egy vastag zöld botot tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz. Megérinté
botjával az egyik halat, s monda neki irtóztató hangon: „hal! hal!
teljesited-e tartozásodat?“
E szókra fölemelék a halak fejeiket s felelének: „igen, igen,
teljesitjük tartozásunkat; ha te számolsz, mi is számolunk; ha te
lefizeted adósságaidat, mi is lefizetjük a miéinket, ha te futsz, mi
győzünk s megelégszünk vele.“
Alig mondák ki a halak e szavakat, midőn a fekete a serpenyőt a szoba
közepén feltaszitá, s a halakat szénné változtatta. Midőn ez megtörtént,
kevélyen eltávozék, visszalépe a nyilt falba, mely utána bezáródott, s
olyannak látszék mint volt azelőtt.
„Azután, a mit most láték,“ monda a szultán nagy vezérének, „lehetetlen
nyugodtnak lennem. Ezen halak kétségkivül valami rendkivüli dolgot
jelentenek, melyről világosságot kell nyernem.“
Ismét elkülde a halászért; oda vivék hozzá, s monda neki: „halász, a
halak, melyeket nekem hozál, nagy nyugtalanságot okoznak. Hol fogtad
őket?“ – „Uram,“ felele, „egy tóban fogtam őket mely négy domb között
fekszik, ama hegyen tul, melyet innen láthatni.“
„Ösmered-e a tavat?“ kérdé a szultán a vezért. – „Nem uram,“ felele a
vezér, „soha sem hallottam hirét; pedig már hatvan esztendeje, hogy e
környékben s ama hegyen tul vadászok.“
A szultán kérdé a halászt, mennyire fekhetik azon tó palotájához; a
halász mondá, hogy nincs messzebb három órányinál.
Ezen állitásra s mivel még oly fönn vala a nap, hogy éjszaka előtt oda
érhetének, a szultán egész udvarát lóra parancsolá; s a halász kalauzul
szolgála nekik.
Fellovaglának a hegyre, s az ereszkedőn nagy bámulással látának egy sik
tért, melyet eddig senki sem veve észre. Végre a tóhoz érének, melyet
valólag négy domb között fekve találtak. Ennek vize oly átlátszó vala,
hogy észreveheték, miképen benne minden halak azokhoz hasonlának,
melyeket a halász a palotába vive.
A szultán megállapodék a tóparton, minekutána a halakat benne egy ideig
álmélkodással szemlélte volna, kérdé emireit, s egyéb udvarnokait,
hogyan történhetett, hogy e tavat mind ekkorig nem láták. Felelének
neki, hogy ők bizony soha még hirét sem hallották.
„Mivel ti mindnyájan megegyeztek abban,“ monda erre nekik, „hogy soha
még hirét sem hallottátok, s mivel én szintugy csodálkozom ez uj
tüneményen, arra határoztam magamat, hogy addig nem térek vissza
palotámba, mig meg nem tudom, hogyan jött e tó ide, s miért van benne
csak négyféle szinü hal.“ Ezt mondván parancsolá, hogy tanyát üssenek: s
azonnal sátorokat vontak fel a tó partján az ő s egész udvara számára.
Alkonyodáskor sátorába mene a szultán, s titkon szóla nagyvezérével, s
ezt mondá neki: „Vezér, én nagy nyugtalanságot érzek magamban: ezen e
helyre tétetett tó, ama fekete, ki szobámban megjelen, s a halak
melyeket beszélni hallottam: mind ez annyira ingerli ujságvágyamat, hogy
nem állhatok ellen a nyugtalanságnak azt kielégitni. E végre egy tervet
godoltam ki, melyet egyátalában végre kell hajtanom. El fogok távozni a
táborból egyedül, s parancsolom neked, hogy távollétemet titkon tartsad:
maradj sátoromban; s holnap reggel, ha emireim s udvarnokaim előmbe
akarnak jőni, igazitsd el őket azon örvvel, hogy egy kis gyengélkedés
lepett meg, s egyedül akarok lenni. Következő napokon ugyanazt ismételd
nekik, mig viszont megtérek.“
A nagyvezér több előterjesztéseket teve a szultánnak, hogy szándékáról
leverhesse; emlékezteté a nagy veszedelmekre, melyekre magát ki fogná
tenni, s hogy talán haszontalanúl fog fáradni. De bármennyire kimerité
is ékesszólását, a szultán nem adá fel szándékát, hanem készüle annak
végrehajtásához.
Egy vándorlásra alkalmas ruhát veve magára, s egy karddal készüle fel; s
mihelyt látá, hogy a táborban minden elcsendesedett, minden kiséret
nélkül utra indult.
A négy domb közül egyiknek vevé utját, s arra könnyeden felmene. Még
könnyebben leereszkedék róla túlnan; s midőn a síkon vala, virradatig
utaza rajta. Ekkor előtte a távolban egy nagy épületet pillanta meg s
örüle neki, oly reményben lévén, hogy ott meg fog érteni valamit az
iránt, a mit tudni vágyott. Midőn közel juta hozzá, észrevevé, hogy az
egy pompás palota, vagyis inkább egy erős vár, igen szép köszörült
fekete márványból, finom aczélfödélre, mely oly síma, valamint a tükör.
Megörülvén hogy nem kelle sokáig mennie a nélkül, hogy valami nevezetest
leljen, megálla a vár homlok-felénél, s nagy figyelemmel vizsgálá azt.
Erre a kapuhoz közelite, melynek két szárnyajtaja vala, melyeknek egyike
nyitva állott. Jóllehet egyenesen is beléphetett volna, ugy hivé mégis,
hogy zörgetnie kell. Kopogott egyszer alkalmas lassan s várakozék egy
ideig; s minthogy senkit nem látott jőni, azt vélé, nem hallották meg,
azért is másodszor egy kissé erősebben kopoga, s midőn senkit sem látott
sem hallott, még erősebben: de még sem jelenék meg senki is. Ezen igen
csodálkozott, mert nem gondolhatá el, hogy ily jó karban lévő vár
lakatlan volna. „Ha senki sincs benne,“ monda magában, „ugy nincs mitől
félnem; ha pedig van, nekem is van mivel védnem magamat,“ egy szóval a
szultán belépe, tovább mene az előudvarba s fönszóval kiálta: „Nincs itt
senki is, egy vándort befogadni, kinek enyhülésre van szüksége?“ E
kérdést kétszer vagy háromszor ismétlé: de bármi hangosan beszéle is,
senki sem felelt neki.
E hallgatás öregbité bámulását. Tovább mene egy igen tágas udvarba, s
mindenfelé tekintgete, ha nem vehetne-e észre valakit, de legkisebb élő
lényt sem láta…
Minekutána a szultán az udvarban, melyben vala, semmit sem látott, tágas
teremekbe lépe, melyeknek lábszőnyegei selyemből valának, padlatja s
pamlagai pedig mekkai anyagokkal bevonva, az ajtókárpitok pedig a
legdrágább indiai anyagból aranynyal s ezüsttel gazdagon himezve.
Továbbá egy csodás terembe juta, melynek közepén egy nagy medencze álla,
mindenik szögletén vert-aranyból készült oroszlánnal. A négy oroszlán
vizet okáda szájából, mely gyöngyben és gyémántban hulla le, s
hármoniásan kisére egy vizsugárt, mely a medencze közepéből felszökve,
csaknem a bolt szinéig ére, melynek falai ki voltak festve.
A vár három oldalról egy kerttel vétetett körül, melyet virágtáblák,
tavak, mulató erdők, s ezer más kellemességek vetélkedve diszesitettek,
s a mi e helyet épen gyönyörűvé tevé, egy számtalan sereg madár vala,
melyek hangzatos énekökkel tölték el a léget, s mindig ott maradának,
mivel a fák s palota fölött kivont háló tiltá őket elröpülniök.
A szultán sokáig járdala szobából szobába, hol minden nagynak s
pompásnak látszék. Midőn elunván tovább járni, leüle egy nyilt szobában,
mely a kertre nézett; s itt eltelvén mind azzal, a mit látott,
mindenféle eszméleteket teve a különféle tárgyak felett, midőn egyszerre
panaszkodó hang ütközék fülébe s érthetően halla következő szomoru
szavakat:
„Oh sors ne hagyj tovább élnem, s ne kimélj többé! mert létem
szerencsétlenség, s veszély között lebeg.
Oh feleség nem szánakozol-e egy fő származásu emberen, ki a szerelem
uradalma alá aláztatott? Nem-e a leggazdagabbon, ki elszegényedett?
Igen, megvallom, irigykedtem a szellőre is, mely körötted lengett; de
nem gondolám meg, hogy a sors akaratja mellett a legélesebb szem sem lát
semmit is.
Mely mesterség mentheti meg az íjászt, ha épen midőn nyilát el akarná
pattantani, ívhúra elszakad!
Ha akkor ellenséges sergek rohannak reá hova futhat akkor a végzet elől!
hová futhat el akkor!“
A szultán megilletődvén e panaszoktól, felkele s a felé mene, honnan
azok hangzának. Egy nagy terem ajtajához ére, felnyitá a kárpitot s egy
rendes s gazdagon öltözött férfit pillanta meg, ki egy a földszín fölött
valamennyire fölemelt királyszéken üle. Szomoruság volt festve
ábrázatán, mely egyébiránt a legtökéletesebb szépség s orczáján egy kis
fekete jegy által volt bélyegezve. A költő igy irja le egy ilyetén
fiatal ember szépségét.
Termete sugár vala; haja fekete, mely, ha rá tekintesz, mindent homályba
borít körötte, nem különben mint homlokának vakító fénye viszont mindent
legtisztább fényre derít.
De a fekete jegyet orczáján, ezt ne gáncsoljátok! avagy nem tudjátok-e,
hogy a szép anemone (kökörcsin); fekete ponttal diszeskedik?
A szultán közelíte hozzá s köszönté őt. Az ifju ember viszonzá
köszöntését, fejét mélyen meghajtván, a nélkül mindazáltal, hogy
felkelne. Azért is igy szóla a szultánhoz: „Jól tudom, uram,
megérdemled, hogy felkeljek elfogadásodra s irántad minden lehető
tisztességet adjak; de oly nagy ok akadályoz ennek teljesitésében, hogy
tőlem rosz néven nem veheted.“ – „Uram“ felele a szultán, „igen le
vagyok kötelezve felőlem való jó vélekedésedért. Az okra nézve pedig,
mely akadályoz fölkelned, örömest elfogadok tőled minden tetsző
mentséget. Érdekelve panaszaidtól, meghatva szenvedéseidtől, segélyemet
ajánlani jöttem. Adná isten, hogy tőlem függne enyhülést adnom
szenvedéseidnek; minden tehetségeimet arra fognám forditani. Hizelkedem
magamnak, hogy el fogod beszélni szerencsétlenségeid történetét: de,
kérlek, világositsd föl előbb: mit jelent e tó itt közelében, melyben
négy különböző szinü halakat láthatni; micsoda vár ez itt, miért vagy
benne, s honnan van, hogy csak egyedül tartózkodol itten?“
A helyett, hogy e kérdésekre felelt volna, elkezde az ifju ember
keservesen sirni: „Ah be állhatatlan a szerencse!“ kiálta, „kedve telik
benne azokat megbuktatni, kiket felmagasztalt. Hol vagynak, kik nyugton
éldelik a tőle nyert boldogságot, s kiknek napjai mindig derültek s
tiszták?“
A szultán szánakozásra indulva erősen kéré őt, mondaná meg neki ily nagy
fájdalmának okát. „Ah! uram,“ felele az ifju ember, „hogy ne
szomorkodnám s hogy ne volnának szemeim kiapadhatlan könyforrások?“ E
szóknál felemelé ruháját s láttatá a szultánnal, hogy fejtől fogva
övezetig ember, testének másik fele pedig fekete márvány.
A szultán igen elcsodálkozék, midőn az ifju ember siralmas állapotát
megpillantá. „A mit mutatsz, iszonynyal tölt el s ingerli ujságvágyamat;
lángolok hallani történetedet, melynek kétségkivül igen különösnek kell
lennie; és el vagyok hitetve, hogy a tó és halak valami összefüggésben
vannak vele: kényszeritlek tehát, beszéld el azt nekem; némi
vigasztalást fogsz benne találni, minthogy bizonyos az, hogy a
boldogtalanok enyhülést nyernek szerencsétlenségök elbeszélésében.“
„Nem tagadom meg kivánságod teljesitését,“ felele az ember, „noha nem
tehetem a nélkül, hogy élénk fájdalmamat meg ne ujítsam: de tanácslom
eleve, hogy füledet, szellemedet, sőt szemeidet is oly dolgokra készitsd
el, melyek mind azt fölülmulják, a mit csak a képzelet rendkivülvalót
kigondolhat.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fekete szigetek ifju királyának története.
„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve,
e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét
ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek
valának; s a főváros, melyben atyám udvarát tartá, azon helyen álla, hol
most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen
elváltozásokat fel fogja világosítani.
Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem,
megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele
megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel,
melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet
éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt
esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.
Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy
szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban
valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy
legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a
legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt
vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak
szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.
Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a
királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“
– „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem
tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem
veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen
minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka
oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban
ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti
föl, melyet orra alá tart.“
Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket
bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék
magamnak magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem
hallottam volna belőle.
A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte
lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de
én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly
ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe
a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.
Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét
felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál
s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.
Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete
szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék
utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de
halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.
Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára,
melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a
kertajtó vala, melybe most kilépe.
Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán
mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém,
hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának
beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu
séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.
Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket
értém belőle:
„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat,
melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt
benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem
elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak
még szembetünőbb bizonyságait adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat,
ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó
rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak.
Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős
falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz
változva.“
Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez
ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már
kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre
terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen
eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit
kimélni akarék, mivel rokonom vala.
Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de
feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy
azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.
Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos
jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék
magammal, hogy életét meghagyám.
Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy
a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.
Más nap reggel felébredtemkor a királynét mellettem fekve találám…“
„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék
s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.
Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s
részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem
felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru
hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek
csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a
királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben
esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“
Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának
elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője
megöléséért.
Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat
gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne,
melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a
veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy
felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság
mérsékelni fogják fájdalmadat.
Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s
egy egész évet sirással s jajgatással tölte.
Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében
számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála
napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal,
melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.
Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen
megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal
akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki
továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a
könypalotában vala.
Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani.
Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem
volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az
a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi
nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el
naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól
tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.
Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik
ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott,
következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy
téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő
fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek
hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni?
Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban
osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni,
fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“
E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja,
melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem
elfordulsz.
Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek
fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“
Végre még következő verseket adá hozzá:
„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a
chozroek országát birnám is:
Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem
látna!“
Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször
félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá,
s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e
fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned,
mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“
„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel
viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat
halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“
Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére téritenék, még
inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.
Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész
esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.
Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém,
s következőt hallám kedveséhez mondania:
„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit
sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal
adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el
azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e
szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden
örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább
mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha
létezett!“
Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e
drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd,
hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy
megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető
helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled
el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.
Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah
kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt
nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette
szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy
ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“
„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól,
„én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is
szintugy kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen
élsz vissza jóságommal.“
Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem.
De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld
haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s
ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban
félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“
Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a
holtak között.“
„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére,
igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett,
elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat,
az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt
tünteté föl, melyet látál.
A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző
hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek
persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb
körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a
varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De
még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s
elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág
bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva
kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség
okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“
E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a
szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata
elő vigasztalására.
Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek
hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs
gondviselését végzeteidnek! békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel
ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“
A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól
lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki:
„mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet
semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“