bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben
olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem
foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség
kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod
asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! –
felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e
boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit
vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt
tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“
Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból
szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább
hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s
nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be,
asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a
legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért.
Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is
nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s
hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök
egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb
szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az
asztalt fölszedték, egy ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele
vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz
nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele
drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a
perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.
Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá
ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind
elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő
szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:
„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá
kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.
Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s
kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.
Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy
mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“
Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s
kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de
minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő
kisére húrjátékával:
„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt
valaha szeme a pohara, mint nekem?
Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy
énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.
Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét
s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot
fogván, következő verseket éneklé helyette:
„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében
dühödik.
Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt
özönlenek könyei.“
Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly
szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a
perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha
meg lett volna varázsolva.
E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának:
„Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel
együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“
Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának
szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett
volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy
sohajtással…
Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta
volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf
két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira
rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni,
hogy vezesse be őket.
Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a
festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s
Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna,
kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta
is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban
hánykódtak, míg magok valának.
Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket,
melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt
ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a
mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá a biztos
rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.
Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon
öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel.
Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki,
melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s
Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez
igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt
bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül.
Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről
tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy
te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy
nálad lehessen.“
Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a
chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét
fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának,
hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait
teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető
tisztelettel fogadni.“
Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen
szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására
készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el:
„Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit.
Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé
türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“
Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon
szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget
előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite
hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még
inkább nevelte.
„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom azt jelenteni jösz, hogy el
kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog
annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted
elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága
szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh
boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze
hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak
ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel,
hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény
kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit
egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem
gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe
juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek
azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben
látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb
kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják.
Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg,
mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s
sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki;
de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott
vele, megnémitották nyelvét.
Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából,
kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos
rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el
Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod,
hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen
ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a
biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a
kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha az éjjel legsűrübb sötétét
terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy
bátorságban mehessenek haza.
E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván
neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.
Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté,
melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok
zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől
sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“
Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn
Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak.
Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn
semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak,
vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.
Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által
megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni,
honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi
fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb
herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy
öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam.
Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második
tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.
Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve,
kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s
függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva.
Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt
megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz
borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus
szemeid tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom
keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem
fogna vele ellenkezni.“
A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom,
– monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily
soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s
untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst
thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle
elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju
rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben
elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban
éldelhesse.
Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet
számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De
észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé
okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla,
azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly
fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.
„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád
értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb
nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“
De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón
hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei
elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy
ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is
lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk
türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz,
mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily
pompa!“
A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes tüneményeken, melyek
Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra
voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté.
„Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem
volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat
ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen
tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a
chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben
meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas
vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az
én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a
világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat
okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége
van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó
szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá,
s figyelmét magára voná.
A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához
énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon
szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el
Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle
szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez
egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn
Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem
állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt
székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei
hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher
a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de
a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon
keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál
kiterülve. Erről ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz
el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely
azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté.
Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn
Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz
el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja
hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy
kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“
– „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely
egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban
van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt
veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.
Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére.
„Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy
mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát
magadat, és fussunk el szaporán.“
A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és
a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas
ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy
kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné
tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite
hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s
a biztos rabnő a csatorna partján marada.
A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota
felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:
„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom,
mely szivemben dühösködik.
Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó
tőle!
Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal
bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot,
melyre lobbant irántad!…“
Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője
a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré,
mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök,
elbucsuzék tőlök, s visszafordula.
A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher
vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra
érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom
tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely
sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy
az őrök megfognának.“
Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem
járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja
lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja
nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn
Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem
nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát,
s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit
itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat
ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig
emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka,
hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen
ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve;
azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed
velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“
Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá őket, s a persa
herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher
felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán
nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak
nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik,
hogy lefekhessenek.
Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele
szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a
chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván,
hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos
aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt
volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától
elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát
elvégezze.
Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy
mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly
fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni,
Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne
aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt
azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint
parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a
herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy,
mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy
jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“
Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie,
elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s
beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből
kiszabaditá.
A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy
parancsolatot vegyenek tőle; nemsokára több barátjai is meglátogaták
ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét
mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket,
melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy
kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn
Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő
napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s
hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a
tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a
helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra
roszabbulni látszott.
Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy
haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn
egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos
légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem
Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, –
kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám
nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem
használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a
sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a
herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.
A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt
nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni,
kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat.
Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el
Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A
bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket
ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre
vetsz.“ – „Uram, – felele neki Ebn Thaher, – reménylheted, hogy
ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül
eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom,
nem mulasztom el azonnal veled közölni.“
Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol
Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő
napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem
engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse.
Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s
néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája
okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá,
mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére
adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki
nem találhatják.
A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga
maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem
látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást
erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja
iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely
rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem
foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire
terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem
űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek,
ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről?
láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“
Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e
szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket
mondá:
„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb fokra hágott; ekkor,
fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.
De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a
szaladásban lett volna üdvöm.
Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek,
mégis sokkal több.“