lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk.
Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél
is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba,
melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.
Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek,
sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a
szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.
Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a
rablók, a kik ott eveznek, tegnap engem egy barátnémtól haza tértemben
letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok,
ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is,
kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal
leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését
jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe
engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte
azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más
emberével bátorsággal haza kisérteté.“
„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok
elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az
enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket
megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet
miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap,
mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa
herczeg mint léte felől tudakozódjál.“
Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat
utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra
bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát,
minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt
képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem
tedd, a mit parancsoltam.“
„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem
találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy
hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is
ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél
hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“
A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben
őt hagyá, s átaladá neki a két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd
el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“
felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet,
melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek,
tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“
Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál
keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól
valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel
elválának.
A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből
teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg
senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában
voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a
titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek
annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől
tartani.
Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak
iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze
maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei
közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből
kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.
A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő,
mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért
rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.
Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az
ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté,
kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.
A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit,
melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint
melyet Semsz el Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután
a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind
elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily
szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.
„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről,
melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon
szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu
és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról
itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen
elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“
A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt
mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a
herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s
már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a
herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a
mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.
Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel
többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy
őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a
gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még
azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek
megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami
hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“
A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el
Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől,
melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét
elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.
A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla;
azután felkele nem kevés erőlködéssel, hivatá embereit, s maga is elmene
velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó
drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá,
hogy a gyöngyárus házához elvigyék.
Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg
neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből
már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is
a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie,
mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség
által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre
el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el
együtt az éjnek nagyobb részét.
Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez
leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál
valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme
tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet
elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez
azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már,
midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a
legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra
hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig
életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség
megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“
Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és
könyei között, melyeket bőségesen ejte.
A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól
eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább
néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi:
hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél
hamarább haza térne. „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele,
kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint
hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt
egész a sirig szeretni fogom.“
A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni
fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és
egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva,
sietett kérdeni, mi baja.
„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi
mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem
tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz
el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik
házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény
bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s
nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket
ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja
szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van
hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf
husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté.
Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam.
Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre
kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“
A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is,
hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt
a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa,
egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon.
Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen
eltávozott.
Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, melybe e hir
tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég
esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén
minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.
Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt,
melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel
béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a
legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“
„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb
bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“
Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“
ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél
szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának
kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd
vallanod.“
Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét
ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki
tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden
pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus
„mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap
virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit
jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“
Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre,
megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és
gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a
gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.
Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak
nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu
lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak.
Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket
megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei
mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s
magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket,
de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék
őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván
hagyák.
„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók
eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben
itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált,
bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –
„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki
halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk,
hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot
elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol
szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“
„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy
másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz
el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“
De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább
mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka
hátralevő részét ott töltötték.
Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a
mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa
herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék
hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek
vagytok.“
A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, – ugymond, – minket a
mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod
és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha
házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek,
a miben segíthetek.“
Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s
ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem
ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos
megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint
tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak
találsz.“
A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak,
könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé
tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a
gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén,
szégyenlünk kimenni az utczára.“
Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott
valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához
elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s
gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt
hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez
sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a
gyöngyárus reszketett életéért.
Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán
elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban
nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa
herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy
erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két
pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla
hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső
sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem
szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig
szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel
viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az
a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel
felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse
Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn
üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is,
köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené
meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.
E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka
szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:
„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid
tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.
Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha
elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!
A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás
keserve a szeretők szivében megmarad.
Egyesítsd a szeretőket oh Isten! s kezdd rajtam, mert vágyok utána!“
Itt elhallgatott az ének, s a persa herczeg kiadá lelkét.
A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz
csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen
visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa
herczeg lakásához ment, holott mindenki megfélemlék, a mint őt egyedűl
érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele
szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival
együtt üle.
„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre
kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád
áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“
„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, –
oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata,
mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá.
Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre
szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és
semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez
teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem
bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen
megvigyen.
A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint
azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen
ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.
Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja
minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.
A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött
fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó
herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.
A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A
gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki
gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül,
hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s igy némán könyezve folytatá
utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.
Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi
a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e?
„Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt
tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol
mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást
kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt
rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“
A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s
mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt
visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé
fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok.
Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte
elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét,
melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és
tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“
A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt
is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni
Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:
„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf
palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két
rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a
chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy
a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt
boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe
sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá
azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni
a városba, a heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha
megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint
azonnal meg fogod hallani.
A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást,
mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta
nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá
fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár,
hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul
megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben
kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem
változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked
ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de
bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást.
Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint
egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen
nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett
s kéré ott várná be.
A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet,
melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi
hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa
herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.
Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt
történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket
társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled,
azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.
Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy
tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más
hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most értem tevél,
érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet
válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.
Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné
rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A
chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly
iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt
nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert
alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak
vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre
hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.
A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s
minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek
össze, a mi meg is történt.
Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap
kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy
pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés
iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy
folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni,
eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba
temessék.“