Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü
ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli
embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve
szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte
becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen
gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök
lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket
választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.
Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű
tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség
gyülhelye.
De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit
többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra
lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa
királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a
muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek
öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden
ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete
karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember
mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s
válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; szavának
hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották.
Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel
gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem
állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon
gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen
dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn
Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik
nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.
Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy,
fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék,
s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon
keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy
ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu
igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt
észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos
ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása,
belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb
tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet
mutatván ki neki.
A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága
kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből
való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s
azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt,
megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg
végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát,
s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy
ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a
herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé.
„Uram, – szóla hozzá nyájas arczczal, – kérlek ülj le.“
A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei
folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes
mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit
lehete reá alkalmazni:
„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb
vigasztalással;
Mert hozzá nem lehet fölemelkedni, s ő nem szállhat le hozzád.“
Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen
fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan
szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg
nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju
urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi
vérségü herczeg.“
A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen
szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé
ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom –
felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország
meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat
a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy
ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté
hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el
őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy
dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik
fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen
megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“
Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy
érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, –
isten mentsen meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig
törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“
Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén
neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett
volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…
A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré
őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit
mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.
Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni
kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te
szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled
most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra
törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, –
ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s
nem hagy nekik időt az eszméletre?“
„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a
chalyfnak első kedvencznéje.“
„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap
felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az
igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá
nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak
tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“
Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly
szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak
arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el
Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig
fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy
nem áll hatalmamban megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát
szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának
lennem, kire valaha nap sütött.“
Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez
haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa,
s vele tartalék nélkül mulathasson.
Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai
közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt
izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.
A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa
herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf
kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket
együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz
el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret
benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“
Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele,
és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A
herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással
össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a
kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a
rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz
el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva.
Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.
A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett
által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen
hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A
lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a
házieszközök, az épitő mesterség ékességei, bámulásra ragadó szépségüek
s gazdagok valának.
Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő
egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel,
melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.
Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon
szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak
tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn
készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel
töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy
arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s
ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen
erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s
két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s
arczukat megnedvesiték.
Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s
kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még
nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala,
alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok
fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott
képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen
egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett
rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos
tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis
szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más
becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az
oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként
ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének.
Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták
elannyira, hogy ha az ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a
terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás
körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által
határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s
melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel
hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak
felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos
fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár
zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a
légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.
A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél.
Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra
fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast,
melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn
Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly
szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak
tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még
avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot
pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől,
mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel
kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.
Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat
lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának,
melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt
körülvéve.
A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt
beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy
gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit.
Én részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb;
de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el
Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom,
hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs
kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam
kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e
pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“
Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná
isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés
sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé,
ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön
palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy
ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől,
kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul
uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s
akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a
nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne
küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz
tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint
látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“
Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki
az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken
játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy
bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde
egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó
szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:
„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben,
uralkodjál fölöttem tetszésed szerint;
„S hűtsed közelitéseddel szivem lángjait, melyet távozásod megemészt.
„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint
kinos halálomat!“
Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy
megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá
magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, –
kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való
tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat
velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen
kifejezni.“
Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még
következő verseket mondá:
„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a
szerelem.
„Szivemben, és keblemben oly láng dühödik, mely őrültté teszen.
„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem
hagyhatom el.“
A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel
ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta.
Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s
mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes
fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“
Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa
herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.
Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén,
hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal
emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos
távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél
a fák mögé vonták magokat.
Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött
hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s
mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.
Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher
figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.
Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az
ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s
gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig
megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…
Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által,
mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva;
ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb
és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és
rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind
ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly
felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely
fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely
számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá,
csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt
megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik,
mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka
kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani,
bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok
magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar
hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e
gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e
zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, hogy ide
vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla
tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s
csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.
„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn
azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen
azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet
kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell
attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned
azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad,
megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát
megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte
megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem
ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem
istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá
tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha
többé ki nem szabadulhatsz.“
Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék.
Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a
persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven
beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint
szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el
Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban,
hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről,
magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla
szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy
közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén
a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló
ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, hogy a
székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy
félkört képzének.
Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére
mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk
egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:
„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal
viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha
akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha
egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért
bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“
Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván
magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem
tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő
legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki:
„Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet
kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes
szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.
Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik
nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle,
mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel
felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.
Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös
hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani,
egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem
ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete.
Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket,
s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak
volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák;
ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu
vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.
Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala,
hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé
hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők
asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz
következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár
őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…
Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő
lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy
mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked
tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a
legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna.
Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám,
ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“
Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele
és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.
Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy
kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla
hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel
szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint
a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is
érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a
magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer
szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az
ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom,
– felele a perzsa herczeg, – a világon a legnagyobb igazságtalanságot
tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél
is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s
még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok,
gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E
szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem
tartóztathatá a magáéit.