könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak
homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom
bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője
látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam,
elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat
mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig
életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást
vesztegel, mióta megsebesitettem.“
„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben
megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt
senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá,
tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy
azt számodra megszerezzem.“
Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete,
minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola
ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben,
melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek
végrehajtását holnapra halaszták.
E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de
az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert
elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi
reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől.
Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát
azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé
egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.
Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges
illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek
a legszebb renddel valának helyezve.
Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s
minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a
várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a
fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott
marada munkáját teljesiteni.
A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába
menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a
bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény
fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb
módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt
csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél
könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“
Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte,
ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst
adá.
Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását,
üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét
vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy
ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te,
ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen
fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak
életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“
ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni,
„én napom, én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban?
kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer
mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót,
kényszeritlek.“
Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a
fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs
más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt
szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves
uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám
beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy
feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e
szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez,
„kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal
háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem
volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben
veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő,
„hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy
visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt
szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“
A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány
szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett
volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala:
meghinté vizzel s monda:
„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy
haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy
ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“
Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába
állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak
képzelhetni, s istennek hálát ada érte. A varázsnő megszólamlék ismét s
monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide,
különben életedbe kerül.“
Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül
hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon
merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen
kezdé.
Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még
mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a
mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“
A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A
mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád
el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves
szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ –
„Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival,
a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal?
Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut
kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj
szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet
fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“
A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s
elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza
fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“
És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a
vizből s kihinté fölötte…
„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város
azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek,
muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák
váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s
boltok ismét megtelének lakosaikkal, kik minden portékáikat azon helyen
s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.
A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem
kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes
város közepében látván.
Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a
könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla
beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt
örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát,
nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete
szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“
Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje
eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.
Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a
fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá.
„Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen
ellenséged nincsen többé.“
Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive
el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául
hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.
„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha
csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel
foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s
becsültetni, mint szinte a magadéban.“
„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel
vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy
– öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a
király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint
mondod, mivel az enyim meg volt büvölve; de mióta már nem az, igen
megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne
kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy
háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül
hagyom itt országomat.“
A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van
birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek
ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék
felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem
fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s
magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod
nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt
tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“
A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny
öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről
gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden
alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák
királyuknak.
Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek
megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából
megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon.
Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre,
hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon,
fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya
elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte
semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként
kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek,
melyek több napokig tartának.
Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült udvarnokainak igen
körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása
ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy
fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy
országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket,
melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag
ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla
mindegyik udvaránál.
A mi a halászt illeti, ki első ok vala az ifju király megszabaditására,
azt a szultán javakkal halmozá el, s egész háznépével együtt
szerencséssé tevé egész hátralévő életére.
A hajózó Szindbád története.
Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény
teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt
a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s
még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő
lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem
várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette
terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.
Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely
aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a
rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében
több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes
énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt
gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta
tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma
gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány
pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet
közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát
Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé,
ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A
terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg,
hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly
boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel
lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit az égre, s oly
fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója!
fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer
bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz
árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol
véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő,
hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet
érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen
fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.
Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát
látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki:
„Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“
Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez
mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami
roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja
az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak
reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek
engedni.
A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy
mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes,
szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt
pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott,
kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt.
A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség
látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki,
jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe
étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg
volt rakva.
Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei
már nem esznek, megszólamlék, Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak
atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen
örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a
társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az
utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna,
az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott
neki alkalmat, annak fölhivatására.
E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom
uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat
ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád,
– hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben
képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam,
inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam
lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s
munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni
látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam,
minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon
inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté
hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy
ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb
embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a
tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös
kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem;
én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz
kedvetlen azt hallanotok.“
Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni,
minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az
utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után
következőleg kezde beszélni:
A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.
„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét
ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott
ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet
járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam
azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is
elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra
vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság.
Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól
hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek
lenni.“
„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait.
Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz
szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam,
kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés
megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam,
nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több
kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen
készitettünk föl.
„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön
által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek
legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet
tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is
hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a
Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az
ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az
időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától.
„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk
vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg
bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem
egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány
bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve
van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással
mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s
erősen megrázott bennünket.
„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk
csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek
tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások
a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én
még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe
bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam,
melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós
kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül
néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris
szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót
elérhessem.
„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész
hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre
elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem,
midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és
meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely
fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott
tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig
fényes nappal lett, s a nap fölkele.
„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi
táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami
megehető növényeket keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés
voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset
segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a
nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.
„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény
közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek
megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására.
Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala.
Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt
szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem
jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen
fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy
álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.
„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána
kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak
tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget
uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda
szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri
csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát
megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a
tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek,
visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak
rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a
jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék
oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő
lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.
„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém
őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki
vagyok, s micsoda kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen
kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen
szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak
rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon
teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek
pontosságokkal meg nem elégednem.
„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább
keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit
találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a
tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók
eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát
is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban,
hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó
királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést
tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő
tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a
mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.