felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek
szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a
legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt
felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak
ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor
levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“
ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint
meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen
kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“
A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte
beszélt, hogy nem tudott reá semmit is szólani; sőt annyira elfogá a
csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.
A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély,
melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen
szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az
ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“
„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek
látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed
való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt
ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék
országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád
tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán
azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben,
mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a
kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még
mindkettőnket a sirba vet.“
Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk
közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a
nélkül, hogy bajodon segithetnék.“
A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja,
hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s
vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől
legkevesebbet is aggódnék.
De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe
terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni
kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott;
s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll.
„Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan,
hogy felséged jelenléte a herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a
felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el
ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a
kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer
meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely
gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg
előtt tenni a rövid elválást.
A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama
kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a
herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy
a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata
szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.
A chinai királykisasszony történetének folytatása.
Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas
és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja
zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.
Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint
észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan
kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek.
Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?
„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én
szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka
„nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“
„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én
sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem:
de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“
„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“
„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“
„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az
estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az
asszonyok.“
A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál
a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond
„valld ki, különben megöllek.“
A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s
egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes
szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki
elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?
„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a
herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem
ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a
királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy
végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön
magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“
A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a
történeten, s magát azonnal elvezetteté…
Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle
melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza
lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen
nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem
fogja magát ennyire elragadtatni.“
„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak
csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig
az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod
bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“
Egyszersmind a következő verseket mondá:
„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak
igen kis része.
Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint
arcza fris rózsái.
Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen
jól áll, pont a j felett[12], melyet fekete tintával vont szemölde
ábrázol.
Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol
lenni, ugy látszik, sajátja.
Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el
felette.
Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt
megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.
Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét;
féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.
Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától
rettegek.“
„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te
beszédedet nem értem.“
Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te
és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor
erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az
ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“
A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond
„tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi
férfi be nem jöhet.“
De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, közbeszóla, s
türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan
eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.
A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz,
leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk
ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel
itt velem hált.“
„Mit?“ monda a király „s valaki hált veled itt az éjjel?“
„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem
tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De
hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt
volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime
itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“
Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván,
hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem
foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a
mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy
más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott
leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg
mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.
A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt
érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott,
mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a
beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi
ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg
is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé
teszem.“
A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy
egykor oly hatalmas országon fog uralkodni mint China, fölingerle egy
elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a
büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a
királyleány meggyógyitására.
„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely
részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan
dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit
szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a
kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad
ajánlkozni fognak.“
Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg
kisasszonyhoz.
Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához:
„Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit
én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“
„Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd;
emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a
herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is
viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“
Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat
fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen
beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró
szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem
merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király
neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő
fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s
„Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan
volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs
szerem, s életem felséged kezeiben!“
A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily
hasztalan fárasztá, fejét vetette.
Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg
meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a
király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász
bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel
alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta
kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek
udvarainak.
Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s
a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A
csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét,
szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes
eszközt, s tüzet parancsolt.
A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a
csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör,
ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“
„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a
készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te,
te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek;
ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“
„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a
királytól, édes atyádtól.“
Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy
boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg
meggyógyitásának.
A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe,
nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a
hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a
kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a
hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt
más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak;
felséged legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a
herczegasszonynak megadja.“
A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot,
s fejét levágatta.
Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit
ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“
Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.
A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez
a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly
nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek
voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az
együtt lakást tőlök tilalmazá.
Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva
elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes
tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett
ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt
eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s
nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő
a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem
mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem
kapá.
Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China
fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket
szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de
mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem
felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a
másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, röviden, a
mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte
elbeszélné.
„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván
édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván,
haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.
Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot,
melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja
ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy
ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára
essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:
„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen
órában, s akkor megkapod a választ.“
Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem
közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt
kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van
szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt
történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:
„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel,
de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám
együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A
kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt
látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“
Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én
mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét
lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be
midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“
Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada
maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s
elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a
dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.
Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a
kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem
fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös
alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét,
hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“
Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy
szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz
fedetlen arczczal is járulniok.“
Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót
engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó
egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű
hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“
„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb
hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet
adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy
vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi
sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne
szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már
eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“
Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket
anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.
A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s
te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél
csalódni és hallgass meg engem.“
Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette
eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb
öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“
„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől.
Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“
S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is
el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is
mutata.
„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy
van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy
engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a
mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“
Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a
nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s
ezeket mondá a herczegasszonyhoz:
„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy
van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak
addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még
eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne,
hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“
Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt
még a következő verseket mondani:
„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy
egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“
„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe
csap.“
„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz,
semmi sem derűl fel előttem!“
Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról
országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai
királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik
a királykisasszony neve.)
Négy hónap mulva Torfba[13] érkezett, egy nagy és népes tengermelléki
városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán
beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel
elébb a chinai herczegasszonyét.
Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik
részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike
részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez
volt a rövidebb.
Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen
szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt
a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a
hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben
Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt
mulata.
Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el
érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a
nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal
fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát
eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.
Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a
miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle
kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember
igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a
többek között:
„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre
akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek,
ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“
Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán
akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját,
s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón
óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a
királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg
engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és
csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó
iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála
volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem
található.“
Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a
szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az
mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán
herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a
Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem
gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi
herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján
enyhiteni.
„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már
értésemre adá, hogy téged látni kiván.“
A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg
haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár
a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát
Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya
mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett,
fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará
mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S
valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.
Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is
fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés
levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget,
de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem
értettek a dologból. Szavai ezek voltak:
„Bánatba látlak téged eltemetve, s a bu sohajait hallom ajkaidról.“
„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom,
melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“