„már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ –
„Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de
lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót
fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek,
mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk
le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit
csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el
inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“
„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király
engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes,
ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek
szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam,
melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém
szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy vezére érkezék a
georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen
szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s
a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete,
oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem
bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá,
hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat
fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt
érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis
hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által
kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy
hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok
kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.
Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az
egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem
iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi
engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha
neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben
meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy
inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig
elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra
megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“
A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné
beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz
asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre
Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen
fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s
szétszakitá.
Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, melynek ajtaja
magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb
álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a
tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat,
melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.
Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy
kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről
egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva
lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök
szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak
csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket
láttata fenekén.
Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé
menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez
egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több
aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy
valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet
fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget
találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de
csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is
három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi
szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf
hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére
veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ –
„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép
herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha
tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk,
s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“
„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen látlak mindkettőtöket.
Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába
bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt
nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más
emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.
Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet.
Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt
elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek
által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt
vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének
titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e
bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. –
Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa
valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg
természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt
erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak
egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén
palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s
incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón
szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok
be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy
ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik
meg neki az ajtó.“
Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a
herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a
palotában maradni.
Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt
igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek
arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan
tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg
király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak.
Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A
karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a
szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg
király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem
használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek
közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.
Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki
történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés
jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.
Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt
mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti
ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a
legkellemesb életre tehettek szert.“
A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták
esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének,
összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek
szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy
részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának
minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott
fogyni.
Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép
arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek
voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra
tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla
herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e
palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a
kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől.
Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem
kevessé érdekel. Titka nem ó meg az öregségtől, s inkább
szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt
atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el
nem rablá.“
„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra
igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké
szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat
látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton
induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné,
„bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá
másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre
visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy
a tied birodalmába jutni.“
„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van
minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s
fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot
fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket,
mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni:
vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“
„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s
hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk
el tőle.“
E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly
nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék,
engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő
alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh
kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem
foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a
vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, vissza fogunk térni e magányba,
hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“
A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket,
mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá,
hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett
személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a
halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott;
fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak
hosszabbitása végett, s magát meghalatá.
Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota
hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn
találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák,
hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára
helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik
viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal
foglalatoskodának.
Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének
ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni.
Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban
volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra
bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.
Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a
bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a
halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily
számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené,
megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet,
hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.
A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a
karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a
herczegnét, két fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és
Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak
láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah
istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül
hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést,
melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh
igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e,
hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj
csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való
kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak
mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e
vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“
Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek
tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának:
mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen
szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.
„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton
találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király,
„készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam.
Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s
mi hozott e szigetre?“
A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést
tarta kalandjairól.
A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég
különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem
beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem
hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez
ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek
magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek,
nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem
olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha
beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy
közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem
tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat
készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki.
Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi
részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt
meg fogjuk enni.
„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya.
„Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig
diadalmaskodtunk ellenségeinken.“
A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak
fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni,
s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.
Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek
szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj
kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele
részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba
hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe
fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal
hátra vonulni.
Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet.
Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy
még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a
leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.
E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább
megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy
hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e
javalatot; s egy rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg
vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.
Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s
virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén
megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A
királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen
emberek szigetére.
Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s
örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat
kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg,
amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem
kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi
családának feltálaltatott.
E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg
henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király
udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:
„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom,
azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös,
sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“
A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s
midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét;
de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a
tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden
tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább
is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned
leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon,
s igen galád tekintetet ád.“
E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák,
hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E
kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, mely alatt
születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég,
hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell
összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat
gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg,
ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei
vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik
egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“
Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra
elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő
személyek születése megkivánt.
A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már
előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A
menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában:
azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által
fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta
neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.
„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad,
utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a
magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet
tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk
magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált
elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett
mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le
akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“
„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből,
minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon
akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy
szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt gerjesztettem. Mihelyt
megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem
elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem,
hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit
kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg,
elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek
átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt;
örömest általadom neki azoknak birtokát.“
Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt
cselekvé.
Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét
szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy
szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette
itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba,
melyet különösen az ő számára készite.
A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen
szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe
szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly
igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy
honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány
emberektől lakatik, mint a Számszárok.
Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat
foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a
mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé,
ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy?
Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol
vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S
melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a
nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb
vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“
„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom,
hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az
öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy
európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“
kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád
birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a
jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged
illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat,
hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig
siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy
vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a
csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly
dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart
elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé,
hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által
fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe
vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait
bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó
királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő
alattvalói.