rendszerint a tűzhegyhez jár vala; megrakák árukkal, s kapitányául a
legbuzgóbb tűzimádót Beram-ot tevék. Minekutána mindennel elkészült,
fölvevé Beram Asszádot is, s őt egy félig áruval megrakott ládába
záratá, melynek fedelén elegendő nyilás volt arra, hogy a szegény Asszád
lélekzet nélkül ne legyen. Igy a ládát a hajó legmélyebb fenekére
téteté.
Minekelőtte a hajó elmenne, tudtára adá Amgiád a nagyvezér, s testvére
Asszádnak, hogy a hajót meg akarja vizsgálni. Tudniillik értésére esett
Amgiádnak az, hogy a tűzimádók évenkint egy-egy muzulmánt fel szoktak
istenöknek a tüzhegyen áldozni, s hogy Asszád herczeg is, ha talán
valamiképen kezökbe került, ezen vérengző ünnepelésre lehetne szánva.
Elment tehát maga a hajóra, minden hajóst, és utazót a fedélre
kiállitott, s azalatt emberei a hajónak minden részeit, szögeit
kifürkészék, de az egy Asszádra nem találtak; ő igen okosan el vala
bujtatva.
Ezen vizsgálat után a hajó kiindult. Mihelyt a tág tengerre értek,
kivonatá Beram Asszád herczeget a szekrényből, s lelánczoltatá őt,
félve, hogy a herczeg, jól tudván a sorsot, mely reá vár,
kétségbeestében a tengerbe találna ugrani.
Néhány nap mulva azon kedvező szél, mely eddig a hajót hajtotta,
hirtelen ellenkezővé változott, s oly annyira, hogy a legdühödőbb
szélvészszé nevekedék. A hajó eltére egészen irányából, sőt Beram és a
kormányos nem tudták többé, hol járnak, s azon remegtek minden
pillanattal, hogy ez vagy amaz sziklán hajójok elpattan. Midőn a vész
leginkább dühödnék, földet látnak s megismeri Beram, de rettegéssel,
hogy Margiáne[17] királyné fővárosával és kikötőjével szemben állnak.
Margiáne királyné muzulmán, s – ezért rettegett a kapitány – a tűzimádók
halálos ellensége volt. Meg nem szenvede közülök egyet is országában,
sőt a kikötést is mindenütt megtiltá hajóiknak.
Azonban nem állott többé Beram hatalmában kikerülni a kikötőt, hanemha
hajóját a parthoz löketni, s annak rettenetes szikláin szélyelzuzatni
engedé. E végső szükségben tanácsot tarta legényeivel és kormányosával.
„Fiaim,“ ugymond „látjátok a bajt, a melybe szorultunk. A kettő közül
egyet szükségképen kell választanunk: vagy itt a sziklák közt veszünk
el, vagy Margiáne királyné kikötőjében keresünk menedéket. Ugy de ennek
gyülölete vallásunk és hitsorsosink iránt tudva előttetek. Csak egy utat
látok, mely a csaknem bizonyos haláltól még megmenthet. Azt gondolom:
ereszszük fel ezt a muzulmánt, kit itt lánczon tartunk, s adjunk reá
raböltözetet. Ha majd engem a királyné hivat, s keresetem módját
kérdezi, azt fogom felelni: én rab-áros vagyok, de már rabjaimat mind
eladtam, egyet kivéve, kit, mivel olvasni s irni tud, irnokomul tartok.
Ő kivánni fogja a rabot látni, s minthogy ez az ifju jól termett, s
különben is szintén muzulmán: a királyné majd meg szánja őt, s elhiszem,
hogy tőlem kérni fogja. Ellenben ő nekünk megengedi, hogy addig, mig
kedvező szelünk érkezni fog, kikötőjében sértetlen mulassunk. Ha tudtok
valami jobbat: szóljatok, hadd halljuk.“
A kormányos és a hajóslegények elfogadák ezen tanácsot s azonnal
teljesiték is…
A kapitány leoldatá Asszádot, és csinos raböltözetet nyujta nekie,
irnokhoz illőt, a minek őt a királyné előtt mondani készüle. Alig tevé
meg ezeket, midőn már a hajó a kikötőbe futott, és horgonyait kiveté.
Mihelyt a királyné, kinek palotája a tenger mellett volt, ugy hogy kerte
egész a partszélig nyulna, a hajót észrevevé, s látá hogy kikötött:
elkülde a kapitányért, kit azonnal magához idéztetett; s hogy hamarabb
kielégithesse vizsgaságát, maga is lemene a kertbe, hogy ott elvárja.
Beram, ki a meghivást már várta, azonnal csónakba szállott Asszáddal
együtt, kire már eleve reáparancsolt, hogy magát ő is a kapitány
szolgálatjában rabnak s irnoknak vallaná.
A királyné elébe jutván leveti magát a kapitány a földre; s minekutána
előterjeszté, hogy őket a szükség kényszerité menedéket keresni ezen
kikötőben, azt adá hozzá, hogy ő rabárús, s hogy Asszádon kivül, kit ime
elhozott, s a kit ő mint irnokot magának tart, több rabja ez izben
nincs.
Asszád az első pillanatban már tetszett a királynénak, s ez örült
hallani, hogy rab. El volt tökélve megvenni Asszádot bármely áron, s
kérdi őt, hogy hivják.
„Felséges királyné!“ igy szóla Asszád, s köny rengett szemében, „azon
nevemet kérdi-e felséged a melyet viseltem, vagy melyet viselek? „Mit?“
kérdé a királyné, „hát két neved is van?“
„Fájdalom, hogy igy van. Ah! ezelőtt Asszádnak[18], neveztek, s most,
Mótár a nevem!“
Margiáne, ki a feleletet egészen el nem értheté, csupán a rablét
panaszát gyanitá benne, s látá egyszersmind, hogy Asszád nincs elme
nélkül.
„Minthogy irnok vagy – ezt mondá neki – kétség kivül irásod jó van.
Szeretném látni.“
Asszád hozott magával papirost, és egyéb irószert is övében, melyekkel
Beram ellátá, hogy a királynéval mondását elhitesse; elővevé tehát ezen
kész szereit, s a következő mondásokat irá:
„Néha a vak elmellőzi az árkot, melybe az épszemű bebukik.
„Néha hasznára van a bolondnak egy szó, mely a bölcset veszedelembe
ejti.
„Néha az igazhitű sorvad, mig a hittelen bőségben dőzsöl.
„Ilyen helyzetben a legokosabb sem segithet magán, mert a mindenható
rendelte ezt igy.“
Asszád átadá levelét a királynénak, ki is nem kevésbbé csodálá a
mondások tartalmasságát, mint a vonások szépségét, s nem kellett több
arra, hogy szive a legbelsőbb szánással teljék el az ifju iránt.
Mihelyt az irást elolvasá, Beramhoz fordult, s „rajtad áll,“ ugymond „e
rabodat nekem elajándékoznod, vagy eladnod: de meglehet, többet nyersz,
ha az elsőt fogod választani.“
Beram elég szemtelenül azt felelé, hogy ő ebben választani nem fog,
hanem megtartja a rabot, kire magának is szüksége van.
Margiáne fölindult az ember merészségén, s nem is szólva többet
Beramhoz, kézen fogá a herczeget, s maga előtt eresztvén, palotájába
fölvezeté, Beramnak pedig azt izente, hogy ha még az éjjel el nem evez,
leszedeti minden portékáit, s hajóját a révben fölgyujtatja.
E szerint a jámbor kénytelen volt megtenni készületeit, hogy azonnal
tovább indulhasson, ámbár még a szélvész egészen el nem állott.
A királyné, ki mindjárt a palotába léptekor parancsot ada, hogy a
vacsorát adnák fel, szobájába vezeté Asszádot, s itt őt maga mellé
leülteté. Amaz vonakodott, s azt mondá, hogy ez a tisztelkedés
rabszolgát nem illet.
„Rabszolgát!“ monda a királyné „előbb még az valál: de nem most. Ülj le,
mondom, s beszéld el nekem történeteidet; mert abból, a mit elébb
mutatóban irtál, s azon szemtelen rabárus viseletéből is gyanitom, hogy
viszontagságid rendkivülvalók lehetnek.“
A herczeg engedelmeskedvén, leüle s igy szóla Margiánéhoz: „Hatalmas
királyné, felséged nem csalatkozik; történeteim valóban rendkivüliek;
inkább, mint ezt az ember gondolná. A szenvedések, azon kimondhatatlan
kinok, melyeken általestem, s a halálnak azon neme, melyre szánva voltam
s a melytől felséged valóban királyi nagy lelke mente meg: ezek eléggé
festik azon jótétemény nagyságát, melyet én nem vagyok képes valaha
elfeledni.
De minekelőtte ezen borzadalmas történetekhez kezdenék, szükség magához,
többi szerencsétlenségeim kutfejéhez messze visszatérnem.“
Ezen előbeszéd után, mely a királynét még tudnivágyóbbá tevé, elmondá a
herczeg a maga és Amgiád testvére királyi születését, egymáshoz való
barátságokat, s mostoháik vétkes gerjedelmét, mely később gyülöletté
válván, viszontagságai forrása lőn. Elmondá édes atyjok haragját és
itéletét, s életök csodálatos megmentését; végre bátyjától elszakadását,
s ama hosszas és kinos tömlöczét, melyből utóbb csak azért vonák fel,
hogy a tűzhegyen föláldozzák.
Minekutána Asszád beszédét végzette, Margiáne királyné még inkább
fölindulva a tűzimádók ellen, mint valaha, igy szóla hozzá: „mindeddig,
herczeg, méltó utálatom mellett is a tűzimádók iránt, sok emberséget
mutattam hozzájok: de ezen szivtelen bánás után, melyet te tőlök
szenvedél, s azon borzasztó szándék miatt, hogy téged áldozatul
levágjanak, nem engesztelhető ellenségök vagyok.“
Tovább is akart e tárgyban szólani; de az ételt felhozák, s asztalhoz
üle vendégével együtt, elbájolva ennek alakától, és beszédeitől,
szenvedélyt táplálva szivében, melynek közlésére rövid időn alkalmat
reménylett.
„Herczeg!“ igy szóla hozzá „a hosszu böjtöt s a sovány ebédeket,
melyekre a gonosz tűzimádók kénytettek, helyre kell hoznunk; ily hosszu
sinlés és szenvedés után megujulásra van szükséged.“ Ez, és több ilyes
nyájas szó közben étket raka eleibe, s poharát több izben megtölteté. Az
ebéd hosszasan tartott, s a herczeg többecskét ivott, mint elbirt.
Mulván az ebéd, Asszádnak ki kelle mennie, s idejét oly ügyesen vevé,
hogy a királyné észre nem vette. Lement az udvarra, s látván, hogy az
ajtó nyilva: be lépett a kertbe. Vonák a kertnek többféle szépségei, s
egy ideig fel s alá járkált; mig nem az ugrókuthoz ére, mely a kertnek
különös diszt ada. Itt frisülés okáért megmosá kezeit és arczát, s
pihenni akarván a zöldelő gyöpön, mely a kut teknőjét körülvevé:
leheveredék, s az álom elnyomá.
Beállott az éj, s Beram, a királyné fenyegetőzését nem akarván
teljesedve látni, fölvoná vasmacskáit, eltelve boszusággal, hogy
Asszádot elvesztvén, reménye: őt föláldozhatni a tűzhegyen, ezuttal
füstbe ment. Enyhité mégis az, hogy a vész lecsillapodván, kedvező szél
lengett a part felől, mely utját sietteté.
Minekutána a hajót csónakja segedelmével a révből kitolatá, nem engedé
meg, hogy a csónakot azonnal fölhuzzák, hanem a benne levő legényeket
szólitván: „Fiaim“ ugymond „ne szálljatok még föl; néhány hordót adatok
le: hozzatok fris vizet; én addig a partnál megvárlak.“
A hajósok nem tudván hol keressék itt a fris vizet, nem akartak menni;
de minthogy Beram a királynéval szólása közben az ugrókutat is
észrevette a kertben: „Fiuk,“ ugymond „menjetek a királyi kert alá;
szálljatok át a falon, mely egy könyöklőnél nem magasabb: benn a
kertben, az ugrókut medenczéjében találtok fris vizet eleget.“
A legények eleveztek s kiszállván a megjelelt helyen, egy-egy hordót
vőnek vállaikra, s nehézség nélkül átkeltek a falon. Közeledvén, egy
embert látnak a kutnál feküdni: nézik, s Asszádot ismerik meg benne.
Megosztják tüstént a munkát, s mig egy rész hordóit, oly csendesen a
mint csak lehetett, megtölté, azalatt a többi körülállá Asszádot, s
készen álla, hogy ezt, mihelyest föltalálna ébredni, lefoghassa. Asszád
időt hagya nekik mindenre; s mihelyt amazok hordóikat megtölték s ismét
vállaikra vevék: megragadák őt a többiek, s a nélkül, hogy eszmélethez
jöhetne, elhurczolák, átszállának vele a falon, s lehozván őt hordóikkal
együtt a csónakba, teljes erejökből eleveztek. Elérvén a hajót:
„kapitány!“ igy kiáltának fel örömriadva: „zengjen a sip és dob!
Meghoztuk a rabot!“
Beram meg nem foghatván, miképen lelhették vagy foghatták el legényei
Asszádot, s ezt a sötétség miatt még nem láthatván, türtelenül várta,
mig a hajóra jőnek, s őket bővebben kikérdheti. De majd a mint Asszádot
szeme előtt látá, szertelen lőn öröme, s a nélkül, hogy kérdené, mikép
juthattak e kedves martalékhoz, lánczra teteté őt ismét s felvonatván a
csónakot, megereszté minden vitorláit, s igy ujra a tűzhegy felé
tartott…
Margiáne azalatt szerfelett aggódott. Eleinte ugyan nem esett zavarba, a
mint észrevevé, hogy Asszád kifordult, s nyugton várá bizonyosnak hitt
megtértét. De midőn huzamosb idő mulva sem látá bejönni, nyugtalankodni
kezde, s parancsolá asszonyainak, látnák meg, hol lehet. Ezek keresték,
de nyomát nem lelék. Most világnál keresteté, de a keresésnek nem volt
foganatja.
Gondjában, nyugtalanságában maga kimene a királyné, s keresé őt fáklyák
világánál. A mint a kertajtót nyitva látá, bement, s bejárá minden utait
követve asszonyaitól. Midőn a kut előtt elmenne, valamit látott a gyöpön
sárgállani, s minekutána azt föl emeltette, reá ismere benne a herczeg
papucsára[19]. Ez a lelemény, s a medencze szélén elömlött viz azon
gondolatra vivé a királynét, hogy a herczeget talán Beram ragadta el.
Azonnal elkülde tudakolni, Beram a kikötőben van-e még? s minekutána
meghallá, hogy éj beállta előtt fölszedte vasmacskait, de egy ideig a
partnál maradva csónakot bocsátott a kert alá, mely fris vizzel rakodva
tért meg a hajóhoz; parancsot külde azon tiz hadihajó vezéréhez, melyek
szüntelen fegyverben s minden intetre készen állának a kikötőben, hogy
őt, a királynét, reggel egy órakor utra várnák.
A vezér azonnal elkészült. Egybehivatá a hajó fős altiszteit, s a
kiszabott órán minden a hajón volt.
Most a királyné maga is fölszálla; s minekutána serege a kikötőn kivül
kitárá vitorláit, szándékát közlé a vezérrel: „Akaratom“ ugymond, „hogy
szélnek eresztve minden vitorláidat, utána eredj azon rab hajónak, mely
tegnap estve az öblöt elhagyá. Tied ha megfogod; de ha el nem éred,
élteddel adózol.“
Két egész nap lesé a tiz hajó Beramnak hajóját, s haszontalan. A
harmadik reggelén végre szemökbe tünt; s déltájban körülvevék azt ugy,
hogy lehetetlen vala többé kijutnia.
Mihelyt Beram a tiz őrhajót megpillantá, nem is kételkedett, hogy ez
Margiáne hajóhada, mely őt jő vadászni. Ugyanakkor botozá Asszádot; mert
ezt a hajóra kelése óta minden nap megtevé, s most annál dühösebben
hullának csapásai.
De bezzeg, a mint látá, hogy már-már körülveszik: nem tudta mit
csináljon. Ha benn tartja Asszádot, kénytelen magát bünösnek vallani; ha
megöli, nyomát találják a hajón. Végre leszedeté a herczeg lánczait, s
minekutána őt a hajó aljából, a holott feküvék, maga eleibe kisérteté:
„Te vagy oka“ ugymond, „hogy minket üldöznek.“ S e szónál a vizbe
lelökte.
A herczeg tudott uszni, s kézzel lábbal mindaddig dolgozott, mig az őt
emelő hullámok mentében parthoz ért. Szárazra jutván, legelébb is
Istennek hálát adott, hogy őt e szörnyü veszélyből s a tűzimádók gyilkos
kezeiből még egyszer kimenté. Azután leveté ruháit, s kifacsarván
belőlök a vizet, egy szikla lapjára föltérité, holott azt a napnak
sugárai s az ettől megmelegedett szikla csak hamar kiszárazták.
Azalatt megpihent, s balsorsát siratta. Sem azt nem tudta, mely föld, a
melyen jár, sem azt utat, melyen volt menendő. Végre felölté ruháit s
tovább ment a partnak folytában, mig végre egy utra talála, melyet
követni magában elszáná. Tiz napnál többet járt, s még mindig lakatlan
vidéken, holott erdei gyümölcsök, s egykét fű a patak mentében voltak
minden táplálata.
Végre feltünt előtte egy város, melyhez közel érvén, a magusok városára
ismert, holott vele oly kegyetlenül bántak, s holott bátyja még folyvást
nagyvezér volt. Örült a városnak; de egyszersmind feltevé magában, hogy
többé a tűzimádókhoz közeledni nem fog, hanem egyedül a muzulmánokkal
szól, kik közül némelyek már akkor, midőn legelébb e városba lépett,
szemébe tüntenek. Azonban, minthogy már késő volt, s tudta, hogy a
boltok bezárva s az utczán csak kevesen lesznek: azt végzé magában, hogy
most a városba nem megy, hanem kün a temetőben hál meg, holott több
tágas sirboltra talála. Ezek közül egyet nyiltan lelvén, belépett, hogy
az éjet itt töltse.
Lássuk azonban, mi történt Berammal. Kevéssel az után, hogy Asszád
herczeget a tengerbe löké, körülállák őt mindenfelől Margiáne királyné
hajói. Az a hajó, melyen maga a királyné ült, egyenest neki tartott, s
szinte már nála volt, midőn Beram a nagyobb erőnek ellen nem állhatván,
bevoná vitorláit, annak jeléül, hogy magát megadja.
Margiáne maga fölment a hajóra, s kérdé a kapitányt, hol irnoka, kit oly
vakmerő volt kertéből kiragadni. „Asszonyom,“ felele Beram, „esküszöm
felségednek, hogy nincs hajómon. Ám fürkésztesse ki ezt felséged, és
lássa meg ártatlanságomat.“
A királyné kifürkészteté a hajót a legnagyobb gonddal és szemességgel:
de senki sem találá meg azt, a kit ő fellelni oly heven vágyott mind
azért, mivel szerette, mind lelkének veleszületett nemes indulatjából.
Szinte ki akará Beramot saját kezével végezni: de visszatartván magát,
megelégvék azzal, hogy hajóját egész terhével együtt lefoglalá, Beramot
pedig embereivel egyetemben a szárazra s hazájokba küldé, átengedvén
nekik egy csónakot a partig.
Beram és legényei még az éjjel elértek a mágusok városához, melyen
Asszád a temetőben maradt, s magát a sirboltban elrejté. Minthogy a
kapuk már be voltak zárva, Beram is kénytelen volt egy halottas-boltot
keresni magának, holott a napot s a kapuk megnyitását bevárhassa.
Véletlenségből, s mivel ugy akará a gonosz szerencse, Beram is szintazon
sirbolthoz jutott, melyben Asszád már aluvék. Bement, s egy embert
talála ott alva, ki fejét ruhájával eltakará. Asszád a zörejre felébred,
fejét fölemeli, és kérdi, ki jár itt.
Beram azonnal rá ismere. „Ha, ha! te vagy itt,“ ugymond „ki oka valál
annak, hogy én egész életemre meg vagyok rontva! Ez évben ugyan nem
áldoztalak fel; de a jövőben nem fogsz kezünkből kisiklani.“
E szónál reá rohant, száját kendővel betömé, hogy ne kiálthasson; s
hiván legényeit, lekötözteté.
Más nap reggel, mihelyt a kapuk kinyiltak, nem nehéz dolog volt Beramnak
mellékes utczákon, holott még senki fel nem kelt, visszavezetni Asszádot
azon öreghez, ki őt oly gonoszul cselébe ejtette. Mihelyt elértek,
becsukatá ismét a szegény Asszádot szintazon verembe, melyből őt kivoná,
s elmondá az öregnek ily kora megjöttének okát, s az ut szerencsétlen
eseteit. A ravasz vén meghagyá most ismét, s még keményebben leányainak,
hogy a fogolylyal, ha lehet, még kegyetlenebbül bánjanak.
Asszád elszörnyedett, magát ismét azon helyt találván, holott már
egyszer oly sok kint szenvedett. Ugyanazon kinokat várva, melyektől
magát örökre megszabadultnak vélé, siratta balsorsa keménységét; s ime
Bosztáne lép be bottal, s a korsóval és a kenyérkével.
Elborzad Asszád, látván a kegyetlent, s elfutja lelkét a szörnyü
gondolat, hogy igy kell ismét egy egész évet naponkint meggyötörtetnie,
s végre oly rettenetes halálra mennie.
A leány elkezdé verdesni Asszádot, s szintoly kegyetlenül, mint első
fogságakor. De a herczeg oly keservesen sirt, oly áthatók valának jajai
és kérelme, enyhet s könyörületet esdvén, hogy a leány végtére
megindult, s Asszáddal együtt ő is sirni kezde.
„Bocsásd meg uram,“ igy szóla „azon durvaságot, melylyel ezelőtt veled
bántam, és ma is sértettelek. Lehetetlen vala mindeddig nem
engedelmeskednem atyámnak, ki irántad oly igazságtalan s dühödve kivánja
vesztedet; de már utálom e szivtelenséget. Vigasztalódjál; nincs messze
többé szenvedésed vége; s én a bünt, melyet elkövettem, emberibb
bánással akarom eltörölni. Mindeddig hittelennek tartál: végy fel engem
az igazhivők közé. Egyik rabnőmtől, ki hitedet tartja, egy kevés
oktatást vettem is már; szabad reménylenem, hogy a mit ő kezdett, te el
fogod végezni. Jó indulatom jeléül ime itt kérem az egy igaz Istent:
bocsássa meg nekem, hogy őt a rajtad elkövetett kegyetlenkedéssel
megbántottam. Bizom benne, hogy még nekem utat fog mutatni, melyen téged
szabadulásodra vezesselek.“
Ez a beszéd igen megvigasztalá a herczeget. Hálát adott Istennek, hogy a
Bosztáne szivét meglágyitá; s minekutána ennek barátságos, nyájas
indulatját megköszönte, semmit sem felele, a mivel őt szives szándékában
megerősitheté. Ez okon nem csak beavatá teljesen a muzulmánok üdvös
vallásába, hanem saját történeteit is elbeszélé neki minden bajaival
együtt, melyeken, fényes születése ellen nem állván, át kelle mennie. S
midőn már a leány állhatatosságában nem kételkedhetett, azt kérdé tőle:
mit fogna tenni, hogy nénje, Kaváme, a dolgot meg ne sejtse, s le ne
jőjön többé őt kinzani. „Ne tarts tőle;“ felele Bosztáne „lesz nekem
arra gondom, hogy ő a további látogatással felhagyjon.“
S csakugyan Bosztáne mindennap megelőzé Kavámét a leszállásban, ugy,
hogy amannak fenn kelle maradni. De különben is többször meglátogatta
Bosztáne a herczeget, s viz és kenyér helyett bort és jó étkeket horda
le neki, melyeket a szolgálatára levő tizenkét muzulmán rableány által
készittetett. Némelykor maga is vele ebédelt; egy szóval mindent
megteve, a mi hatalmában állott, hogy őt vigasztalja.
Néhány nappal ezen változás után kün álla Bosztáne a kapunál, s hallá a
kikiáltót messzéről valamit hirdetni; de nem érté. Közelebb jutván amaz,
bevoná magát Bosztáne az ajtó megé, s innen kileste, hogy az a nagyvezér
előtt megy, kit tisztei és számos szolgái részint előztek, részint
követtek. A nagyvezér Amgiád herczeg volt. Asszádnak testvére.
Egykét lépésre a kaputól megálla a kikiáltó, s ismételé elébbi
hirdetését ily szavakkal:
„Ő magassága a nagyvezér, ki itt jelen vagyon, szeretett öccsét keresi,
ki tőle több mint esztendeje, elszakadt. Emennek ilyen és ilyen termete.
Ha valaki őt magánál tartja, vagy tudja, hol mulat; parancsolatja ő
magasságának, hogy őt elhozza, vagy felőle hirt adjon, s jutalma gazdag
lesz. De ha valaki őt elrejté, s nála megtaláltatik, halál éri a rejtőt,
hitvesét, gyermekeit és minden rokonait, s háza alapostul feldulatik.
Ezt hirdetteti a nagyvezér, ő magassága.“
Mihelyest Bosztáne ezeket megérté, becsuká hirtelen az ajtót, s
leszökvén Asszádhoz: „herczeg!“ ugymond, „itt vége szenvedéseidnek! jer,
és kövess.“
Asszád, kiről a lánczot már első napján ujabb fogságának levevé
Bosztáne, követé őt fel, és az utczára ki, holott a leány azonnal igy
kiálta fel: „Itt van! Itt van!“
A nagyvezér, ki még nem vala messze, visszafordul, s Asszád megismeri
benne testvérét, hozzá szalad, megöleli, Amgiád, ki szintén megismeré
testvérét, viszonzá szives ölelését; s egyik tiszt, ki leszállott,
lovára ültetvén, diadallal vezeté őt a királyi lakhoz; s bemutatá itt a
királynak, ki is a herczeget egyik vezérének kinevezte.
Bosztáne, ki atyja házához, mely még az nap lerontatott, nem akart
visszatérni, s Asszád herczeget egész a palotáig kiséré, a királyné
elébe vezettetett. Anyja, a vén, s Beram, és rokonaik a király elébe
hurczoltattak, s ez halált itéle fejökre. Esdve hullottak lábaihoz.
„Nincs számotokra kegyelem,“ válaszolá a király, „hanem ha a tűzimádást
hagyván, a muzulmánok vallására tértek.“ Megtevék; s ezzel menték meg
életöket; ugy szinte Kaváme is a hozzá tartozókkal.
Megtérvén Beram s Amgiád korábbi veszteségeit pótlani akarván, kinevezé
őt egyik főtisztének, s magánál lakatá. Rövid időn kitudá Beram a
nagyvezér s testvére történeteit, s azon ajánlást tevé, hogy ő hajót fog
felkésziteni, s a herczegeket édes atyjokhoz, Kamaralszamán királyhoz
visszaviszi.
„Kétségkivül,“ ugymond, „felfödözé eddig a király ártatlanságtokat, s
nyugtalan vágy titeket ismét látni. De ha ugy nem volna is, nem lesz
nehéz őt, minekelőtte még kiszállanátok, e felől meggyőzni; s ha vak
hiedelmében tovább is megmarad: nincs egyéb veszteség, mint az ut s
megtérés.“
A két herczeg elfogadá Beram ajánlását; tudósitván e felől a királyt, ki
benne megegyezett, parancsot adának, a hajó felkészitésére. Beram egész
buzgósággal vezette a munkát, s minekutána a hajó csak szelet s
parancsot várt, felmene egy reggel a két herczeg, bucsut veendők a
királytól.
Épen akkor, midőn bucsuznának, zaj hallatott a városban, s belép egy
tiszt azon hiradással, hogy egy igen nagy tábor jő a város ellen; nem
tudja senki, micsoda országból.
Látván a zavart, melybe a királyt ezen kedvetlen hir ejté, igy szóla
Amgiád: „Uram! jóllehet miniszteri tisztemet, melylyel felséged
bizodalma engem felruházott, épen most adám kezedbe vissza: azért még
sem szűnöm meg szolgálni felségedet, s kérem engedelmét arra, hogy
menvén megtudjam, micsoda ellenség ez, mely fővárosodra jő, a nélkül
hogy elébb hadat izent volna.“ – A király kéré őt: tegye meg; s Amgiád
néhány emberrel lóra ült.
Nemsokára föllelé a tábort, mely igen hatalmasnak látstzott, s
mindinkább közeledett. Az előcsapat, melynek erre parancsai voltak,
nyájasan fogadta a nagyvezért, s királynéjok elébe vezette; ki is
azonnal megállitá az egész tábort, hogy vele szólhasson. Amgiád
meghajtván magát mélyen, kérdé a királynét: ugy jön-e mint barát, vagy
ugy mint ellenség; s ha ellenség, miben áll panasza a mágusok királya
ellen.