óriás is. El kellett magunkat szánni, még egyik társunkat sülni látni.
De az óriás kegyetlenségéért következőleg állottunk boszut. Minekutána
undor vacsoráját elvégezé, lefeküdt hanyatt s elaludt. Mihelyt szokása
szerint hortyogni hallottuk, közülünk tizen a legbátrabbak, egy-egy
nyársat fogánk, s hegyeiket a tüzbe tartván megtüzesitők, és annakutána
egyszerre a szemébe döfvén, azt velök kiszurtuk.
„A fájdalom, melyet az óriás szenvedett, iszonyu orditásra fakasztá.
Hirtelen fölugrott, s mindenfelé terjengeté kezeit, hogy valamelyikünket
megkapván, dühének föláldozhassa; de elég időnk volt tőle eltávozni, s
oly helyeken vetni magunkat a földre, a hol lábai alatt meg nem
találhatott. Minekutána haszontalan keresett volna bennünket,
tapogatódzva az ajtóra akadt, s szörnyü orditással kiment.
„Mi is kimenénk a palotából az óriás után, s a tengerpartra azon helyre
jutánk, a hol talpaink valának. Azonnal vízre eresztettük, s várakoztunk
mig megvirrad, hogy tüstént reájok ugráljunk, ha az óriás néhány
magaféle kisérőkkel találna visszatérni; azonban hizelegtünk magunknak,
hogy ha napkelte után kevéssel meg nem jelenik, s orditását, mely
szüntelen fülünkben zugott, többé nem fogjuk hallani, ez annak
bizonyságául szolgálhat, hogy életét elvesztette, s ezen esetre föltevők
magunkban, hogy a szigeten maradunk, s nem koczkázzuk életünket a
talpakon. De alig nappallott azonnal látók kegyetlen ellenségünket két
őtet vezető, s igen sok gyors léptekkel előre siető, hozzá hasonló nagy
óriástól kisérve.
„E látványra nem késedelmeztünk talpainkra ugrálni, s gyors evezéssel a
parttól távozni. Az óriások, kik ezt észrevevék, nagy köveket szedének
föl, a partra futottak, sőt övezetig a vizbe is belementek, s oly
ügyesen hajigáltak reánk, hogy azon talpon kivül, melyen én valék, a
többieket mind összeroncsolák. A rajtok levő emberek mind a vizbe
fuladtak; de én s két társam: mivel teljes erővel eveztünk, legmesszebb,
s dobásnyi távolságon tul valánk.
„Midőn a sík tengerre jutánk, a szél s habok játékává lettünk, melyek
ide s tova hányának, s ezen napot és a jövő éjszakát, sorsunk felől való
kinos bizonytalansággal töltöttük; de más napon szerencsénk volt egy
szigethez hajtatni, melyre nagy örömmel kiszállottunk. Ottan igen jó
gyümölcsöket lelénk, melyek elveszett erőnk visszanyerésére nagyon jó
szolgálatot tettek.
„Estve felé elaludtunk a tengerparton, de egy csörejre ébredtünk föl,
melyet egy pálmafányi kigyó másztában csörgőivel okozott. Oly közel vala
hozzánk, hogy egyik társamat sikoltása s megmenekedni erőlködése daczára
is elnyelé, minekutána megrázta s a földhöz vagdosta volna. A másik
társam és én tüstént elszaladtunk, s noha alkalmas távolságra valánk,
még is egy idő mulva olyan neszt hallottunk, mely azt gyanittatá velünk,
hogy a kigyó, a tőle megtámadott boldogtalannak csontjait veti ki
magából. „Oh istenem, – kiálték – mennyiféle veszélynek vagyunk kitéve!
tegnap örültünk rajta, hogy életünket az óriás kegyetlenségétől, s a
habok dühétől megmentettük, s ime most szint oly rémitő veszélybe
jutottunk?“
„Járkáltunkban egy vastag s magas fát láttunk meg, s eltökélettük, hogy
bátorság okáért a jövő éjjelt azon töltsük. Ismét gyümölcsöt ettünk mint
az előbbi napon, s estve felé fölmásztunk a fára. Nem sokára hallottuk a
kigyót, mely sziszegve egész a fa tövébe jött. Fölnyult a fa derekára, s
mivel alattam ülő társamat elérte, egyszerre elnyelé, és aztán
eltávozott.
„Én reggelig a fán maradtam, és akkor inkább holtan mint élve szállottam
le. Valóban én sem várhattam társaiménál különb végzetet, s mivel ezen
gondolat elborzasztott, már néhány lépést is tettem, hogy a tengerbe
ugorjam. De mivel még is kedves addig élni, a mig lehetséges,
ellentállottam ezen kétségbeesés ösztönének, s megnyugodtam isten
akaratján, ki tetszése szerint intézi életünket.
„Nem mulasztottam el azonban igen sok forgácsot, száraz galyat, s tüskét
gyüjteni össze. Több csomóba kötözém össze, melyekből nagy sánczot
csináltam a fa körött, s némelyeket keresztül kötöttem a fa tetejébe,
hogy fejemet védeném. Ezután alkonyatkor bezárkoztam ezen körbe, azon
szomoru vigasztalással, hogy semmit sem mulasztottam el, az engem
fenyegető kegyetlen végzet elkerülésére. A kigyó ismét eljött, s körül
kerülé a fát, engem el akarván nyelni; a mi azonban a tőlem épitett
sáncz miatt nem sikerült neki, s haszontalanul ácsorgott egész reggelig,
egy oly egeret leső macskaként, mely valami hozzáférhetlen helyen van.
Végre hajnalban eltávozott; de én egész napfölkeltéig nem mertem kijőni
erősségemből.
„Ugy elfáradtam a munkában, melyre a kigyó kényszeritett, s annyit
szenvedtem dögleletes lélekzetétől, hogy ugy látszott a halál is
kivánatosabb ezen ijedelemnél, s nem emlékezvén tegnapi megnyugovásomra,
a tengerhez szaladtam, hogy fejtetőre beleugorjam.
„Isten megindult kétségbeesésemen: azon pillanatban, melyben a tengerbe
akartam bukni, láték a parttól alkalmas távolságra egy hajót. Teljes
erőmből kiáltám, hogy magamat meghallassam. S turbánom gyolcsát
lobogtatám, hogy észre vegyenek. Ez nem vala haszontalan, az egész
legénység észrevett, s a kapitány elküldé értem a csolnakot. Midőn a
hajóhoz értem, nagy kiváncsian kérdék a kapitány és hajóslegények, minő
kaland vezetett e szigetre, s minekutána elbeszéltem nekik, a mi rajtam
történt, mondának a legvénebbek, hogy ők sokszor hallottak ezen
óriásokról beszélni, kik e szigeteken lakoznak, s hogy őket bizonyossá
tették, hogy ezek emberevők, s az embereket szintugy sülve, mint nyersen
is megeszik. A mi a kigyókat illeti, ezt veték hozzá, hogy ezek bőségben
vannak e szigeten, hogy nappal elbúnak, s csak éjszaka jőnek elő.
Minekutána értésemre adták volna, mennyire örülnek, hogy ily sok
veszedelemből kiszabadulva látnak, s mivel nem kétlék hogy éhezem, nem
késtek legjobb eleségökkel megvendégelni, a mivel csak birtak; s a
kapitány látván, hogy ruháim elrongyollottak, oly nagylelkü volt, hogy
egy jó öltözetével megajándékoza.
„Egy ideig még a tengeren hajóztunk, több szigetet elhagyánk s végre
Szelaháth szigetére értünk, hol a szantalfa terem. Bementünk a révbe s
ott horgonyokat hánytunk. A kalmárok elkezdék portékáikat kirakatni,
hogy eladják vagy elcseréljék. Mig ez történt, magához szólita a
hajós-kapitány, s monda nekem: „Atyámfia, vannak gondviselésem alatt
némely portékák, melyek egy kalmár tulajdonai, ki egy ideig hajómon
utazott. Minthogy ezen kalmár már nem él; elfogom árulni, hogy
örököseinek számot adjak; ha valaha közülök valakire akadnék.“ A csomók
melyeket értett, már a hajó födelékén valának. Megmutatá s monda. „Ime
ezek a tudva levő portékák, reménylem léssz oly szivességgel, s magadra
vállalod a fáradságot, hogy azokat eladjad; illendő jutalmat fogsz venni
vesződségedért.“ Reá állottam s megköszöntem neki, hogy alkalmat nyujt a
foglalatoskodásra.
„A hajóirász fölira minden csomót, a tulajdonos kalmárok neveivel
együtt. S kérdvén a kapitányt, miképen irja be azokat, melyeket épen
reám biza, felele ez neki: ird be a hajózó Szindbád nevére. Nem
hallhatám nevemet megindulás nélkül, s midőn a kapitányt jobban
szemügyre vettem, ugyan annak ösmerém, ki engem második utamban a puszta
szigeten hagya, midőn a patakparton elaludtam, s vitorlát ereszte,
anélkül, hogy megvárt vagy kerestetett volna. Nem ösmertem meg mindjárt,
mivel elválásunk óta igen megváltozott.
Hogy ő, ki engem holtnak tartott, meg nem ismere, nem lehet csodálni.“
„Kapitány, – mondék neki. – Szinbádnak hitták a kalmárt kié e csomók?“
„Igen, – felele, – „ugy hitták. Bagdadi volt, s Balsorában szállott
hajómra. Midőn egyszer egy szigetnél kikötöttünk, hogy vizet merjünk, s
némely enyhitőket rakjunk hajónkra, – nem tudom már micsoda tévedésből –
ismét vitorlát bocsáttaték, nem ügyelvén arra, hogy ő a többiekkel
együtt nem jött vissza a hajóra. Jó friss szelünk volt, ugy, hogy
lehetetlen vala a hajót megforditanunk, hogy őt elhozzuk.“ „Tehát
holtnak tartod őtet?“ – kérdém. „Minden bizonynyal,“ – felele ő. „Jól
van kapitány, – válaszolék, – nyisd fel tehát szemeidet, s ismerd meg
ama Szindbádot, kit a puszta szigeten hagyál. Egy csermely partján
aludtam el, s mire fölébredtem, már senkit sem láttam a legénység
közül.“ E szavakra figyelmesebben megnézett a kapitány…
„S egy kis vártatva végre megismert. Hála istennek! – monda, megölelvén,
– fölöttébb örvendek, hogy szerencsés végzeted helyre hozta hibámat. Itt
vannak portékáid, melyeket mindig gondosan tartogattam, s azon révekben,
hol kikötöttünk, már részszerint el is adtam. Átaladom azokat, azzal
együtt, a mit azokból árultam. Átalvettem azokat, és a kapitánynak illő
hálát adtam.
„Szelaháth szigetéről egy más szigetre hajóztunk, a hol szegfűvel,
fahéjjal, s más fűszerekkel rakodtam meg. Midőn onnét tovább eveztünk,
látánk egy husz rőfnyi hosszu s ugyan olyan széles tekenősbékát,
nemkülönben egy borjunemü halat is, mely tejelt, s melynek bőre oly
kemény, hogy vérteket szoktak belőle készíteni. Láték egy másikat is,
melynek olyan alakja és színe volt, mint a tevének. Végre hosszas
hajózás után Balsorába értem, s onnan oly sok kincscsel tértem vissza
Bagdádba, hogy számát sem tudtam. Ismét sokat kiosztottam belőle a
szegényeknek, s még több mezei jószágot vásárlottam, a már
szerzettekhez.“
Igy végezte Szindbád harmadik utának történetét. Erre Hindbádnak ismét
száz zecchinót adatott, s meghítta másnapra negyedik utának
elbeszélésére. Hindbád, s a többi társaság hazamentek, s másnap ebéd
végeztével Szindbád következőleg folytatá kalandjainak elbeszélését.
A hajózó Szindbád negyedik utja a Szundi szigetekre.
„A vigságok s gyönyörüségek ingerei, – monda ő, – melyeknek átadtam
magamat harmadik utam után, nem valának elég hatalmasak a további
utazástól visszatartóztatni. Ismét el hagyám magamat kapatni a
kereskedés és uj dolgokat látnivágyás szenvedelmétől, rendbe szedtem
dolgaimat, s minekutána elegendő portékákat gyüjtöttem össze, melyek
azon helyeken kelendők valának, a hová utazni szándékoztam, elindulék.
Utamat Persiának vettem; ezen ország több tartományát becsapongtam, s
egy tengeri révbe értem, a hol hajóra ülék. Vitorlát ereszténk, s már a
szárazföldnek és keleti szigeteknek több réveit megérintettük, midőn
egykoron egy nevezetes átaljárásnál egy vihartól lepettünk meg, mely a
hajós-kapitányt kényszeríté a vitorlák lebocsátására, s a fenyegető
veszély elkerülése végett szükséges parancsoknak osztására. De minden
óvakodásaink sikertelenek valának, a hajófordulat nem sikerült, a
vitorlák ezer rongyokra szakadtak, s a hajó, melylyel már nem lehetett
birni, egy elrejtett sziklasorra került, s ott ugy összezuzatott, hogy
számos kalmár s hajóslegény vizbe fult, s a hajóteher elveszett.
„Én több más kalmárral és hajóslegénenyel együtt, oly szerencsés valék,
hogy egy deszkára kaphattam. Egy tengeri folyam által mindnyájan egy
előttünk fekvő szigetre hajtattunk, ott gyümölcsöt és forrásvizet
leltünk, a mi által erőink ismét helyreállottak. Éjjeli pihenésünket is
azon helyen tartottuk, hová a tenger vetett bennünket, a nélkül, hogy
arról, a mit tovább tennünk kell, valamit határoztunk volna. Ebben
akadályozott bennünket a csüggedés, melybe szerencsétlenségünk ejtett.
„Mihelyt másnap megvirradt, eltávozánk a parttól, s befelé tartván,
házakat láttunk, s oda mentünk. Oda érkeztünkkel egy sereg fekete jöve
reánk, körülkerítettek, megfogtak, s elosztozván mintegy rajtunk,
elvivének lakaikba.
„Én öt társammal együtt egy helyre vitettem. Leültetének, bizonyos
növényt tevének előnkbe, s jelek által kinálának, hogy együnk belőle.
Társaim nem gondolák meg, hogy azok, kik bennünket a növénynyel
kináltak, nem evének belőle; csak nagy éhségök ösztönét követék s mohón
esének ez ételnek. Én, ki valami cselt sejdítettem, izlelni sem akartam,
s jól jártam, mert nemsokára észrevettem, hogy társaim elveszték
eszöket, s nem tudák mit beszélnek.
„Ezután kókuszolajjal készített rízst hozának föl, s társaim, kik
egészen megtébolyodtak, szörnyen evének belőle. Én is ettem, de csak
keveset. A feketék azért tevék előnkbe ama növényt, hogy eszünket
elvegyék, s ennélfogva eloszlassák bánatunkat, melyet állapotunk szomoru
tudata okozhatott, rizst pedig azért adának, hogy meghizlaljanak.
Minthogy emberevők valának, az volt szándékuk, hogy ha meghizandunk,
megegyenek. Ez megtörtént társaimon, kik sorsukat nem sejték, mivel
józan eszöket elveszték. Én azonban, mivel birtam a magaméval,
elgondolhatjátok uraim, a helyett, hogy a többiekként meghiztam volna,
még ösztövérebb lettem, mint már voltam. A halál félelme, mely soha nem
tágult rólam, minden élelmet, melyet magamhoz vevék, méreggé
változtatott. Elgyengülésbe estem, mely reám nézve igen üdvös vala, mert
a feketék, minekutána társaimat megölték s megették volna, abban hagyák
a dolgot, s látván mily kiaszott, sovány és beteg vagyok, más időre
halaszták halálomat. Azonban sok szabadságom volt, s keveset ügyeltek
reám. Ez alkalmat adott egy nap arra, hogy a feketék lakaiktól
eltávozzam, s megszabaduljak. Egy öreg, ki látott s észre vevé
szándékomat, teljes erejéből kiáltoza reám, térjek vissza; de én a
helyett, hogy neki engedelmeskedtem volna, kettőztetém lépteimet, s
nemsokára eltüntem szemei elől. Senki sem volt otthon, csak ezen öreg,
minden egyéb feketék távol valának, s csak estefelé szándékoztak
hazatérni, a mi gyakran megtörtént; mivel tehát bátorságban valék, hogy
nem lesz idejök utánam szaladni, ha szökésemet megtudják is: addig
mentem, mig beesteledett. Csak akkor állapodtam meg, hogy egy kevéssé
pihenjek, s a velem vitt eleségből falatozzam. De ismét utnak indultam,
s kerülvén a lakott helyeket, hét napig mentem egy folytában.
Kókuszdióval éltem, mely ételül s italul szolgált egyszersmind.
„Nyolczad napon a tengerhez érék, s ott egyszerre olyan fehér embereket
láttam, mint magam, kik borsot szedének, mely ott nagy bőségben termett,
foglalatosságuk jó jelenség vala nekem, s nem kétkedtem hozzájok
közeliteni.
„Az emberek, kik borsot szedtek, előmbe jővének. Mihelyt megláttak,
kérdének arabul ki vagyok, s honnét jövök. Igen megörülvén, hogy
nyelvemen hallám őket szólni, kielégitém újságvágyokat, elbeszélvén
nekik, mi módon szenvedtem hajótörést, hogyan jutottam e szigetre, s
estem a feketék kezébe.
„Hiszen ezen feketék, – mondának ők, – emberevők; minő csoda által
szabadulál meg kegyetlenségöktől?“ Elmondottam nekik, a mit előttetek
most elbeszélék, s nem kevéssé álmélkodának rajta.
„Nálok maradtam, mig a kivánt mennyiségű borsot összetakarták, mely után
hajójokra szállottam, s egy szigetre evezénk, a honnan jövének.
Bemutatának királyoknak, ki igen jó fejedelem vala. Oly kegyes volt,
hogy kihallgatá kalandom történetét, a mi őt igen meglepé. Ezután
ruhákat adata, s megparancsolá hogy gondomat viseljék.
„A sziget, melyen valék, igen népes vala, bőségében volt mindennek s a
városban, hol a király lakozott, nagy kereskedést űztek. Ezen kellemes
menedék megvigasztala szerencsétlenségemen, s a nagylelkü fejedelemnek
irántam való kegyei teljessé tevék elégedésemet. Valóban nálamnál senki
sem állott inkább kegyelmében, következőleg senki sem volt, sem az
udvarnál, sem a városban, a ki nem iparkodott volna kedvemben járni. S
igy nemsokára inkább honosnak tekintettek, mint idegennek.
„Valami igen különöset vevék észre; minden ember, maga a király is,
kantár és kengyel nélkül lovagolt. Egykor bátorságot vevék magamnak, őt
megkérdeni, miért nem él ő felsége ezekkel. Azt felelé, hogy oly
dolgokról szólok, melyeket birodalmában nem ismernek.
„Tüstént elmentem egy mesteremberhez, s rajzolatom szerint egy fanyerget
készittettem vele, beboritám aztán magam bőrrel, kitömtem szőrrel, s
fölékesitém aranyhimzetekkel. Azután egy lakatoshoz mentem, ki az elébe
rajzolt alak szerint zabolát és kengyelvasakat csinált.
„Midőn ezen dolgok illendően elkészültek, oda vittem a királyhoz, s
fölillesztettem egyik lovára. A fejedelem reá ült, s ugy megelégedék
ezen találmánynyal, hogy örömét nagy ajándékokkal mutatá ki. Nem
tolhatám el magamról, hogy miniszterei s főudvarnokai számára is több
nyerget ne készitsek, kik mindnyájan ugy megajándékozának, hogy rövid
időn meggazdagodtam. Készittettem a város nevezetesebb lakosai számára
is, a mi igen nagy hirbe hozott, s köztiszteletet szerzett számomra.
„A király, kinél igen pontosan udvarlottam, igy szóla egykor hozzám:
„Szindbád én szeretlek, s tudom hogy példám után minden alattvalóim is
szeretnek, a kik ismernek. Egy kérelmem van hozzád, melyet teljesitened
kell.“ „Uram, – felelék, – semmi sincs, a mit kész ne volnék megtenni,
hogy fölségednek engedelmességemet kijelentsem, – parancsolj velem
mindenestűl.“ „Én meg akarlak házasitani, – monda a király, – hogy e
házasság birodalmamhoz kössön s ne gondolkozzál többé honodról.“ Mivel a
fejedelem akaratjával ellenkezni nem bátorkodtam, udvarából egy nemes,
szép, okos, és gazdag hölgyet ada feleségemül. A házassági szertartások
után hölgyemhez költöztem, s egy ideig tökéletes egyességben éltem vele;
mind a mellett is elégedetlen voltam állapotommal, s szándékoztam első
alkalommal elillanni s Bagdádba visszatérni, melynek emlékét, állapotom,
bár mi szerencsés vala is, bennem el nem olthatá.
„Igy gondolkoztam, midőn egyik szomszédom felesége, kivel igen szoros
barátsági szövetséget kötöttem, megbetegedék s meghala. Hozzá mentem
hogy vigasztaljam, s a legmélyebb szomoruságba merülve találtam.“ „Isten
tartson meg, – igy szólitám meg, s engedjen hosszú életét.“ „Ah! –
felele ő, – hogy részesülhetnék a kegyelemben melyet kivánsz? Már csak
egy óráig élhetek.“ „Oh! – válaszolék, – verd ki e szomoru gondolatokat
fejedből, reménylem ez nem fog megtörténni, s még sokáig lesz szerencsém
barátságodat birni.“ „Ohajtom hogy életed tartós legyen; – felele ő, – a
mi engem illet, nekem végem van, s tudtodra adom, hogy ma feleségemmel
együtt el fognak temetni. Igy kivánja az őseinktől e szigeten behozott s
sértetlenül fentartott szokás: az élő férj holt nejével, s az élő nő
holt férjevel eltemettetik. Semmi sem menthet meg engem: minden házasok
alá vannak e törvénynek vetve.“
„Azon pillantatban, melyben e különös vad szokásról értesite, melynek
hire engem iszonyúan megijesztett, eljöttek rokonai, barátai és
szomszédai egyetemben, hogy temetségét megtisztelnék. Fölöltözteték a
nőt legdrágább ruháiba, mint lakadalmakor s fölpiperézék minden
ékességeivel.
„Ezután föltevék egy nyilt koporsóba, s a temetési menetel elkezdődött.
A férj, a gyászolók közt legelől, követé neje holttestét. Egy magas
hegynek vevék utokat, s midőn oda értek, fölemelének egy nagy követ,
mely egy mély kut száját födözé, s lebocsáták a holttestet, a nélkül
hogy ruháiból és ékességeiből valamit leszedtek volna. Ezután megölelé a
férj rokonit és barátjait, s ellenkezés nélkül hagyá magát egy koporsóba
tenni, melyre egy korsó vizet s hét kis kenyeret tevének melléje, és
aztán azon módon mint feleségét leereszték. A messze kiterjedő hegy, a
tengerig nyult, s a kut igen mély vala. A szertartások végeztével a
követ ismét a nyilásra emelék.“
„Szükségtelen mondanom, hogy én igen szomoru tanuja voltam e
temetségnek. Minden egyéb jelenlevők ellenben, alig látszottak rajta
megindulni, mivel hozzá szoktak ilyest gyakortabb látni. Nem
tartóztathatám magamat, hogy a királynak ezen való gondolataimat ki ne
jelentsem. „Uram, – mondék neki, – nem győzök eléggé csodálkozni a
birodalmadban uralkodó különös szokáson, hogy az élőket a holtakkal
együtt eltemetik! sokat jártam keltem, számtalan nemzetbeli embereket
tanultam megismerni, de soha sem hallottam ilyetén törvénynek hirét.“
„Mit akarsz Szindbád, – felele a király, – oly köztörvény ez, melynek
magam is alá vagyok vetve, s ha hölgyem a királyné előbb meghaland
nálam: elevenen el fognak vele együtt temetni.“ „De uram, – válaszolék
én, – szabad-e Fölségedet kérdenem, kötelesek-e az idegenek is e
törvényt megtartani?“ „Kétség kivül, – felele a király mosolyogván
kérdésem indító okán; – ők sincsenek kivéve, mihelyt e szigeten
megházasodtak.“
„E felelettel szomorodva tértem haza; a félelem, hogy feleségem előbb
talál meghalni, s vele együtt elevenen eltemetnek, igen bus gondolatokat
támaszta bennem. De hogy lehetett e bajon segiteni? türelemmel kelle
győznöm s isten akaratján megnyugodnom. Mind e mellett is feleségem
legkisebb betegeskedése miatt is remegtem; de ah! nemsokára elért az
egész rémülés! ő valósággal megbetegedett, s kevés napok mulva meghala…
„Képzeljétek fájdalmamat! elevenen eltemettetni szint oly keserves
sorsnak tetszett előttem, mint emberevőknek eledelül szolgálni, s még is
neki kellett mennem. A király egész udvarával meg akará tisztelni
temetségemet, s a város legjelesb személyei is megtevék irántam a
tisztességet hogy temetésemen megjelenjenek.
„Midőn már minden készen vala a pompához, föltevék feleségem holttestét
egy koporsóra, fölpiperézve minden ékességeivel, s legpompásabb ruháiba
öltöztetve. A menetel elkezdődött. Mint második szinjátszója e keserves
szomorujátéknak, közvetlenül feleségem koporsója mögött ballagék,
szemeimet könybe fürösztve, s boldogtalan sorsomon siránkozva.
Minekelőtte a hegyhez jutánk, meg akarám kisérteni a nézők szivét.
Legelőször is a királyhoz fordulék, és aztán azokhoz, kik hozzám közel
valának, s előttök a földig leborulván, hogy ruhájok szélét
megcsókoljam, esedezém, könyörüljenek rajtam.“ „Gondoljátok meg, –
mondék, – hogy én idegen vagyok, ki nem lehet ily sanyaru törvény alá
vetve, és hogy nekem honomban más hölgyem s gyermekeim vannak.“ De bár
mi érzékeny módon mondottam is el e szavakat, senki sem indult meg
rajtok; sőt ellenben siettek feleségem holttestét a kutba leereszteni, s
mindjárt utána egy másik nyilt koporsóban, egy vizzel tölt edénynyel s
hét kenyérrel együtt engem is lebocsátottak. Midőn végre e reám nézve
oly szomoru szertartásnak vége lett, szertelen fájdalmamra, és keserves
sikoltásomra való tekintet nélkül, a követ ismét a kut szájára tevék.
„A mint a fenék felé közeledtem egy kis fölülről beeső csekély napsugár
segedelmével kitanulám e hely fekvését s minéműségét. Ez egy igen tágas
üreg vala, melynek mélysége lehetett ötven röfnyi. Kiállhatlan büz
terjedett el a számtalan holttest miatt, melyeket jobbra s balra láttam;
ugy tetszett mintha még némely legutól elevenen leeresztetteknek utósó
fohászaikat hallanám. Mindemellett, mihelyt leértem tüstént kiszálltam a
koporsóból, s orromat befogván, eltávozám a holttestektől. A földre
vetém magamat, és sokáig feküdtem ott könyekben fuldokolva. Ezután
szomoru sorsomat megfontolván, mondék magamban: „Való hogy az isten
velünk gondviselése végzetei szerint bánik; de szegény Szindbád, nem
vétked-e, hogy arra jutál, hogy ily különös halállal halj meg? Adta
volna isten, hogy valamelyik hajótörésben vesztél volna el, melyekből
kiszabadultál! nem kellene ily lassú s iszonyu halállal meghalnod; de
megérdemletted átkozott fösvénységeddel! Boldogtalan! Nem jobb lett
volna-e otthon maradnod, s fáradságaid gyümölcseit nyugalomban
éldelned?“
„Ezek valának a haszontalan panaszok, melyekkel a barlangot hangoztatám,
dühömben s kétségbeestemben fejemet s mellemet verdesvén, s magamat
mindenestül a leggyászosabb gondolatoknak adván. Mindemellet is, – meg
kell vallanom, – a helyett, hogy a halált hittam volna segédemre,
fölgerjedt bennem, bár mi nyomorult valék is, az élethez való szeretet,
s ösztönze napjaim hosszabbitására. Tapogatva, s befogott orral
előhoztam koporsómból a kenyeret és vizet, s ettem és ittam belőle.
„Noha a barlangban uralkodó setétség oly nagy vala, hogy nappalt és
éjszakát nem lehete megkülönböztetni, még is reá akadtam koporsómra, s
ugy tetszék, mintha az üreg tágasabb, s holttestekkel telebb volna, mint
először hittem. Néhány napig kenyeremmel s vizemmel éltem, de mivel
végre semmim sem maradt, halálhoz készülék…