halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen
volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki,
„ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek.
Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a
harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg
minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek a nagyvezérhez,
ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog
fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a
vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb
csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van
hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei
herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni
csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a
királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna
a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására
elkészülhessen.
A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett,
melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“
monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint
téged viszont láthatni?“
A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette
Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által,
fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi
nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott,
megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged
szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly
elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a
herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni
uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak
térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a
herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad,
mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni,
hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled
megoszszam.
Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a szigeten kitett: a
mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat
mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége
s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz,
hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a
partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának
menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget
szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy
velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről
több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték
magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan
huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s
életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi
volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira
szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte
semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet.
Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet,
melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre,
minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá:
„Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a
kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk,
mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni
fogok gyermekeidről, a herczegekről.“
Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több
szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem
lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni,
tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem
státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam,
nagy dicsérettel magasztala mindent a mit mondék, ha csak akármi módon
alkalmazható vala.
Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy
szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat
határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj
királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged
vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják
választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“
„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy
javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést
mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar
következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem
ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom,
egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó
szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek
herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég
nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá
őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki
elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.
Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott
személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az
egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét,
s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy
akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.
Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a
legboldogabbnak neveztetett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik
vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is
szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy
ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany
is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán
herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene
van, önnön atyja lett ellenségévé.“
E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt
megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a
herczeg megöletését.
Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a
szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak
megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő
történetet beszélé neki:
A varga és királyleány története.
Volt egyszer Kaszbinban egy ifju varga, Hasszán nevezetű, ki szűken élt
munkája jövedelméből. Egy nap, midőn boltjában vala, láta egy dervist
arra elmenni, kinek papucsai rongyosak voltak. „Jó dervis“ monda neki,
„lábbelid rosz karban van; jere be hozzám, majd kiigazgatom.“ A dervis
engede ezen hivásnak, leűle, s evék némely étkekből, melyeket a varga,
elébe raka.
Midőn a papucsok elkészültek, monda Hasszán: „munkám árába egy tanácsot
kérek tőled. Kedvem van utazni, s te inkább adhatsz erre jó tanácsot
mint más akárki.“ – „Fiam,“ felele a dervis, „három tanácsot adok,
melyeknek egész fontosságát tapasztalásból ismerem:
Először: soha se indulj utra jó uti-társ nélkül; mert a próféta
(üdvösség legyen vele!) azt mondja: „Keress magadnak előbb társat, s ugy
indulj utra.“
Másodszor: ne késsél olyan helyen, hol viz szűke van. Végre harmadszor:
ne menj városba napnyugat után.“
Rövid idő mulva, minekutána Hasszán jó uti-társakat talált volna, utra
indult. Nehány nap multával együtt egy nagy város kapujához érének:
társai bementek; ő pedig megemlékezvén a dervis tanitására, kün marada
egy folyó partján; s mivel közelében egy temetőt talála, tanácsosnak
tartá az éjszakát ott töltenie.
Három óra vala éjfél után, midőn két embert veve észre, kik a város
falán valamit lebocsátának, a mit meg nem ismerhetett, s a mit egy
legközelebb lévő sirba vivének.
Alig távozának el ezen emberek, azonnal siete Hasszán azon helyre,
melybe terhöket letették. Belépe, vevé tűzszerszámát, s a kiütött
tüzvilágnál egy koporsót pillanta meg, melyből mindenfelől vér
csörgedezett. Azonnal erőlködék a födelet fölemelni, s egy rendkivüli
szépségű hölgyet talála benne, egészen vérében fürödve s egy halotti
lepelbe burkolva. Holtnak tartá, s fölemelé a gyolcsot, melybe takarva
volt, midőn követkevő szavakat hallá gyenge hangon mondatni: „Az isten
szerelméért, ne foszsz meg ruháimtól.“ Ekkor látá, hogy még van egy kis
élet benne, széttépé a maga kaftánját s bekötözé sebeit.
Következő reggel a város karaván szeraijába viteté, s hugának adá ki,
kit ő maga sebesitett meg egy heves pillanatban. Itt két hónapig a
leggyengédebb gonddal ápolá. Ezen idő mulva az ifju ismeretlen nő
egészen helyreállott, s a karaván szeraiból fürdőbe ment. Midőn
visszajött, tollat, tintát és papirost kért, egy pár szót ira, s monda
Hasszánnak: „Fogd e levelet, vidd el a bazárra, Yakub pénzváltóhoz, s
vedd által, a mit adni fog.“
Hasszán sietve elment a pénzváltóhoz. Mihelyt ez a levelet felnyitotta,
megcsókolá, fejére tette, s a levélvivőnek egy erszényt ada által ötszáz
zecchinóval. A mi utazónk egészen elbámult, sohasem látott életében
ennyi pénzt; s azon tiszteletből, melyet a pénzváltó a levélhez
mutatott, megismeré, hogy a ki azt irta, nem közönséges származásu
lehet.
A karaván-szeraiba visszatérvén, félelmesen letevé társnéja elébe, ki
szemeiből olvasá mindazon ujságvágyat, mely kinozta. De még nem tartá
tanácsosnak azt kielégitenie, s megeléglé neki mondani, fogja a pénzt s
szerezzen magának illendő ruhákat s becsületes lakást.
Hasszán teljesité parancsait; s nagy summákon, melyeket a pénzváltó
sohasem mulaszta el küldeni, rabszolgákat vettek, s egy ideig ketten a
bőség ölében éltek.
Egykor az ismeretlen nő egy erszényt ada Hasszán kezébe, s ezt mondá
neki: most van alkalmad nekem egy szolgálatot tenned, melyre igen sokat
tartok. Menj a bazárra, ott könnyen megtalálhatod a selyemárus Abdallah
boltját. Vetess elő egy vég atlaszt, s bármi drága legyen is, vedd meg
alkuvás nélkül.“
Hasszán hamar rátalált az ifju kalmár rakhelyére, bement, egy vég
atlaszt mutattata elő s megvásárlá a kivánt áron. A többszöri bizományok
következésében, több izben visszatért azon kalmárhoz, s oly jól végzé
dolgait, hogy közöttök oly bizodalmas ismeretség erede, hogy egykor a
kalmár ebédre hivá, mely hivást ő el is fogadá.
Az ismeretlenné hagyásából Abdallah viszont elhivatott, ki nagy hálával
vevé a becsületet, melyet iránta oly gazdag ur mutata, milyennek Hasszán
tetszék.
„Bár mi különösek legyenek is a dolgok, melyeknek tanuja fogsz lenni, ne
csodálkozzál rajtok,“ monda az ismeretlen nő Hasszánnak. S egyszersmind
igen fényes ebédet készittetett.
A rendelt órára megjelenék Abdallah legnagyobb pompába öltözve. Hasszán
igen nyájasan fogadá; késő éjszakáig ittak; de midőn az elválásról leve
szó, s Abdallah a házi urtól bucsuzni akara, ez nem engedé: „Hogyan
eresszelek el,“ monda, ily késő éjjel! Nem, azt nem tehetem: itt kell
hálnod, majd ágyat készittetek.“
Midőn látá a kalmár, hogy hiába ellenkeznék, megnyugvék rajta s
lefekütt.
Éjfélkor, midőn mély álomban fekünnék, az ismeretlen nő, ki a vendégség
alatt nem mutatá magát, közelite hozzá, s egy gyilkot ütött szivébe.
Hasszán a zajra felébredvén, oda szalada: „Nagy isten!“ kiálta, látván
hogy Abdallah véglehelletét adja ki, „mi iszonyu tettben tevél
büntársaddá! én tüstént itt hagylak: nem akarok tovább ez undok házban
maradni: s visszaadok mindent, a mit nekem ajándékozál.“
„Csendesedjél Hasszán,“ felele a herczegné, „én csak egy árulón
tartottam igaz itéletet; én a király leánya vagyok, a kit itt holtan
kiterülve látsz, forró szenvedélyt gerjesztett bennem; dajkám eszközlése
s az őrizetemre rendelt személyek megvesztegetése által annyira vivém a
dolgot, hogy őt a hárembe is beeresztetém; sőt álöltözetben magam is nem
egyszer menék hozzá s jótéteimmel halmoztam el.
Egyszer, midőn oly időben látogatám meg, a midőn nem várt: csak képzeld
bámulásomat s dühömet, midőn egy vágytársnémmal mulatva lelém. A
leghevesb szemrehányásokat tevém neki, sőt annyira elhagyám magamat
kapatni, hogy azt, ki nála vala, verni is kezdém. Ekkor elmene a
szörnyeteg s két fiatal korhelyt hiva magával, s akár haragom
következetétől félt, akár szeretőjét akará rajtam megboszulni,
segédekkel több késszurást ejte rajtam, s holtnak vélve, kivive a
temetőre, a hol megtaláltál. Most, miután meg vagyok boszúlva, siess
atyámhoz a királyhoz, hirül vinni, hogy leánya még él, s mutasd meg neki
szállásomat.“
Az egész udvar tele volt örömmel, midőn megérték, hogy a herczegné
megtaláltatott. A király könyes szemekkel ölelé meg, s midőn hallá, hogy
Hasszán volt megmentője, neki adá feleségül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Láthadd, uram, e történetből,“ ezt adá hozzá Chánszade királyné, „mely
iszonyu tettekre képesek az ifju emberek:“ s ujra kiváná Nurgehán
halálát. S a király meg is igéré kivánságát teljesiteni.
De jövő reggel, midőn már épen fia halálát akará parancsolni, ismét egy
vezér álla elő s kegyelmet kére neki a fejedelemtől; s hogy a szultánné
befolyását gyengitse, uj erősségül az asszonyok gonoszságára következő
történetet beszélé:
A favágó és szellem.
Ahmednek egy szegény Bagdadi favágónak volt egy makacs fösvény s
veszekedő felesége, ki egy pillantatnyi nyugalmat sem hagya neki. Ha
valami kis pénzt szerze, mindjárt kezébe akará keriteni. Egyszer ezen
szegény ember nehány kis pénzt teve félre, hogy magának kötelet vegyen;
az asszony észrevevé s ezt mondá neki: „Hah, semmirevaló, megtetszik, mi
szép életet élsz. E pénzt, melyet eltitkolál, kétségkivül valami
asszonynak szántad; de várj, majd rendbe szedlek, soha sem fogsz többé
nélkülem kimenni.“
Ekkorig a szegény favágónak legalább addig nyugalma volt, mig maga vala
az erdőn; képzelhetni kétségbeesését, midőn látá, hogy induláskor
felesége egy szamárra üle s a hegyre követé, hová ő dolgozni ment.
„Legalább majd már tudom,“ mondá neki, „mit csinálsz, ha a házat
elhagyod.“
Ahmed nem tudá, mint menekedjék tőle, midőn hirtelen egy szerencsés
gondolat ötlék eszébe. Egy igen mély kut vala azon helyhez közel, hol ő
dolgozott; „édes feleségem,“ mondá neki, „mivel már itt vagy, kérlek
tégy meg nekem egy szolgálatot. Már rég ideje hallottam, hogy e kutban
valami kincsnek kell lenni, köss e kötélre és bocsáss le rajta.“ – „Épen
bizony,“ felele, „te köss engem rá, én szintugy lemehetek mint te, te
még majd képes lennél az egész kincset magad számára tartani.“
Ahmed rá álla, megköté nejét a kötélhez s leereszté a kutba. Midőn érzé,
hogy feneket ért, elbocsátá a kötelet s ezt mondá neki: „kincsem
feleségem, most te oly szives lészsz, hogy ott lenn maradsz, mig eljövök
ismét kihuzni.“ S anélkül, hogy kéréseire s fenyegetéseire ügyelt volna,
nyugton dolgára mene. Egy idő mulva, midőn vélé, hogy felesége már
megjobbult e leczkére, ismét ledoba neki egy kötelet: „Siess no!“ kiálta
neki, „kösd rá magadat, hogy kihuzzalak.“ S erre egy nehéz sulyt huza
föl, de mily nagy vala bámulása, midőn a kötél végén egy szellemet
pillanta meg.
„Ah mi nagy hálával tartozom neked!“ igy szólitá meg ez. „Én azon
szellemek közé tartozom, kik nem tudnak a légbe fölemelkedni; e kutat
választám lakomul, midőn kétségkivül valami ellenséges szellem, a
világon a leggonoszabb asszonyt bocsátá le hozzám, ki már csaknem
őrültté tett, a mióta társaságomba került. Ah be nagyon köszönöm, hogy
megszabaditál tőle! ily nyomos szolgálatot nem fogok jutalmatlanul
hagyni. Halljad, mit tehetek éretted. Tudom, hogy az indiai királynak
egy gyönyörü leánya van, elmegyek, megszállom őt és őrültté teszem.
Atyja, a király, hiába fogja orvosaival gyógyittatni; de itt van nehány
levél, melyet csak vizbe kell mártani s azzal a herczegné arczát
dörgölni, s ez kényszeriteni fog engem, hogy azonnal elhagyjam. Neked
adom, hasznukat veheted.“ Ahmed megköszöné a szellemnek s elindula India
fővárosába. Midőn utazása czéljára ére, hallá, hogy a herczegné őrülése
az egész udvart a legnagyobb zavarba hozta, s hogy atyja a király,
minekutána a leghiresebb orvosok mesterségét sikeretlenül kisértette
volna, a leány kezét annak igéré, ki meg fogná gyógyitani.
Ahmed egész bizakodással ajánlá magát rá, megnedvesité a leveleket,
megdörgölé vele a herczegné arczát, s a varázslat azonnal megszünék. Az
indiai király megismeré az Ahmed által tett szolgálatot, neki adá
leányát s a lakadalmat a legnagyobb pompával ülték.
De a szellem, minekutána a herczegné testét elhagyá, a sínai herczegné
testét választá lakául, kibe szerelmes vala. A sínai császár, ki az
indiai herczegné csodálatos gyógyulásának hirét hallá, egy követet külde
oda, s kéreté Ahmedet, méltóztatnék udvarába jőni s leánya egészségét
helyreállitani. Ahmed nem késett oda utazni. De mi nagy vala bámulása,
midőn odaérkeztekor megtudá, hogy a sínai herczegnét ugyanazon szellem
szállá meg, kit ő a kutból kihuza. „Hát,“ monda neki a szellem, „te
vagy-e Ahmed, kit én jótétekkel halmoztam el, s ki tőlem e herczegnét
akarod elrabolni, kit szeretek? Óvakodjál ettől, ha kényszeritesz innen
távoznom, egyenesen Indiába megyek s megölöm hölgyedet.“
Ahmed nem kevéssé ijedt meg e fenyegetésen, s már épen ki akará
jelenteni a sínai császárnak mestersége elégtelenségét, midőn egy csel
jöve eszébe. „Istenemre! édes jó szellemem,“ felele, „nem azért jöttem
ide, hogy a herczegnét meggyógyitsam, sőt inkább, hogy segitségedet
kérjem. Emlékezhetel még amaz asszonyra, kivel a kutban nehány kedvetlen
perczeket töltöttél; az feleségem vala. Nem tudom, ki huzhatta ki, elég
az hozzá, hogy szabadon van megint, mindig nyomomban van, s mindenütt
üldöz, egy pillanat alatt itt terem, s én azért jöttem, hogy
segedelmedért könyörögjek.“
„Segedelmemért?“ kérdé a szellem, „isten mentsen, hogy valaha egy ily
asszonynyal találkozzam. Ahmed édes barátom! menekedjél tőle, amint
tudsz; ami engem illet, én ebben rajtad nem segélhetek s mindjárt el is
lódulok.“
Ezt mondván a szellem, elillana, s a sínai herczegné meggyógyult, Ahmed
pedig a király kegyelmeivel tetézve tére meg ipa birodalmába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Látod ebből uram,“ folytatá a vezér, „mely nagy az asszonyok
gonoszsága, mivel még az ördögöknek is rettenetesek. Hogy lehetnének
tőlök a férfiak bátorságban? Már több nap óta képesek egy asszony cselei
a vezéreket, népet és főembereket nyugtalanitani. Óvakodjál uram az
incselkedésektől s halaszd el még fiad halálát.“
A császár megilletődvén a vezér beszédén, fiát a fogházba
visszavezetteté, s vadászatra lovagolt.
Este, midőn Szindbád haza tért, megujitá Chánszade királyné esdekléseit,
hogy fiát ölesse meg; s hogy bizodalmát, melybe a vezér helyezé,
megrenditse, következő történetet beszélé neki:
A papagájkirály.
Egy indiai király egy dervistől egy varázsmondást tanult, melynél fogva
akármely állat testébe költözhetett; s nehányszor próbálá ezen
elváltozást.
Egyszer egyik vezérével vadászaton vala, s egy őzbakot lőtt; s hogy
vezérének varázshatalmát megmutassa, elmondá varázsszavait, s az állat
testét vevé magára; a miniszter nagy bámulással látá a király testét
élet nélkül összerogyni, mig az őzbak holtteste megelevenedék s ugrálni
kezde. Midőn a király előbbeni alakjába visszatért, esdeklék a vezér
urának, tanitaná meg őt e felséges varázsmondásra; s a király oly
vigyázatlan vala s engede minisztere könyörgéseinek.
Egy idő mulva láta a vezér egy holt papagájt egy fa tövében, közel a
palotához s kérdé a királyt: „Uram megengedi-e varázs-mondásod, hogy egy
madár testébe költözzél?“ – „Bizonyosan,“ felele a király; s azonnal
megelevenité a papagáj holttestét s egy fára üle fel.
Mihelyt látá a vezér, hogy a király öntestét elhagyá, elmondván a
varázsszókat, elfoglalá azt s a maga testébe egy rabszolga lelkét küldé.
Elképzelhetni a király boszuságát és fájdalmát, midőn a vezér
hitetlenségét látá; egészen megzavarodva röpüle el, hogy tőle igy
rászedetett.
Azalatt a vezér kezébe vevé az ország kormányát; sőt a hárem belsejébe
is merészlett menni, s minden módon ura helyét foglalá el.
A szegény papagáj, minekutána egy ideig idestova tévelygett, elhatározá
magát egy kertész házába szállani. Meg hagyá magát fogni, kalitkába
tenni s a vásárra vinni. Mivel igen folyvást beszélt, egymásra igértek
az emberek, hogy megvehessék. Minden embert elbámita helyes és furcsa
feleleteivel. Végre ugy felverték árát, hogy csak a királyné vehete meg
ily drága madarat.
A hárembe vitetett tehát s a királyné háló-szobájába tétetett. S itt a
szegény papagájnak az a szivfájdalma vala, hogy éjszakának idején látá
gyalázatos vezérét jőni s a királyné ágyát szemtelenül elfoglalni, mig
neki kalitkája rudján ülve kelle boszuját lenyelnie.
Másnap reggel a vezér a királynéval mulat s a papagáj egy szögbe
rejtezve hallgatá beszédöket. „Tudod-e,“ mondá a vezér, „hogy nekem
hatalmam van akármely állat testébe menni, mihelyt meghal?“
„Igen nagyon szeretnék ily elváltozást látni,“ felele a szultánné,
„kérlek, ne tagadd meg tőlem e mulatságot.“
Ekkor a vezér egy megölt ludat hozata be, s annak holttestébe mene
által. A papagájkirály tüstént elmondá varázs-mondáját s ismét elfoglalá
önnön testét; ekkor nyakon fogá a ludat, ugy vágá a falhoz, hogy
szétszakadt. „Mily dühben vagy uram!“ kiálta a királyné, „s miért
haragszol ily erősen?“
Elgondolhatni, mi nagy vala bámulásos megszégyenülése, midőn férje
kegyetlen esetét elbeszélé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Látod uram,“ folytatá Chánszade, „mennyire lehet egy vezérben bizni.“ S
iparkodék neki megmutatni, hogy szükség fiát megöletnie. A király meg is
igéré neki ez elégtételt.
Midőn este a császár, palotájába megtére, a császárné egy csésze mérget
tarta elébe, mondván: Uram, ha nekem igazságot nem szolgáltatsz, ezennel
kinyilatkoztatom, hogy e mérget megiszom, s e bünért te fogsz felelni
isten előtt. Tudom, vezéreid meg akarnak félemlitni, nemem ravaszságáról
mindenfélét beszélvén, de a tied sem kevésbbé veszedelmes ám; ennek
bizonyságául csak az ispaháni festő történetére hivatkozom.“
S a császár kivánságára Chánszade eképen beszélé el a történetet:
Mahmud története.
Egy festő egykor egyik barátjánál egy asszony képét látá, melybe halálig
szerelmes lett; nem vala nyugta, mig meg nem tudá, hol tartózkodik azon
képnek eredetije. Mondák neki, hogy az egy hires énekesnő képe, ki a
nagyvezérnél van a persa udvarban.
Mahmud azonnal utnak indult Ispahánba. S minekutána éjjel-nappal utazott
volna, elérkezék e városba s egy gyógyszerésznél veve lakást. Nem
mulasztá el gazdájától tudakozódni, s megérté tőle, hogy az ország nagy
nyugtalanságban van a szultánnak a varázslók ellen intézett üldözései
miatt. Egyszersmind azt is megtudá Mahmud, hogy szerelmének tárgya a
vezér egyik rabnője; s erre épité tervét.
Minekutána minden egy zsiványnak szükséges eszközökkel fölkészült volna,
egy éjjel a vezér palotájába mene, melybe egy kötél segitségével könnyen
feljuta. A lapos tetőn által egy udvar közepére tére, onnan egy fényes
kivilágitott szobát pillanta meg.
Ennek tartva, belépe a szobába; itt láta egy hölgyalakot, szépet, mint a
legtisztább nyári nap, egy aranynyal kirakott elefántcsont-nyugágyon
alva fekünni, körülvéve lámpáktól, melyek mindenfelé a legragyogóbb
világot hintették. Amint hozzá közelite, azonnal megismeré, hogy ez azon
szép, kit keres.
Erre egy gyilkot huza ki övéből s karján egy könnyü sebkét ejte, melyre
felébrede, a szép elrémült, amint a gyilokkal kezében megpillantá.
Zsiványnak tartá, esdeklék neki, hagyná meg életét s egy gyöngygyel,
drága kövekkel rakott pompás fátyolt nyujta neki.
Mahmud fogá a fátyolt s elhagyá a vezér palotáját.
Jövő reggel felöltözék mintegy szófi, ruhája alá rejté a himzett
fátyolt, s a persiai császár elébe járula.