szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett
szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett
s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez
tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve,
elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne
unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem
láttunk, sem hallottunk.
Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a
negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik
próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi
mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből
készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s
az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút,
a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha
nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen
elrendezve.
El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára
a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és
fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő
barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével
akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem
tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem
sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és
becsüléssel, melylyel fogadtattak.
„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai
királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem
nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon
köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én
ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? –
Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon
tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül.
Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a
világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs
kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…
Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és
hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind
elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná
fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat
hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a
herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet,
melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal:
„Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást:
különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól
menekedjem.“
A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt mondá neki: „Kedves
leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint
esztelennel.“
Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván
mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.
A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde,
jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan
azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette
egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt
meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.
„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom
el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném
magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek
legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt,
valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy
épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly
kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én
szives örömest magam elvezetlek.“
Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s
kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak
elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a
tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni!
azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te
nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te
átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit
én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te
egészen megbolondulnál felette!“
„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról
beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt,
mely azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará
ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre
egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért
épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül,
melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“
„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod
engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen
higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz
szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer
azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza
Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség
egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem
kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te
mutasd meg.“
Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne
inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az
országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely
Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha
tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani
herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“
Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva
találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a
két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s
aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának
bevarrva:
„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és
ujjain.
Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az
égnek boltozatján.“
És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra,
holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:
„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném
ágyokul.
„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint
két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség
el osztá magát.“
A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör
támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte
némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre
felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb
mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“
„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő
vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja
herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne
hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés
nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“
„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok
egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső
pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet
mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem
hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“
viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint
te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s
ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én
győztem.“
Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben
megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld,
s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s görbe
kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána
bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a
kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.
„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon
hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel
elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás
nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“
Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt.
Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát
semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és
magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél
tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a
szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt
osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást
melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis
valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más
módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a
melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást
mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“
Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s
Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez
feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor
visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt
látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.
A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére
ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű
hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy
őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s hasonlithatatlan
szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még
eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.
A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem
tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh
szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly
hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha
Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.
„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel
Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem
méltatlan.“
Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s
„valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül
szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt
engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a
szégyentől, melyet tőlem veve.“
Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra
föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy
szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy
megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint
eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy
előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még
nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel,
hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“
Ez egy igen szép gyürű vala, s bevésve rajta a következő versek:
„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó
tüzön, mióta elhagyál.“
Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét
adá fel. Erre befordult, s rövid idő mulva elaludt a lélek varázsa által
még mélyebben, mint előbb.
Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s
elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred,
fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el,
magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a
bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat
jobban szemre vevé.
„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony
sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem
inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit
egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a
lakodalmi éjen oly sokat alunni.“
Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell
vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem
meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“
ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád
ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene
lenned mint valaha?“
Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt
ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához,
hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál.
Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem
volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan
a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy
többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni,
nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“
Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is
aludt.
Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt felkeltse,
szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy
herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást,
melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula
ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek
ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“
Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a
kútba.
A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt,
hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel
oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy
atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam
megtartóztatám.“
Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy
valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s
minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig
nyugton olvasgata.
Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne
hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam
feküdt, s ki hozta őt hozzám?“
„Uram“ felele a cseléd „micsoda kisasszonyról beszélsz?“
„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam
hált.“
„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy
jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“
„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy
engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“
Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával
megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá
fejét a vizbe. „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az,
a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“
A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben,
gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában,
lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta
fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a
dolog.“
Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván
kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem
a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda
a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“
A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a
palotába szaladt.
A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon
nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt
tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a
herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre
visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt
berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy
darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a
fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit
felséged tőle kivánni fog.“
A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a
felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly
tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül
nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az
éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja
felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé
nincs eszén.“
Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett
rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé
tevék.
A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az
első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze
eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj
haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz
nekem hirt.“
A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen
nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg
mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a
királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“
„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal
több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“
„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való
legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az
Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban
semmi sincs.“
„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy
már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a
kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult
éjjel nálam volt?“
Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél
csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem
mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen,
holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg?
Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy
valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga
után.“
„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a
herczeg „s akarom tudni, hová lett azon hölgy; különben is oly helyett
szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“
Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde
töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni,
s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget,
„látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“
„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is,
hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta
szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást
tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem
fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“
„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt
most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon
kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben
sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt
csak álomban láttad.“
„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe
vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s
addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.
Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait.
„Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly
szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az
ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg!
könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre
a verésben, szót engede.
„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te
gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen
urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és
eleresztesz: én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket
parancsolsz.“
„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt,
kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“
A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát
bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem
zárta.
Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is
aggódni kezde.
„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a
miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit
szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni,
hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő
megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei
közül kimenekedjék.
Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen
szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén
a nagyvezért magával.
„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel
fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget,
többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan
válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem
látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér
veszté el a magáét.
Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy
szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az
éjjel, mint mondják, nálad hált?“
„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e
részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt
nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az
ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt
megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész
vagyok elfogadni.“
Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely
elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit
mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok
magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani,
hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan
volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is
juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is
elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy
álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“
„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára
irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol.
De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s
azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak
álom-e?“