noha a persa herczeget egyébként nem ismeré, csak hogy némely
drágaságokat adott el neki, mégis hozzá mene. Egyik cselédéhez
fordulván, kéré, jelentse be uránál, mivel valami igen fontos tárgyban
akar vele szólani.
Az inas nemsokára visszajöve, a drágakőárúst a herczeg szobájába vezeté,
ki a szofán félig ledőlve feküdt, fejét egy vánkosra támasztván.
Emlékezvén, hogy valahol látta, fölkele elfogadására, és üdvözlé s
minekutána megkinálta volna, hogy üljön le, kérdezé, lehet-e valamiben
szolgálatjára, vagy talán valami ujságot hozott neki, mely őtet érdekli.
„Herczeg, – felele neki a drágakőárús, – noha nincs szerencsém tőled
közelebbről ismertetni, mégis azon kivánság, hogy szolgálatodra való
készségemet kimutassam, oly bátorrá tett, hogy hozzád jövék, egy ujságot
közölnöm veled, mely téged illet; reménylem meg fogod bocsátani
vakmerőségemet jó szándékomért.“
Ezen bevezetés után a drágakőárús a dologra tért, s igy szóla: „Herczeg!
van szerencsém jelenteni, hogy természetünk megegyezése s némely közös
dolgaink engemet Ebn Thaherrel szoros barátságba kötöttek. Tudom, hogy
őt ismered s hogy ő mindeddig minden tehetsége szerint iparkodott neked
szolgálni; ezt magától értettem, mert soha sem volt titka előttem. Most
épen boltja előtt menék el, s igen csodálkoztam, hogy azt becsukva
látám. Egyik szomszédjához fordulék, s kérdezém annak okát; s ez azt
felelé, hogy Ebn Thaher már két nap előtt bucsut veve tőle s többi
szomszédjaitól, s Balsorában ajánlá nekik szolgálatait, hová, a mint
mondá, bizonyos igen fontos dolog végett utazott. E felelettel nem
érhetém be, s iránta való részvételem arra határozott, hogy ide jőjek, s
téged kérdjelek, nem tudsz-e valamit közelebbről ily hirtelen elutazása
felől.“
E beszédre, melyet a drágakőárús azért forditott igy, hogy könnyebben
czélt érjen, a herczeg elváltozék szinében, s a drágakőárúsra oly
arczczal nézett, mely eléggé értésére adá, mennyire megszomorodott ez
ujságon.
„Váratlanul lepett meg, a mit mondsz, – felele neki; – nem érhetett
volna nagyobb szerencsétlenség. Igenis, – kiálta könyező szemekkel, –
végem van, ha igaz, a mit szólsz! Ebn Thaher, ki egész vigasztalásom
volt, kire épitém minden reményeimet, elhágy! ily kemény csapás után nem
is gondolhatok tovább az életre.“
A drágakőárús eleget hallott, hogy a herczeg forró szenvedélyéről,
melyet Ebn Thaher emlitett előtte, meggyőződjék. „A csupa barátság, –
monda magában, – nem ezen nyelven szól; csak a szerelem képes ily
érzelmeket gerjeszteni.“
A herczeg néhány pillanatig a legszomorubb gondolatokba merült. Végre
fölemelé fejét, s monda egyik cselédének: „Eredj Ebn Thaher házához,
tudakozódjál cselédeinél, valósággal Balsorába utazott-e? Szaladj, s jőj
szaporán a válaszszal.“
Az inas visszajöveteléig a drágakőárús a herczegnek közönyös dolgokról
kezde beszélgetni; de ez nem ügyele reá; halálos nyugtalanság zsákmánya
leve. Majd nem hihette, hogy Ebn Thaher elutazott volna; majd nem is
kételkedék benne, ha azon előterjesztésekre gondola, melyeket ezen
biztosa utolsó látogatásakor tett neki, s azon neheztelésére, melylyel
elhagyá.
Végre visszajöve a herczeg inasa s jelenté, hogy Ebn Thaher egyik
cselédével szólott, ki őt bizonyossá tette, hogy nincs Bagdádban, hanem
már két nap előtt Balsorába utazott. „Midőn Ebn Thaher házából kijöttem,
– monda az inas, – egy csinos rabnő jöve felém, s kérdezvén, nincs-e
szerencsém szolgálatodban lenni, azt mondá, hogy veled akar szólni, s
kért, hogy hozzam el magammal. Az előszobában van, s ugy vélem, hogy
valami főrendü személytől hozott neked levelet.“
A herczeg azonnal parancsolá, hogy bocsássák be; nem kétlé, hogy Semsz
el Nihár biztos rabnője lesz; s valóban az vala. A drágakőárús is
megismeré, mivel néhányszor látta Ebn Thahernél, s ez megmondá neki,
hogy kicsoda. Nem jöhetett volna alkalmasabb időben, hogy a herczeg
kétségbeesését meggátolja. Üdvözlé őket.
A persa herczeg viszonzá Semsz el Nihár biztosnéja üdvözlését. A
drágakőárús, beléptekor azonnal fölkele, hogy félremenjen, hogy ezek
ketten tartózkodás nélkül beszélgethessenek. Minekutána egy ideig
beszélgetett volna a herczeggel, bucsut veve s kimene. Ez egyszerre
egészen megváltozott: szemei ragyogóbbak s arcza vidámabb volt, mint
előbb, melyből a drágakőárús megismeré, hogy a jó rabnő neki kedvező
hirt hozott szerelméről.
A drágakőárús ismét leülvén a herczegnél, monda neki mosolygva: „A mint
látom, herczeg, fontos dolgod van a chalyf palotájában.“
A persa herczeg igen elbámulván s megháborodván e megszólitásra, felele
a drágakőárúsnak: „Miből gondolod, hogy fontos dolgom van a chalyf
palotájában?“ – „Ezen rabnőről gondolom, ki most ment ki.“ – „S mit
gondolsz, kié ezen rabnő?“ kérdé tovább a herczeg. – „Semsz el Niháré, a
chalyf kedvencznéjeé, – felele a drágakőárús. – Ismerem e rabnőt, –
folytatá tovább, – sőt asszonyát is, ki néhányszor azon tisztességet
tevé, hogy meglátogatott s drágaságokat vásárlott tőlem. Többet is
tudok; azt, hogy Semsz el Nihárnak semmi titka sincs ezen rabnő előtt,
kit néhány nap óta, a mit látszik, igen bátortalanul látok az utczán
jönni s menni. Képzelem, hogy asszonyának valami fontos dolgát érdekli.“
A drágakőárúsnak ezen szavai igen megzavarák a persa herczeget. „Nem
fogna igy szólni hozzám, – monda magában, – ha nem gyanakodnék, vagy
inkább ha nem tudná titkomat.“ Hallgata néhány pillanatig, habozván,
miképen viselje magát. Végre megszólamlék, ezt mondván a drágakőárúsnak:
„Oly dolgokat beszélsz, melyekből azt kell vélnem, hogy még többet
tudsz, mint mondasz. Nagyon fontos nyugalmamra nézve teljes
világosságban lennem irántad: kényszeritlek azért, hogy ne
tartózkodjál.“
A drágakőárús, ki nem kivánt egyebet, pontos tudósitást tett előtte Ebn
Thaherrel volt beszélgetéséről. Ez által tudtára adá, hogy értesitve van
Semsz el Nihárral való viszonyáról; s nem feledé el megmondani, hogy Ebn
Thaher azon veszedelemtől féltében, melyben mint biztos lebegett, tökélé
el magát Balsorába vonulni és ott maradni, mig a tőle rettegett zivatar
eloszlandik. „S ezt teljesité is, – ezt veté hozzá a drágakőárús, –
csodálkozom, hogy elhatározhatá magát téged oly állapotodban, mint
előttem leirá, elhagyni. A mi engem illet, megvallom herczeg, meghatott
a rajtad való szánakozás. Azért jövök, hogy szolgálataimat ajánljam; s
ha méltóztatol azokat elfogadni, kötelezem magamat, hogy szintoly
hűséget mutatok, mint Ebn Thaher. Azonfölül több állhatatosságot igérek:
kész vagyok érted becsületemet s életemet is föláldozni; s hogy ne
kételkedjél őszinteségemben, esküszöm vallásunk legfőbb szentségeire,
hogy titkodat sértetlenül meg fogom őrizni. Légy tehát meggyőződve
herczeg, hogy bennem föltalálod a barátot, kit elvesztettél.“
E beszéd megnyugtatá a herczeget, s vigasztalá Ebn Thaher eltávozásán.
„Nagyon örvendek, – monda a drágakőárusnak, – hogy általad kipótoltatik
veszteségem. Nem birom eléggé kifejezni háládatosságomat.“ – Ah, – ezt
veté hozzá, következő verseket mondván:
„Ah, ha azt állítanám is, hogy ez elválást békével szenvedem, könyeim, s
fohászaim meghazudtolnának.
Most már valóban nem tudom, könyeim, melyek szünet nélkül folynak,
kedvesem távolléte, vagy barátom elválása miatt özönlenek-e?
Szemem folyvást könyben lábad, a távol kedvesért, s az elvált barátért.
Kérem istent, jutalmazza meg nemes lelkedet, s örömmel fogadom
barátságos ajánlásodat. Hihetnéd-e, hogy Semsz el Nihár biztosnéja épen
rólad beszélt velem? Azt állítja, hogy te tanácsoltad Ebn Thahernek,
hogy Bagdádból eltávozzék. Ezek voltak utolsó szavai elmenetelekor s
erősen meggyőződve látszott lenni felőle. De méltatlanságot tesznek
veled s a szerint, a mit nekem mondottál, nem kétlem, hogy csalatkozik.“
„Herczeg, – felele neki a drágakőárus, – szerencsém volt hű jelentést
tenni előtted Ebn Thaherrel volt beszélgetésemről. Való, midőn azt
nyilatkoztatá, hogy Balsorába akar elvonulni, nem gáncsoltam szándékát,
hanem okos és előrelató embernek neveztem: de ez ne tartóztasson attól,
hogy bizodalmadat nekem ajándékozd; ajánlom magamat, hogy minden
kigondolható buzgósággal foglak szolgálni. S habár nem használnád is, ez
nem fog engem tartóztatni titkodnak oly szentül megőrzésétől, a mint
magamat hittel köteleztem.“ – „Mondottam már, – felele a herczeg, – hogy
nem hiszek a biztosné szavainak. Buzgósága támasztá benne ez alaptalan
gyanut; bocsáss meg neki, mint én megbocsátok.“
Folytaták még egy ideig beszélgetéseiket, s a legalkalmasabb módokról
tanakodtak, melyek által a herczegnek Semsz el Nihárral összeköttetését
fentartani lehessen. Megegyezének abban, hogy mindeneknek előtte a
biztosnét kell felvilágosítani, ki oly méltatlan gyanut táplál a
drágakőárus iránt. A herczeg vállalá magára, hogy ő az első
találkozáskor kiveszi tévedéséből s kérni fogja, hogy a drágakőárushoz
folyamodjék, hogy ha neki levelet vagy egyéb izenetet hoz asszonyától.
Mert tanácsosnak vélék, hogy az ne járjon oly gyakran a herczeghez,
mivel azáltal alkalmat szolgáltathatna annak fölfödözésére, a mit oly
üdvös vala eltitkolni.
Végre fölkele a drágakőárus s ujolag kérvén a persa herczeget, hogy
egész bizodalmát neki ajándékozza, eltávozék.
Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.
„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint
a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük,
valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg,
hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá
biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint
kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk
kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk,
melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen
váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón
szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül
az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s
higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után
vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“
Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel beszélgete, addig a
biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának
szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet
irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet
figyelmetlenségből elejté s elvesztette.
A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a
rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen
elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez
nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön
összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette
mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a
levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly
jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná,
s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De
beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.
Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, –
azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha
tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni.
Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül
azt meg sem tarthatod.“
Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy
szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el
Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan
lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a
kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad
asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem.
Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak
azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, balesetet
olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt
tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én
javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam
mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak
tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher
elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn
Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet
iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz
velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a
városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s
megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani,
melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is
megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ
egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat
azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár
el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem
fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes
szeretőért feláldozám.“
A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt,
tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett,
csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök –
ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura
találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom
asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“
Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését,
hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek
találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt a
rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a
persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El
ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“
A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént
válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ,
mely ekkép vala irva:
A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.
„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná.
Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely
sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike.
Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek
enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés
rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e
reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam
megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen
akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“
Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét
visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt
asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn
Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“
S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain.
„Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz
el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S
elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen
várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet
könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába
merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, asszonyom, Ebn
Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten
nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más
jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a
mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám
nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett.
Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa
herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi
szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen
megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és
én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy
saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem
hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily
forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem
gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban
megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. –
Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“
A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem
asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg
egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a
chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az
udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár
palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni?
Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe
azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s
egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből
támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy
engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“
A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed
uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek
is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és
szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal
több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben
szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd
általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“
Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár
mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész
testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné,
„jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled
szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád
jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok
benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“
A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus
félelmét, s hozzá jöve.
A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el
Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly
szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget
egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti
azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó
jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt
személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén
ily hamar vigasztal…“
Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan
palotájába visszatért.
A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról
hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak
nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél
engem nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el
Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek
tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő
volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen
reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“
Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett,
megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván
a következő verseket mondá:
„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi
most nekem fáj, bizonyosan sirna.
„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon
csapás ért.“
A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb
részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz
magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud
szerezni.
Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda
tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy
Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást
megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába
nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van
ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott
egész bátorságban lehettek.“
A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész
elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által
egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A
mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van
téve, én áltadom neked magamat egészen.“
Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a
gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.
Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá,
hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral
legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez
iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“
„Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de
meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan,
még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“
„Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik,
tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“
Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a
kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a
gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.
Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé
kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt
a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn
kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a
házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez
elindult.
Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt
azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására
készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes
ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső
utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba
vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.
Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig várakozni. Eljöve mindjárt
az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem
le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban
egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra,
mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd
újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit
egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a
meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.
De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga
horda fel.
A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek.
Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely
hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete,
gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait
s énekele.