ingereltetvén, mint öcscsök, hasonlókép a kamrába menének. Nemcsak a
bemeneteltől balra eső szegletben keresgéltek, hanem mindenütt, s igen
csodálkozának, hogy minden keresésök sikeretlen, midőn a harmadik
herczeg odaére. „Hát bátyáim,“ kérdé őket, „szépek-e a drága kövek?“ –
„Jobban tudod mint mi,“ felele az idősbik, „nagyon kellene csodálkoznom,
ha nem te oroztad volna el őket.“ – „Ah, valóban“ szóla a legifjabbik,
„gyönyörü mesét beszélsz előttem, magad vetted el, s engem vádolsz
vele.“
„Halljátok testvéreim,“ szóla közbe a középső herczeg, „mindenesetre
közülünk kellett azt valamelyiknek elorozni, minthogy kivülünk senkinek
sincs szabadsága ezen kamarába lépni. Ha akartok engedni szavamnak,
hivassuk el a kádit, ki a legeszesb s legnagyobb belátásu embernek
tartatik Nagy-Kahiróban; ő ki fog bennünket kémleni, s talán a tolvajt
is kinyomozza.
A két másik herczeg rá állának s a kádit elhivaták. Ez, minekutána
megértette volna, miről van a kérdés, igy szóla hozzájok: „Uraim,
herczegeim, minekelőtte megmondanám ki lopta el hármatok közül a drága
köveket, kérlek, hallgassátok figyelemmel a történetet, melyet beszélni
fogok.“…
„A kádi, minekelőtte itéletét kimondaná, következő történetet beszélé a
három herczegnek:“
„Volt egyszer egy ifju, ki egy fiatal leánykát szenvedélyesen szerete, s
tőle viszont szeretteték. Mindketten ohajták, hogy egy boldog házasság
egyesítse őket, de a leány szüléinek evvel más szándékok vala; egy más
férfiunak jegyzék el, s már épen készülőben voltak neki adni, midőn a
leány, szeretőjével találkozék.“
„Nem tudod mi történik,“ monda neki sírva: „szüléim olyan embernek
adnak, kit soha sem láttam; le kell mondanom az édes reményről, hogy a
tied lehessek; mely szörnyű kénytelenség!“ „Ah királyném!“ kiálta a
kétségbe esett szerető, „Szultánném, mit mondasz te nekem? Lehetséges-e,
hogy téged vágyaimtól elragadjanak? Oh egek! mi lesz belőlem?“ E
szavakat mondván, könyek gyülének szemeibe.
Mindketten elkezdének szerencsétlenségökről panaszkodni, s egymást
ellágyiták. De mig a szerető csak bujával foglalatoskodék, a jó
szeretőné arról is aggódott, hogy annak bánatát enyhitse. „Mérsékeld ez
élénk fájdalmat,“ mondá neki, „fogadom, hogy lakodalmam éjjelén,
minekelőtte férjemmel lefekünném, hozzád, lakodba, fogok menni.“ Ez
igéret vigasztalá egy kevéssé a szeretőt, ki amaz éjszakát nagy
nyugtalansággal várta.
E közben a jegyes szülei minden készületeket megtőnek a lakodalomhoz, s
egy szóval összeadák a neki szánt férjjel.
Éj volt, s már az új házasok az ágyas házba vonulának, s készülődtek
lefekünni: midőn a férj észrevevé, hogy fiatal hölgye keservesen sira.
„Mi bajod édes feleségem?“ kérdé, „miért sirsz? Ha ellenedre van magadat
nekem oda adnod, miért nem adtad előbb tudtomra? Én soha sem fogtalak
volna házasságra erőltetni.“
Az asszony felelé, hogy semmi idegenséggel sincs ellene. „Ha igy van
édes feleségem,“ monda amaz, „hát miért szomorkodol ennyire, kérlek
mondd meg nekem.“ Egy szóval addig faggatá, mig végre megvallotta, hogy
szeretője vagyon; azonban nem annyira az iránta való szerelem tárgya
bánatának és könyeinek, mint a lehetlenség, hogy tett igéretét
megtarthassa.
A férj igen jó ember vala, amellett vig kedvű; csodálá felesége
egyűgyűségét, s ezt mondá neki: „édes feleségem, annyi köszönettel
tartozom nyiltságodért, hogy a helyett, hogy szemrehányásokat tennék e
helytelen fogadásodért, még azt is megengedem, hogy azt teljesithesd.“
„Hogy uram,“ szakasztá félbe igen meglepetve az asszony, „hát
megegyezhetnél-e benne, hogy szeretőm látogatására menjek?“ „Igenis
megegyezem,“ felele a férj, „azon feltétel alatt, hogy virradat előtt
megint itt légy, és nekem felfogadd, hogy soha többé senkinek efféle
igéreteket nem tészsz. Minthogy szavadhoz ennyire hű vagy, hiszem, hogy
számolhatok reá. A hölgy megesküvék, hogy ha oly szives lenne iránta,
neki ezen menetelt megengedni, hozzá mindenkor hiv leend, s most lesz
utószor, hogy szeretőjével szól.
Ezen eskühöz biztában, maga mene a férj, s kinyitá neki halkan az ajtót
az utczára, hogy a házi cselédek közül senki se vegye észre a kalandot;
s az asszony ki lépe, még menyasszonyi ruháiban, megrakva temérdek sok
gyöngygyel és gyémánttal.
Alig mene húsz lépésnyire, midőn egy zsiványnyal találkozék, ki, midőn a
holdvilágon a drága köveket, melyekkel ékitve vala, megpillantá,
örömelragadtatással kiálta föl: „hah, mely szerencse! Oh sors mennyi
hálával tartozom neked, hogy alkalmat nyújtasz, egyszerre
meggazdagodnom?“
E szókkal közelite az asszonyhoz, megállitá s készüle megrabolni. De
midőn szemébe tekinte, egyszerre oly szépnek tetszék előtte, hogy
egészen elbámula reá. „Mit látok?“ monda, „nem káprázat vakít engem; oh
egek! lehet-e egyszerre ennyi szépet látni? Mily kincsek! mily kecsek!
Nem tudom, min kezdjem. – De, szép hölgy,“ ezt veté utána, „hihetek-e
elbájolt szemeimnek? a sorsnak mely szeszélye által járdal egy ily
kecses s ily gazdagon öltözött nő ez órában egyedül az uton?“
A hölgy elbeszélé neki őszintén az öszszefüggést. A zsivány csodálkozva
hallgatá. „Hogy hogy szép asszonyom,“ monda neki: „férjed oly szives
irántad, hogy könyeidet leszáritsa, másnak akará engedni leggyönyörűbb
éjjelét?“ – „Igen uram,“ felele ő. „Valóban, szép hölgy,“ viszonzá a
zsivány, „e vonás egyetlen egy. Egészen el vagyok bájolva általa; s
minthogy én is szeretek rendkivüli dolgokat tenni, nem nyúlok sem
drágaságaidhoz, sem szemérmedhez; elbocsátlak utadra; én szint oly
szokatlan zsivány fogok lenni, a mily szokatlan férj urad: menj s
látogasd boldog szeretődet. De én vezetlek oda, s véded leszek: mert
könnyen megtörténhetnék, hogy nálamnál elszántabb zsiványba botlanál.“
E szavakkal kézen fogta, és szeretője házaig kiséré; erre búcsut véve
tőle, s eltávozék.
A nő kopog az ajtón, kinyitják. Fölmegy szeretője szobájába; ez elbámul,
hogy őt látja. „Oh kedvesem, azért jöttem, hogy tett igéretemet
megtartsam: ma adattam férjhez.“ – „És hogyan,“ kiálta az ifju, „hogyan
vonulhatál el egy vőlegény lángoló türtelensége elől? A mint vélem, e
pillanatban karjai között kellene lenned.“ Az asszony erre ennek is
nyiltszivű jelentést tőn arról, mi történt közte és férje között.
A szerető nem kevésbbé csudálkozék el rajta, mint előbb a zsivány,
„lehetséges-e asszonyom,“ szóla hozzá, „hogy férjed megengedte
igéretedet teljesítened, mely őt meggyalázza; oly kincstől fosztja meg,
melyről képzeletének a legkecsesb képzetet kelle alkotnia?“ – „Igenis
drága szerelmesem,“ monda a nő, ő megegyez benne, hogy szavamat
beváltsam s kivánságodat teljesítsem; azonban nem csupán férjemnek
tartozol e jóságért, hanem azt egy zsivány nagy lelkének is köszönheted,
kivel most utamban találkozám.“ Egyszersmind előadá a zsiványnyal
történt beszélgetését. A szerető csodálkozása kétszerezett lőn:
„hihetem-e, monda, a mit hallok? Vőlegény tud ilyetén lépést javalni; s
egy zsivány eléggé nagylelkű, a legszebb alkalmat nem akarni használni,
melyet csak a történet neki valaha nyujthata. E kaland kétségen kivül uj
s megérdemli a feljegyzést: ezt minden jövő századok fogják csodálni: de
hogy az utóvilág csodálkozását még öregbítsük, én sem akarok a zsivány
és férj mögött hátra maradni; követem példájokat. Tehát szép hölgy,
visszaadom szavadat, s engedd meg, ha terhedre nincs, hogy haza
kisérjelek.“
Ezt mondván, kezét nyujtá, s férje ajtajáig kisérte, hol egymástól
elválának. Az asszony belépett, s a szerető haza tért.
„Mondjátok meg már herczegeim,“ szóla tovább a kahirói kádi, „kit
tartotok e három közűl legnagyobb lelkűnek, a férjet-e, a zsiványt, vagy
szeretőt?“
Az idősbik herczeg felelé, hogy ő leginkább a férjet csodálja. A második
herczeg azt állitá, hogy a szerető a legcsodálkozásra méltóbb. „S hát
te, kegyelmes uram!“ kérdé a kádi a legifjabbik herczeget, ki még
hallgata, „mi véleményben vagy?“ „nekem úgy tetszik,“ felele ez ifju
herczeg, a zsivány a legnagyobb lelkű; nem foghatom meg, mint állhata
ellent a menyasszony kecseinek, leginkább pedig, mint tartóztathatá
magát, hogy meg ne rabolja. A gyémántok, melyekkel ékesítve vala,
ingerelheték kapzsiságát; csodálni lehet miképen birt magán ily nagy
győzedelmet venni.“
„Herczeg,“ felele a kádi, szemeit reá szegezvén, „sokkal inkább csodálod
a zsiványnak magán való hatalmát, mint sem gyanúba ne vennélek, hogy te
vetted el boldogult atyád drága köveit: önnön árulád el magadat. Valld
meg kegyelmes uram, s ne hagyd magadat ál-szeméremtől tartóztatni; ha
gyarló voltál a kapzsiság ösztönének engedelmeskedni, most azt egyenes
vallástétellel helyrehozhatod.“ A herczeg elpirula e megszólitásra, s
meggyóná a valóságot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A persa szultánné nem sikeretlenül beszélé el a történetet; a gonosz
következtetések, melyeket belőle huza, Szinbádot habozóvá tevék; a
következő beszéd által pedig egészen is elhatározá: „uram sokkal
közelebb vagy, mint vélnéd, végnapodhoz: fiad, ezen gonosz fiu, kinek
életét vezéreid veled veszedelmes ékesszólásuk által hosszabbittatják,
talán már holnap szivedbe fogja verni a gyilkot. Jaj nekem!“ ezt veté
hozzá, „mi lesz belőlem, ha te elveszel? De minek kérdem, mi lesz
belőlem? Éltemmel keveset törődöm: csak királyom s férjem halálát
rettegem, kit egyetlenül szeretek.“
Ezt mondván sirni kezde: s tetetése oly élénken hatott a császárra, hogy
ez egészen ellágyulva felkiálta: „Száritsd el könyeidet, szép szultánné:
nem bocsátok meg tovább fiamnak, már fölöttébb is vétkes ő, minthogy
téged könybe borit. Most nyugodjunk le; s légy bizonyos, hogy mindjárt
holnap, mihelyt a fehér kos a feketét a föld legvégső nyugati szélére
űzi, el fogom üttetni közös ellenségünk fejét.“
Valóban a császár következő reggel oly szándékkal kele föl, hogy a
királynénak elégtételt adjon; székébe üle, s parancsolá a hóhérnak, hogy
a herczeget vezesse elébe.
De a kilenczedik vezér sem mulasztá el előlépni s Nurgehán életéért
könyörögni; de a király hallgatást parancsola neki, s haraggal szóla
hozzá: „Vezér haszontalanul beszélsz fiam mellett: halála el van
végezve.“
Erre a vezér, egy össze hajtogatott papirost emele föl, általnyujtá a
császárnak mondván: „méltóztassék felséged legalább e papirost maga
előtt felolvastatni, s tartalmát megérteni: azután ám tegye, a mit jónak
látand.“
Szinbád maga vevé el a papirost, szétbontá s következő szavakat olvasá:
„Oh bölcs s mindenha boldog király; én a csillagjóslatot vizsgálódásaim
különös tárgyává tevém; a herczegnek a csillagokból jövendőt néztem, s
ugy találám, hogy negyven napig legnagyobb veszedelemben fog lebegni:
óvakodjál tehát őt megöletni, minekelőtte az eltelnék.“
Minden vezérek egyesiték könyörgéseiket ezen intéssel: „Oh király,“
mondának, „az istenért, várd el, mig a negyven nap elmulik; nem fogod
megbánni, hogy e türelemmel birtál.“
„Kétség kivül nem;“ ezt adá hozzá a kilenczedik vezér, „s ha a király
megengedné, egy történetet beszélnék el, mely némileg hasonlit Nurgehán
esetéhez; s meg fogja vallani ő felsége, hogy a türelem minden
baltörténetet meggyőz.“ – „Jól van vezér,“ mondá a király, beszéld el
hát nekünk a történetet.“
Erre a kilenczedik vezér következőképen kezdé:
A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.
Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat
s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten
elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás
ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak
esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek
örömében.
Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá
nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak
nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig
számtalan szerencsétlenség fenyegeti, s csak isten tudja a baleseteket,
melyek rajta történhetnek.
Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett
miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei
előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden
esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.
A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland
teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az
ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a
tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát
készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának
a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket
megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala,
elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott
eladá.
A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A
karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s
mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk
konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle,
melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.
Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit,
mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A
kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált
el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem
jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s
kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek
közül veszedelmes legyen.“
Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül
hagyá magát a király konyhájára vezetni; de mihelyt ott vala, s az
asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni,
megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel
kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a
Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután
kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek,
elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az
orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula,
hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy
szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet;
ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan
elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“
„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A
vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé
bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom
ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó
lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed
leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden
herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá
legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen
ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy
Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem,
nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne
ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“
„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a
Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja
elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé
tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de
még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott tőle; mennél inkább
enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.
Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre
nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné
ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.
A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn
megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy
embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével
együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy
alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy
hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt
nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy
az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s
énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot
gerjeszteni.
E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban
engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt
koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a
temetés helyére vivék.
Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre
ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen.
Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak
szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák
egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket
dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem
igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták
az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.
Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily
állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a végzet, melyet egy fejdelem számára
rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg
atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy
szólván, keservesen kezde sirni.
Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem
mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s
tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.
Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye
villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a
világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart
kezében.
Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá,
elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam
volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt
volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre
a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a
természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan
szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz
vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“
Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla:
„Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod
itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb
megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg,
kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de
inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha
meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy
lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a
hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom
meg fogjon ijeszteni.“
Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot
ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.
„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz
hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony,
mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e
mélységből kihuzhatsz.“
„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai
király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor
beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által
vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem,
kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt,
hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint
egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy
dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e
sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták,
kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a
borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég,
mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a
nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen
haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól,
melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon
nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést,
midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe
szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy
felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“
folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb
meglepést szerezni, mint nekem.“
Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon
következő szavakat olvasá:
„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék
föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“
„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél
is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné,
„kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt,
játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“
A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ
fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt
hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.
Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu
folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté:
ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint
jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát
adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet
előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az
isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak
viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis
bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül
védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely
lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk
semmit is.“
A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó
lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül,
melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek,
melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A
bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné
már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem
fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak képzelék. Valóban,
majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a
feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az
imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból,
s a folyam partra tolá őket.
Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a
virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy
hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz,
melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn
hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla,
melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab
fölirással:
„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele
nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.