utra eredt velök, s elkiséré őket egykét napi járó földre. Itt könyek
között megesett az elválás; a király érzékenyen megölelé gyermekeit, s
minekutána a herczeget arra kérte, hogy leányát szüntelen szeresse,
elbocsátá őket, maga pedig fővárosába visszatért, vadászattal
szélesztvén utközben gondjait.
Kamaralszamán herczeg s neje a herczegasszony alig törölék le könyeiket,
már is azon örömet emliték, melyet Sachszamán király mutatni fog őket
meglátván s ölelvén, és azt, melyet e felett önmagok érezni fognak.
Egy hónapja mulhatott utazásoknak, midőn egy szélesen kiterjedő rétségre
értek, melyen imitt-amott magas és lombos fák kellemes árnyékkal
kinálkoztak. Minthogy az nap a hőség igen nagy volt, jónak találá a
herczeg itt letelepedniök, s emlité ezt Badurnak a herczegasszonynak is,
ki is annál szivesben reá állott, minthogy maga akará ezt ajánlani.
Egyik szebb helyén a térnek tehát megszállottak; s mihelyt a sátort
felüték, bemene a herczegasszony, ki eddig az árnyékban ült vala; férje
addig künn a többi rendeléseket megtevé. Könnyebbség okáért leveté a
herczegaszony övét, melyet asszonyai mellé letevének; s minthogy igen
fáradt vala, csakhamar elaluvék, asszonyai pedig eltávozának.
Megrendelvén mindent a kiséretnél, a herczeg is közeledék a sátorhoz, s
látván, hogy a herczegasszony alszik, halkal belépett, s leült. Várván,
hogy talán az álom őt is eléri, kezébe vevé az övet, s rendre nézegette
annak gyémántjait és rubinjait, melyekkel ékeskedék; s ime egy kisded
zacskóra talál, mely ügyesen az öv selyméhez varrva, s egy zsineggel
behuzva volt. Tapogatja, s valami keményet érez benne. Vizsga tudni:
valljon mi lehet az? s felnyitván az erszényt, egy karniolt talál,
melyen különféle ábrázolatok s előtte ösmeretlen betűk valának vésve.
„Ez a kő“ ugymond „valami igen becses lehet, különben nem hordaná
kegyesem magánál ily gonddal.“ S valóban talizmán volt, melyet a chinai
királyné adott leányának ajándékba, s mely által ugymond mindaddig
boldog fogna lenni, mig azt magánál hordandja.
Hogy e talizmánt jobban megnézhesse, kilépett a herczeg a sátorból,
holott homály vala, s a fényes napon akará meglátni. Midőn tehát a követ
tenyerén tartja: lereppen egyszerre a légből egy madár, felkapja s
elszáll vele…
A herczeg fájdalmát, midőn a talizmánt kezéből elkapatva látá,
képzelhetni. Ezen veszteség, mely egyedül idétlen vizsgaságának volt
következése s a herczegasszonyt egyik talán legdrágább kincsétől
megfosztá, néhány pillanatig mintegy a földhöz szegzé.
Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.
A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt
mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb
mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly
tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a
talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó
lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet
távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt
szeme elől elveszteni.
Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a
herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És
estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen
megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes
volt bátorsága.
A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a
fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre
tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is,
mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?
Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és
álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.
Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt
Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s
utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s
magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.
Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat
követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a
legmagasb ágára szállott.
A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan üzvén a tovább-tovább
reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár,
átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől
egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a
talismánt valaha lássa.
Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép
kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott
ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy
végre a kikötőhöz ért.
Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem
egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy
jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig
pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne
be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.
Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb
ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged
mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a
várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk
néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s
én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál.
Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél
szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba
ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“
Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez
neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené.
Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé,
mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel
bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból,
a mit ő magához vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el
ide jöttének okát.
A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden
tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik
uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy
a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám
én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb
történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még
él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.
A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon
országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek
alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal
hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a
chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy
árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő
is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon
a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig,
mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak
szegény házammal, ugy a mint van.
A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly
városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt
megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott.
Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap
kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit
szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és
sohajtozásban töltötte.
Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban
elalva hagyánk.
Badur története, Kamaralszamán elválása után.
A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott,
látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem
tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni
ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a
herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem
volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s
nem sokára vissza fogja hozni.
Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon
marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem
jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a
talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja,
elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.
Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb
vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg
távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a
milyenre kevesen képesek szép neméből.
Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait
kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy
lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt
parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is
adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté
ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen
hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn
reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.
Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga
pedig lóra kapván előre nyomult a sereg.
Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig
Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az
ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király
uralkodék.
A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást
készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó
Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a
szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a
király palotájáig hatott.
Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának
fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból
kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint
egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben
élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi
tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást
szerfeletti pompával megvendéglé.
Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán
herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy
nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés
herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket
terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon
kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem
igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat
hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége
egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár,
mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből,
koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk.
Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona
terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt szebb megelégedéssel soha,
mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“
Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a
herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony?
ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga
Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett
egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt
állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá;
részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy
a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és
undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék.
Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes
atyjához Sachszamán királyhoz.
Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná,
egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz
király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig
hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le
vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s
ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem
merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett
fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s
én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“
Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra
határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy
embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta
azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik
megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett.
Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot
tovább is őrizzék.
Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert
tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy
leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett
volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá
egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne
késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget,
valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget
jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.
Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott;
többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész
országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és
örömmutatást rendeljenek.
Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz[15]
herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel
vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan.
Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s
ezek lefeküdtek.
Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az
udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez
elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták,
és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet
adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott,
eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.
A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá:
„Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk
jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes
atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly eszközökkel kapcsoltuk
magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy
sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy
valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt
reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja
valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó
férjhez illik.“
Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének
királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még
seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben
annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését
megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.
Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon
feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez
a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos
mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet
oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró
szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s
maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy
Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje
ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen
őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után
szüntelen sohajtozott.
Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné,
Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.
Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét
meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen
fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek
okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy
türedelmes. Felemeltem férjedet királyi székembe: de le is teszem onnan,
s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád.
Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes
haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is
vérért kiáltó módon meggyalázott.“
Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz;
beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz
levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép
lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem
bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy
herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád,
s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki
férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt
ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna:
örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru
végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó
szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen
személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy
atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak
holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled,
ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy
herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.
E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit
is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett
iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy
neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az
vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre
látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a
bizonytalanság, mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést
venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán
herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való
utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége
magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül
nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.
Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz
türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá:
„Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és
magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg
fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen
vagyok előtted kimondani.“
Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom
ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem
kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet
meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep
fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“
Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent
felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné
részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig
is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok
eljuthatna.
„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors
volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a
tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak
ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket
rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot,
melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az,
hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a
mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted.
Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre
fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“
Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s
barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után
mindketten lefeküdtek.
Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett
függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az
akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva,
meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.
Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a
királynak s az országnak.
Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és
a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt
Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a
kertésznél, ki őt házába felfogadta.
Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara
dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma
nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy
azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a
muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó
barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek
azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt
hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről
szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét
barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a
helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik
ruháját, és elmene.
Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben,
mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának
emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába
vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár
robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit
felütvén.
Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást
orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök
halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.
Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik
elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél,
másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy
szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a
halottat betemeték.
Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle
kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál,
másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen
visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a
meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak
feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván
hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.