szerelemféltővé tudna tenni.“
„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a
pohárnak, mely ajakához ér.“
„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek
mint nyilak, meghatottak.“
„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy
ujjait piros festékkel festve láttam.“
„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok?
Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“
„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne
csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“
„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert
ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém,
vérrel látám ujjaimat festve.“
„Oh ne bánts, hogy őt szeretem; mert ez a szerelem nekem sok kint okoz.“
„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem
találtam.“
„Szép alaku ő, s kellemes; arczai rózsák, szája bájillat.“
„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané[14], eszessége Dávidé, és szűz,
mint Mária.“
„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját
érezem.“
Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között
történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy
ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein
s egész arczán azonnal kitündöklött.
A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg,
szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét
az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.
A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó
reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité,
foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és
hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s
annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:
„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le
volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének,
hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb
jutalom.“
Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a
nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.
Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó
hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én
ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak
Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, mind azok után,
melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket
eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved
szerelmében miattad, mint te miatta.“
Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon
éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá,
miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt
eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki
őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani
képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy
egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük.
Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“
Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye
annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg,
hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan
örömre gerjeszté.
Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy
kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez,
kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot.
Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat,
a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész
fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész
országában.
Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak
nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes
egészségét visszanyerte.
Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit
elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván,
ideje, hogy azon igéretet, melyet nekem tettél, most teljesitsd. Azon
nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s
hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy
ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha
azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni
utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát
arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez
engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy
csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá
könyeit.
„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én
már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt,
hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös
barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és
szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném
tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó
alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely
tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására,
mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon,
elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer
sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt
szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen
kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két
lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“
Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon
óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen
Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy
feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy
megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s ha tovább kimaradnál,
aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:
„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt
az egész világot,“
„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha
téged nem látnálak.“
Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi
ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s
minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak
ereszté.
Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a
vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a
mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.
Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset,
lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s
fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg,
adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez
meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is
kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.
Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván
kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a
lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén
ehhez, az általut közepére veté.
A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván,
mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a
lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal
utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel
ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett
egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király
megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem vagy többé az élők között,
megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és
félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát
forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál
nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy
élsz és boldog vagy.“
„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés
találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“
A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre,
folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut
hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká
elrekeszté.
Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját
házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három
napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt
csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni.
Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté
álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt
elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének
megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.
Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita
Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak
öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az
őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:
„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak
Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő
felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt
nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“
Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan
népet gyüjte a herczeg körül, mert jó ideje mult már, hogy sem orvos,
sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan
szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a
többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több
ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.
A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely
arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz
uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti
életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre
kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az
istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“
Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá,
hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az
intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten,
annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni
indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának
és lelkének.“
Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a
nagyvezér a király nevében.
A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg
ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet
lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen
dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra
indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá
s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért
korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom
meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a
dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt
neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik
előtted ide jöttek egy is, a kinek őt undorodás nélkül engedhettem
volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a
gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem
gátol, hogy fejedet levágassam.“
„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged
iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy
ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán
nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon
szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának
könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy
ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is
tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell
halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen
tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom
bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész
vagyok.“
A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki
épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte
őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással
felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó
eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.
A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s
a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony
tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá
jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves
sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.
Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg
karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül
nagy kedved van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett
ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda
elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“
A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a
következő verseket mondá:
„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak
s szókat alig lelek.“
„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak
elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“
„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim
elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“
„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is
képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“
„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon
csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint
én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el
nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők
annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon
csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“
E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek
be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel
volt elzárva.
Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt,
hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy
meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem
ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn
gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a
nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“
A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt hangján, melylyel
őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy,
akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet
nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta
földön.“
„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy
látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok,
látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis
kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“
Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná
irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.
Kamaralszamán herczeg levele Badur herczegasszonyhoz.
„A mit olvassz, egy olyan ember levele; kit a balszerencse csapkod,
boldogtalan szerelem fogyaszt, bú és vágy, és vigasztalhatatlanság
emésztenek. Kétségbe esnék élete felől, s a halált tartaná bujában
közeledettnek! Szomoru szivének nincs segélye a nagy keserűségnek
miatta; s szüntelen virrasztó szemeinek nincs nyugalmok az örök
busongástól. Nappal lángok gyötrik, s éjjel a kin. Fájdalmát ezen
szavakba önti:
„Irok hozzád oly szivvel, melyben emléked fájdalmak között él; oly
szemekkel, melyeket a sovárgás kiszáraszta; különben sirnának.
Oly testtel, melynek mindennapi ruhája a leghevesebb szerelem gyötrelme,
ugy annyira, hogy szokott öltözetimet nem hordhatom.
Azt okolom egyedül, a szerelmet, azokban, a miket velem tőn; mert tovább
verdeséseit nem állhatom.
Légy végre hajlandó hozzám, légy könyörülő, légy kegyelmes; s végy
oltalmad alá egy ifjat, kinek belseje már fel van dulva.“
Ez alá még a következendőt irá:
„A sziv gyógyulása csupán a szeretők egyesitésiben esik meg, s a
legnagyobb kin a szeretők elválása. A ki megcsalja szerelmesét, attól az
Isten számot fog kérni; s a ki kettőnk közül eskét megnem állja, ne érje
el soha kivánatit. – Attól veszed ezen levelet, a kinek magát
megneveznie nem szükség; a leányok legszebbikéhez, legédesbikéhez van ez
intézve; a hű szerető irja a szűzek csillagához. Őt üdvözlöm én, neki
kivánok üdvöt és áldást az Ur javainak kifogyhatatlan forrásiból, neki,
kinél lelkem s szivem mulat.“
Kivülről pedig a következő verseket jegyzé:
„Vizsgáld levelemet és vonásaimat: megfogják neked mutatni állapotomat s
szenvedésemet.
Mig irá kezem: könyeim a lapra omlának, s fájdalmamnak nyomait tollam
ott találá.
Légy tehát kedvező, hajlandó és szives! Gyürüdet itt küldöm: küldd te
viszont nekem az enyimet.“
Midőn e levéllel a herczeg elkészült, összehajtá, s bele tevé a gyürűt a
nélkül, hogy a heréltnek mutatná, mit tesz bele: átadá azután ennek az
egészet, s igy szóla hozzá: „Itt van, barátom, vedd és vidd ezen
csomókát asszonyodhoz. Ha meg nem gyógyul azon pillanatban, melyben ezen
levelet elolvasta s látta mi van benne: megengedem, hogy engem a
legsemmirekellőbb, legszemtelenebb csillagásznak mondj és hiresztelj
minden csillagászok között, kik eddig voltak, vannak, vagy valaha
lesznek.“
A herélt bemene a herczegasszony szobájába, s általadván neki a csomót,
melyet Kamaralszamán küld vala. „Asszonyom“ ugymond „most érkezett meg
épen egy csillagász, vakmerőbb, a mint hiszem, minden előbbieknél, s azt
állitja: mihelyt ezen levelet olvasni s látni fogod, a mi benn rejtve
van, azonnal meggyógyulsz. Szeretném, ha sem hazug, sem csaló nem
volna.“
A herczegasszony elvevé a levelet, s felnyitá hidegen: de mihelyest a
gyürüt megpillantá, alig vőn magának időt az olvasásra. Tüzesen
felszökött, kirántá kezét a lánczból, s az ajtóra futva, a függő
szőnyeget felnyitá. Azonnal megösmeré a herczeg őt, s egymáshoz omolva
édes ölelkezésben egybeforrottak. Az öröm sokasága miatt nem szólhatván,
sokáig némán szemlélék egymást, csodálkozva, mikép jöhetének ismét
együvé első találkozásuk óta, melyet semmiképen meg nem foghattak.
A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a
kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek,
mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza ne adjam
a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem ez, sem az nem
lehet jobb kézben.“
Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet.
„Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig a
herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez utolsó sem
varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert nem vett elé, s
meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“
Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király örvendetesen
meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött, megölelé őt, meg a
herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a herczegasszony jobbjába
tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki légy, megtartom szavamat, s
hitvesül adom neked legkedvesb leányomat. De ha csupán tekintetedről
itélek is, nem hitethetem el magammal, hogy az vagy, minek látszani
kivánsz.“
A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet fejező
szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi személyemet
illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem vagyok: a mint
felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért vettem fel, hogy
könnyebben jussak el általa azon magas szövetkezéshez, melyre a föld
leghatalmasabb uralkodójával vágytam. Én született herczeg vagyok,
királynak és királynénak gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé
Schachszamán, ki az eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“
Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt szerelmének
kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon kutfőből eredett,
a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.
A mint a herczeg beszédét elvégzé, felszólal a király: „Egy ily
rendkivüli történet megérdemli, hogy a késő maradékra általeresztessék.
Fel fogom jegyeztetni, s az eredetit levéltáramba letévén,
kihirdettetem, hogy országomból más birodalmakba is elterjedjen.“
A menyegző még a nap megleve s egész China örömünnepelésben harsoga.
Marszavánt nem feledék el; a király őt udvarába vevé, s tisztséget ada
neki azon igérettel, hogy később tekintetesb hivatalokra fogja emelni.
Igy a herczeg s a chinai herczegasszony vágyaik teljesedését elérték, s
éldelék egyesülésök örömeit. A király meg nem szünt több hónakig
örömünnepeléssel és vigasággal örömét kimutatni.
Közepette ezen gyönyörködéseknek Kamaralszamán herczeg egy éjjel álmot
láta, s ebben édes atyját Sachszamán királyt ágyban fekve, midőn már
szinte lelkét feladá, s igy sohajta: „Ez a gyermek, kinek én életet
adtam, s kit én szivemből szerettem, ő engem elhagyott, s ő egyedül oka
halálomnak.“ Erre a herczeg felébredt, s oly nagyot sohajta, hogy Badur
herczegasszonyt felkölté, ki is kérdést tőn, mi után sohajthatott ily
nagyon?
„Ah“ felel a herczeg „talán már e pillanatban, melyen felőle szólok,
atyám az életből kiköltözött.“ S elmondá az okot, melynél fogva ezen
szomoru gondolat elfogá.
A herczegné, ki egyedül neki óhajta tetszeni, s általlátá, hogy atyjához
vágyódása, férjének örömét maga mellett, ily messze földön csonkitani
fogja: nem szólott ugyan a herczegnek semmit is szándékáról; de még az
nap, élvén az alkalommal, melyen atyjával magán szólhatott, megcsókolá
ennek kezeit, s „Uram“ ugymond „nekem egy alázatos esedezésem vagyon
felségedhez: kérem, ne tagadja meg ezt tőlem. De, hogy azt ne vélje
felséged, hogy én azt a herczeg unszolására teszem, előre is kijelentem,
hogy ő a dolgot nem is gyanitja. A kérés annyiból áll, hogy engedje meg
felséged, Sachszamán királyt az ipamat meglátogatnom.“
„Leányom“ monda a király „bármely kedvetlenül esik is elválásod:
szándékodat mégis nem roszalhatom. A szándék méltó hozzád; jóllehet az
ut sok viszontagsággal van egybekötve. Menj, én megengedem, de azon
föltétellel, hogy egy évnél tovább Sachszamán király udvarában ne
mulass. Ez a király, azt tartom, meg fog egyezni benne, hogy igy
rendeljük el a dolgot, s egyik esztendőben ő küldje el hozzám fiát
menyével, másikban én küldöm el hozzá vőmet lányommal.“
A herczegasszony jelenté atyja ezen megegyezését férjének, ki igen
megörült a hiren, s hitvesének, szerelme ezen uj bizonyitását szivből
megköszönte.