szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej
hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával,
ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő
ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.
A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná
ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport
baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az
ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s
anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.
Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy
segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s
elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz
vette magát, a ki még nem aludt. A gyöngyárus semmit sem kételkedett,
hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül
kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban,
melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a
moraj egész éjfélig tartott.
Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától
kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s
mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött
felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy
mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik
szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok,
kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a
város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon
butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“
A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen
szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi
butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék,
felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész
szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy
kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani,
vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be
házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e
szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett
Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly
szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára
esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“
A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi
hiszen Semsz el Nihárt illeti, a rablók tán megelégedtek azzal, hogy
kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa
herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a
chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok
veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett
elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké
lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több
házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól
tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet
sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár
uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza
adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“
Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját
helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között
házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én,
ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten,
soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe
kerűl.“
Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát
kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon
szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért
jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem
késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt,
hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá
említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon
vagy valami biztos helyen vannak.
Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus
szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett
hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele kivánna
szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani,
felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz
is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos
dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen
be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz,
ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem
még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek
kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min
örülni fogsz.“
A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép
kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó
karban most őt illően fogadni.
Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk
tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre,
hol sokkal könnyedebben leszünk.“
Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy
valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában
lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent
folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre
jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez,
beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.
Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig
soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán
átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá
azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s
egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz
embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint
azon embert, a kivel eddig jött.
A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel
kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen
kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn
magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel
vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet
mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az
asztalhoz.
Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte,
nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon.
„Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne
hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy
látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a
fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak
belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“
Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik
tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom
azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt
adni?“
A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal
ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok,
biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki,
azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“
igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást
adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető
figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk
volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket
akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal
lehetsz irántunk.“
A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben is örülvén, hogy a
persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a
zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket,
hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla,
megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok
előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s
köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam
mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom,
hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni,
hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész
szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok,
buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal
véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki
méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam
mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel
elmondani.“
Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit
nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik
körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa
herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az
összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.
A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt
hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét,
„lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa
herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A
gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és
hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily
előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.
Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa
herczeg lábaihoz borulának bocsánatot esdők és erősitők, hogy a
megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk
előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt
adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.
Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá,
„hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része
ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa
ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“
A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen
bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a
persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a
gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához
eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják
elárulni.
A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is
bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek.
Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.
Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő
nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová
lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok,
mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek,
melyből im most jövünk.“
Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a
herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s
minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.
A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak,
a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda,
midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal
eleveztek.
Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és
kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi
ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt
a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond
„legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes
emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s
most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék,
kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden
kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák
és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a
mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.
Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve
a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan
szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony?
s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“
Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni.
Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s
alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és
udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát
hozzanak.
Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa
herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert
rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két
sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni,
melyben a férfi ül vala.
A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól
kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s
egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a kisérők
csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a
gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az
őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak,
hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják
állitani.
Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették
védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf
testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök,
hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék,
elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten,
hogy alig állhattak.
A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen
eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás
legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához
ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott,
hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és
kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte
őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.
A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem
illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs
most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen
ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza,
kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az
ájulás nem tartott tovább.
De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása,
hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak
is, kik őt kérdezék és vigasztalák.
Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus
bucsút veve; fejével inte neki és kezét nyujtá, s látván, hogy ez az
ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy
az ezüstöt vegye és vigye el házához.
Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon
ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy
még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már
eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a
cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett.
Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék,
hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott.
A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet
álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen
elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván
erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.
Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje
méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik
barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete.
Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy
asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára
ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy
visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely,
a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly
igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben
szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik
történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az
emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése
volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a
kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus
tehát meg nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben
gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden
tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.
A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket
nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott
kaland után ismét találkoznak.
A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép
menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta,
Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő
vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget
tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a
mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a
mire már előbb megkértelek.“
„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal,
a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf
őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár
ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is
mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a
lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa
herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy
fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához
jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála
töltöttük.
Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a
palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint
belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két
boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak,
minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani
nekik, hogy a kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd
utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok
megelégedtek.
Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a
hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely
a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a
folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő
asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.
Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló
nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot
megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság.
Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot
felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt,
kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.
Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s
valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A
mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát –
menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának,
kik ide elkisérék.
A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt
mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem
ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s
az ajtót bezártam.
Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt
bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban
fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.
A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására
bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és
mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony azonban
minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő
buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni
és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés
bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza.
Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne
valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert
mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, –
esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által
menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen
felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég,
vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle
tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell
élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“
Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet.
Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha
viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg
fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod
kérésemre.
„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes
szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte,
megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám,
azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek
elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a
helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem,
őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit
a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a
nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.
Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én azt mondám: tánczosné.
Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.
A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak
engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani
kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek.
Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“
Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te
valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat
vallád, nem lehetsz.“
A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s
csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban
mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.
„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb
tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő
e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van;
magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt
teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi
bántodástok.“