letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött,
nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi
terembe visszatért.
Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá
futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“
ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a
herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem
látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“
Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen
utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná;
miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének,
holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a
koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada,
mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme
fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és
aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott
arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.
Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a
talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes
panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre
kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen
elkéstenek, itt lefeküdtek.
Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de
amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s
minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé,
kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.
A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt
szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek
épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota
beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.
„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai
herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán
király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani:
reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel
felségedet elámitám.“
Armanosz megengedé, s végig hallgatá történetöket, csodálkozván.
„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest
engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt
is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz
herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését
megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s
magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre
joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy
titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését
kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e
szerint elégedve.“
A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán
herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur
herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok
megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest
megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e
leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna
holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“
„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét
meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt
tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“
Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával
megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy
szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.
Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt
egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve,
melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván.
Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s
a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.
Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak,
a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.
Amgiád és Asszád királyfiak története.
A két herczeg a legnagyobb gonddal nevelteték; s midőn később éveikbe
jutottak, mindkettőnek ugyanazok valának tanitói mindazon tudományban és
művészségben, melyekben atyjok őket tanittatni akará, ugyanazok mesterei
a testgyakorlatokban. Belső vonzódásuk egymás iránt már kisded koruktól
fogva, okozá bennök az izlés és tanulás ezen megegyezését, mely még
naponkint nevekedett.
És szinte, midőn már azon korba jöttek, melyben külön lakot valának
nyerendők, oly egy volt szövetkezésök, hogy atyjokat Kamaralszamánt
kérék: engedjen mindkettőjöknek egy lakást. Megnyerék, s itt ismét
ugyanazok valának házi tiszteik, és cselédeik, ugyanegy óluk, egy
szobájuk, egy asztaluk.
Lassankint annyira nőtt Kamaralszamán bizodalma derék és egyenes
voltokhoz, hogy tizennyolczadik évök után nem kétlé nekik általengedi
felváltva az előlülést a tanácsban, ha magát több napi vadászat
tartóztatá.
Minthogy a két herczeg egyaránt szép és termetes vala: hihetetlen volt
gyermekkoruktól fogva a két királyné tapadása hozzájok, s ugy, hogy
Badur királyné több hajlandóságot érzett Asszádhoz, Haiat-al-nefusz
fiához, mint Amgiád- saját magzatához, s Haiat-al-nefusz királyné
Amgiádhoz többet, mint Asszádhoz.
A királynők ezt eleinte saját barátságok következésének tarták; de midőn
a herczegek korosodtak, indulatuk heves szerelemmé, s ez a legtüzesebb
szenvedélylyé változott, a mint a két herczeg oly édes varázsban álla
előttök, mely részeg szemeiket teljesen megvakitá. Tüzök undokságát jól
átlátták, s egész erővel törekedtek ellene: de a meghittség, melylyel az
ifjakat naponkint fogadák, s azon kisded koruktól megszokott csodálás és
simongások, melyektől elszakadni nem tudtak, oly igen fölgyujtá
szerelmöket, hogy álmok és étvágyok elveszett. Bajukra, s bajára a két
herczegnek is, ezek megszokva tapadásukat, a két förtelmes lángot nem
gyaniták.
Minthogy a két asszony szerelmét egymástól nem titkolá, de
szemtelenségök nem ment annyira, hogy azt szóval mindenik herczegének
megvallaná: abban egyeztek meg, hogy ezt irással teendik; s kárhozatos
szándékok kivitelére azon pillanatot használák, midőn Kamaralszamán a
király, három vagy negyed napi vadászatra távol lőn.
A király elutazása napján Amgiád üle főhelyt a tanácsban, s itélő széket
tarta két vagy három óráig délután. A mint gyülés mulva a palotába
visszatér, félrevonja egy herélt, s Haiat-al-nefusz királynétól kezébe
levelkét nyom. Amgiád nézi, s olvassa, s elborzad. „Te áruló“ igy kiált
kardot rántva, „ez a hűség, melylyel uradnak királyodnak tartozol?“ s e
szónál fejét veszi.
Tett után, magán kivül haragjában, anyjához Badur királynéhoz fut, oly
képpel, mely eléggé mutatja borzalmát; s mutatja a levelet, elmondja
tartalmát, el azt is, kitől jő.
Meghallgatás helyett maga a királyné mutatott neheztelést. „Fiam“ igy
szóla „a mit itt mondasz, merő költemény és rágalmazás. Haiat-al-nefusz,
a királyné sokkal több észszel bir; s én igen vakmerőnek találom, hogy
ily szemtelenűl mersz felőle hozzám szólani.“
A herczeg felindult anyjának ezen szavain. „Te és ő“ ugymond mindketten
gyalázatosak vagytok. Ha az a tisztelet, melylyel atyámnak a királynak
tartozom, most le nem köt, Haiat-al-nefusz nem él többé.“
Badur királyné Amgiád fiának ezen példájábó könnyen el gondolhatá, hogy
Asszád herczeg, ki nem volt kevesbbé erényes, a hasonló nyilatkozást,
melyet neki tenni szándékozott, nem fogja kedvezőbben venni; azonban ez
nem tartóztatá, megállani tovább is szörnyű szándékán; s más nap reggel
levelet irt hozzá, melyet egy vén rabnőre, ki a palotában járatos volt,
bizott.
S a vénasszony kileste alkalmát a levél kézhezadásának, midőn épen a
herczeg a tanácsból, melyben előlülő ma ő vala, teremébe visszatért. A
herczeg vevé a levelet és olvasá; s haragja megragadta: hogy nem is
olvasván végig a levelet, kardot ránta, s megbünteté a vénasszonyt ugy,
a mint érdemlé. Evvel Haiat-al-nefusz királyné szobájába rohant, s meg
akará neki a levelet mutatni, melyet kezében tarta: de a királyné nem
hagyá, sőt szóra sem ereszté, mondván. „Tudom jól, mit akarsz mondani;
te is oly szemtelen vagy, mint Amgiád a bátyád. Takarodjál, s ne is
lássalak többé.“
Asszád elhült ezen szavakon, melyek oly váratlan érték, s csak hamar
szinte dühbe hozák, melyet boldogtalan tettel akara követni, de megtartá
magát, s eltávozott minden szó nélkül, félvén, hogy olyast találna
mondani, a mi nemes lelkéhez nem illik. Minthogy Amgiád herczeg
szerényebb vala, hogysem a tegnap vett levelet emlitené, azonban Asszád
anyja szavaiból ellátá, hogy ez nem kevesbbé bünös Badur királynénál:
elmene bátyjához, szeliden szemére veté a hallgatást, s elegyité
keservét keservével.
A két királyné kétségbe esve, hogy gyermekeikben oly erényt találtak,
mely őket magokat eszökre hozhatta volna, elnyoma minden természetes
érzést, s egygyé lettek abban, hogy fiaikat elveszessék. Asszonyaikkal
elhiteték, hogy azok akarának rajtok erőszakot tenni, s e szerint
viselék is magokat: sirtak, üvöltöttek, átkokat mondának fiaikra, s
végre egy ágyba feküdtek mindaketten, mintha ellentállások vette volna
ki őket erejökből…
A mint más nap reggel Kamaralszamán király a vadászatról megjöve,
elcsodálkozott, a két királynét egy ágyban látván kisirt szemekkel, s
oly valólag szinlelt állapotban, hogy megesett szive rajtok, és sietve
kérdé, mi történt.
E szóra megujitá a két hitetlen királyné zokogásait, sopánkodásait, s
minekutána magokat eléggé kéreték, végre szót kezde Badur királyné:
„Uram“ ugymond „a méltó fájdalom bennünk elfogott, oly szertelen, hogy a
napot nem kellene látnunk többé a gyalázat után, melyet rajtunk fiaid a
herczegek hallatlan kicsapongással tevének. Egyesülve, születésökről
megfeledkezve távollétedben azon orczátlanságra és szemtelenségre
vetemedtenek, hogy becsületünket megtámadnák. Engedje felséged
elmellőznünk a többit, siralmunk azt ugy is kitaláltatja.“
A király hivatá azonnal a herczegeket, s önnön kezeivel vesz boszut
tettökért, ha az öreg király és ipa Armanosz, ki szinte jelen vala,
karjába nem esik. „Mit tészsz fiam?“ ugymond „kezeid és palotádat“
fogod-e saját véreddel fecskendeni? Van más mód is, megbüntetni őket, ha
bünösek.“ Csillapitá ezután, és kéré: vizsgálja meg jól, elkövették-e
valóban a vétket, melyről vádoltatnak?
Kamaralszamán ugyan erőt vőn magán, hogy gyermekeinek nem leve hóhérok;
de befogatá őket, s estvére hivatá Dsiandár emirt, és meghagyá ennek,
hogy a városon kivül, akármely felé, s akármi távol, éltöket vegye, s
ruháik nélkül – ez lesz a végbevitt meghagyás tanuja – vissza ne térjen.
Dsiandár lovagla a herczegekkel egész éjjel. Reggel leszálla, s könyes
szemekkel tudtokra adá a vett parancsot: „Herczegek,“ igy szóla „a
parancs kemény, s fájdalmam iszonyu, mert teljesitőjének én vagyok
választva. Adná az ég, hogy magamat alóla kimenthetném.“ „Tedd
kötelességedet,“ mondák a herczegek „tudjuk mi, hogy te nem vagy oka
halálunknak, s megbocsátunk neked teljes szivből.“
Ekkor megölelék egymást a herczegek, s oly tapadva mondák végső
bucsujokat, hogy sokáig nem birtak egymástól elválni. Asszád az első
akara meghalni. „Kezdd rajtam,“ ugymond Dsiandárhoz „s kimélj meg azon
fájdalomtól, hogy Amgiád bátyámat halni lássam.“ Amgiád nem engedé; s
Dsiandár nem hallhatá meg sürűbb könyezés nélkül mint legelébb, nemes
vitájokat; melyből kitetszett, mi őszinte és tökéletes volt barátságuk.
Végre elintézék az érzékeny versenyt, s kérék Dsiandárt: füzné őket
egybe, s tenné a legkönnyebb helyezetbe, hogy egyszerre vegyék a halálos
csapást. „Ne vond meg“ ezt mondák „az együtt halhatás vigasztalását két
szerencsétlen testvértől, kiknek, mióta a világon élnek, mindenök közös
volt, még büntelenségök is.“
Dsiandár megadá a herczegek kivánságát. Megkötözé őket; s minekutána
vélekedése szerint a legjobb helyezetbe tette, hogy fejöket egyszerre
leüthesse, kérdezé: nincsen-e még halálok előtt valami reá bizni
valójok?
„Csak egyre kérünk,“ felele a két herczeg „atyánkhoz a királyhoz
visszatértedkor bizonyitsd neki, hogy mi ártatlanul halunk meg: de
vérünk kiontását neki nem tulajdonitjuk, mert azt tudjuk, hogy a reánk
tolt fertelem valósága iránt nincs jól tudósitva.“
Dsiandár ezt nekik megigéré, s kardot ránta. Lova, melyet nem messze
magától egy fához köte, ettől, s a kardvillogástól megijedett,
elszakasztá a kantárt, s odább szökve neki vágtatott a térmezőnek.
A ló derék ló volt, s szerszáma drága; Dsiandár nem örömest veszté el a
kettőt. Ez a véletlenség megzavará, s a helyett, hogy a két herczegnek
fejét vegye, elveté kardját, s lova után szaladt, hogy megkaphassa.
A paripa Dsiandár elől elelpattant, s kerengései által ezt egy erdőbe
vezeté, melybe beszaladott. Dsiandár követé itt is; de a ló nyerités
fekölte benn egy alvó oroszlánt, ki is előjöve, s a helyett, hogy a
lovat üzné, mihelyt Dsiandárt észrevette, neki tartott.
Nem a lovon többé, hanem saját élete megtartásán szorongott Dsiandár, s
mindenkép ügyekvék az oroszlán elől kitérni, mely őt nem téveszté, hanem
a fák körül közelről üzte. Ezen szörnyű szükségben ezt gondolá magában:
igy engem az Isten nem büntetne, ha a két herczeg, kinek megölése reám
bizatott, ártatlan nem volna. Bajomra még kardom sincs itt, a mivel
magamat védelmezném.“
Mig ő távol volt: a két herczeg igen megszomjuzott s ezt a halálkin
okozhatá, minden nagylelkű magok megadása mellett is a király kegyetlen
parancsolatjába. Amgiád herczeg mondá öccsének, hogy közel hozzájok van
egy forrás; jó lesz megoldani kezöket, s oda menni, és inni. „Bátyám“
mondá Asszád, az a rövid idő, a mit még élünk, nem méltó, hogy miatta
szomjunkat oltsuk. Eltürhetjük ezt még egy két pillanatig.“
Ez ellent nem állván Amgiád feloldá magát, s fel öccsét is, bár akaratja
ellen. Elmentek a forráshoz; s a mint megenyhültek: az erdőből, melybe
Dsiandár lovát kergeté, orditás és kiáltozás hatott fülökbe. Amgiád
azonnal vevé a kardot, s „Öcsém“ ugymond „siessünk a szerencsétlen
Dsiandár segélyére; talán még jókor érünk, hogy őt a veszedelemből,
melyben van, kimentsük.“
A két herczeg semmit sem késett, s azon pillanatban jöve meg épen, midőn
az oroszlán Dsiandárt már lerántá. De mihelyt az állat Amgiád herczeget
kardjával ellene menni látta, fölereszté martalékát, s dühösen neki
szökött. A herczeg meg nem rettenve fogadá, s oly ügyesen és hatalmasan
üte hozzá, hogy az azonnal halva rogyott le.
Látván Dsiandár, hogy életét a két testvérnek köszöni, lábaikhoz borult,
s azon nagy tartozást, melylyel irántok adózott, oly szavakkal festé,
melyekből háladatos szive kitetszik. Királyfiak „igy szólt, midőn már
felkele s kezeiket könyezve csókolá: „Isten mentsen, hogy élteteket
kivánjam ily nagy és jeles tett után is, melylyel segélyemre voltatok.
Dsiandár emirnek ne vessék azt szemére soha, hogy ily példátlan
hálátlanságra képes volt.“
„A szolgálat, melyet neked tettünk, ne vonjon el kötelességedtől;“
felelének a herczegek. „Elébb fogjuk meg lovadat, azután a helyre
visszatérünk, hol minket elhagyál.“
A lovat csakhamar elfogák; minthogy szilajsága mulván, önként megállott.
De a mint ismét a forráshoz értek, semmi szó, semmi kérelem által
Dsiandárt reá nem vehették, hogy őket meg ölje. „Egy van a mit
bátorkodom kivánni, tőletek,“ ezt mondá „s a minek megadását kérem! az,
hogy ruhátokat adjátok nekem által, megelégedvén azonban avval, a mit én
öltözetemből átengedhetek: s hogy távozzatok el innen oly messze, honnan
atyátok a király soha hireteket ne hallja.“
A két herczeg kénytelen vala engedni; s minekutána ruhájokat átadák, az
övéből pedig, a mennyit adhatott, magokra vettenek: kinálá őket
Dsiandár: fogadnák el tőle minden ezüstét és aranyát; s ezzel
elbucsuzott.
Megválván a herczegektől Dsiandár, az erdőnek vevé utját: megfesté ott a
herczegek ruháit a megölt oroszlán vérével: s folytatá utját az
Ében-sziget fővárosa felé.
Ide beérkezvén, kérdezé a király: teljesitette-e hiven a parancsot?
„Uram“ monda Dsiandár áltadván a ruhákat „itt bizonysága.“
„Beszéld el“ folytatá a király „mikép fogadák a büntetést, melyet
kiszabtam reájok?“
„Uram igy szóla Dsiandár „bámulatra méltó erős lélekkel fogadák, s azon
magok megadásával az égnek akaratjában, mely bennök vallásokra nézve
őszinte meggyőződést mutatott. De kivált felséged iránt a legnagyobb
tiszteletet mutaták, s valami képzelhetetlen elszántságot. „Mi, ezt
mondák“ ártatlanul halunk: de azért nem zugolódunk. Elfogadjuk Isten
kezéből a halált, s megbocsátjuk azt édes atyánknak a királynak, tudván,
hogy nem igazán van e dologban tudósitva.“
Kamaralszamán, megindulva Dsiandárnak ezen tudósitásán, azon gondolatra
jött, hogy a két herczeg öltözetének zsebeit megvizsgálja. Legelébb is
Amgiádét nézé. Levelet talála benne, kifejté, és olvasá. Megismeré
azonnal, hogy Haiat-al-nefusz irta, nem csak a kézről, hanem egy benne
fekvő hajfürtöcskéről is; és borzada. Remegve nyult Asszád zsebeibe, s
Badur királyné levele, melyet itt talála, oly hirtelen és erősen éré,
hogy nyomban elájult…
Nincs fájdalom, mely hasonló volna a király fájdalmához, midőn aléltából
magához tért. „Mit tettél kegyetlen atya?“ igy szóla fel „Megölted saját
gyermekidet! Oh kedves magzataim! tehát bölcseségök, szerény voltok,
engedelmök, magok meghajtása minden akaratod alá, s egyéb jóságaik nem
fennen szólottak-e védelmökre? Megérdemled-e, hogy ily utálatos tett
után a föld elviseljen? – Magam döntém magamat e gyalázatba, s Istenek
büntetése, a mi ér: miért nem maradtam mindenkor idegen az asszonyoknak,
a minek születtem. Nem, nem akarom a bünt véretekkel lemosni, förtelmes
asszonyok; ti nem vagytok haragomra méltók. De érjen az égnek büntetése,
ha valaha előmbe bocsátalak!“
S az esküt hiven megtartotta Kamaralszamán. Még az nap elzáratá a két
királynét, mindeniket külön; erős őrizetet állita a két teremhez; s
egész életében nem mene hozzájok.
Mig a király ekképen busula fiai halálán: ezek azalatt a rengetegben
bolyongtak, kerülve minden várost, s minden rideg embert. Táplálatuk
füvek és vad gyümölcsök, italuk mocskos eső-viz, melyet a sziklák
üregeiben találtak. Éjjel fölváltva aludtak és keltek, hogy magokat a
vadállatoktól megóják.
Hónap mulva egy irtózatos fekete sziklás, szinte megjárhatatlan hegyhez
jutottak; csupán egy följárót találtak rajta, de ez is oly meredek és
keskeny, hogy nem mertek reá lépni. Szelidebb utat keresve, öt napot
jártak a hegynek tövében; de haszontalanul. Visszatérének tehát az elébb
nem kellett ösvényhez: de ezt ismét oly járhatatlannak találák, hogy
sokáig tanakodtak, bele ereszkedjenek-e, vagy abban hagyják. Végre mégis
elszánák magokat, s elindultak.
Mennél tovább jutának a herczegek, annál nagyobbnak, meredekebbnek
tetszett a hegy; s gyakran meglepé őket azon gondolat, hogy szándékuktól
elálljanak. Ha az egyik elfáradt, s a másik észrevette: megállott ez is,
s kipihenék magokat mindaketten. Gyakran oly igen elfáradtak, hogy
elhagyá minden erejök; s ekkor azt hivék: lehetetlen, hogy tovább
jussanak, végső kifáradásukban itt meg kell halniok; azonban, mihelyt
kis idő mulva ujra erőt érzettek magokban: szivet vőnek ismét, és tovább
mentek.
Minden munka, minden erőködés és állhatatosság mellett is lehetetlen
volt az nap a csucsra feljutniok. Beállott az éj s Asszád herczeg oly
igen elbágyadtnak érzé magát, hogy megállott, s „bátyám!“ ugymond
„lehetetlenség tovább mennem; meg kell halnom!“ „Pihenjünk itt, a meddig
neked tetszik;“ biztatá Amgiád, s megállottak; „el ne csüggedj, kedves
öcsém; ládd, nem messze már a csúcs, s a hold kedvező világot hint
utunkra.“
Egy jó félóra mulva Asszád ismét neki állott, s végre elértek a csucsra,
holott ujra kipihentek.
Amgiád állott fel legelőbb, s nem messze ülő helyöktől egy fát pillanta
meg, közelebb menvén látá, hogy gránátfa, érett gyümölcscsel rakva, s
alatta egy forrás serkedez. Visszaszaladt azonnal öcscséhez, hozva a
kedves hirt; s elvezeté őt a fa alá, a forrás mellé. Itt megenyhültek, s
minekutána mindenik egy-egy almát megevett, elszunnyadtak.
Felébredvén más nap a herczegek, igy szóla Asszádhoz Amgiád „kelj föl
öcsém, menjünk, folytassuk utunkat; ime a hegy szelidebb ezen az
oldalán, itt könnyen leereszkedhetünk.“ De Asszád annyira el volt a
tegnapi bajtól fáradva, hogy három nap kellett a csucson nyugodnia, mig
ereje egészen visszatért. Azalatt, szokásuk szerint, anyjaik
természetlen szerelméről s azon bús helyezetről beszéltek, melybe az
őket tevé. „De“ ezt tevék hozzá „minthogy az ég oly szemlátomást pártul
fogott: békével illik a szenvedést is türnünk, s vigasztalódnunk azon
reményben, hogy ő a szenvedésnek czélt és határt is tüzött.“
Három nap mulva utnak eredett ismét a két királyfi; s minthogy a hegy
oldalán több széles térekkel lapult le, csak ötödnap mulva értek le a
sikra: s mely nagy volt örömük, itt egy népes, tetemes városra akadván!
„Öcsém,“ igy szóla Amgiád „ha velem egyet értesz, te addig itt maradsz
valamely biztos helyen, s megvársz, mig a városba térek, megtudni, mi
neve s mi földön járunk: hozok egyszersmind eleséget is. Minthogy nem
tudjuk, mi érhet odabenn, nem volna tanácsos bemenni mindkettőnknek.“
„Bátyám,“ monda Asszád tanácsod jó és előlátó, s én véled egyetértek; de
ha csak egyikünk mehet be előre, ugy én soha meg nem egyezek benne, hogy
te menj: hanem engedd, menjek én előre. Ha valami baj érne téged:
micsoda kín volna az nekem.“
„Ugyde öcsém“ válaszolt a másik „a mitől te félsz reám nézve, attól
tartok én is reád nézve. Bocsáss engem, s várj meg itt békével.“ „Nem,
nem engedem meg soha“ viszonzá Asszád „ha bajom esik, legalább az
vigasztal, hogy te bátor helyen vagy.“
Amgiád kénytelen vala engedni, s a fák között maradt a hegy tövében.
Asszád herczeg a mágusok városában.
Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s
folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában,
midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s
vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének
vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá
meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“
Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan
idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen
vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk
igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy,
meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“
„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen
igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma
érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében,
én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“