mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt
az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá,
valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre,
minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a
gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves
herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást
okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“
ugymond, az eltépett madarat tekintve „abban telt neked örömed, hogy
roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én
azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is
megboszultak.“
Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves
herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem
ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és
előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint
gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind
reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“
Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan
karjára felköté.
Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s
ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés
kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté,
a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy
vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.
Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint
azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely
ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát
talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal
alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű
boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája
nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket,
egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal.
Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a
táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész
jöttére várakozott.
Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely
esztendőnkint az Ébenszigetre szokott utazni, kevés napok alatt oda
elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más
napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely
előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala.
„Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté)
„örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a
hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is
alkudtam.“
„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“
felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek
örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy
szerencsét, melyet neked szánt az ég.“
A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt;
s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt
edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre
jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.
„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz
veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan
esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá
akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy
neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint
királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs
szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz,
melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“
Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél
nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a
herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész
maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s
mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették.
Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs
vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly
titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni.
Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott
igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról
össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig
aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha
elindulsz.“
A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók
elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán
karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt
különös jegygyel kijelelé.
Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra
lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt
nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az
egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába
jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.
Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a
kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig
még roszabbul lett.
Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s
zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek
kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“
sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s
nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen
olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a
kertésztől, magam is utánatok megyek.“
A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben
Kamaralszamánhoz: „El ne mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen
jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“
Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a
kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait
megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig
mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a
kertész, karjai között.
Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete,
végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s
minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán
türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt)
betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket
elvégzé.
Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert
kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más
valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz
érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható
többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a
hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.
El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett,
kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben
senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét
esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb
keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül,
melyet most örökre elveszettnek tartott.
Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe
visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja,
balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a
munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész
halálával reá szállott másik felét a kincsnek bátorságba tegye: beraká
azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak
idejében magával a hajón elvihesse.
Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak
másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az
Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.
Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a
hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó
vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a
választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók
városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van
rakodva.
A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt
forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s
eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát
azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem
ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további
lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.
Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket
látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s
több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a
kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi
ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában,
nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket
rakatott fel?
A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy
ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle
tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és
festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, fűszert,
orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.
A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt
emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni
tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a
kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák
hozzám.“
„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a
kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s
vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott,
eluntam a várást, s elindultam.“
„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut
megkössük.“
A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az
ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.
„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett
megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“
„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a
mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd
majd kezéhez.“
Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében
elviteté, visszatért palotájába.
Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába,
Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté.
Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba
kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal
vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz
asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája
azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt
aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe
Kamaralszamán a talizmánt rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a
herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott
le.
Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak
orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához
tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a
herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben
nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat
elbocsátá.
„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz
„abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy
a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem
és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a
mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi
kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“
Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a
hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj
nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap
vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók
városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“
„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy
önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam,
ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a
kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt
felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára
adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“
„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell
evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő
nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők
áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette
fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb
le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez
az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“
Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem
teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá
ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és
eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt
oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.
Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy
éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté
ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem
messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén
maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.
Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól
elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot,
melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy
fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt
időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten;
s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó
nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek
ereszté vitorláit.
Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt
hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával
hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt
ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda
csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem
volt vele; s nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint
én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy
türelemmel.
A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza,
milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve.
Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el
azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz,
holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.
Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s
Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson.
Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások
óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is.
Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt
adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen
az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem
tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek,
s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé
mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát
megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek
megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig
ápolgassa.
Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind
a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik
tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a
kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit
halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának
tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.
Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az
örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, tartsa meg továbbra is a
titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt,
minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a
mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem
között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb
sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb
igazsággal történnék.“
Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább
örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a
legnagyobb örömmel fogná tenni.
Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve,
viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel
fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye
magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi
személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.
Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra
látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra,
hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje.
Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla
ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek,
magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy
érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s
ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja
különböztetni.“
Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben
asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá,
megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig
bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább
elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn.
Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará,
sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő
ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király
széke előtt, s fölemelkedvén ismét:
„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon
becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé
hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől
telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“
A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur
herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi
tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól.
Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen
most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett,
udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt
csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü
szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai
herczegasszonytól jöhetne.
Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s
egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai
herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal
megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis
leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása
által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és
szeretetét is megnyerte.
Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy
egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt
tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves
herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen
aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, ezen országban sem, melyen
ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly
keservesképen elszakadtak.
Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét,
melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt
uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát
Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz[16]“
volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre
Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős
velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott
volna.
Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt
akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést:
eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert
többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos
foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka
kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára
szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és
szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja
tartani.
Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt
magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:
„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett,
melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt:
azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz
gondom ágyadra.“
Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A
chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb
heréltnek, ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége,
s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a
melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.
A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is
volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a
talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy
csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban:
megtudnád-e mondani, mi ereje van?“
Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy
jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony
gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi
felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban
és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb,
legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől
elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása
szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt,
ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“
„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt
mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy
kevesig.“