lépe és megszólamlék: „Atyámfia, – monda ő, – ne csodálkozzál, hogy
bennünket látsz; mi ezen tájt lakjuk, mely előtted fekszik, s azért
jöttünk ide ma, hogy ezen a szomszéd hegyekből jövő folyamnak vizét, kis
csatornákon mezőinkre vezetvén, azokat vele megöntözzük. Láttuk, hogy
úsz le valami a vizen; s hirtelen oda szaladtunk, hogy meglátnók, mi az,
s mihelyt észrevettük, hogy talp, egy közülünk azonnal a vizbe ugrék;
neki úszott, s kihozta. Mi azonnal megállitottuk, s megkötöttük a mint
látod, s vártuk fölébredésedet. Kérünk beszéld el történetedet, melynek
igen különösnek kell lenni. Mondd el, hogy merészlettél e vizre
ereszkedni, s honnan jősz.“ Kértem őket, hogy mindeneknek előtte adjanak
ennem, s megigérém nekik, hogy azután ki fogom elégiteni újságvágyokat.
„Többféle ételt raktak előmbe, s minekutána éhségemet elvertem hív
tudositást tettem nekik mindenekről a mik velem történtek, s ugy
tetszék, hogy álmélkodással hallgatának. Midőn beszédemet végeztem,
szólának hozzám a tolmács szájával, ki beszédemet is számokra leforditá:
„Ez egy a legbámulandóbb történetek közűl. Magadnak kell ezt a király
előtt elbeszélned; a dolog sokkal rendkivülibb, hogy sem azt neki más
egyéb s nem az beszélhetné el, kivel történt.“ Felelém nekik, hogy kész
vagyok kivánságokat teljesiteni.
„A feketék azonnal egy lóért küldének, melyet nem sokára előhoztak.
Fölültetének reá, s mig egy részök elöttem ment, hogy utat mutasson, a
többi legerősebbek, a talpat minden rajta levő csomókkal egyetemben
vállaikra rakák s ugy követének.
„Mindnyájan Serendyb városba mentünk; mert ezen szigeten valék. A
feketék bemutatának királyoknak. Közeliték a thronushoz melyen üle,
üdvözlöttem, miként az indus királyokat szokás, azaz leborultam
lábaihoz, és megcsókoltam a földet. A fejedelem parancsolá, keljek föl,
s igen kegyes módon közelebb híván, maga mellé ültete. Legelőször is
nevemet tudakozá; felelém neki, hogy Szindbád nevem, de a sok tengeri
utak miatt, melyeket tettem, „a hajózó“ melléknévvel neveznek, s hogy
Bagdádi lakos vagyok. „De, – felele ő, – hogyan s mi uton jöttél
birodalmamba?“
„Semmit sem titkoltam el a király előtt, hanem mindent elbeszélék neki,
a mit már előttetek elbeszéltem, s ő azon annyira bámult és örült, hogy
kalandomat arany betükkel föliratni, s az irást országa levéltárába
tétetni parancsolta. Ezután előhozták a talpat, s a csomókat
jelenlétében bontogatták föl. Csodálta az áloéfa és szürke ámbra
sokaságát, de leginkább a rubinokat és smaragdokat; mert ezekhez
hasonlók nem voltak kincstárában.
„Midőn észrevettem, hogy drágaköveimet szemléli, s a legritkábbakat
sorra nagy figyelemmel vizsgálja, leborultam előtte s ezt mondám neki:
„Uram nemcsak személyem áll fölséged szolgálatjára, a talp terhe is a
tied, kérlek méltóztassál vele ugy parancsolni, mint sajátoddal.“ Ő
mosolyogva felele: „Szindbád, én óvakodni fogok, hogy reá ne vágyjam, s
legkisebbet is el ne vegyek tőled abból, a mit isten neked adott. Távol
attól, hogy kincseidet kevesitsem, még inkább szaporítani kivánom
azokat, s nem akarom, hogy birodalmamat adakozásom jelei nélkül hagyjad
el.“ Ezen szavakra való feleletem, a fejdelem boldogságáért való
óhajtások kifejezésében, s kegyének és nagylelküségének magasztalásában
határozódott. Egyik tisztjére bizá, hogy rólam gondoskodjék, s embereket
rendele, kik az ő költségére köröttem szolgáljanak. Ezen tisztviselő
híven teljesité ura parancsait, s mind azon csomókat, melyekkel a talp
meg volt rakva, azon lakba hordatá, melybe engemet szállitott.
„Naponkint bizonyos órában a királyhoz mentem, hogy nála udvaroljak, s a
többi időt a városnak s a mi benne figyelmemre legméltóbbnak tetszék,
annak látására forditottam.
„Serendyb sziget épen az egyenlitő alatt fekszik, azért is rajta nap és
éj egész esztendőn által mindig egyenlő t. i. tizenkét óra hosszaságú.
Széle s hossza nyolczvan parazáng. A főváros egy szép völgynek legvégén
fekszik, melyet egy nagy hegy képez, mely a sziget közepette áll, s
alkalmasint legmagasabb az egész földön. Valóban a tengerre három napi
távolságról meglátszik. Találni ottan rubinokat, s több nemű ásványokat,
s jobbára minden sziklák egy érczded kőből állanak, melyet a drágakövek
metszésére szoktak használni. Vannak ottan mindenféle növények és fák
is, kiváltképen czedrusok, és kókuspálmák. A sziget partjai mellett s a
folyamok torkolatjainál gyöngyöt halásznak, s néhány völgyei gyémántot
adnak. Bucsujárást tettem a hegyen azon helyre a hová Ádám a
paradicsomból lett kiüzetése után számkivettetett, s kandiságból
fölmásztam a tetejére is.
„Midőn a városba visszaérkeztem, könyörögtem a királynak engedelméért,
hogy hazámba térhessek, a mit igen tisztességes és kegyes módon meg is
engedett. Kényszeritett kincstárából gazdag ajándékot elfogadnom; s
midőn tőle bucsut vettem, egy még sokkal nevezetesebbet bizott reám egy
levéllel együtt, az igaz hitűek uralkodója, a mi határtalan urunk s
Chalyfunk Harun Arresyd számára, s monda: „Kérlek add által nevemben ez
ajándékot és levelet Harun Arresyd Chalyfnak, s tedd őt bizonyossá
barátságomról.“ Minekelőtte elindultam volna, magához hivatá ezen
fejdelem a hajóskapitányt és kalmárokat, kikkel utaznom kellett, s
megparancsolá nekik, hogy irántam minden kigondolható tekintettel
viseltessenek.
„A ceyloni királynak levele, egy ritkasága miatt igen drága állat sárgás
bőrére volt irva. Ezen levél irásjegyei égszinűek voltak, s következő
volt indus nyelven tartalma:
INDIÁNAK KIRÁLYA, KI ELŐTT EZER ELEFÁNT JÁRDAL, KI OLY PALOTÁBAN LAKOZIK
MELYNEK FÖDELE SZÁZEZER RUBIN FÉNYÉVEL TÜNDÖKÖL, S KINEK KINCSTÁRÁBAN
HUSZ-EZER GYÉMÁNTKORONA VAGYON, HARUN ARRESYD CHALYFNAK.
„Noha az ajándék, melyet küldünk, nem nagy becsü, fogadd el még is, mint
rokon és barát, azon barátság tekintetéből, melylyel szivünkben irántad
viseltetünk, s melynek örömmel adjuk előtted bizonyságát. A tiednek
hasonló érzeteit kérjük, reménylvén, azt megérdemelnünk; minthogy veled
egy rangban vagyunk. Kényszerítünk erre mint rokon. Isten hozzád.“
„Az ajándék e következőkből állott, először volt egy fél lábnyi magas s
egy ujjnyi vastagságu pohár egyes rubinból készülve, igen gömbölyü
együtt fél drachmát nyomó igaz gyöngyökkel kirakva; másodszor egy
kigyóbőr, melynek pikkelyei közönséges arany nagyságuak voltak, s oly
tulajdonsággal biró, hogy a rajta fekvőt a nyavalyától megóvta;
harmadszor ötven ezer drachma legválogatottabb áloéfa, s egy pisztáczia
nagyságu harmincz szem kámfor; mind ezt végre egy gyönyörű rabnő
kisérte, kinek ruhája drágakövekkel volt elborítva.
„A hajó elevezett s hosszu és szerencsés utazás után végre Balsorába
értünk, a honnan én Bagdádba mentem. Oda érkeztemmel legelső dolgom is
az vala, hogy a nekem adott bizományban eljártam.
„Fogám a serendybi király levelét, s elmenék az igazhitüek uralkodójának
kapujához, kisérve a szép rabnőtől, s azon rokonimtól, kik a reám bizott
ajándékokat vivék. Elmondtam mi vezet oda, s azonnal a Chalyf thronusa
elébe bocsáttattam. Leborultam előtte, s egy rövid megszólitás után
általadtam neki a levelet, s az ajándékokat. Midőn elolvasta volna a mit
neki a seredybi király ira, kérdezé, valóban oly gazdag és hatalmas-e
azon fejdelem, mint levelében állitja. Másodszor is földre borulék, s
minekutána ismét fölkeltem volna felelék: „Igazhitüek uralkodója,
bizonyossá tehetem fölségedet, öntapasztalásomnál fogva, hogy ő
kincseit, s hatalmát nem nagyítja. Semmi sem lehet bámulatosabb, mint
palotájának pompája. Ha ezen fejedelem nyilván akar megjelenni,
elefántra készitenek neki thronust, s arra ülvén ugy megyen két sor
között, melyek minisztereiből, kedvenczeiből, s egyéb udvarnokiból
állanak. Előtte, vele elefánton, egy tisztviselő arany láncsát tart
kezében, s a thronus mögött egy másik áll, ki egy arany szobrot hordoz,
melynek hegyére egy fél lábnyi hosszu, s egy ujjnyi vastag smaragd van
alkalmazva. Elől megy egy ezer emberből álló őrsereg aranyba, selyembe
öltözve, s gazdag szerszámu elefántokon lovagolva. Mig a menetel tart,
azon tisztviselő, ki a király előtt az elefánton ül, időről időre fenn
szóval kiáltja:
„Ez a nagy fejdelem, Indiának hatalmas és rettenetes uralkodója, kinek
palotája száz ezer rubinnal van födve, s kinek husz ezer gyémántkoronája
vagyon. Ez a koronás fejedelem, nagyobb mint valaha a nagy Szulimán, a
nagy Maharadzsa voltak.“
„Minekutána e szavakat mondotta, a thronus mögött álló tiszt viszont ezt
kiáltja: „ezen nagy és hatalmas fejdelemnek meg kell halni, meg kell
halni, meg kell halni!“ S most ismét az első tiszt kiáltja:
„Dicsőség és tisztesség annak, ki él, és meg nem hal!“
„Egyébiránt a serendybi király oly igazságos, hogy sem fővárosában, sem
egyébütt birodalmában, nincsenek birók; népei nem szorulnak ezekre;
maguk ismerik s gyakorolják az igazságot, és soha sem távoznak
tisztöktől. S igy az itélőszékek, s birói személyek szükségtelenek
nálok.“
„A Chalyf igen megelégedett beszédemmel.“ „Ezen király bölcsesége, –
monda ő, – kitetszik leveléből: s a szerint, a mit épen mondottál, meg
kell vallani, hogy bölcsesége népeihez, s népei bölcseségéhez méltók.“ E
szavak után elbocsáta gazdag ajándékkal…“
Itt vége volt Szindbád beszédének, s hallgatói, eloszlottak, minekutána
Hindbád ismét száz zecchinót kapott volna. Más napon ismét Szinbádhoz
jöttek, ki nekik hetedik és utósó utját következőleg beszélte el:
A hajózó Szindbád hetedik és utólsó utja.
„Hatodik utamból megtértem után, végképen letettem a gondolatról, hogy
valaha megint meginduljak. Mert azonkivül, hogy már oly kort értem,
melynek nem vala nyugalomnál egyéb szüksége, meg is fogadtam magamnak,
hogy soha többé magamat oly veszedelemre nem teszem ki, melyekbe oly
gyakran jutottam. Nem gondolkodtam tehát egyébről, csak hogy életem
hátralevő részét vigasságban töltsem.
„A mint egykoron számos barátimat vendéglettem meg, bejöve egyik
cselédem jelentvén, hogy a Chalyfnak egy tisztje kiván velem szólni.
Fölkelék az asztaltól s elébe menék. „A Chalyf, – monda ő, – azt bizá
reám, adjam tudtodra, hogy veled szólani kiván“ Követém a tisztet a
palotába, s a fejdelem elébe vezete, kit, lábaihoz borulván,
üdvözlöttem. „Szindbád, – szóla ő hozzám, – szükségem van reád, egy
szolgálatot kell nekem tenned, választ s ajándékot vinned tőlem a
serendybi királyhoz; illő hogy irántam mutatott udvariságát
viszonozzam.“
„A Chalyf parancsa mennykőütés volt reám nézve. „Igaz hitüek uralkodója,
– mondék neki, – kész vagyok fölséged minden parancsait teljesiteni; de
könyörgök alázatosan, méltóztassál meggondolni, hogy a kiállott
hihetetlen nyomoruságok által el vagyok rémitve. Sőt fogadalmat is
tettem, hogy Bagdádot soha el nem hagyom.“ Itt alkalmat vevék minden
kalandjaimról egy hosszu jelentést tenni előtte, melyet türelemmel
hallgata végig. Mihelyt megszüntem beszélni, monda ő: „Ezek valóban igen
rendkivüli történetek; azonban ne tartóztassanak, hogy kedvemért azon
utat melyet javalok, megtegyed. Hiszen csak Serendyb szigetre kell
utaznod, s bizományomat elvégezned. Azután magadon áll minden haladék
nélkül visszatérned. De utaznod kell, mert látod, nem volna illő s
hozzám méltó, azon sziget királya adósának maradnom.“ Látván, hogy a
Chalyf megátalkodott szándékában, késznek jelentém magamat neki
engedelmeskedni. Igen örült rajta, s uti költségre ezer zecchinót adata.
„Kevés napok alatt készen valék az elutazásra, s mihelyt a Chalif
ajándékai, egy ön kezével irott levéllel együtt kezemhez adattak,
elindultam, s utamat Balsorának vevém, s ott hajóra ültem, Utazásom igen
szerencsés vala, és Szerendybbe értem. Ottan közlöttem bizományomat az
országos főtisztekkel, s kértem őket nyerjenek minél előbbi kihallgatást
számomra. Megtevék; nagy tisztességgel a palotába vezetének, s üdvözlém
a királyt, előtte a szokás szerint leborulván.
„A fejedelem tüstént megismert, s különös örömét mutatá
viszontlátásomon. „Isten hozott Szindbád, – monda. – Mondhatom, hogy
elmeneteled óta igen gyakran gondoltam reád. Áldom e napot, melyen
viszont látjuk egymást.“ Megköszöntem nagy kegyét, általadám a Chalyf
levelét és ajándékát, s ő mindeniket nagy megelégedés jeleivel fogadta.
„A Chalyf egy ezer zecchinóra becsült, s arany szövetből való teljes
készületü ágyat küldött neki; ötven öltözetet leggazdagabb anyagból, más
százat Kahirói, Alexandriai, Suezi, és Kufai legfinomabb gyolcsból; egy
másik karmazsin szinü ágyat, s még egy harmadikat másfélét; egy ujjnyi
vastagságu, s fél lábnyi átméröjü sikér edényt agátból, melynek feneke
dombor műben egy embert ábrázola nyillal és ijjal kezében, oroszlánra
lövő félben; s végre egy nagy táblát, mely a monda szerint, a nagy
Salamontól származott. A Chalyf levele következő kifejezésekkel volt
irva:
„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és
boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi
után fő polczra állitott, üdvözletét.
„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a
fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet
reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“
„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott
barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy
másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a
mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam,
oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém
reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.
„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok
támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel
épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül
ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet,
kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká
tétettünk.
„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat
adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott
eladtak.
„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába
vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva,
mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami
kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt
felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár
és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De
hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt
ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és
nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól
néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn
jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát
mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő
elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy
elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s
visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.
„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt,
egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet
elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének
uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen
jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett.
Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a
megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az
állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és
eladja.
„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy
elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem
majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok
érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, hogy a helyett, hogy
szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s
iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez
szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához,
melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám
függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly
rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.
„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig
figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá
orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s
ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára
emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint
élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy
helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel
együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem
aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön
feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy
hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva
elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen
sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem
kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy
azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is
csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak
indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz
értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt
következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a
halomhoz előttem szabadon hagyják.
„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen
aggódtam megtudni, mi lett belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan
tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána
hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el,
kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben.
Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy
örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi
fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak
elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert
azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog
gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten
tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki,
hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az
elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket
elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb
életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett
dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy
ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te
nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más
módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most
egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy
szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más
nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra
birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak
tartok fenn.“
„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged:
szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden
kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért,
melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy
honomba térhessek.“ Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly
hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek,
s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott
szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura
várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit
tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő
kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök
titokban.
„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza
fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem
feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy
becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is
kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a
lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel
azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem
szüntelen avval volt eltelve.
„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk
az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki
is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem
illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni.
Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot
vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra
készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam
és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem
vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott
veszedelmektől nem lehet tartanom.
„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem.
Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem
követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan
nyugtalanitotta, de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten
engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat
elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni
neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a
többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy
egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy
kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam
mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem
haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak
éltem.“
Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá
Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is,
ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve
mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes
és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula
Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos
veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók.
Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok,
azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet
érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól,
és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“
Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá
neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a
hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.
Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El
Nihár története.