ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes
vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem;
ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és
bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha
nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város
jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb
tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz,
hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is
megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik ugy mint én, s
igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg
fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én
közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik
ugyan, de nem azok.“
„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen
reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“
Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz
észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az
ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé
hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az
Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“
Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe,
holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.
Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen
emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt
meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.
Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven
társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap
virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“
Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban
vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal
elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s
hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az
öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani:
botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét
reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és
tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“…
Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések
között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon
szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz
csatolta.
Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is
ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a
muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel
mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“
Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt,
örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték
ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s
aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és
kenyeret adának melléje, s eltávoztak.
Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért,
hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy
vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.
Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a
hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse
még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el
az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.
Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a
városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s
megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára
mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé
azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék;
tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen
feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető
dolga után.
Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi
szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés
idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen
át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.
Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg,
kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit
megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje,
elbeszélé neki kinos aggodalmát.
Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak
kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem
látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s
magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha
szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha
kijársz, magadat megódd.“
Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s
többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.
Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.
Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül
kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe.
Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben
épen akkor senki sem járt.
Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből
szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas
szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a
bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy
tetszik.“
„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem
vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“
Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az
asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által
menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett
őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet
sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett
arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon.
Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább
mene minden válasz nélkül; az asszony követte.
Amgiád a hölgyet utczáról utczára, szögről szögre, egy térről más térre
vezette, s már jól kifáradtanak mind a ketten, a mint egy uj utba
betértek, melynek végén egy csinos külsejü ház állott, kapuja becsukva,
s ennek oldalában tul és emitt is egy-egy pad. Amgiád kipihenni magát
leüle az egyikre, s az asszony, ki még fáradtabb vala, leült a másikra.
Ültében megszólitá az asszony Amgiádot: „Ez tehát házad?“ „A mint látod,
szép hölgy“ „Miért nem nyitod tehát ki? mire várunk még?“ „Szép hölgy“
felele Amgiád „nincs nálam a kulcs; s ezt cselédemnél hagytam, kire
olyasmit biztam volt, a mit még eddig el sem végezhetett. Ezenkivül
meghagytam neki, hogy a reábizottban eljárván, vásároljon ebédre valót;
s igy igen félek asszonyom, hogy még sokáig kell reá várnunk.“
Ezzel akara kibúni a herczeg, unván azon nehézséget, mely magát
vágyainak elébe veté; s azt reménylette, hogy a szép is elunván a
várást, elhagyja, s más felé keres majd szerencsét; de ebben
megcsalatkozott.
„Micsoda semmirekellő rosz rab az, hogy igy váratja magát!“ igy a szép;
„mihelyest megjő, én magam büntetem meg, ha te azt elmulasztod. De
azonban nem illik, hogy én egy férfival magam a kapunál álljak.“
Ezt mondván, veve egy követ, s a zárnak indult, hogy azt letörje:
minthogy az a helynek szokása szerint gyönge s csak fából volt.
Amgiád elrémülten az asszony szándékán, tartóztatni akará és felszóla:
„Szép asszonyom, mit csinálsz? kérlek az egekre, türj még egy kicsinyt.“
„Mitől félsz?“ kérdé az asszony „nem tied a ház? – ez a fakilincs talán
nem nagy kár: e helyett könnyen mást csináltathatni.“
S valóban leüté a reteszt; s a mint az ajtó megnyilott, belépett, és
előre ment.
Látván Amgiád, hogy az ajtó be van törve, elveszettnek gondolá magát.
Nem tudta, bemenjen-e, vagy megszökjék, s elvonja magát ez által a
gondolatja szerint elkerülhetetlen veszedelem elől. Szinte eltökélé már
magát ezen utóbbira, midőn az asszony visszatekintett, s észrevevé, hogy
őt nem követi.
„Mi lelt uram,“ ugymond „miért nem akarsz saját házadba lépni?“
„Asszonyom,“ felele Amgiád „csak azt akarám látni, jőn-e már cselédem;
félek, hogy semmit sem találsz készen.“ „Menjünk, menjünk!“ monda az
asszony, „könnyebben elvárhatjuk ott benn mint itt kün.“
A herczeg tehát minden akaratja nélkül belépett a tág és tisztán
kövezett udvarba, innen néhány hágcsón fel a tornáczba, holott egy
szépen butorozott és nyilt teremre találtak, melyben egy válogatott
étkekkel teritett asztal, egy másik tele gyümölcsökkel, s még egy
palaczkkal megrakott pohárszék álla.
Midőn Amgiád ezen készületeket látá, nem kételkedett többé végső
megromlásán, „Oda vagy Amgiád“ igy szóla magában, „te nem sokkal élsz
tovább szeretett öcsédnél.“
Ellenben a hölgy, örömben az édes látomáson, „hogy hogy uram,“ igy szólt
„te attól féltél, hogy semmi sem lesz készen; ime itt láthatd, rabod
sokkal gondosabb, mint vélnéd. Igaz ugyan, ha nem csalódom: ez a
készület itt más asszonyra vár, és nem reám: de nem baj az; hadd jőjön
ő: fogadom, én nem leszek féltékeny. Engedd nekem azon szerencsét csak,
hogy neked és neki szolgálhassak.“
Amgiád meg nem tartóztathatta magát minden búja mellett is hogy ezen a
tréfán ne nevessen. „Szép nő!“ ugymond, de esze egyszersmind szomoru, s
egészen más gondolaton függött, „bizonyos lehetsz benne, hogy abban, a
mit gyanitál, semmi sincs. Ez az én egyszerű, megszokott életmódom.“
Azonban reá nem vehetvén magát, hogy oly asztalhoz üljön, mely nem
számára van teritve, a szófára akara ledőlni: de a hölgy nem engedte, s
„Uram,“ ugymond „mit gondolsz? A fördő után éhesnek kell lenned. Üljünk
le, s ebédeljünk vigan.“
Amaz kénytelen volt tenni, a mint az asszony óhajtá. Leültek tehát, és
ettek. Az első pár falat után palaczkot vőn az asszony, s poharát,
megtölté ezt, s ivott ő legelső Amgiád egészségéért. Minekutána ivott,
megtölté ujra a poharat, s átadá a herczegnek, a ki azt a hölgy
egészségéért kiivá.
Mennél inkább gondolkodott a herczeg e kalandon, annál nagyobb volt
csodája, hogy a ház gazdája még sem érkezik; s meg nem foghatá, hogy
ebben a tiszta, ebben a gazdag házban még csak egy szolga sincs.
„Rendkivüli volna szerencsém“ ezt gondolá magában, „ha a ház ura meg nem
jöhetne mindaddig, mig magamat ezen szövevényből kimentem.“
Mig ő ezen, s ennél boszusabb gondolatokon tünődött, addig a kegyes
bátran evett, néha ivott is; s meghivá a herczeget, hogy ő is hasonlóul
cselekedjék.
Szinte a gyümölcsözéshez értek, midőn a ház ura megérkezett.
Ez a mágus királynak főlovászmestere volt, neve Baháder. E házon kivül
volt neki még egy, melyben rendszerint lakozott. Ezt itt csak arra
tartá, hogy benne némely kiválogatott barátait néha különösen
megvendégelje; s ekkor minden ehhez valót a másik házából hordatott ide.
Ezt tevék ma is némely cselédei, kik épen azelőtt távoztak el, mikor a
herczeg kedvesével együtt megérkezett.
Baháder magán jöve, s ál-öltözetben szokása szerint. Valamivel korábban
akara érkezni, mint a barátinál kiszabott óra kivánná; s mely nagy volt
csodája, a mint az ajtót feltörve látá. Belépett csendesen, s hallván,
hogy a szobában beszélnek és kaczagnak: közelebb simongott a fal
mellett, s bedugá fejét az ajtón, hogy lássa, ki lehet. Minekutána
kivette, hogy az egy fiatal ember, ki egy fiatal hölgygyel a neki és
barátainak teritetett asztalnál iddogál; következésképen, hogy a baj nem
oly nagy, mint előre vélé: eltökélette magában, hogy velök tréfát űz.
A hölgy, ki háttal üle az ajtóhoz, nem vette észre Bahádert: de bezzeg
észrevette Amgiád, midőn épen poharát ki akarta inni. Elhült,
elsápadott, s merően Baháderre nézett; ez pedig intett neki, hogy
hallgasson és jőjön őhozzá.
Amgiád ivott, és fölkele. „Hová készülsz? kérdé őt a szép. „Nemes hölgy“
felele Amgiád, „kérlek, maradj; én tüstént itt leszek, egykét pillanatra
ki kell mennem.“
Ki ment a lovászmesterhez, ki őt a tornáczban várá, s innen az udvarba
vezette: hogy itt bátran szólhasson vele, a nélkül, hogy szavok az
asszonyig behasson.“
Minekutána Baháder és Amgiád az udvarra értek, kérdé Baháder a
herczeget, micsoda történet vezette őt ama kisasszonynyal házába, s mi
okon zuzták le az ajtó kilincsét.
„Uram!“ felele a herczeg „én igen bünösnek látszom, azt nem lehet
tagadnom; de ha oly kegyes vagy, hogy kihallgatsz: reménylem, ki is
fogsz menteni.“ Ezután elmondá röviden a dolog füződését, nem hallgatván
el semmit is; s hogy őt teljesen meggyőzze a felől, hogy oly alacsony
tettre, mint a házfeltörés, egészen képtelen: elmondá neki születése és
rangja titkát is, az okkal együtt, mely őt a mágusok városába vezeté.
Baháder, ki különben is szivénél és emberségénél fogva barátja volt
minden idegennek, igen örült, hogy alkalma esett egy olyat, ki Amgiád
rangjával dicsekheték, szolgálatával lekötelezni. Mert Ámgiád
őszinteségén egész lénye – magatartása – beszéde és ékes, válogatott
szavainál fogva épen nem kételkedett.
„Kegyes herczeg!“ igy szóla ehhez, rendkivül örűlök, hogy alkalmam esik
ily vidor kalandban, mint a jelenvaló, szolgálatodra lennem. Távol
legyen, hogy vigalmadat félbeszakaszszam: sőt inkább gyönyörűséget
találok abban, ha azt nevelhetem. Én a királynak főlovásza vagyok, nevem
Baháder. Máshol van palotám, melyet sajátképen lakom; ez itt arravaló,
hogy néha barátimmal biztosabban legyek. Szépeddel elhitetted, hogy
rabodra vársz; holott semmi rabod. Én magam leszek ez a rab; s hogy ezen
fel ne akadj, vagy ne vonakodjál, előre kinyilatkoztatom, hogy én
teljességgel az akarok lenni; későbben majd meg hallod, miért. Menj
tehát vissza, s foglald el helyedet, mulasd magad; és ha én majd
rabszolgaruhában előtted megjelenem: szidj meg jól, sőt üss meg bátran.
Én, mig asztalnál lesztek, szolgálni foglak egész éjig. Éjjel itt
háltok: s reggel elbocsátalak egész tisztelettel. Ezenkivül, ha miben
javadra lehetek még, megteszem. Menj és ne veszits időt.“
Amgiád ellenvetést akara tenni: de a lovászmester nem engedé, s kényteté
őt kisasszonyához visszamenni.
Alig tért meg Amgiád a terembe: a főlovász meghivott baráti is
elérkeztek. Ez kéré őket, mentenék fel őt ma adott szavától; értésökre
adván, hogy okait ők is bizonyosan fogják javalni, ha holnap előttök
elbeszéli. Baráti eltávozván, Baháder ment és szolgaköntöst öltözött
magára.
A herczeg teljes örömmel tért ismét szépéhez vissza; minthogy a
szerencse oly házhoz vezeté, melynek gazdája jeles ember, s vele oly
csinosan bánik. Ujra az asztalhoz üle, s „Szép asszonyom“ ugymond
„százszorta bocsánatot kérek durvaságomért és rosz kedvemért, melyet
csupán szolgám hosszas elmaradása okozott. Ha megtér, ugyancsak
visszafizetem, s eszére adom majd, szabad-e neki oly soká elmaradni.“
„Soha se aggódjál ezen,“ felele a kegyes „az ő kára! Ha csint tesz:
lakoljon. Nekünk most egyedül az gondunk, hogy vigadjunk.“
Folytaták tehát a lakozást és poharazást s annál több kéjjel, hogy
Amgiád nem aggódott többé, mi történhetik a kegyes szilajságából, kinek
ugyan az ajtót akkor sem illett feltörnie, ha a ház magáé Amgiádé volt
volna is. A hölgy különösen vig kedvvel volt, s ezer tréfát váltottak
egymással, inkább poharazván mint eddegélvén, mig Baháder szolgaruhában
a terembe lépett.
A szegény szolga egészen elijedve látszott, a mint urát már társaságban,
s a maga elkéstét észrevette. Amgiád lábaihoz veté magát, s a földet
csókolá, bocsánatot esdvén; s minekutána ismét felállott, keresztbe veté
kezeit, s lesütött szemekkel várá a parancsot.
„Te semmirekellő!“ igy támadá meg Amgiád haragos szemmel és szóval
„szólj: van-e gyalázatosabb cseléd a világon, mint te vagy? Hol jártál,
mit csináltál, hogy ily későn jösz uradhoz vissza?“
„Uram!“ felele Baháder „bocsánatodat kérem. A miket reám biztál, azokban
eljártam: és nem gyanitám, hogy ily hamar megtérsz.“
„Gazfi vagy!“ folytatá Amgiád; „majd meg tanitalak én téged hazudni, s
kötelességedben el nem járni.“ Ezzel kapá a botot, s minekutána egyet –
kettőt legyintett vállára, ismét leüle az asztalhoz.
De az asszony nem elégle a büntetést. Felkele, és vévén a botot, annyira
elverte és minden kimélés nélkül Bahádert, hogy ennek könybe lábbadtak
szemei. Amgiád szörnyen megzavarodva ezen merészségen s hogy a királynak
egyik főtisztén ily méltatlanságot elkövetve láta: váltig kiáltott, hogy
már elég; de mind hiába. „Bizd reám;“ monda az asszony „veszek én
magamnak elégtételt; s megtanitom ezt a gazembert, mikép kell máskor
elmaradni.“ Ezzel folytatá a verést, s oly dühösen, hogy Amgiád
kénytelen vala fölkelni, s kiragadni kezéből a botot, melyet csak tüzes
ellenállás után bocsáta el. Végre nem üthetvén tovább Bahádert, le ült
az asszony, s itt még azonfelül megszidta kegyetlenül.
Baháder letörlé könyeit s szolgált és poharakat töltött. S midőn látá,
hogy vendégei sem esznek, sem isznak többé, leszedé az asztalt, kisöpré
a szobát, s mindent félrerakott. Később a viaszgyertyákat meggyujtva
feltevé. De valahányszor kiment vagy bejött, az asszony mindannyiszor
morogva szidá, és fenyegeté: nagy boszuságára Amgiádnak, a ki Bahádert
örömest kiméli vala, s alig mert neki kemény szót szólani.
Eljutván az idő, hogy lefekügyenek: Baháder ágyat vete nekik a szófán; s
maga egy mellékszobába vonula, holott a keserves munka után csakhamar
elszunyadt.
Amgiád és a hölgy még egy jó fél órát csevegének együtt; s emennek,
minekelőtte lefekünnék, még egyszer ki kelle mennie. A folyosón hallá
Bahádert hortyogni; s minthogy a teremben elébb egy kardot vőn észre,
megtértével igy szóla Amgiádhoz: „Uram, kérlek, tégy meg egy dolgot
kedvemért.“ „Mivel szolgálhatok?“ viszonzá Amgiád. „Fogd ezt a kardot,
és vágd le rabod fejét.“
Amgiád mód nélkül elcsodálkozott a szörnyü kérésen, melyet csak a bor
adhatott az asszony fejébe. „Asszonyom,“ ugymond „hagyjuk most a rabot;
nem méltó, hogy többé eszedbe jusson: én is megbüntettem, te is jól
elverted; ez azt tartom elég; különben én vele megelégszem, s ezt az egy
hibát is benne mindeddig nem tapasztaltam.“
„Ez nekem nem elég;“ monda az asszony dühösen, „a gazembernek ma meg
kell halnia; ha magad meg nem ölöd, megölöm én.“
Ezen szavaknál kapja a kardot, kivonja hüvelyéből, s kirohan, hogy
gyilkos szándékát végrehajtsa.
Amgiád utána szökék s utól éré a tornáczban. „Szép hölgy!“ ugymond
„megteszem a mit kivánsz, minthogy ez elszánt akaratod. Igen sajnálnám,
ha más, és nem én végezné ki cselédemet.“ Ezzel átvevé a kardot, s „jer,
kövess;“ ugymond „de ne tégy semmi zörejt, hogy szolgám föl ne
ébredjen.“
Ezzel beléptek a szobába, holott Baháder aluvék. De itt Amgiád, a
helyett, hogy a ház urát sértené: a hölgy felé intézé a csapást, s leüté
ennek fejét, mely Baháderre röpült…“
A leütött fő felébreszti minden bizonynyal Bahádert, ha már a
kardcsattanás maga föl nem ébresztette volna. Bámulva nézé Amgiádot a
véres karddal, s mellette az asszonyt fő nélkül a földön; és kérdé
amazt, mit jelent mind ez.“
Amgiád elbeszéle mindent rendében, s ezzel végzé: „Hogy ezen
dühödöttnek,“ ugymond „lehetetlenné tegyem meggyilkolásodat, nem láttam
egyéb módot, mint azt, hogy én őt magát meggyilkoljam.
„Uram,“ felele Baháder, eltelve a hála érzetével „oly magas eredetű, oly
nemes lelkű emberek mint te, nem képesek segélni az oly utálatos tettet.
Megmentőm vagy; s én nem tudom, mikép fejezzem ki eléggé hálámat.“
Evvel megölelé a herczeget szives indulatja jeléül, s igy szóla tovább:
„a holt testet még hajnal előtt el kell innen takaritanunk, s ezt én
magam teszem meg“ Amgiád nem akará engedni s maga kivinni a testet;
minthogy ő tevé a csapást: de „egy idegen mint te“ viszonzá Baháder,
könnyen rajta veszthetne. Bizd reám a dolgot, s te maradj itt békén. Ha
napfeljötte előtt itt nem vagyok: jele, hogy elfogtak az őrök. Ez esetre
ime egy adománylevelet hagyok itt kezednél, melynél fogva e házban, mint
magadéban lakhatol.“
Minekutána Baháder ezen ajándéklevelet megirta s Amgiád herczegnek
általadta, betevé a testet a fővel együtt egy zsákba, felveté a zsákot
vállára, s vivé több utczán át a tenger felé. De nem messze ért még,
midőn a város hadnagyára bukkant, ki ez éjjel személyesen kerülé meg a
várost. Katonái megálliták Bahádert, fölnyiták zsákját, s benn találák a
meggyilkolt testet, és a lemetszett főt.
A város birája reá ismere ugyan a főlovászra álköntösében is: de
minthogy őt főtisztsége végett a király hire nélkül halálra nem
vezettethette: másnap a király elébe állitá a vétkest. Megértvén a
király a biró előadásából lovászmesterének vétkét, s őt a tanujelek
szerént bünösnek itélvén: elönté szitkokkal; s igy szóla végre: „Tehát
igy ölöd te meg jobbágyaimat, hogy őket kirabolhasd s a tengerbe veted
testeiket, hogy bűnöd eltakard! Szabaditsátok meg alattvalóimat tőle, s
akaszszatok fel!“
Bármily ártatlan volt Baháder, teljes magaátengedésével vevé a
halálszót, s nem ejte maga védelmére egy szót is.
A biró elvezeté őt ismét, s mig az akasztófát emelnék, kihirdetteté a
városban, minemü büntetés éri déltájban egy elkövetett gyilkosságáért a
főlovászmestert.
Amgiád herczeg, ki a főlovászmestert hasztalan várta, rettenetes
zavarodásba jött, a mint azon háznál, holott hált vala, az emlitett
kihiresztelést hallá: „Nem!“ ugymond „ha meg kell valakinek ezen
gyalázatos személyért halnia: én legyek az; nem a lovászmester! Nem
fogom azt megengedni soha, hogy büntelen szenvedjen a bünös helyett.“
A nélkül hogy tovább gondolkoznék, kimene a házból, s el a piaczra,
holott a felakasztásnak kelle történnie, s hova a nép már minden
utczáról tolakodott.
Mihelyt Amgiád a birót megjelenni s Bahádert a bünfához vezettetni látá,
előre nyomult a biró elébe, s „Uram,“ ugymond „én kinyilatkoztatom és
bizonyossá teszlek, mert azért jöttem ide: hogy a főlovász, kit itt
halálra vezettek, azon asszonynak meggyilkolásában teljesen ártatlan. Én
vagyok az, ki a roszat cselekedtem: ha csakugyan rosz és vétek életét
venni egy utálatos személynek, a ki magát a főlovászt meg akará ölni.
Ebből áll az egész történet…“
Elbeszélvén a herczeg, mikép édesgeté őt magához az asszony a mint a
fördőből visszatért, mikép lőn oka annak, hogy ő, a herczeg, a főlovász
házába berontott, és mik történtek ebben a házban mindaddig, mig ő
kénytelen volt az asszonynak fejét venni, hogy a főlovászmesterét
megmentené: ezekre megakasztá a biró a büntetés végrehajtását, s a
herczeget a főlovászszal együtt a felség elébe vezeté.
A király magától Amgiádtól kiváná a dolgot hallani; s ez, hogy szavait
és a főlovász ártatlanságát még hihetőbbé tegye, elbeszélé egyszersmind
a maga és Asszád testvére történetét, eleitől fogva ide a városba
érkeztekig, s innen ismét egész addig a szempillantatig, melyben előtte
szól vala.
Végezvén Amgiád, igy szóla a király: „Herczeg! örvendek, hogy ez a
történet alkalmat nyujt nekem ismeretségedhez. Nem csak meghagyom
életedet valamint főlovászomét is, a kit dicsérnem kell azon jó
szándékért, melyet irántad mutatott, s a kit ezennel hivatalába ismét
visszateszek; hanem téged egyszersmind nagyvezéremmé nevezlek,
vigasztalásul és szenvedéspótlásul azon igazságtalan, de mégis menthető
bánásért, melyet atyád a király veled éreztetett. Asszád herczeget a mi
illeti: élj egészen azon tekintettel és hatalommal, melylyel már
felruháztalak, hogy őt megtalálhasd.“
Minekutána már Amgiád nagyvezéri hivatalát nem csak megköszönte, hanem
abba be is lépett volna; minden kigondolható módot elkövetett, hogy
öccsét a herczeget föltalálná. A város minden részében, s mindenik
osztályában a közönség kikiáltói által hirré téteté, hogy annak, a ki
öccsét magát, vagy csak hollétének hirét és nyomát meghozza, gazdag
jutalmat fog adatni; egyszersmind bizonyos embereket szét is küldözött,
keresni és fürkészni; de mind haszontalan; bármint fáradott, semmi
legkisebb nyomára sem talált.
Asszád történetének folytatása.
Asszád azonban folyvást viselé lánczait a lyukban, melybe őt ama
cselvető öreg ügyessége rekeszté, s a lányok, Bosztáne és Kaváme,
folyvást szint azon kegyetlen vadsággal verdesék.