elhatott egész hozzámig, s hogy ily igazságos fejedelem alatt éljek,
utnak indultam fővárosodba. Annak kapuihoz érvén, azokat becsukva
találtam, s kénytelen voltam az éjet a város alatt tölteni. Lefeküdtem,
de nemsokára négy asszonyt láték; egyik egy hyenán nyargalt, másik egy
koson, harmadik egy fekete nőstény-eben, s a negyedik egy leopárdon.
Mindjárt megismertem, hogy boszorkányok, az egyik közelite hozzám s
rugdalni kezdett s egy korbácscsal csapkodni, mely kezében nekem tüznek
tetszett, azonban több izben emlitém isten nevét, s egy késsel karján
meg is sebesitettem, melyre elbocsáta; de elszaladtában kezemben hagyá
ezen drága kövekkel elhintett fátyolt, melynek előttem semmi becse,
minthogy a világtól elvonultam.“
E beszéd után általadá Mahmud a fátyolt a szultán kezébe s eltávozék.
A császár megismeré a fátyolt, mert maga ajándékozta nem sokkal elébb a
nagyvezérnek; megkérdé ezt iránta, s megérté, hogy kedvencz rabnőjének
adá, ezt a palotába vivék. S minekutána karját megvizsgálák, ráösmerének
a sebre, melyről Mahmud szólott, s nem kétlék többé, hogy valóságot
beszélt. Ezután mint boszorkány arra itéltetett, hogy egy veremben
senyvedjen el, melynek meredek falai minden szabadulást meggátoltak.
Midőn Mahmud cselének szerencsés sikerét megérté, a veremhez siete,
melybe a szép rabnőt lebocsáták; s az őrök megnyerése által, kiknek
kalandját elbeszélé, diszlett neki azt megszabaditani. Az őröknek tett
igéretéhez képest elillana országába, éjjel-nappal utazott, s igy vágyai
tárgyának birtokába jutott.
„Imhol, uram, egy,“ ezt adá hozzá a királyné, „a férfiak számtalan
ravaszságai közül…“
A császár ezen felgerjedvén, azonnal parancsot ada fiának elvesztésére.
Ily módon a királyné és vezérek váltogatva birák negyven napig a császár
szándékát.
A negyvenegyedik napon napkeltével felüle a király székébe, kiadá a
bakónak parancsait s fiát elővezetteté. Szintugy a negyven vezért is
megfogatá s megkötözve maga elébe viteté.
A hóhér beköté Nurgehán herczeg szemeit kivoná pallosát s kétszer kérdé
a császárt; vágja-e? Minekutána megengedtetett neki, ezt mondá: „Uram
még harmadszor is kérem tőled e parancsot; gondold meg jól, hogy egy
késő bánat nem teheti azt jóvá, a mit most parancsolsz.“
A császár épen ismételni akará parancsát, ekkor megjelenék Abumasár,
Nurgehán tanitója. Tüstént megragadák az őrök s a királyszék elébe vivék
oly szaporán, hogy lába sem érte a földet.
„Nyomorult,“ szóla hozzá Szindbád, „fejeddel fogsz fizetni gazságaidért.
Nem hitetlen tanácsaid parancsolák-e fiamnak e hallgatást?“
„Igenis uram,“ felele Abumasár, „fiadnak negyven napig hallgatnia
kellett, hogy a szerencsétlenségeket elkerűlje, melyeket neki a
csillagzatok jelentének: de a boldogtalan időhatár eltelék, s most már
bízvást szólhat.“
Azonnal levevék a kötőt a herczeg szemeiről s elbeszélé egyenesen, mi
történt ő és mostohája között. A királyné asszonyainak tanúságokra is
hivatkozott, kik megvallák, hogy egy vékony falon által mindent
hallottak.
Ezen hirekre szivéből sajnálá Szindbád, a mit eddig cselekedett, s
udvarának minden urai javalák fejedelmök beszédét. A császár, fiát mellé
ülteté, megcsókolá szemeit s megengedé a negyven vezérnek kezeit s
térdeit megcsókolniok. Ezek levetették gyászruhájokat, melyet negyven
napig viseltek, s pompás ruhákba öltözének, melyeket a császár osztata
ki közöttök.
A királyné pedig irgalom nélkül elvesztetett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Midőn a görög király,“ mondá a halász a szellemnek, „Szindbád király
történetét elvégezte volna, ezt veté hozzá: „És te vezér! irigységgel
teljes lévén Dubán orvos iránt, ki neked semmit sem vétett, sőt akarnád,
hogy őt megölessem; de őrizkedni fogok ettől, félvén igazságtalan lenni,
mint e király vala fia iránt.
Az árulkodó vezérnek sokkal fontosabb vala Dubán orvos halála, mint hogy
itt megállapodott. „Uram,“ mondá neki, „mint tartóztathat a félelem,
hogy ártatlant büntetsz meg, Dubán orvos megöletésétől. Nem elegendő
okot ád-e az, hogy őt életed után incselkedéssel vádolják, az övének
elvevésére? Ha az van kérdésben, hogy egy király élete bátorságba
tétessék, már a csupa gyanúnak is bizonyosság gyanánt kell szolgálni; s
jobb egy ártatlant feláldozni, mint egy bűnöst büntetlenül hagyni… De
uram, nem is oly igen bizonytalan dolog ez: Dubán orvos téged valóban
meg akar ölni. Nem irigység fegyverez föl ellene, egyedül felséged
megmaradásában való részvétem és buzgóságom ösztönöz e nagy nyomosságu
jelentésre. Ha hamis ez, megérdemlem, hogy ugy büntettessem, mint az
egyszeri vezér.
„S mit vétett ezen vezér,“ kérdé a görög király, hogy oly büntetést
érdemle?“
„Elbeszélem felségednek,“ felelé a vezér; „legyen felséged oly
kegyelemmel meghallgatni.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A megbüntetett vezér története.
Volt egyszer egy király, ennek volt egy fia, ki a vadászatot
szenvedélyesen szerette. Gyakran megengedé neki e mulatságot; de
nagyvezérének parancsolatban adá, hogy őt szüntelen kövesse és soha se
hagyja el szemei elől. Egyszer egy ily vadászaton egy szarvast sebzének
meg a vadászok, s a herczeg azt hivén, hogy a vezér követni fogja, utána
iramék a vadnak. Addig nyargalt, s heve oly messze elkapá, hogy végre
egészen egyedül látá magát. Megállapodék s midőn észrevevé, hogy utat
vesztett, nyomán akara visszatérni s a vezérhez jutni, a ki nem vala
elég gyors őt közelről követni; de eltévedt.
Midőn igy bizonyos irány nélkül ide s tova bolyonga, az ut mellett egy
alkalmas szép nőre bukkant, ki keservesen siránkozott. Megvoná lova
fékét s kérdé az asszonyt, ki légyen, mit csinál itt egyedül s van-e
szüksége segédére.
„Én,“ felelé az, „egy indiai király leánya vagyok. A mint a mezőre lovag
kisétáltam, elaludtam s leestem a lóról. Lovam elszaladt s nem tudom mi
lett belőle.“ Az ifju herczeg megsajnálá s megkinálá, ülne fel mögéje a
lóra; a mit el is fogada.
Midőn egy kunyhóhoz érének s a herczegné kijelentette, hogy bizonyos
szüksége végett szeretne leszállni, a herczeg megálla s leereszté. Maga
is leszálla s közelíte a kunyhóhoz, lovát kantáránál fogván. Képzeld
meglepetését, midőn az asszonytól benn ime szókat hallá mondani:
„Örüljetek gyermekeim! egy szép s kövér gyereket hoztam.“ És más szavak
tüstént felelének: „Hol van mama? hadd együk meg mindjárt; mert igen
ehetnénk.“
A herczegnek nem kellett többet hallani, hogy megismerje a veszedelmet,
melyben lebegett. Jól látá, hogy az asszony ki magát egy indiai király
leányának adá ki, Ogerné vala, azaz egy oly vad szellem neje, kit
Ogernek hínak, s a kik ezerféle cselt használnak, hogy az arra menőket
megfogják s megegyék.
Megrémült s hirtelen lóra veté magát. A követelt herczegné e pillanatban
lépe ki, s midőn látá hogy zsákmányát elszalasztja, kiálta a herczeg
után: „Ne félj semmit is: ki vagy? s mit keressz?“ – „Eltévedtem,“
felelé ő, „s utamat keresem.“ – „Ha eltévedtél,“ mondá a nő, „ajánld
magadat isten oltalmába, ő ki fog vonni a bajból, melyben vagy.“
Erre a herczeg felemelé szemeit az ég felé…
Midőn az indiai álherczegné az ifju herczegnek tanácsolta, hogy ajánlja
magát istennek, gondolá, ugyan ez, hogy nem akarja javát, hanem már
bizonyos zsákmányaként tekinti, de felemelé kezét az égre s mondá:
„Uram! ki mindenható vagy, vesd reám szemedet s szabadíts meg e gonosz
ellenségtől.“ Ezen imádságra az Ogerné bemene a kunyhóba, ő pedig
hirtelen eltávozék. Szerencsére meglelé utját s épségben s egészségben
tére meg atyjához a királyhoz, ki előtt körülményesen elbeszélé a
veszedelmet, melybe a nagyvezér gondatlansága miatt bukott. A király
megboszankodván miniszterére, ott nyomban megfojtatá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Uram,“ folytatá a görög király vezére, „hogy megint Dubán orvosra
térjünk, a bizodalom, melylyel iránta viseltetel, veszedelmedre fog
fordulni; tudom jó kézből, hogy ellenségeid egy kémet bocsátának el, ki
felséged élete után leselkedjék. Mondod, hogy meggyógyitott: de ki
kezeskedhetik ezért? Talán csak látszólag gyógyitott meg, nem
gyökeresen. Ki tudja, ha azon szernek idővel nem leszen-e káros
következése?“
A görög királynak, ki kevés természeti észszel birt, nem vala elég éles
elméje a vezér gonosz szándékát kiismerni, sem elég állhatatossága első
érzetében megmaradni. E beszéd habozóvá tevé: „Vezér,“ mondá, „igazad
van, meglehet, hogy csak azért jött, hogy életemet elvegye, a mit
valamelyik nedvének csak csupa szaga által is könnyen végrehajthatna.
Meg kell fontolnunk, mit cselekedjünk e körülmények közt.“ Midőn a vezér
a királyt azon kedvben látta, melyben lenni akarta, ezt mondá neki:
„legbizonyosb és leggyorsabb mód hogy e félelemtől megszabadulj s
életedet bátorságba tegyed, ez: Dubán orvost most mindjárt ide hozatni,
s mihelyt eljő, fejét azonnal elüttetni.“
A király tüstént szólitá egyik tisztét s parancsolá, menjen az orvosért,
ki a nélkül, hogy tudná, mit akar a király, sietve jöve a palotába.
„Tudod-e,“ mondá a király, „miért hivattalak ide?“ – „nem uram,“ felelé,
„s várom hogy felséged méltóztassék arról értesíteni.“ – „Azért
hivattalak,“ szóla tovább a király, „hogy tőled megszabaduljak s
életedet elvegyem.“
Lehetetlen az orvos álmélkodását kifejezni, midőn halálos itéletét hallá
„Uram,“ mondá, „mi oka lehet felségednek engem megöletni?“ – „Tudom jó
kézből,“ felelé a király, „hogy te kém vagy s csak azért jöttél
udvaromba, hogy életem után incselkedjél: de hogy megelőzzelek,
megfosztlak a magadétól, – láss hozzá,“ mondá a jelenlévő hóhérnak, „s
szabadíts meg egy árulótól, ki csak azért színlé be magát ide, hogy
engem meggyilkoljon.“
E kegyetlen parancsolatból megismeré az orvos, hogy a tisztességek s
jótétemények, melyeket a királytól veve, ellenségeket szereztek neki, s
hogy a gyáva király hitelt ada suttogásaiknak. Megbáná hogy a rühből
kigyógyította; de e bánat már későn járt.
„Igy jutalmazol tehát,“ mondá neki, „a jótéteményért, melyet veled
cselekedtem?“
A király nem hallgatá rá, s másodszor is parancsolá a hóhérnak, hogy a
halálos csapást tegye meg.
Az orvos most könyörgésre vevé a dolgot: „Ah uram,“ kiáltá, „nyújtsd még
tovább életemet, hogy isten is meghosszabbítsa a tiedet; ne öless meg,
nehogy isten is veled ugyanazt mivelje!“
A görög király keményszivün ezt felelé neki: „Nem, nem, egyátalában
szükséges, hogy megölesselek. Még ügyesben elvehetnéd életemet, mint
meggyógyítál.“
Az orvos könyekre olvada s keservesen panaszkodék s készüle a halálos
csapás elfogadására, ezt mondván a királynak: „Ez tehát neked tett
szolgálatom jutalma, s te ugy akarod megmutatni háladatosságodat, mint
egykor a krokodil cselekvék.“
„Beszéld el,“ esék szavába a király, a krokodil történetét.“ – „E
pillanatban“ felelé az orvos, „nem beszélhetem el: de hagyd meg életemet
s az isten megfizeti, s meghosszabbítja a tiedet.“
„Nem,“ kiáltá a király, „meg kell halnod.“
A hóhér beköté szemeit, megbilincselé kezeit s kihúzá pallosát.
Ekkor a jelenvolt udvarnokok szánakozásra indulva kegyelemért
könyörgének a királynak; bizonyíták, hogy büntelen, s mindnyájan
kezességöket igérék ártatlanságáért.
A király kérlelhetlen vala, s oly választ ada nekik, hogy semmit sem
bátorkodtak reá felelni. Az orvos letérdelve, bekötött szemmel s készen
a csapás elfogadására, mely életének véget vessen, még egyszer a
királyhoz fordula: „Uram! minthogy halálos itéletemet meg nem akarja
másolni felséged, legalább azon kegyelméért esedezem, engedje meg, hogy
haza mehessek, temetésemet elrendelni, az enyimektől végbucsut venni,
alamizsnát osztogatni, s könyveimet oly embereknek hagyni, kik hasznokat
vehetik. Van a többek közt egy könyvem, melylyel felségednek kivánok
kedveskedni: ez egy megbecsülhetlen munka, s méltó hogy felséged
kincstárában gondosan őriztessék.“
„S minélfogva oly becses e munka, mint mondod?“ kérdé a király.
„Uram,“ felelé az orvos, „mivel számtalan csodálatos dolgot foglal
magában; s hogy képzeleted legyen róla, csak azt mondom: ha fejem el
lesz vágva s felséged nem resteli a könyvet a hatodik levélig forgatni,
s a bal oldalon a harmadik sort elolvasni, fejem mind azon kérdésekre
felel, melyeket neki tenni fog.“
A király kiváncsi lévén ily csodás dolgot szemlélni, elhalasztá halálát
holnapig, s szoros őrizet alatt haza bocsátá.
Az orvos ezen időhatárig elrendelé dolgait; s mivel elhirhedett, hogy
elvesztése után hallatlan csoda fog történni, más nap a vezérek, emirek,
testőrtisztek, szóval az egész udvar a székes terembe gyűle, hogy annak
tanúja lehessen. Nem sokára megjelenék Dubán orvos, ki egy nagy könyvvel
közelíte a királyszék lábához. Ide egy medenczét hozata, arra a lepelt,
melybe a könyv takarva vala, kiteríté, s a könyvet a királynak nyújtván,
ezt mondá:
„Fogadd el uram e könyvet, ha tetszik; s mihelyt fejem el lesz ütve,
parancsold e medenczébe a könyvtakaróra tétetni, ha ott áll, vére
megszünik folyni: akkor nyisd fel a könyvet s fejem minden kérdésedre
felelni fog. – De uram,“ ezt adá hozzá, „engedd meg még egyszer felséged
kegyelméért esedeznem; az isten nevében hagyd magad meglágyítani; vallom
hogy büntelen vagyok.“
„Kéréseid,“ felelé a király, „haszontalanok; s ha csak azért is hogy
fejedet beszélni halljam, akarom halálodat.“
Ezt mondván, elvevé a könyvet az orvos kezéből s parancsolá a hóhérnak,
hogy teljesitse kötelességét.
Az orvos feje oly ügyesen lecsapatott, hogy egyenesen a medenczébe
hullott; s mihelyt a könyvtakaróra tétetett, vére azonnal elálla. Ezután
a király s minden nézők nagy csódájára felveté szemeit s ezt mondá:
„Uram! nyissa fel most felséged a könyvet.“
A király felnyitá s ugy találván, hogy az első levél ugy a másodikhoz
ragadt, mintha hozzá lett volna enyvezve, hogy azt könnyebben
elfordíthassa, ujját szájához érteté, s nyálával megnedvesité. Ezt
ismétlé egész a hatodik levélig; s midőn a mondott lapon sem mi irást
nem talála, szóla a főhöz: „Orvos, itt semmi sincs irva.“ – „Fordits még
nehány levelet,“ felelé a fő.
A király tovább is forgata ujját mindenkor szájával nedvesítvén, míg a
méreg, melylyel minden levél itatva vala megtevé hatását: ekkor a király
tüstént szertelen borzadástól érzé magát meglepve, szemei kápráztak s
erős rángatódzás között lezuhant a királyszékből…“
„Midőn Dubán orvos, vagy is igazábban szólva, feje, látá, hogy a méreg
megtette munkáját s hogy a király már csak néhány pillantatig fog élni,
ezt kiáltá neki:
„Hah adáz! látod mint jár az oly fejedelem ki hatalmával visszaélvén
ártatlanokat gyilkoltat meg. Az isten előbb utóbb megbünteti az
igazságtalanságokat s kegyetlenségeket.“
Alig végzé el a fő e szavakat, hogy a király holtan összerogya; s
egyszersmind a fő is elveszté azon kevés életet is melylyel bírt vala.
Mihelyt a halász a görög király s Dubán orvos történetét elvégezte, ezen
alkalmazást tevé belőle a szellemre, kit még mindég az edényben zárva
tartott:
„Ha a görög király,“ szóla hozzá, „Dubán orvost életben hagyta volna,
ugy isten is meghagyta volna az ő életét; de eltaszitá a legalázatosabb
könyörgéseket, s isten megbünteté érette. Épen igy van a dolog, oh
szellem, véled: ha megkérlelhetélek s a kegyelmet, melyért könyörögtem
tőled, megnyerhettem vala, most megsajnálnám állapotodat, melyben vagy;
de mivel irántam megszabadításodért tartozott nagy háladatosságod
daczára is magátalkodtál szándékodban, hogy engem megölj, részemről
nekem is engesztelhetlennek kell lennem. Ez edényben hagylak s
visszahajítlak a tengerbe s igy megfosztalak életed használatától egész
itélet napig: ez az a boszu, melyet rajtad állni szándékozom.“
„Halász édes barátom,“ felele a szellem, „kérlek még egyszer, ne miveld
rajtam e kegyetlenséget. Gondold meg, hogy nem jó boszut állani sőt
ellenben dicséretes gonoszért jóval fizetni. Ne bánjál ugy velem mint
egyszer Imma bánt Atekával.“
„S mit teve Imma Atekának?“ kérdé a halász.
„Oh ha megakarod tudni,“ felele a szellem, „hát nyisd ki ez edényt;
talán azt gondolod, hogy nagyon jó kedvem van ily szűk helyen
regélgetni? de ha kieresztesz, annyi regét mondok, a mennyit csak
akarsz.“ – „Nem,“ mondá a halász, „nem bocsáttalak el: már is sokat
beszélünk; most mindjárt a tenger fenekére hajitalak.“ – „Még egy szóra
halász,“ mondá a szellem; „fogadom, hogy nem bántalak, sőt ellenben egy
módra tanitalak mely által hatalmas lehetsz s meggazdagodhatol.“
A remény, hogy szegénységéből kivergődhetik lefegyverkezteti a halászt.
„Meghallgathatnálak;“ mondá „csak lehetne bíznom szavaidhoz. Esküdjél
meg isten felséges nevére, hogy igazán teljesítsed, a mit igérsz s
felnyitom az edényt; nem tartalak oly istentelennek, hogy egy ily esküt
megszeghetnél.“
A szellem megesküvék s a halász kinyitá az edény födelét. A füst azonnal
ismét felszálla belőle; s minekutána a szellem azon szerint, mint előbb,
felvevé alakját, legelső a mit teve az vala, hogy az edényt egy rugással
a tengerbe löké.
Erre a halász megijede: „mi dolog ez szellem?“ mondá: „Megakarod-e
szegni hitedet melyet csak most esküvél? azt mondjam-e neked mit Dubán
orvos mondott a királynak, hagyj meg életemet, hogy isten meghosszabítsa
a tiedet?“
A halász félelmén nevete a szellem s felele neki: „nem halász, légy
nyugodt; csak mulatságból dobtam az edényt a tengerbe, hogy meglássam,
nyughatatlankodol-e rajta; s igy, hogy bizonyossá tegyelek, hogy
szavamat megakarom tartani, fogd hálódat s kövess.“
E szavakat mondván megindula s mene a halász előtt, ki hálójával
terhelve még mindig némi bizatlansággal követé. Elmenének a város
mellett fel egy magas hegyre s azon át el egy sík térre, melyen egy
tóhoz jutának a mi négy dombbal volt körűl véve.
Midőn a tóparton állának, mondá a szellem a halásznak: „vesd ki hálódat
s fogj halat.“ A halász semmit sem kételkedék, hogy fogand, mert nagyon
sokat láta a tóban: de különösen elcsodálkozék, midőn látá, hogy négy
különböző szinüek voltak, tudniillik, fehérek, vörösök, kékek, és
sárgák. Kiveté hálóját s négy halat foga, mindenik színből egyet.
Minthogy az előtt még soha sem látott ilyeneket, nem győzé őket eléggé
csodálni; mivel nevezetes összeget gondolt belőle árulhatni, nagy öröme
vala rajta.
„Vidd el e halakat,“ mondá neki a szellem, „s mutasd be a szultánnak;
több pénzt fog érttök adni, mint teljes életedben vala kezed között.
Minden nap eljöhetsz e tóra halászni; de intlek, egyszernél többet ki ne
vesd hálódat, külömben nagy szerencsétlenség fog érni: vigyázz tehát. Ez
az utasitás, melyet adok; ha pontosan teljesited, jó dolgod lesz
mellette.“
Ezt mondván a földre toppanta, mely elnyilék s minekutána őt elnyelte
volna, ismét becsukódott.
A halász pontról pontra akarván követni a szellem utasitását, őrizkedett
kétszer vetni ki hálóját. Elindult a város felé, igen megelégedvén
halászatával s ezer féle elmélkedéseket teve kalandjáról. Egyenest a
szultán palotájába mene…
Nagy vala a szultán bámulása, midőn a négy halat látá, melyeket a halász
benyujta neki. Fogá egyiket a másik után, hogy figyelemmel szemlélje; s
minekutána sokáig csodálta volna, monda első vezérének: „fogd e halakat
s vidd azon ügyes szakácsnéhoz, kit a görög császár külde hozzám:
képzelem szint oly izesek lesznek, mint szépek.“
A vezér maga vivé el a szakácsnéhoz s kezébe adván ezt mondá neki: „itt
van négy hal, melyet imént hozták a szultánnak; azt parancsolja, hogy
készitsd el számára.“
Minekutána e bizományban eljárt volna, visszatére urához a királyhoz, a
ki parancsolá neki, hogy a halásznak négyszáz darab aranyat fizessen ki:
a mit is hiven teljesite.
A halász, ki még soha sem birt egyszerre ily nagy számu pénzt, alig tudá
elgondolni szerencséjét, s ugy tetszett neki mintha csak álom volna: de
utóbb általlátá, hogy valóság, azon jó használatból, melyre forditá,
mivel avval háznépe szükségeit potolá.
A szultán szakácsnéja, mihelyt a halakat, melyeket a vezér neki
általada, megtisztogatta, egy serpenyő olajban tűzre tevé, hogy
megsüsse. Minekutána egyik felől eléggé megsülteknek vélte, megforditá
őket. De oh hallatlan csoda! alig történék ez meg, midőn a konyha fala
elnyilt, s belőle egy bámulatos szépségű s felséges termetű kisasszony
lépe elő; aegyptusi virágos atlaszból volt ruhája, függői s nyakkötője
nagy gyöngyökből, rubinnal kirakott arany karkötője, s egy myrtus
vesszőt tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz a szakácsné nagy
bámulására, ki e látványra mozdulatlanul állott, s egyik halat
vesszejével megérintvén monda neki: „hal, teljesited-e tartozásodat?“
midőn a hal nem felele, ismétlé ugyanazon szókat: s most mind a négy hal
egyszerre fölemelé fejét, s érthetőleg felelének: „igen, igen: ha te
számolsz, mi is számolunk; ha te megfizeted adósságaidat, mi is
megfizetjük a miénket; ha te elfutsz, mi győzünk s megelégszünk véle.“
Mihelyt e szavakat mondák, a kisasszony feltaszitá a serpenyőt, s
visszalépe a nyilt falba, mely utána azonnal bezáródék, s olyannak
látszott, mint volt azelőtt.
Midőn a szakácsné, ki e csodákra elréműle, magához tért ijedségéből, oda
mene, hogy a halakat felvegye, melyek a tűzbe hullottak; de mind oly
feketék voltak, mint a szén, ugy hogy a szultánnak fel nem lehetett
volna őket adni. Ez igen megbusula és sirni kezde: „jaj nekem,“ kiálta,
„mi lesz belőlem! ha a szultánnak elbeszélem, mit láttam, bizonyosan nem
fogja hinni; mily haragra gerjed majd ellenem!“
Mig igy aggódék, belépe a nagyvezér s kérdé, készen vannak-e a halak.
Elbeszéle neki mindent mi történt vele; s e tudósitásra a mint el lehet
gondolni, igen elcsodálkozék. De anélkül, hogy róla a szultánnak valamit
szólt volna, valami mentséget talála, melylyel megelégedék.
Az alatt nyomon elkülde s hivatá a halászt; s midőn ez eljöve, monda
neki: „halász, hozz nekem négy másik halat, melyek azokhoz, melyeket már
hoztál, hasonlók legyenek, mert különös szerencsétlenség történt velök,
mely miatt nem lehete a szultánnak feladni.“
A halász nem mondá meg, mit hagya neki a szellem, de hogy magáról
elhárithassa a kivánt halakat még ez napon beadni, az ut hosszaságával
mentegetőzék, s fogadá, hogy másnap reggel be fogja vinni.
S valóban a halász még éjszaka elindult, s a tóhoz mene. Megveté
hálóját, s midőn kihuzá, négy halat talála benne épen olyant, mint az
előbbiek, mindeniket más szinűt. Tüstént visszatére s a nagy vezérnek
vivé őket azon időre, a mikorra igérte.
Ezen miniszter fogá őket, s ismét maga vivé a konyhára, hol a
szakácsnéval egyedül bezárkózék, ki, jelenlétében elkészité és tüzre
tevé, épen ugy, mint előtte való nap a más négygyel cselekvék. Midőn már
egyik felen megsültek s a másikra akará őket forditani, ismét elnyilék a
konyha fala, s ugyanazon hölgy vesszejével kezében megjelenék, oda mene
a serpenyőhöz, rácsapa az egyik halra, ugyanazon szókat mondá, s azok
neki felemelt fővel ugyanazon feleletet adák.
Minekutána a négy hal az asszonynak felelt volna, egy vesszőcsapással
felboritá a serpenyőt, s eltünék a falba, azon helyen hol kilépett.
A nagyvezér, ki tanuja volt mind annak a mi történt, monda: „ez sokkal
bámulatosb s rendkivüliebb, mint sem a szultán előtt eltitkolhatnók;
elmegyek s értesiteni fogom e csodáról s valóban tüstént elébe járula s
hű jelentést tett neki róla.
A szultán igen elcsodálkozék s nagy kedvet mutatott e csoda látásához; e
végből elkülde s hivatá a halászt. „Barátom“ monda neki, „nem
hozhatnál-e nekem még négy különböző szinű halat?“ A halász felele a
szultánnak, hogy ha ő felsége kivánsága teljesitésére három napi időt
méltóztatik engedni, fogadja, hogy eleget fog neki tenni.
Midőn ez neki megengedtetett, harmadszor is elmene a tóra s nem kevésbbé
volt szerencsés, mint a két elsőbb izben; mert a legelső huzásra, négy
különböző szinü halat fogott. Nem késett az tüstént a királyhoz vinni,
kinek öröme annyival nagyobb volt rajta, mivel nem várta még oly hamar,
s ismét négyszáz aranyat adatott neki.
Mihelyt a szultán megkapta a halakat, azonnal szobájába viteté,
mindennel a mi elkészitésökhöz szükséges vala. Itt bezárkozék
nagyvezérével s ezen miniszter elkészité a halakat, egy serpenyőbe tűzre
tevé, s midőn egyik félen meg sültek, a másikra forditá. Ekkor elnyilék
a szoba fala, de a kisasszony helyett egy fekete lépe ki belőle.