kedvvel; haza vezetlek én titeket, s köztetek és atyátok között
békét szerzek. De most siess vissza, s add tudtára öcsédnek jöttömet.“
Azalatt, mig a chinai király ugyanazon helyen, hol őt Amgiád találá,
tábort üte, megtére emez, hirt vinni urához, ki őt s a mit hozna,
nyugtalanul várá. A király igen meg volt lepve, a mint megérté, hogy egy
oly hatalmas király, mint China fejedelme, ily hosszu és fáradságos utra
adta magát, hogy lányát megláthassa, s az ő városához ily igen közel
mulat. Tüstént megrendelé a fényes elfogadást, s maga is elejébe
készült.
Azonközben, ismét más tájáról a városnak uj porfelleg látszék emelkedni,
s csakhamar az hallatszott, hogy harmadik tábor jön a város felé. Ez
arra birta a királyt, hogy maradjon, és kérje Amgiád, látná meg, mit
kiván.
Amgiád elmene, s ezuttal vele ment Asszád is. Meghallák, hogy ez édes
atyjok, Kamaralszamán királynak tábora, ki őket keresni jött.
Elvesztökön oly mély but mutatott, hogy Giandár emir végre kivallá
előtte, mikép a herczegek életét nem bántá; s ez arra birá azonnal a
királyt, hogy édes gyermekeit föl fogja keresni, akármely országba
bujdostanak.
Az aggó atya örömkönyekkel ölelé fiait, s könyeik édesen válták fel az
eddig keservben öntötteket.
Mihelyt a herczegek tudtára adák atyjoknak, hogy ipa is a chinai király
épen ma érkezett ide: elindula amaz nem nagy kisérettel, hogy ezt
táborában üdvözölje.
Még nem messze értek, a mint a legszebb rendben a negyedik tábort láták
közeledni, mely ugy tetszett, utját Perzsiából vevé.
Kamaralszamán elküldé fiait: tudnák meg, micsoda sereg az; ő itt fogná
megjöttöket várni.
A két herczeg ellovagolt, s magokat a királynál, kié a tábor volt,
bemutattaták. Minekutána ezt mély alázattal köszöntötték, kérdést
tevének, micsoda szándék vezeti a mágusok királya fővárosához ily közel.
A nagyvezér fogá fel a szót, s ezt mondá a két herczegnek: „A király, ki
előtt állotok, Sachszamán: a Chaledáni szigetek fejedelme; ki már régen
utazik e gyászöltözetben, melyben őt látjátok, hogy fiát Kamaralszamán
herczeget megtalálja, ki sok évvel ezelőtt országát elhagyta. Ha valamit
tudtok e herczeg felől, kimondhatatlan örömet szereztek ő felségének,
azt vele közölvén.“
A herczegek egyebet nem mondtak, hanem hogy rövid időn választ fognának
adni. Ezzel sebesen elnyargalván megvivék a hirt Kamaralszamánnak, hogy
t. i. az utóbb jött tábor Sachszamán királyé, s maga a király is jelen
vagyon.
A csodálat, meglepetés, az öröm, a fájdalom, hogy édes atyját hir nélkül
hagyá el, oly erős behatást tettek Kamaralszamánra, hogy ájulásba esett,
mihelyt ezt meghallá. A két herczeg ápolása által végre magához jött, s
mihelyest eléggé erősnek érzé magát, elment atyjának lábaihoz.
Ritkán lát a világ ily édes találkozást atya s fiu között. Sachszamán
király szeliden szemreveté Kamaralszamánnak, hogy őt ily kegyetlen, ily
keserű módon hagyá el; s Kamaralszamán bizonyitá neki legmélyebb
fájdalmát ezen tette felett, melyre őt heves szerelme csábitá.
A három király s Margiáne királyné három nap mulattak a mágus királynál,
ki őket fényesen megvendéglé. Nevezetes lőn ez a három nap még a kettős
házasság által is, mely Asszád herczeg és Margiáne királyné, s Amgiád
herczeg és Bosztáne között köttetett; ebben lelé Bosztáne jutalmát azon
szolgálatnak, melyet előbb Asszáddal tett vala.
Végre a három király s Margiáne királyné saját országukba visszatértek.
Amgiádnak, kit a mágusok királya igen megszeretett, s különben is már
igen elaggott, saját koronáját tevé fejére; s Amgiád mindenkor és minden
igyekezettel azon volt, hogy országában a tüz imádását kiirtsa, s
helyette az egyedül üdvözitő muzulmánok hitét vezesse be.
Nureddin s a szép perzsa nő története.
Balsora sokáig fővárosa volt egy a chalyfnak adózó országnak. A királyt,
ki ebben Harun Arresyd korában uralkodott, Muhamed Szulyman Arrussynak
hitták; s első unokák voltak, két testvér fiai.
„Volt egy király, ki ha az ellenség lovag-serege reá rohant, annak
mindenféle éles, vagy hegyes fegyverrel elégséget tett.
Ha megütközött, irni látszott, az ellenség soraira önhangzókat s
pontokat rakván.
Az önhangzókat kardvágással irta az ellenségre, a pontokat
láncsaszurással, vagy nyillövéssel.
Az ellenség fejsebeiből áradó vértengerben úszik lovassága.
Ezen tenger messziről nézve hajókkal látszik ellepve: de a mit
árboczoknak vél az ember, az az ő láncsái, a mi vitorláknak lászik, az
az ő zászlói, s a kis hullámok hőseinek sisakai.
Az idő lekötelezte magát, hogy hozzá hasonló királyt fog szülni: de oh
idő nem fogod esküdet megtarthatni; bánd meg hogy azt tetted!“
Muhamed nem tartá tanácsosnak országa kormányát egyetlen egy vezérre
bizni; hanem kettőt választott: Chákánt tudniillik, és Saouyt.
Chákán szelid volt, előző és adakozó, s öröme telt benne azokkal, kiknek
vele dolguk volt, szivességet tehetni mindenben a mi hatalmában volt, a
nélkül, hogy az igazságot, melynek kiszolgáltatása tisztében állott,
megsértené. Nem is volt senki is, sem a balsorai udvarnál, sem a
városban, sem az egész országban, ki őt ne tisztelte s érdemlett
dicséretét ne hirdette volna:
„Ő igaz barát volt; ruhája isteni félelem és fennség; az ő befolyása
alatt vigan és kényen lehetett élni.
Soha sem közelitett hozzá egy szerencsétlen sohajtásaival, vagy
kérelmeivel, hogy palotája kapuinál meghallgatást ne nyert volna.“
Saouy egészen más természetü volt: ez mindig mord kedvü volt, s
mindeneket elijesztett minden rang és rend különbsége nélkül. E mellett
távol attól, hogy magát azon nagy gazdagságra, melylyel birt, érdemessé
tette volna, torkig uszott a leggaládabb fösvénységben, ugy hogy még
magától is megtagadta a legszükségesbeket. Senki sem szenvedhette, és
soha sem lehetett tőle rosznál egyebet hallani. A mi őt még utáltabbá
tette, Chákán ellen való nagy gyülölsége volt, és az, hogy ezen érdemes
miniszter minden jó tetteit roszra magyarázván, nem szünt meg a király
előtt ellene áskálódni.
Ő rá illettek ezen versek:
„Fukarnak fia, kiben semmi jó nem vala, egy sohonnaié, egy kóborlóé, egy
világfutóé!
Egy szál szőr sincs testén, mely ezen tulajdonok valamelyikének nyomát
ne viselné.“
Egykor a balsorai király, tanácsgyülés után, mulatságból, vezéreivel s
több más tanácsosokkal beszélgete. Szóba jöttek a vásárlott rabnők, kik
náluk csak nem egy rangban vannak a törvényes feleségekkel. Néhányan azt
vitatták, hogy az ily rabnőnek csak szépnek, s jól termettnek kell
lenni, hogy az embert felesége miatt, kit egybeköttetések, vagy
nemzetségi viszonyoknál fogva kénytelenittetett elvenni, s a ki
többnyire sem nagy szépséggel, sem más testi tökéletességgel nincs
fölruházva, megvigasztalhassa.
Mások azt álliták, és Chákán ez értelmen volt, hogy a szépség s minden
szép testi tulajdonok, nem egyedülvalók, melyek egy rabnőben
megkivántatnak, hanem azoknak még lélekkel, okossággal, szelidséggel,
kellemmel s, ha lehetséges, több szép ismeretekkel is kell párosulva
lenniök. E mellett következő okot hozták fel: „Semmi sem illendőbb, –
mondának, – olyan emberekhez, kiknek fontos hivatalaik vannak, mint hogy
egy ily fáradalmas napszám végeztével, otthon oly társnét leljenek,
kinek mulatása egyaránt tanulságos, kellemes és viditó; mert végtére, –
ezt veték hozzá, – nem különbözünk a barmoktól, ha csak arra tartjuk a
rabnőt, hogy nézzük s ösztönünket elégitsük ki rajta, mely bennünk közös
az állatokkal.“
A király ezen véleményhez álla, s az által nyilatkoztatá ki, hogy
megparancsolta Chákánnak, hogy számára egy tökéletes szépségü s mind
azon tulajdonokkal, melyeket imént emlitettek, felruházott rabnőt
vegyen, de mindenekfelett igen miveltnek kell lennie.
Saouy féltette a becsületet, melyet a király Chákánnal tett. S mivel
ellenkező értelemben volt, ezt veté ellene: „Uram nehéz lesz oly
tökéletes rabnőt találni, mint felséged kivánja, de ha találkoznék is
ilyen, a mit alig hiszek, jó vásárt tesz az ember, ha többe nem kerül
tizezer darab aranynál.“
„Saouy, – felele a király, – te alkalmasint nagyon soknak találod ezen
summát: neked az lehet, de nekem nem az.“ Egyszersmind parancsolá a
király főkincstárnokának, hogy a tizezer darab aranyat küldje el
Chákánhoz.
Mihelyt haza ért Chákán, minden hajhászt össze hivatott, kik a
rabnőkereskedéssel foglalatoskodnak, s reájok bizta, hogy mihelyt oly
rabnőt találnak, a milyet előttök leirt, adjanak hirt neki róla.
A hajhászok mind azért, hogy Chákán vezér tetszését megnyerhessék, mind
pedig önhasznukért is megigérék, minden gondjokat reá forditani, hogy
olyant találhassanak, a milyet kiván.
Ettől fogva majd egy nap sem mult, hogy ne vittek volna hozzá, de mindig
hol egy, hol más hibát talált bennök.
Egykor korán reggel, midőn Chákán a király palotája felé lovagolt, egy
hajhász nagy sebbel lova kengyeléhez járult, s tudtára adá, hogy egy
perzsa kereskedő, ki tegnap igen későn érkezett, árul egy tökéletes
szépségű rabnőt, kihez hasonlithatót még alig fogott látni. „Lelkére s
ismereteire nézve, – ezt veté hozzá, – jót áll érte, hogy a világ minden
szép lelke s tudósa előtt megállhat.“
Chákán megörülvén ez ujságnak, mely reménységet nyujta neki, hogy a
királynak kedvére tehet, meghagyá a hajhásznak, hogy a palotából
visszatérte után vigye hozzá a rabnőt, és folytatá utját.
A hajhász nem mulasztá el a rendelt órára a vezérnél megjelenni, és
Chákán a rabnőt oly szépnek s minden várakozását fölülmulónak találá,
hogy azon órától fogva a szép perzsa nő nevet adá reá. Egy költő, ki őt
leirja, ezt mondja róla:
„Csodaszépség; arcza a tele holdhoz hasonlit; kedves volt nemzetsége
előtt, és drága, mint a gyermek anyjának.
A mennyei királyszék birtokosa lelki nemességet s méltóságot oszta neki,
de egyszersmind kellemet is a kifejezésben és magaviseletben, és szép
termetet.
Ábrázatja egén hét csillagzat[20] ragyogott, védangyalaiként orczáinak
minden vakmerő ellen.
Ha valaki epedő nézéssel akart tőle egy pillantatot csalni,
szerelemtüzzel égette el azt ezen csillagzatok egyike által.“
A vezér maga is igen eszes és tudós lévén, mindjárt észrevette a vele
beszélgetésből, hogy hiába fogna más rabnőt keresni, ki ezt a király
által kivánt akármelyik tulajdonban fölülmulja. Kérdé a hajhászt, mire
tartja a perzsa kereskedő?
„Uram, – felele a hajhász, – az olyan ember, ki nem alkuszik; azt mondja
egy szóval, hogy nem adhatja alább tizezer darab aranynál. Azt vallotta
előttem, hogy nem számlálván gondjait, fáradságát s idejét, melyet ennek
nevelésére forditott, csaknem annyit költött már reá, részint testi
gyakorlásban, s lelki oktatásban volt mestereire, részint ruházatjára s
tartására. Mivel még akkor, midőn igen kora gyermekségében
megvásárlotta, méltónak itélte egy királyhoz, semmit sem kimélt tőle, a
mi arra szolgálhat, hogy ezen főrangra emelhesse. Mindenféle
hangszereken játszik, énekel, tánczol, szebben ir mint a legügyesebb
irómesterek, versel, s egy könyv sincs, melyet ne olvasott volna. Egy
szóval még soha sem hallatott, hogy egy rabnő annyit tudott volna, mint
ez tud.“
Chákán vezér, ki a szép perzsa nő becsét sokkal jobban ismerte, mint a
hajhász, ki csak azt beszélte, a mit a kereskedő mondott neki róla, nem
akarta a vásárt elhalasztani s tüstént hivatá a kereskedőt.
Ez eljöve; már igen éltes volt s egy költőnek ezen szavai illettek reá,
melyeket magáról monda:
„Az idő engem erősen megviselt s remegővé tett; ez az ki az erőket adja,
de el is rabolja.
Egykor ugráltam s futkostam, s még sem fáradék el: ma fáradt vagyok,
noha helyemből sem mozdultam ki.“
Chákán vezér igy szóla hozzá: „Nem magamnak akarom e rabnőt venni, hanem
a királynak; de az ő számára illendőbb áron kell őt adnod, mint a hogy
tartod.“
„Uram, – felele a kalmár, – nagy szerencsémnek tartanám, őtet ő
felségének ajándékban adhatni, ha egy kalmártól, mint én vagyok,
lehetséges volna ilyen értékü ajándékot tenni. Csak azon pénzt kivánom,
melyet reá forditottam, hogy fölneveljem s olyanná tegyem, a milyen. Azt
mondhatom, hogy ő felsége olyan vételt tesz, a mivel igen
megelégedhetik.“
Chákán nem akart alkudozni, s kifizetteté a kalmárnak a pénzt.
Elmenetele előtt igy szóla még a kalmár a vezérhez: „Uram, mivel a rabnő
a királynak van szánva, engedd azt mondanom, hogy a hosszas utazásban,
melyet vele idáig tettem, nagyon elfáradt. Noha ő most is hasonlithatlan
szépség, mégis egészen más lesz, ha két hétig magadnál tartod s jó
gondját viselteted. Ha ezen idő mulva a királynak bemutatod, oly
becsületet s érdemet fog neked előtte szerezni, hogy reménylem,
megköszönöd. Magad is látod, hogy a nap egy kissé elsütötte bőrét; de ha
kétszer háromszor megfürdik s olyan öltözetet fogsz reá adatni, a
milyent illőnek tartasz, ugy meg fog változni, hogy még véghetetlenül
szebbnek találandod.“
Chákán köszönettel fogadá a kalmár tanácsát s feltevé azt követnie. A
szép perzsa nőnek különszobát adott felesége mellett, a kit kért, hogy
magával etesse s ugy tekintse mint oly hölgyet, ki a király tulajdona.
Kérte tovább, hogy többféle ruhát csináltasson neki, oly pompásat, a
milyet csak lehet, s a milyen legjobban áll neki.
Minekelőtte a szép perzsa nőt elhagyta volna, igy szóla hozzá: „Nem
lehet nagyobb szerencse számodra, mint a mit én fogok neked szerezni.
Itéld meg magad: én a király számára vettelek, s reménylem, hogy ő még
sokkal inkább fog örülni birásodnak, mint én örülök azon, hogy
bizományában eljárhattam. Azért tudtodra kell adnom, hogy nekem van egy
fiam, ki ugyan nincs ész hiával, de fiatal, lenge és merész: őrizkedjél
tőle, ha feléd közelit.“
A szép perzsa nő megköszönte ezen utasitását, s megigérte, hogy azt
használni fogja. Erre a vezér elhagyá.
Nureddin, igy hivták Chákán vezér fiát, szabadon járt anyja szobájába,
kivel együtt szokott ebédelni. Igen szép alaku volt, fiatal, kellemes és
merész; s mivel rendkivül gyors esze volt s könnyen tudta magát
kifejezni, azon különös adománynyal birt, hogy akárkit is reá tudott
birni, a mire akart.
Meglátá a szép perzsa nőt; s noha tudta, hogy atyja a király számára
vette, s ezt maga az atyja is mondotta neki, még sem erőltette magát
legelső találkozásakor is iránta való szerelmét elfojtani. Sőt inkább
elhagyá magát kapatni kecsei által, melyek őtet mindjárt megbájolák; s a
vele volt beszélgetés azon feltételre határozta, hogy minden módot
elkövessen, hogy a fejedelemtől ellophassa.
A szép perzsa nő is részéről Nureddint igen szeretetre méltónak találta.
„A vezér nagy becsületet tesz velem, – gondolá magában, hogy a Balsorai
királynak ajándékba vett: én azonban igen boldognak tartanám magamat, ha
a fiának ajándékozna is.“
Nureddin szorgalmasan használta az alkalmat, melylyel birt, azon
szépséget, kibe annyira szerelmes volt, meglátogatni s vele beszélgetni.
Soha sem távozott előbb, mig az anyja nem kényszeritette. „Édes fiam, –
mondá ez, – nem illik fiatal embernek, mint te vagy, mindig az asszonyok
szobájában lenni. Eredj, menj szobádba és dolgozzál, hogy méltóvá tehesd
magadat, egykor atyád követője lehetni méltóságában.“
Mivel a szép perzsa nő a hosszas út miatt, melyet tett, sokáig nem
fürdött, öt vagy hat nap mulva, hogy megvásároltatott, parancsolá Chákán
nagyvezér neje, hogy a fürdőt, mely a vezér házában volt, egyenesen az ő
számára fütsék el. Több rabnőivel kisértette oda s megparancsolá
ezeknek, hogy épen ugy szolgáljanak neki, mint magának, s fürdő után egy
igen pompás ruhát adjanak reá, melyet már csináltatott számára. Annál
nagyobb gondot forditott erre, mivel ez által férje a vezér előtt
érdemet akart szerezni, s tudtára kivánta adni, mennyire iparkodik
mindenen, a mivel neki kedvet tehet.
A fürdőből a szép perzsa nő még ezerszer szebben kelt ki, mint
megvásárlásakor Chákán előtt mutatkozott, s megjelent a vezér felesége
előtt, ki alig birta megismerni.
A szép perzsa nő kellemmel csókolá meg kezeit, s monda neki: „Nagyságos
asszonyom, nem tudom, milyennek találsz e ruhában, melyet méltóztattál
csináltatni. Rabnőid, kik azt mondják, hogy igen jól áll és hogy alig
ismertek meg, talán csak hizelkednek: én a te itéletedre hivatkozom. Ha
azonban valóságot szóltak volna is, ugy is te vagy a nagyságos
asszonyom, kinek egyedül köszönhetem e szerencsét.“
„Édes leányom – felele a vezér neje nagy örömmel, – ne tartsd
hizelkedésnek, a mit rabnőim mondottak: én jobban értek ahoz, mint ők; s
nem tekintvén ruhádra, mely gyönyörüen áll, oly szépséget hoztál ki a
fürdőből, mely sokkal fölül áll azon, a minek előbb látszottál, ugy hogy
magam is alig ismerlek meg. Ha tudnám, hogy a fürdő még jó, magam is
használnám azt: én már azon korban vagyok, mely megkivánja, hogy azzal
gyakrabban éljek.“ – „Nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő,
– nem tudok felelni a nem érdemlett tisztességre, melyet velem téssz. A
mi a fürdőt illeti, az bámulásra méltó, s ha kedved van bele menni, ne
késsél semmit is. Rabnőid is ugyanazt fogják mondani.“
A vezér hitvese meggondolá, hogy már több nap óta nem fürdött s
használni akarta az alkalmat. Megmondá rabnőinek, s ezek tüstént
fölkésziték mindennel, a mi ahoz szükséges volt.
A szép perzsa nő szobájába mene, s a vezér hitvese, minekelőtte fürdőbe
indult, meghagyá két kis rabnőnek, hogy nála maradjanak, azon
parancscsal, hogy Nureddint, ha oda megy, be ne bocsássák.
Mig a vezér neje a fürdőben s a szép perzsa nő egyedül vala, oda mene
Nureddin; s nem lelvén anyját szobájában, a szép perzsa nőébe mene, hol
a két kis rabnőt az előszobában találá. Kérdé tőlök anyját; melyre azt
felelék, hogy fürdőben van. „Hát a szép perzsa nő, – folytatá Nureddin,
– az is fürdőben van?“ – „Már ő visszajött onnan s szobájában van; de
parancsunk van anyádtól, hogy be ne bocsássunk.“
A szép perzsa nő szobája csak egy ajtószőnyeggel volt elzárva. Nureddin
oda lépett, hogy bemenjen, s a két rabnő elébe állott, hogy meggátolják.
Ő pedig mindeniket karon kapá, kitolá az előszobából s bezárta előttök
az ajtót.
Ekkor ezek nagy sikoltással a fürdőhöz szaladtak, és sírva panaszolták
asszonyuknak, hogy Nureddin ellenökre ment be a szép perzsa nő
szobájába, s őket elkergette.
E nagy merészség hire a jó asszonynak igen mély bánatot okozott.
Félbenhagyá a fürdést, s hirtelen felöltözött. De mire készen lett, s a
szép perzsa nő szobájába ért, Nureddin már kiment onnan s elillant.
A szép perzsa nő igen csodálkozott, a vezér hitvesét könyeitől elázva s
magán kivül látván belépni. „Nagyságos asszonyom, – szóla hozzá, –
szabad-e tudakoznom, miért vagy ily szomoru, mi baj érhetett a fürdőben,
s mi kényszeritett, hogy azt oly hamar elhagyd?“
„Hogyan! – kiálta a vezér hitvese, – te oly nyugodtan teszed e kérdést,
holott fiam Nureddin szobádba tört s egyedül maradt nálad! érhetett
volna-e bennünket, engem és őtet, ennél nagyobb szerencsétlenség?“
„Bocsánatot nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – mi
szerencsétlenség lehet abban reád s Nureddinre nézve, a mit ő
cselekedett.“ – „Hogy-hogy, – felele a vezér neje, – hát nem mondotta-e
meg férjem, hogy téged a király számára vett? s nem intett-e meg, hogy
őrizkedjél, nehogy Nureddin közelitsen hozzád?“
„Nem feledtem el, nagyságos asszonyom, – szóla ismét a szép perzsa nő, –
de Nureddin azt jött megmondani, hogy atyja megváltoztatta szándékát, s
a helyett, hogy a király számára tartogatna, a mint feltétele volt, ő
neki tett személyemmel ajándékot. Elhittem, nagyságos asszonyom, s mivel
én rabnő s gyenge ifjuságom óta szoros engedelmességhez vagyok szokva,
elgondolhatod, hogy akaratjával nem lehetett s szabad sem volt
ellenkeznem. Megvallom magam, hogy azt annyival kevésbé tettem
kedvetlenül, minthogy szabadon láthatván egymást, erős hajlandóság
gerjedt bennem iránta. Bú nélkül mondok le azon reményről, hogy a
királyé legyek, s igen boldognak fogom tartani magamat, egész életemet
Nureddinnel tölteni.“
E beszédre monda a vezér hitvese: „Adná isten, hogy való volna a mit
szólsz! én igen fognék rajta örülni. De hidd el, Nureddin ámit; megcsalt
téged s lehetetlen, hogy atyja ez ajándékot adta volna neki, a mint
neked mondotta. Ah a boldogtalan! s mily szerencsétlen vagyok én, s
mennyivel inkább az még az atyja, azon szomoru következések miatt,
melyektől félnie s vele együtt félnünk kell! Sem könyeim, sem
könyörgésem nem képesek őt meglágyítani, s bocsánatát megnyerni. Atyja
fel fogja őt áldozni igaz haragjában, mihelyt megtudja az erőszakot,
melyet rajtad elkövetett.“
E szavak után elkezde keservesen sirni; s rabnői, az szintugy féltették
Nureddin életét, követték példáját.
Chákán vezér néhány pillanattal későbben ért oda, s nagyon csodálkozott,
hogy hitvesét s a rabnőket könyekben s a szép perzsa nőt oly
elcsüggedten lelé. Kérdé okát; s hitvese és a rabnők kettőztették a
zokogásokat s könyeiket, felelet helyett. Hallgatásokon még inkább
bámult, feleségéhez fordula s monda neki: „Egyáltalában akarom, mondd
meg, mit sirtok, és hogy igazat szólj.“