róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon
véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen
csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is
láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal
elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más,
csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz
hasonlott.
„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött
ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a
kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy
némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra
vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána figyelmesen megvizsgáltam,
nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam,
melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel
bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon
csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi
kalmár, kit Szindbádnak hittak.“
„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több
utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy,
a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a
hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott.
A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan
Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt
határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak
a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“
„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak
tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“
„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az
ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között.
Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is,
kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani,
hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges
embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy
oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis
türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani
fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én
hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland
által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem
általok annak udvarába.
„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó;
mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s
örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s
monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy
veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az
örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd
vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt
megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel
megkináltam: de el nem fogadá.“
„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt
megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt
szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat.
Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes
volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette
sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon
hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli
termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót,
szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett
hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó
értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte
barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék,
szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem
dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit
éldelni.“
Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a
hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét
kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az
eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a
teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, eredj haza, s jőj el
holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó
eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben
részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s
gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni
azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.
Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a
bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá.
Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek.
Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim,
kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek
érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s
Szindbád következőleg hallatá magát:
A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.
„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt
tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban.
De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a
tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek
a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén
kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón
elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri
utunkat.
Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer
ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt
befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem
lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a
csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások
gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé szép
magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána
elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék,
már nem látám a hajót kikötve.
„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden
felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra
szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára
elvesztém egészen szemeim elől.
„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem.
Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet
s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru
gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam,
hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna
utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem
idétlen volt.
„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz
belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem,
nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre
forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami
fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel
azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem
ösmerhettem.
„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu
fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának
találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s
oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben
ötven lépésnyi.
„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha
valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még
inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu
madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch nevű madárra, melyről
a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy
gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s
reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a
tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint
egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely
turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon
elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár
minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle
s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen
oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch
lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely
lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy
hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.
„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly
magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt
ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve,
s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el,
összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.
„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu
gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a
távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették,
s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak,
oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el
nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a
Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.
„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a
legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az
éjszaka kezdetével egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat.
Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a
kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi
világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek,
a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök
szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok,
– hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók;
remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy
járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre
leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet
sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna,
elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal
leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen
pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról
lehengeregni.
„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt
völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e
drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot
beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben,
midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a
völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök
ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol,
lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák
tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez
futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt
gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen
völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele
ereszkedni.
„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e mélységből kimenekednem,
melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott
gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak
föltalálására életem megtartása végett…“
„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak,
összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására
szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s
turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt,
minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem
eshettem.
„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst
foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon
darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész
fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s
minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite
hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a
helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem
veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz
ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, –
ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a
többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből
nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen
zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda
gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem
bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem
föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.
„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat
fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák,
hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is
ezekhez hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a
sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom,
hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett
azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl,
kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is
adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem,
azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága
arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém
alapitása végett más utakat tegyek.
„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle
beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem
hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon
veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az
állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már
többé semmitől sem kell félnem.
„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik
megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben
elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu
kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk.
Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem
azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos,
hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a
kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben
fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a
fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.
„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az
elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk
vagyon. Ezen szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér
vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az
elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel
ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi
benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s
elrepül velök fiait etetni.
„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy
unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan
más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több
kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan
én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek,
s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan
szereztem, s oda takartam.“
Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót
adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek
haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a
teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének,
s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s
következőleg beszélé el harmadik utját.
A hajózó Szindbád harmadik utja Szelaháthra.
„A kényelmes élet éleményei között hamar elfeledkeztem azon
veszélyekről, melyeknek két utazásom alatt ki voltam téve; de még éltem
virágában lévén, meguntam a nyugalmas életet, s eltompitván magamat az
uj veszedelmek iránt, melyekkel daczolni kivántam, elindultam Bagdádból,
drága portékákkal, melyeket Balsorába viteték. Ott ismét egyéb
kalmárokkal együtt hajóra szállottam. Sokáig hajóztunk ide s tova, s
több révbe kiszállottunk s jó nyereséget tettünk.
Egyszer, midőn a sík tengeren valánk, rettenetes vésztől hányattunk ide
s tova, s elvétők utunkat. A vihar több napig tartott, s egy sziget
révébe vert bennünket, hol a hajóskapitány igen szeretett volna ki nem
kötni; de kénytelenek valánk ottan vasmacskát vetni. Midőn a vitorlákat
bevonták, monda a kapitány: „E szigetet, s némely szomszéd szigeteket
egészen szőrös emberek lakják, kik bennünket víni fognak. Noha csak
törpék, mégis ugy akarja szerencsétlenségünk, hogy legkisebb ellenállást
se tegyünk; mert nagyobb számmal jőnek mint a sáskák, s ha történnék
közülök egyet megölnünk; mindnyájan reánk támadnának, s bennünket
megölnének.“
„A kapitánynak e beszéde, az egész legénységet nagy zavarodásba ejtette,
s nem sokára tapasztalok, hogy ő igen is valóan szólott. Látánk
számtalan sok undok, csak kétlábnyi, vadakat megjelenni, kiknek egész
testök vörös szőrrel volt befödve. A vizbe ugráltak, hozzánk úsztak, s
rövid időn körülfogák hajónkat. Megszólitának bennünket, a mint
közeledének; de mi nem értők nyelvöket. A hajó padlatába, s kötelékeibe
kapaszkodának, s oly könnyüséggel és sebességgel másztak mindenfelől a
födelekre, hogy nem is lehetett látni hová rakják lábaikat.
„Ezen mászkálást oly ijedséggel néztük a mint képzelhetitek, anélkül,
hogy bátorkodtunk volna magunkat védő állapotba tenni, vagy csak egy
szóval is tartóztatni szándékoktól, melyet veszedelmesnek tartánk. S
valóban fölvonák a vitorlákat, eloldák a horgonykötelet, nem is
vesződvén a horgony fölhuzásával, s minekutána a hajót a parthoz vitték,
kényszeritének mindnyájunkat kiszállani. A hajót most egy másik
szigethez vivék, a honnan jöttek. Minden utazó gondosan kerüli a
szigetet, melyen mi valánk, s igen veszedelmes volt ott megállapodni,
egy ok miatt, melyet meg fogtok érteni; de nekünk e bajt türelemmel
kelle szenvednünk.
„Eltávozánk a parttól, s befelé indulánk. Némely gyümölcsöket s
növényeket találánk, s ettünk belölök, hogy éltünk vég pillanatát, a mig
lehet, hallaszthassuk; mert mindnyájan bizonyos halálunkat várók.
Mentünkben alkalmas távolságra egy nagy épületet látánk, s arra irányzók
lépteinket. Egy szépen épült palota vala, melynek egy, két szárnyu
ajtaja volt ében fából, melyet benyitánk. Beléptünk az udvarba, s
szemközt egy tágas laképületet látánk egy előteremmel, a melyben egyik
felül nagy halom embercsont feküdt s másfelül temérdek sok nyárs.
Elborzadtunk e látványra, s mivel elfáradtunk, lábaink nem birtak
bennünket, s halálos ijedségünk miatt a földre rogyánk, s egy ideig
ottan mozdulatlanul maradtunk.
„A nap lenyugodott, s mig a nyomoru állapotban valánk, melyet rajzoltam,
megrendült a föld, s a laképület ajtaja nagy zörejjel kinyilott, s egy
pálmafa nagyságu fekete ember szörnyü alakja lépett ki rajta. Homloka
közepén volt egy vörös s eleven szénként szikrázó egyetlen szeme; igen
hosszu s hegyes első fogak nyultak ki szájából, mely nem kevésbbé volt
fölhasitva, mint a tevéé, s az alsó ajaka melléig ért. Fülei elefántéhoz
hasonlitottak, s egész vállait befödték. Körmei oly horgasak s hosszuk
voltak, mint a legiszonyubb vad állatoké. E rettentő óriás tekintetére
mindnyájan elvesztők eszméletünket, s mintegy halva maradtunk.
„Végre magunkhoz térénk, s látók őtet az előterembe ülni, s bennünket az
egy szemével figyelmesen szemlélni. Minekutána jól megnézett bennünket,
felénk jöve, s midőn közel vala hozzánk, kinyujtá reám kezét, megkapa
nyakszirton, s megforgata, mint mészáros az ürüt. Minekutána figyelmesen
megvizsgált, s látta hogy igen sovány vagyok, s csak csontom és bőröm,
ismét eleresztett. A többieket is sorra fogdosá, s szintugy megvizsgálá,
s mivel az egész legénység közt a hajóskapitány volt legkövérebb,
föltartá egyik kezével, mint én egy verebet tartanék, s a másikkal egy
nyársat ütött rajta keresztül, s minekutána nagy tüzet rakott, megsüté,
s megevé vacsorára lakházában, melybe visszatért. Vacsora után ismét
kijött, az előterembe lefeküdt s elaludt, s mennydörgésnél erősebb
harsogással hortyogott. Álma más nap reggelig tartott. A mi minket
illet, lehetetlen volt legkevesebbet is szunnyadnunk, s az északát a
legkegyetlenebb nyugtalanságban töltöttük. Midőn megvirradt, fölébrede
az óriás, fölkele, kiment, s bennünket a palotában hagya.
„Midőn őtet távol lenni véltük, félbeszakasztók a szomoru veszteglést,
melyben egész éjjel voltunk, s egymással versenyt siránkozván, a palotát
panaszokkal s fohászokkal hangoztattuk. Noha számosan voltunk, s
ellenségünk egyedül; még sem jutott tüstént eszünkbe, hogy magunkat
halála által szabaditsuk meg. Ezen merészletnek, noha nehéz vala, még is
természetesen eszünkbe kellett ötleni.
„Többféle tervről tanácskoztunk, de egyikre sem határoztuk magunkat, s
megnyugodván abban, a mit istennek tetszeni fog felőlünk végezni, a
napot azzal töltők, hogy a szigetben csapongtunk, s mint tegnap
gyümölcscsel és növényekkel éltünk. Alkony felé valami védhelyet
keresénk, de nem találtunk, s kénytelenek valánk kedvünk ellen is a
palotába visszatérni.
„Az óriás haza jött, s vacsorára ismét egyik társunkat evé meg; erre
elaludt s virradtig hortyogott. Az után elmene, s elhagyott bennünket,
mint a mult napon. Helyezetünk oly iszonyunak tetszék, hogy társaink
közül többen, készebbek valának a tengerbe ugrani, mint ily különös
halált elvárni, s másokat is tanácsuk követésére biztattak. De egyik
közülünk megszólalván monda: „tilos magunkat megölni, de ha szabad volna
is, nem okosabb-e, oly eszközökről gondoskodnunk, hogy magunkat e
szörnyetegtől megszabaditsuk, ki számunkra ily szomoru halált készit?“
„Mivel nekem egy gondolat jutott eszembe, közlém társaimmal, kik azt
helyben hagyák. „Feleim, – mondék nekik, – tudjátok, hogy a tenger
mellett sok erdőség van; ha javaljátok, csináljunk több talpat, melyek
bennünket elbirjanak, s ha készen lesznek, hagyjuk a parton, mig ideje
lesz azokat használnunk. Azonban hajtsuk végre a mit javaltam, hogy az
óriástól megmenekedjünk; ha sikerül szándékunk, itt békével elvárhatjuk,
mig egy hajó vetődik erre, mely bennünket e gonosz szigetről elviszen;
ha ellenben elhibázzuk, szaladjunk gyorsan talpainkra, s evezzünk el.
Megvallom életünket koczkázzuk, ha ily törékeny szereken teszszük ki
magunkat a hullámok dühének, de ha elvesznénk is, nem kedvesebb-e még is
tengerbe temettetni, mint a szörnyeteg gyomrába, mely már két társunkat
megemészté?“ Tanácsom köz javalást nyert, s több, három személyre való
talpat késziténk.