Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos
vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik
cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell
rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes
barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.
„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet
ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de
könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el
Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs
többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e
gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban
nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem
lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla
valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s
eltávozék.
Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék.
Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról.
„Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban
voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál
el.“
Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a
rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved
asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket
elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el
Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A
chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a
nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi
megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi
előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet
oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak
kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre
magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy
örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját.
Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván
lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram,
vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál
meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“
– „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom,
hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván
valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet;
vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől.
Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez
éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás
ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort
hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle,
visszatére palotájába.
Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá.
Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem
vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg
ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba
döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem
avval, hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy
Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele
a következő dalt énekelje:
„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs
előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem
távollétedben!
Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te
könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“
Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg,
– kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig
látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat
követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét
megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak
visszaajándékoztatandol.“
E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra
ájultan dőle karjaimba…
Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk.
Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e,
hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem
előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az
életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat
megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének
s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, –
gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az
nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban
kell várnunk szenvedéseink végét.“
Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s
lantjához következő dalt éneklé:
„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked megnyugvást.“ Pedig
hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.
Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden
reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“
De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt
kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az,
egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg
nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta,
kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.
Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába
vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf
parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A
gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál
kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az
erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité
azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt,
megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“
„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért
eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg
szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek
fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében
egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe
dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent
rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani,
mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha
kedvedért még egyszer szólok vele róla.“
Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala
alkalmas oda tüstént visszamenni, mivel szorgos dolgai valának, melyek
reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.
A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, –
kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de
ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted,
buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz,
valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok
miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom,
miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek,
ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni,
hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért
föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz
el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla
hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi
asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel
őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes
tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A
herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon
egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne;
minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló
elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető,
mint ő, képes lehet.
Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté
Ebn Thahert a nála maradásra.
Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje
jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt
mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a
persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher vevé a levelet s visszatére a
herczeghez, a biztos rabnővel együtt…
A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába
lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék
reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi
ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, –
szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja
előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán
parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a
herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt
elfogadja.
Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából
kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az
ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen
nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket,
melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely
visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok,
segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet.
Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat
olvasá:
Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.
„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert
én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől
megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled,
ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna
veled szólani.
Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet
mégis nem hogy enyhítené, sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon
vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s
elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök.
Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem
látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be
boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az
én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának
utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged
is szomorítanak.
Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel
öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak,
s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet
ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz.
Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem
adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan
fognálak birni; s többet mit kivánjak még?
Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely
kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint
mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket
hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül
téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok,
azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más
tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim,
sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek
soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei
annak, a mit irok.
Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény
nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan
gondolat ugy lesujt, hogy meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy
szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az
élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet
legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában;
szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az
ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék
nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg
egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek
mindketten oly sokkal tartozunk.“
A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer
elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna.
Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd
könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt,
a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött
szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt
harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a
biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell
gondolkodnia.
„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely
szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer
kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak,
elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem
illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a
tollat, hogy betüket rajzoljak?“
Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett
tollat, és tintatartót…
A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn
Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az
irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá
felelnie.
Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször
kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.
Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd
el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő
választ adjak.“
Ebn Thaher vevé azt, s olvasá, a mint következik:
A Persa herczeg válasza Semsz El Nihárhoz.
„Halálos búba voltam merülve, midőn leveledet hozák. De mihelyt
megláttam, kimondhatatlan öröm ragadott meg; s a szép kezedtől képzett
vonások látására szemeim ujabb, és élénkebb fényt nyerének, mint a
melyet akkor vesztettek el, midőn a tieid, vágytársam lábainál, oly
hirtelen bezáródtak. Ezen örömre ragadó levél szavai mind meg annyi
fénylő sugarak, melyek elszéleszték a homályt, mely lelkemet éjbe
boritá. Azt hirdetik mennyit szenvedsz, hozzám való szerelmedből; s
egyszersmind azt mondják, hogy te is tudod, mit szenvedek érted, s
vigasztalnak ez által bánatomban. Egyfelül könyözönt hullattatnak velem,
s másfelül oly tüzet szitanak szivemben, mely neki jól esik, s meggátol,
hogy fájdalmamban lelkemet kiadjam. Kegyetlen elválásunk óta egy
pillantatnyi nyugalmam sem volt. Csupán leveled hozott kinomra egy kis
enyhűletet. Egészen annak vétele pillantatáig komor hallgatásban
veszteglettem: ez adta vissza nyelvemet. Mély bánatba voltam temetve: ez
oly örömmel élesztett föl, mely azonnal kitündöklék szemeimből, s
arczomon. De meglepetésem egy oly kegymutatás által, melyet még meg nem
érdemlettem, oly nagy vala, hogy nem tudtam mivel kezdjem érte való
hálám kijelentését. Végre, minekutána azt, mint kegyednek drága zálogát,
összecsókoltam volna, elolvastam, s ujra elolvastam s boldogságom
nagyságában egészen elkábultam. Bizonyságot kivánsz arról, hogy mindenha
foglak szeretni. Ah, ha nem szeretnélek is oly teljesen, a mint
szeretlek, ily sok bizonyitások után, melyeket ritka szerelmedről adtál,
még sem állhatnám meg, hogy ne imádjalak. Igen is szeretlek kedves drága
lelkem, s dicsőségemnek fogom tartani életem fogytáig égnem azon tüzben,
melyet szivemben gyujtottál. Soha sem fogom panaszlani azon forró
lángot, melylyel attól emésztetni érzem magamat; s bár mi sajnosak
legyenek is a szenvedések, melyeket nekem távolléted okoz, még is
állhatatosan fogom azokat viselni azon reményben, hogy egykor viszont
megláthatlak. Adná isten, hogy az még ma történnék, s ezen levelem
küldése helyett szabad volna magamnak menni, s bizonyossá tennem a
felől, hogy meghalok érted való szerelmemben. Könyeim gátolnak többet
mondanom. Élj boldogúl!“
Ebn Thaher nem olvashatá ez utósó sorokat a nélkül, hogy maga is sirjon.
Visszaadá a persa herczegnek a levelet, s bizonyossá tevé, hogy semmit
sem tud rajta igazitani. A herczeg összehajtá, s bepecsételvén, monda
Semsz el Nihár biztosnéjának, ki egy kissé távol állott: „Kérlek, jer
közelebb: itt van válaszom kedves szerettem asszonyod levelére. Kérlek
add kezéhez, s köszöntsd tőlem.“
A rabnő fogá a levelet s eltávozék Ebn Thaherrel…
Minekutána egy darabig ment volna Ebn Thaher a biztos rabnővel, elhagyá
őt, s haza tére, hol mély gondolatokba sülyedt a titkos szerelmi
történeten, melybe szerencsétlenségre magát keveredve látá. Meggondolá,
hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár, bármennyire kellett volna is
iparkodniok egyetértésök elrejtésén, magokat sokkal kevesebb mérsékkel
viselék, hogysem az sokáig titokban fogott volna maradhatni. Ebből
mindazon következéseket voná, melyeket egy józan eszű embernek
következtetnie kellett.
„Ha Semsz el Nihár, – monda magában, – közrendü asszony volna, örömest
megtennék mindent, hogy szeretőjével boldoggá tegyem: de ő a chalyf
kedvencze, és senki sem bátorkodhatik büntetlenül annak tetszeni, kit ő
szeret. Haragja tüstént Semsz el Nihárra fog esni; ez a herczeg életébe
fog kerülni, s engemet is elnyel az ő szerencsétlensége. Pedig nekem
becsületem, háznépem és vagyonomról kell gondoskodnom; azért is, mivel
még tehetem, meg kell magamat szabadítanom e nagy veszedelemtől.“
Egész napon ezen gondolatokkal tünődött. Másnap reggel elmene a persa
herczeghez oly szándékkal, hogy még egy utolsó próbát tegyen, hogy
szenvedélye meggyőzésére birhassa. Ujra elébe terjeszté, a mit már oly
sokszor sikeretlenül cselekedék, hogy sokkal jobban tenne, ha minden
erejét összeszedné Semsz el Nihárhoz való hajlandósága elfojtására, mint
hogy magát attól el hagyja ragadtatni; hogy e hajlandóság annál
veszedelmesebb, mennél hatalmasabb vágytársa. „Egy szóval uram, – ezt
veté hozzá, – ha tanácsomat akarod követni, csak arról gondoskodjál,
hogy szerelmedet meggyőzd. Különben magadat Semsz el Nihárral együtt el
fogod veszteni, kinek élete drágábbnak kell lenni előtted a magadénál. E
tanácsot mint barátod adom, s egykor meg fogod köszönni.“
A herczeg Ebn Thahert elég nyugtalanúl hallgatá. Mégis ki hagyá
beszélni; de akkor megszólalván, ezt mondá neki: „Hiszed-e igazán Ebn
Thaher, hogy megszünhetem Semsz el Nihárt szeretni, ki engem oly forrón
szeret? Ő nem retteg éltét veszedelmezni érettem: s te azt kivánod, hogy
én a magaméról gondoskodjam. Nem, bármi veszedelem találjon is, végső
leheletemig fogom őt szeretni.“
Ebn Thaher megbántatván a herczeg makacssága által, boszúsan hagyá el
őt, haza mene, s folytatá tegnapi elmélkedéseit, komolyan fontolgatván,
mire tökélje magát. Eközben egy drágakőárus, egyik legbiztosabb barátjai
közül, látogatására mene. Ezen drágakőárus észrevevé, hogy Semsz el
Nihár biztosnéja gyakrabban jár Ebn Thaherhez, mint különben szokott, és
hogy Ebn Thaher majd mindig a persa herczegnél van, kinek betegségét
egész világ tudta, noha okát senki sem ismeré: mind ez gyanut támaszta
benne. Mivel most Ebn Thahert így gondolatokba merülve találá,
elképzelé, hogy valami fontos dolog foglalatoskodtatja; s megerősödvén
véleményében, kérdezé, mit keres nála Semsz el Nihár biztos rabnője? Ebn
Thaher megütközvén e kérdésen, ki akará kerülni, s azt mondá, hogy
valami csekélység miatt jár hozzá. „Nem beszélsz velem őszintén, –
felele a drágakőárús, – s épen tettetéseddel győzesz meg a felől, hogy
azon csekélység sokkal fontosabb, mint először hittem.“
Látván Ebn Thaher, hogy biztosa így sürgeti, e vallomást tevé neki:
„Igaz, hogy ezen dolog a legnagyobb fontosságu. Szándékoztam azt
titokban tartani; de mivel tudom, mely részt veszesz mindenben, a mi
engem illet, inkább felfödözöm előtted, mintsem olyat higyj, a mi nem
igaz. Nem ajánlom a hallgatást; meg fogod érteni magából a dologból,
mily szükséges legyen azt titokban tartani.“
Ezen bevezetés után elbeszélé neki a persa herczeg és Semsz el Nihár
szerelmök történetét. „Tudod, – ezt veté hozzá, – mely tekintélyben
vagyok az udvarnál, s a városban a legnagyobb uraknál s a legfőbb
asszonyoknál. Mily gyalázat lenne reám nézve, ha ezen vakmerő
szerelemtörténet felfödöztetnék! De mit mondok? Nem lennék-e elveszve
minden enyéimmel együtt? Ez az, a mi engem oly gondokba ejt: de már
eltökéltem magamat. – Nekem is tartoznak, s én is tartozom: tüstént
elmegyek, hogy hitelezőimet kielegítsem, s adósságaimat beszedjem; s
mihelyt minden vagyonomat bátorságba teszem, Balsorába vonulok, s
mindaddig ott maradok, míg a vész, melyet előre látok, elmulik; Semsz el
Nihár s a persa herczeg iránt való barátságomból szivesen sajnálom, ha
valami gonosz talál velök történni; kérem istent, láttassa velök által a
veszedelmet, melyre magukat kiteszik, s vegye őket ótalmába: de ha úgy
akarja balsorsuk, hogy szerelmök a chalyfnak hirül essék, legalább én
ment leszek haragjától; mert nem tartom őket oly gonoszoknak, hogy engem
is szerencsétlenségökbe keverjenek. A legnagyobb hálátlanság volna
tőlök, ha ez történnék; rosz jutalma lenne szolgálataimnak, melyeket
nekik tettem, s jó tanácsaimnak, melyeket kivált a persa herczegnek
adtam. Ez még megmenthetné magát, s szerelmesét is, az örvényből, ha
akarná. Csak Bagdádot kellene elhagynia, ugy mint én, s a távollét
lassanként elfelejtetné vele szenvedélyét, mely ellenben mindaddig
nevekedni fog, míg abban megátalkodik, hogy e városban maradjon.“
A drágakőárús a legnagyobb bámulással hallgatá Ebn Thaher tudósítását.
„A mit beszélsz, – monda erre, – oly igen fontos, hogy meg nem foghatom,
miképen adhatták magokat oda Semsz el Nihár és a persa herczeg ily heves
szerelemnek. Bármi hajlandóság vonzza is őket egymáshoz, mégis ahelyett,
hogy ennek puhán engedjenek, ellene kellett volna állniok, s eszöknek
jobb hasznát venniök. Hogyan ámíthaták magokat egyetértésök veszedelmes
következései felől? Beh sajnálatra méltó elvakulások! Én is, mint te,
előrelátom annak minden következéseit. De te okos és előlátó ember vagy,
s javalom szándékodat. Csupán ez által kerülheted ki a szomoru
történeteket, melyektől félhetnél.“
Ezen beszélgetés után fölkele a drágakőárus, és bucsút veve Ebn
Thahertől.
„Minekelőtte a drágakőárus eltávozott volna, nem mulasztá el Ebn Thaher
őt barátságukra kérni, hogy senkinek se szóljon mindazok felől, melyeket
vele közlött.“ „Légy egészen nyugodt irántam, – felele a drágakőárus,
életem veszedelmével is megőrzöm titkodat.“
Két nap mulva ezen beszélgetés után a drágakőárús Ebn Thaher boltja
előtt mene el; s azt becsukva látván, nem kételkedék, hogy szándékát,
melyről vele szólott, teljesitette. Hogy bizonyos legyen benne, kérdeze
egy szomszédot, nem tudja-e, miért nincs nyitva a bolt. A szomszéd azt
felelé, hogy nem tud egyebet, mint hogy Ebn Thaher utra indult. A
drágakőárús nem akart többet tudni, azonnal a persa herczeg juta eszébe.
„Boldogtalan herczeg, – monda magában, – mely fájdalmat fog neked ez
ujság okozni! Minő közbenjárás által fogod Semsz el Nihárral való
összeköttetésedet fentarthatni? Sajnállak, s én fogom ezen félénk
biztosod veszteségét kipótolni.“