ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot
lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod
hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek
szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést
bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására
elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a
persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen
nem fog ebben ellenkezni.“
A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét,
vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.
Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot,
férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt
kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a
biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a
miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes
történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte
azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a
holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy
az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“
A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie,
töméntelen sokaságment ki elejébe.
A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg
anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon
forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök
kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon
sirba temettessék.
A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden
rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár
sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.
Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még
azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok
vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.
Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony
szerelmi története.
Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren
egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres
tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy
hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve
Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s
hatvan ágyasa volt.
Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert
országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i.
hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett.
Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt
tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül,
hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.
Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább
erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s
minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte,
kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.
„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi
okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná
felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s
tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell
folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, melyben róla gyakran
megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy
ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit
egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját
foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet
viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag
alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével
egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta
Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.
A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a
nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek
között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű
asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy
társaikat a felől tudósitanák.
Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik
hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt.
Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő
alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom
minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.
Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly
szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy
szépsége nevét adná.
S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és
szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:
„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és
alkotá.
Te vagy a szépek fejedelme, s ők megvallják, hogy alattvalóid.“
A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz
való kort elérte, Schachszámán szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada
melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak
hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet
erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s
később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben
annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s
különösen atyját a szultánt, elbájolá.
A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy
annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:
„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy
a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét
a világos napba nézett volna.
De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai
miatt a kökörcsény-levél?“
A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb
bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll
s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel,
s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében
nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon
felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított
nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben
a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki
a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt
uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van
szükségem.“
A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt
szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s
ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal fiatalabb, hogysem
oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország
kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára
leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt
megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily
fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a
kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s
méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt
őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“
Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt
elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.
A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban
meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve.
A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt,
most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.
A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá:
„Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg
szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged
akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom
adni; mit vélsz a dologhoz?“
A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek
boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy
szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi
kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju
korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e
valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel
az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól
ellátom, hanem azért, mivel a mint iróinknál olvasom, többnyire
fondorok, gonoszok és hűtelenek:
„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő
hibáikat.“
„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő
szerelmökben.“
Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy
darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged
tőlem ohajt.“
A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem
valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság
iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem
is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani:
„Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s
annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett
ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának
követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt
egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben
föléledve látni.“
Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem
mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.
Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy
szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett
szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon
engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy
házasságod örömét megérjem?“
A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan
imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután
jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon szándékom,
hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az
asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben
olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok
nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E
szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy
egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“
Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta
volna.
Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén,
melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de
Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart
próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.
Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán
okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még
kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e
mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt
szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek
gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat
akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán
csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket
saját tetszésemre?“
„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt
ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt
érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet
enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt
kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az
atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a
makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor azt tartom, méltán
tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja,
hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet
felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“
A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas
elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát
arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak,
melyeket nem roszalhata…
Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán,
kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja
tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra
kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod
asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s
szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele
komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad,
engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem
fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“
Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső
találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét
megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon,
hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra.
„Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog
emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély
tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“
Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s
ezuttal egyebet nem szólott.
Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb
meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé
„mondd el nekem kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél
fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és
roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok
nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van
rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit
annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon
kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart
okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed
tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket,
kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte
olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan
dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon
tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola,
igen szerencsések?“
„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy
igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy
valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember
oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat
vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban.
Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja:
kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit
valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés
kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De
tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki
kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző
is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát,
öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj
vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem
czivakodó és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb
ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy
tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre
elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra
nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim
is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“
„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül,
melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be
tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“
„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én
is fogok valamit felelhetni.“
„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt
találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s
igy az ország kárát elháritani.“
„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy
királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind
nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“
„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz
lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“
„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál
kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit
csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz,
valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én
ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk
első királyának becsületökre váljam.“
Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s
amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az
okaira okokkal felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s
igy a herczeg rendületlen maradt.
Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott
Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.
Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más
vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére
a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:
„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva
lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki
tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely
béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon
ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának
add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java
kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan
kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem
lépéseimet, melyeket tennem kell.“
Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán
megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a
teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s
oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“
Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba
viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván
melléje, bezáratá.
A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül
mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől,
végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon
nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta,
elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is
aludt.
Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér,
Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott.
Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy
bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a
vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra
lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az
ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert
alva látván.
Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt
s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a
földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely
csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek
alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy
vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már
valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.
A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre
mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá
borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.
Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra
fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de
egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala
azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.
A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem
kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek,
nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel
esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt.
Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, –
az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem
neked.“
„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én
tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. –
De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“
„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami
csodálatost hallhass.
Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök,
mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.
De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel
voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred,
hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget
tettem.“
„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne
tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s
képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy
valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom
veled, mint érdemled.“
„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi
egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg.
China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai
közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már
elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak
van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a
világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből,
sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven
kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely
a valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy
alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve
állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei
rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott
homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete
szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen
rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a
legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember
valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a
legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb.
Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy
ennél tökéletesebb szép nem él a világon.