holttestet, s egy élő személyt bocsátának le. A halott férfi volt.
Természetes dolog, hogy az ember a legvégsőbb esetekben, a legvégsőbb
tökéletre vetemedjék. Mig az asszonyt lebocsáták azon helyhez közeledém,
a hol az ő koporsója fogott állani, s midőn látám, hogy a kut nyilását
ismét becsinálák, egy nagy csonttal, melyet találtam, a boldogtalan
fejére két vagy három kemény csapást tettem. Megszédült bele, vagy is
inkább agyonütöttem, s mivel ezen kegyetlen tettet csak azért követtem
el, hogy a koporsóban találtató kenyeret és vizet hasznomra forditsam,
megint lett néhány napra való eleségem. Ezen idő elteltével, ismét egy
holt asszonyt s egy élő embert bocsátának le, kit hasonló módon
megöltem, s igy ezen módnak ismétlésénél fogva soha sem láttam szükséget
élelmi szerekben.
„Egykor, midőn épen megint egy asszonyt küldöttem a más világra,
lihegést és járást halottam. Arra mentem, honnan a nesz jött, s
közelitésemmel erősebb lihegést hallottam, s ugy tetszett, mintha
valamit látnék, a mi megszaladt. Követtem ez árnyalakot, mely egyegy
pillantatra megállott, s futtában mind annál inkább lihegett, mennél
közelébb jöttem hozzá. Mind addig üztem, mig végre egy csillagdad
világot pillanték meg. Siettem a világosság felé, el is vesztettem néha
az azt elfogó ellenzékek miatt, de ismét föltaláltam, s végre
észrevettem, hogy az a sziklának egy nyilásán szivárgott be, mely elég
tágas vala, hogy rajta kiférhessek.
„Ezen fölfödözés után egy ideig megállapodtam, hogy sebes mentemből
valamennyire megpihenjek, s midőn erre a nyiláshoz jutottam, átbujtam
rajta, s a tengerparton valék. Képzeljétek szertelen örömömet; oly nagy
volt ez, hogy nehéz vala arról meggyőződnöm, hogy nem álom a mit látok.
Midőn a dolog valóságáról meggyőződtem, s érzékeim megint természeti
állapotjokba tértek, észrevevém, hogy az a valami, melyet lihegni
hallottam, s a melyet követtem, valamely a tengerből jött állat volt,
mely azért szokott az üregbe járni, hogy ottan a holttesteken lakozzék.
„Megvizsgálám a hegyet, s ugy lelém, hogy az a város és a tengerpart
között feküdt, nem engedvén semmi utat ezeknek közlekedésére, mivel oly
meredek vala, hogy a természet szinte megmászhatlanná alkotta.
Leomlottam a parton, hogy istennek velem közlött kegyelméért hálát
adjak. Ezután visszatértem a barlangba, hogy kenyeret hozzak, melyet a
napvilágnál sokkal jobb izüen ettem, mint akármikor azóta, hogy e setét
helyre zárattam.
„Még egyszer visszamentem a barlangba, s tapogatva összeszedtem minden
gyémántot, rubint, gyöngyöt, aranykarkötőt, egy szóval mind azon drága
portékát, a mi kezembe akadt, s mind ezt a tengerpartra hordtam. Több
csomót csináltam belőle, melyeket csinosan bekötöztem kötéllel, mely a
koporsók lebocsátására szolgálván, nagy bőségben találtatott. A csomókat
jó alkalom várásával a parton hagyám, nem féltvén, hogy az eső elmossa,
mivel épen ekkor nem vala esős idő.
„Két vagy három nap mulva egy hajót pillanték meg, mely épen a révből
indult, s azon hely mellett evezett el, ahol én valék. Intettem turbánom
gyolcsával, s teljes erőmből kiáltoztam, hogy magamat meghallassam.
Meghallottak, s elküldék értem a csolnakot. A hajóslegények kérdésére,
hogy micsoda baj vetett azon helyre azt felelém, hogy az előtt két
nappal egy hajótörésből menekedtem oda, azon portékákkal együtt melyeket
látnak. Szerencsémre ezen emberek nem vizsgálván a helyet, a hol valék,
megelégedtek feleletemmel, s csomóimmal együtt magukhoz vettek.
„Midőn a hajóra érénk, a hajoskapitány is, ki a nekem okozott örömön
örvendett, s a hajó kormányával foglalatoskodott, szives volt szinlett
hajótörésemet elhinni. Megkináltam néhány drágakővel; de nem akarta
elfogadni.
„Több sziget mellett eveztünk el, a többek közt Nákusz sziget (Csörgő
sziget) mellett, mely rendes széllel Szerendyb szigettől tiz s Kéla
szigettől, a hol mi kiszállottunk, hat napi járó földnyire vagyon. Itten
ónbányák, Indus nádak, és igen jó kámfor találtatnak. Kéla sziget
királya igen gazdag, hatalmas, és birodalma kiterjed az egész Csörgő
szigeten, mely körben két napi járó földet tesz, s melynek lakosai oly
vadak, hogy emberhust esznek. Minekutána e szigeten nagy vásárt
ütöttünk, ismét elevezénk s több más révben kötöttünk ki. Végre
megmérhetlen kincscsel, melynek közelebbi leirása haszontalan volna,
szerencsésen Bagdádba értem. Hogy istennek velem közlött kegyelmeiért
hálát adjak, nagy alamizsnákat osztottam ki, mind több mósé
fentartására, mind pedig több szegény élelmére is, s magamat egészen
rokonimnak s barátimnak szántam, velök jól vendégeskedvén s vigadván.“
Szindbád ezzel végezé negyedik utja elbeszélését, mely hallgatóinál több
bámulást okozott, mint a három előbbiek. Hindbádnak ujolag száz
zecchínót ajándékozott, s a többiekkel együtt más napon ugyan azon órára
ebédre, s ötödik utjának meghallgatására meghítta. Hindbád és a több
vendégek bucsuztak, s haza menének.
Midőn más napon mindnyájan együtt valának, asztalhoz ültek, s ebéd
végével, mely nem tartott tovább a korábbiaknál, Szindbád következőleg
kezdé ötödik utja elbeszélését:
A hajózó Szindbád ötödik utja a Szundi szigetekre.
„Még, – monda ő, – elég ingerök volt a mulatságoknak reám nézve,
emlékezetemből minden kiállott bajokat, viszontagságokat kitörölni, a
nélkül, hogy az uj utazáshoz kedvemet elvehették volna; azért is
portékákat vevék, becsináltattam, szekerekre rakattam, s a legközelebbi
tengeri révbe utaztam. Ottan, hogy egy hajóskapitánytól ne függjek, s
egy hajónak egészen ura legyek, időt hagytam magamnak magam költségén
építtetni, s készíttetni föl egyet. Mihelyt elkészült, megrakatám, reá
szállottam, s mivel az én portékáim nem tettek egész hajóterhet,
különféle nemzetbeli kalmárokat vettem hajómra portékáikkal.
„Az első jó széllel elindultunk, s a távolnak eredtünk. Az első hely,
hol hosszas hajózásunk után kikötöttünk, egy puszta sziget vala, a
melyen egy rochtojást találtunk, oly nagyságut mint a már említett. Egy
kis roch volt benne, mely épen ki akart búni, s melynek már az orra is
látszott.
„A kalmárok, kik hajómon voltak, s velem együtt kiszállottak, vagdalák a
tojást kemény fejszeütésekkel, s egy nyilást csináltak raja, melyen a
kis rochot darabonkint kiszedék, s megsütötték. Én eleget intettem őket,
hogy a tojást ne bántsák; de nem akartak reám hallgatni. Alig végezték
ebédöket, midőn a légben alkalmas távolságnyira tőlünk, két sötét fölhő
jelenék meg. A kapitány kit hajóm kormányozására megfogadtam,
tapasztalásból tudta mit jelentenek a fölhők, s hírül adá, hogy azok a
kis roch szüléi, és sürgetett bennünket, hogy minél szaporábban
szálljunk hajóra, hogy a szerencsétlenséget, melyet előre látott,
elkerülhessük. Iparkodtunk tanácsát követni, és nagy sietséggel
eleveztünk.
„Azonban elérkezett a két roch, s irtóztató sikoltást tevének, látván,
hogy a tojás el van törve, és fiok nincsen benne. Oly szándékkal, hogy
rajtunk boszut álljanak, ismét elrepültek a honnan jövének, s egy időre
eltüntek előlünk; mi ez alatt teljes vitorlákkal távozni s azt kikerülni
iparkodtunk, a mi el nem maradt.
„Visszajöttek, s látók, hogy mindenik egy iszonyu nagyságú szikladarabot
hozott körmei között. Midőn épen hajóm fölött valának, megállapodtak, a
légben lebegve, az egyik levetette szikladarabját; de a kormányos
ügyessége által, ki a kormány elcsavarásával a hajót elfordította,
oldalt esett a tengerbe, mely ugy elnyilott, hogy csak nem fenekéig
láttunk; de a másik madár oly pontosan irányzá szikláját a hajó
közepére, hogy az ezer darabokra zuzatott. A hajóslegények és utasok
mindnyájan vagy agyon zuzattak, vagy a tengerbe buktattak. Én is
lemerültem, de midőn a viz fölvetett, szerencsés voltam a hajó
romladékának egy darabjára kapni. S a midőn majd egyik, majd másik
kezemmel eveztem, a nélkül, hogy a melybe fogózkodtam, azt eleresztettem
volna, végre kedvező árral és széllel egy igen meredek partu szigetre
jutottam. Azonban meggyőztem ez akadályt, és megszabadultam.
„Leültem a fűbe, hogy egy keveset pihenjek, aztán fölkeltem s befelé
indultam, hogy a tartományt kikémleljem. Ugy tetszett, mintha egy
drágalátos kertben volnék; mindenfelé érett és éretlen gyümölcscsel
rakott fákat, s kellemesen kigyódzó tiszta s édes ízű csermelyeket
láttam. Ettem a gyümölcsökből, melyek igen jól ízlettek, s ittam a
vizből, mely itallal kinálkozott.
„Midőn beéjjeledett, lefeküdtem egy igen alkalmas helyre, a fűbe; de
alig aludtam egy óráig, s álmam gyakorta azon ijedelem által
szakasztatott félbe, hogy e puszta helyen egyedűl valék. Ilyképen az
éjszakának legnagyobb részét a legmélyebb busúlással s azon
esztelenségem szememre hányásával töltöttem, miért nem maradtam inkább
odahaza, mintsem hogy ez utolsó utra megindultam. Ezen gondolatok
annyira vittek, hogy már életemet akarám elvenni: de a nap világa
eloszlatá kétségbeesésemet. Fölkeltem, s nem minden félelem nélkül
járkáltam a fák alatt.
„Minekutána megint egy kissé befelé mentem volna, egy öreget vevék
észre, ki igen elbusúltnak látszék. Egy ér partján ült, s első
gondolatom az vala, hogy ő is magamként hajótörést szenvedett. Közelíték
felé s köszöntöttem, melyre csak a fejével bólintott. Kérdém, mit csinál
ott; de felelet helyett jelekkel intett, vegyem vállámra, s vigyem által
a patakon a végett, – a mint értésemre adá, – hogy gyümölcsöt
szedhessen.
„Azt hivém, hogy reá szorult e szolgálatomra, fölvevém hátamra s
keresztűl vittem a patakon. Szállj le, – mondám neki ezután,
meghajolván, hogy a földre letegyem. De a helyett, hogy lebocsátkozott
volna (még most is nevetnem kell ha reá gondolok), ezen öreg, kit oly
gyarlónak néztem, lábait, – melyek bőre, a mint észre vettem, a
tehénéhez hasonlitott, – könnyüséggel nyakam köré kanyarítá, lovaglólag
vállaimra ugrott, s oly keményen szorongatá torkomat, mintha meg akarna
fojtani. E pillanatban oly nagy rémülés fogott el, hogy ájulva
lerogytam…
„Nem tekintvén ájulásomra, a nyügös öreg folyvást nyakamon maradt, s
csupán lábait nyujtá ki egy kicsit, hogy ismét magamhoz hagyjon térni. A
mint föleszméltem, egyik lábát keményen gyomromnak feszíté, s a másikkal
vékonyba vervén, akaratom ellen fölkelni kényszeríte. A mint fölkelék, a
fák alatt kelle járkálnom, s néha-néha megállapodnom, hogy a
gyümölcsöket, melyeket találánk, leszaggathassa s megehesse. Egész
naphosszat nem tágított rajtam, s midőn éjszakára ki akartam magamat
pihenni, nyakamat folyvást körül fogva tartván, velem együtt a földre
terült. Minden reggel sarkalással vere föl, s lábaival szorongatván,
kényszeríte a fölkelésre és járásra. Képzeljétek uraim, egy ily teher
alkalmatlanságát, melytől nem birtam megszabadulni.
„Egyszer utamban néhány száraz kobaktököt találtam, melyek egy fáról,
melyen termettek, lehullottak; felfogék egy meglehetős nagyot, s jól
kitisztogatván, több szőlőfürt levét facsarám bele, melyek ezen szigeten
bőséggel termettek s melyeket minden lépten találánk. Midőn ezzel a
kobakot megtöltöttem, letettem egy helyre, s néhány nap mulva ugy
intéztem a dolgot, hogy az öregnek arra kellett engem kormányozni. Ott
fölvevém a kobakot, szájamhoz tettem, s oly hatalmas bort ittam belőle,
mely egy ideig a rajtam fekvő halálos bút is elfeledteté velem. Ez erőt
adott, sőt fel is vidított, ugy hogy mentemben danolni s tánczolni
kezdettem.
„Az öreg, ki észrevevé a hatást, melyet reám a bor tett, s érzette, hogy
most sokkal könnyebben hordozom, mint egyébkor, inte, adnék neki is
innia; oda nyujtám neki a kobakot, fölfogá, s mivel az ital jól ízlett
neki, utolsó cseppig kiivá. Elég volt, hogy megrészegítse; valóban meg
is részegedett, s minthogy a borgőz hirtelen fejébe szállt, elkezde a
maga módja szerint énekelni, s vállaimon ide s tova mozogni; s lábai
lassankint megtágultak, ugy hogy én észrevevém, hogy már nem szorít
velök, levetettem a földre, a hol mozdulatlanul maradt. Most egy nagy
követ fogék s fejét összezúztam vele.
„Igen nagy örömet érzettem azon, hogy ezen átkozott öregtől örökre
megszabadultam, s a tengerpartra mentem, hol emberekre akadtam egy
hajóból, mely ott feküdt horgonyon, hogy friss vizet s némely frisitőket
vegyen be. Igen csodálkoztak rajtam, s kalandom közelebbi körülményein.
„Te, – igy szólának, – tengeri öreg kezébe estél, s te vagy az első, kit
meg nem fojtott; a kiket hatalmába keríthetett, sohasem bocsátotta el
előbb, mig meg nem fojtotta; hiressé tette már ezen szigetet az általa
megölt emberek sokaságával, s a hajóslegények és kalmárok, kik itt
kiszállottak, csak számos társaságban bátorkodtak befelé menni.
„Ezután hajójokra vevének, melynek kapitánya örült, hogy fölvehetett,
minekutána megtudta, hogy mi történt velem. Vitorlát ereszte, s néhány
napi hajózás után egy nagy város révébe kötöttünk ki.
„Egyik a hajón lévő kalmárok közül, ki megszerete, unszolt, hogy
kisérjem el, s egy épületbe vezetett, mely az idegen kalmároknak
szállásul szolgált. Adott egy nagy zsákot, s minekutána némely városbeli
embereknek, kik szintugy mint én, egy zsákkal valának fölkészülve,
ajánlott s őket kérte volna, hogy vigyenek el magukkal kokúszdiót
szedni, monda nekem: „Eredj kövesd őket, s tedd utánuk a mit tőlök látsz
tenni, de ne távozzál tőlök, mert életedet veszedelmezteted.“ Egy napi
eleséget adott, s elmenék az emberekkel.
„Egy erdőbe érénk, mely igen magas s egyenes fákból állott, melyeknek
oly simák voltak törzsökeik, hogy lehetetlen volt az ágakig, melyeken a
gyümölcsök függtek, fölmászni. Mindezek kókuszfák voltak, melyeknek
gyümölcseit le akartuk verni, hogy azokkal zsákainkat megtöltsük. Midőn
az erdőbe értünk, látánk egy sereg nagy és kis majmot, kik látásunkra
megfutamodtak, s csodálatos gyorsasággal a fák tetejére másztak…
„A kalmárok, kikkel az erdőre mentem, köveket ragadának, s teljes erőből
hajigálák a fák tetején lévő majmokra. Én is követtem példájokat, s
látám hogy a majmok elértvén szándékunkat, szorgalmasan szedének
kókuszdiót, s haragos és elkeseredett ábrázattal hajigálák felénk.
Fölszedők a diót, s időnkint követ hajitottunk, hogy a majmokat
ingerelnők. Ezen csel által megtöltők zsákainkat azon gyümölcscsel,
melyhez más módon lehetetlen volt volna jutnunk.
„Tele zsákokkal tértünk meg a városba, a holott a kalmár, ki engem az
erdőre küldött vala, kifizeté a zsákomban vitt kókuszdió árát.
„Folytasd ezt, – monda, – minden nap, mig eleget szerzesz, hogy hazádba
juthass. Megköszöném jó tanácsát, s apródonkint oly nagy halom
kókuszdiót gyüjtöttem össze, hogy nevezetes összeget árultam belőle.
„Azon hajó, mely engem ide hozott, a kalmárokkal, s az ezektől vásárlott
kókuszdióval együtt elindult. Én megvártam, mig egy másik hasonló
teherért jövő hajó kötött ki e város révében. Minden kókuszdiómat reá
hordattam, s midőn el akaránk indulni, elbucsuztam a kalmártól, kinek
oly sok hálával tartoztam. Nem utazhatott velünk; mivel még nem végezte
el dolgait.
„Eleveztünk, s utunkat azon szigetnek vevők, hol a bors legbővebben
terem. Onnét Komári félszigetre mentünk, mely a legjobb áloefát termi, s
melynek lakosai azon szeghetlen törvényt szabták maguknak, hogy se bort
ne igyanak, se más akarmi féle kicsapongást el ne szenvedjenek. Ezen
szigeteken kókuszdiómat borsért és aloefáért cseréltem el, s több
kalmárral együtt a gyöngyhalászatra mentem, mely végből buvárokat vevék
zsoldomba. Ezek igen sok nagy és szép gyöngyöt halásztak. Örömmel
indultam ismét tengerre egy hajóval, mely szerencsésen Balsorába ért.
Onnét visszatértem Bagdádba, a hol a velem vitt portékákból, az
áloefából, a borsból, és gyöngyből igen sok pénzt árultam. Mint egyéb
utazásaimból lett haza tértemmel, ugy most is alamizsnául osztám ki
nyereségem tized részét, s mindenféle vigasságokkal igyekeztem kiállott
bajaimat pótolni.“
E szavak után Szindbád Hindbádnak ismét száz zecchínót adatott, s ez
eltávozott a többi vendégekkel együtt. Másnapon ismét megjelent a
társaság, a gazdag Szindbadnál, ki minekutána őket mint a mult napokon
megvendégelte volna, hatodik útját beszélé el nekik.
A hajózó Szindbád hatodik utja Ceylonba.
„Uraim, – monda, – kétség kivül vágytok tudni öt hajótörés, s oly sok
kiállott más veszedelem után miképen szánhattam el magamat újolag
szerencsét kisérteni, s magamat uj veszedelmeknek tenni ki. Ha mostan
gondolkodom róla, magam is elbámulok, s kétség kivül csillagzatom
hajtott. Akarmint légyen is, egy nyugalomban töltött esztendő mulva,
hatodik útamra készülék, nem hajtván rokonim és barátim kérelmeire, kik
mindent elkövettek, hogy visszatarthassanak.
„A helyett hogy útamat a Persa tengeröblön által vettem volna még
egyszer, beutaztam Persiának és Indiának több tartományait, egy tengeri
révbe értem, s ott egy jó hajóra ülék, melynek kapitánya egy hosszú utat
szándékozott tenni. Ez valóban hosszú is vala, de egyszersmind oly
szerencsétlen, hogy a kapitány és kormányos az útat egészen elveszték, s
nem tudák hol valánk. Végre ismét útba igazodtak, de nekünk utazóknak
nem volt okunk azon örülni, s nem kevéssé csodálkoztunk, midőn egy napon
a kapitány nagy sikoltással elfuta helyéről. Turbánját a földhöz vágta,
szakállát tépte, s fejét verdesé, mint egy olyan ember, kinek eszét a
kétségbeesés megzavarta. Kérdeztük min busul.“ „Jelenthetem, – felele, –
hogy az egész tengeren a legveszedelmesebb helyen vagyunk. Egy igen
sebes áradat ragadja magával a hajót, s egy negyed óra alatt mindnyájan
elveszünk. Könyörögjetek istennek, szabaditson ki e veszedelemből. Ha ő
nem irgalmaz rajtunk, meg nem menthetünk belőle.“ E szavak után
parancsolá, hogy a vitorlákat vonják be; de ezen munka közben a kötelék
összeszakadt, s a hajó a nélkül, hogy rajta segélni lehetett volna, az
áradattól egy megmászhatlan hegy tövéhez hajtatott, s ott összezúzott,
ugy mindazáltal hogy nem csak személyeinket hanem eleségünket, és
legdrágabb portékáinkat is megmenthetők.
„Midőn ez megtörtént, monda a kapitány:“ „Isten megtette a mi neki
tetszett. Itt mindnyájan megáshatjuk sirunkat, s végbúcsút vehetünk
egymástól: mert oly veszélyes helyen vagyunk, hogy az eddig ide vetettek
közül mindeddig még senki sem szabadult meg.“ Ezen szavak mindnyájunkat
halálos bánatba ejtettek, megöleltük egymást könyes szemekkel és
sirattuk boldogtalan sorsunkat.
„Azon hegy, melynek tövében valánk, egy igen hosszú s kiterjedett sziget
partját tevé. Ezen part egészen el volt volt boritva összezúzott hajók
romjaival, s számtalan sok csontokkal, melyeket helyenkint lehete látni,
s melyek bennünk borzadást okoztak, s azt bizonyiták, hogy itt igen sok
ember veszett el: Hihetlen vala a portékák és kincsek sokasága is,
melyek előttünk minden felől hevertek. Mind ezek csak szomoruságunk
öregbitésére szolgáltak. A helyett hogy máshol mindenütt a tengerbe
folynak a folyók ágyaikból, itten megforditva egy nagy édes vizű folyam
foly a parttól befelé egy setét barlangon keresztül, melynek nyilása
igen magas és széles. Igen megjegyzésre méltó, hogy itt a hegynek minden
köve kristályból, rubinból, s más drágakövekből áll. Látni ottan egy
szurok, vagy földgyanta forrást is, mely a tengerbe foly, s a halaktól
elnyeletik, melyek azt szürke ámbrává változtatva vetik ki magukból, s a
habok a lapos fövénypartra hányják, mely egészen be van vele teritve.
Fák is nőnek ottan, nagy részint áloefák, melyek a Komáriaknak semmit
sem engednek.
„Hogy ezen hely leirásának véget vessek, melyet egy feneketlen
mélységnek lehet nevezni, minthogy ki nem menekhetni belőle, tudjátok
meg, hogy a hajók mihelyt bizonyos fokig közelednek hozzá, többé tőle el
nem távozhatnak. Ha a tengeri szél hajtja őket arra, akkor a szél és
áradat okozzák vesztöket; ha pedig szárazföldi széllel vagynak ottan, a
mi távozásokat segélhetné, ezt a hegy magassága egészen elfogja,
szélcsendet csinál, mely szabad játékot enged az áradatnak mely őket
partnak hajtja, hol a miénkként összezúznak. A szerencsétlenség
öregbitésére lehetlen a hegytetőt megmászni, s valahová menekedni.
„A parton maradtunk, olyan emberekként, kik eszöket elvesztették s
napról napra vártuk a halált. Eleségünket egyenlő részekre osztottuk, s
igy mindenikünk testi alkatához, eleségével gazdálkodásához képest a
többieknél hosszabb vagy rövidebb ideig élt.
„A kik először meghaltak, azokat a többiek eltemették. A mi engem illet,
én minden társaimnak megadtam az utólsó tisztességet: s azon nem
csodálkozhattok; mert azon kivül, hogy a részemre jutott eleséget jobban
kiméltem mint a többiek, nekem még különös eleségem is volt, s nagyon
vigyáztam, hogy társaim ezt észre ne vegyék. Azonban mire a legutolsót
eltemettem, annyira megfogyott ez is, hogy láttam nemsokára végem lesz,
azért is megástam siromat, eltökélvén magamat, hogy bele fekügyem, mivel
senki sem maradt meg a ki eltemessen. Midőn e munkával foglalatoskodtam,
– megvallom, – nem állhatám meg, hogy szememre ne vessem, hogy magam
vagyok oka vesztemnek s meg ne bánjam, hogy utolsó utamra megindultam.
Nem állapodtam a gondolatoknál, hanem kezeim fogammal megszaggatám, s
kevés hija volt, hogy nem siettettem halálomat.
„De isten még megkönyörült rajtam, s azon gondolatot adá belém, hogy
azon folyóig menjek, mely a barlang boltozatja alá veszett el.
Minekutána ott a folyót figyelmesen vizsgáltam volna, mondék magamban:
„ezen folyamnak, mely itt a föld alá bukik, valahol megint csak
napfényre kell jőni; ha tehát egy talpat építek, s magamat ezen a víz
árjára bizom, vagy valami lakott tartományba jutok, vagy elveszek: ez
utóbbi esetben csak a halál nemét változtatom; ha pedig sikerülni fog e
boldogtalan helyről megmenekednem, elkerülöm társaimnak szomoru
végzetét, sőt talán új alkalmat is lelek meggazdagodnom. Ki tudja nem
vár-e szerencse e förtelmes szikla kimenetelénél, hogy hajótörésemért
uzsorával nyújtson pótlékot.
„E tünődésem után, nem késtem a talp-csináláshoz fogni; erős
fadarabokból, s vastag horgonykötelekből készitettem azt, melyekben
lehetett válogatnom. Oly erősen összekötöttem a fát, hogy abból egy kis
erős talp készült. Midőn elvégeztem, megraktam néhány csomó rubinnal,
smaragddal, szürke ámbrával, hegyi kristálylyal s drága szövetekkel.
Minekutána mind ezen portékákat súlyegyenbe állitottam, s jól
megerősitettem volna, két kis evezővel, melynek készitését nem feledtem
el, a talpra szállék, s a viz folyására, s isten tetszésére bizám
magamat.
Mihelyt a boltozat alá értem, nem láttam többé világot, s a vizár
elkapott, a nélkül, hogy tudtam volna hová. Néhány napig usztam e
setétségben, a nélkül, hogy a legcsekélyebb világsugárt láttam volna is.
Egy helyt a boltozatot oly alacsonynak találtam, hogy csaknem elhordta
fejemet, a mi a hasonló veszedelmek elkerülése végett nagyon figyelmessé
tett. Ezen utam közben, csak annyit ettem a megmaradt eleségből, a
mennyi éltem tengetésére elkerülhetlenül szükséges vala. De bármi
mérsékletten éltem is, nemsokára egészen fölettem azt. Mostan
érzékeimet, a nélkül, hogy magamról elverhettem volna, egy édes álom
fogá el. Nem mondhatom, sokáig aludtam-e; de midőn fölébredtem, magamat
egy nyilt tájékon, egy folyó partján, a hová talpam ki volt kötve igen
sok fekete között találám. Mihelyt megláttam őket, fölkelék és
köszöntöttem. Szólottak hozzám, de nem értém nyelvöket.
E pillantatban annyira magamon kivül valék örömöm miatt, hogy nem tudám:
ébren vagyok-e. Meggyőződvén, hogy nem aluszom, következő arab verseket
mondottam:
„Hidd a mindenhatóságot; és segélyedre fog jőni; egyébről agganod
haszontalanság. Hunyd be szemedet s mig alszol, isten sorsodat gonoszról
jóra forditja!“