szobájába, hol pompás reggeli asztal volt teritve. A Fikaá-áros minden
kigondolható tisztességet adott a Brachmánnak, ki azt emberséggel
fogadá, s beszélgetésben annyi bölcseséget mutata, hogy nem lehete többé
kételkedni abban, hogy erényes férfiu. Étel után kérdé őt az ifju
Hasszán atyja, micsoda tartományból volna, s hol laknék; s mihelyt érté,
hogy idegen, igy szóla hozzá: „Ha nálunk akarsz lakni, szivesen adok
szállást házamnál.“ – „Elfogadom az ajánlást, melyet teszesz,“ felele
Padmanába, „mert paradicsom e világon, kedves barátoknál lakni.“
A Brachmán tehát a Fikaá-árosnál foga szállást. Nevezetes ajándékokat
ada neki, s nemsokára Hasszán iránt oly nagy hajlandóságot érzett, hogy
egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam! ki kell előtted tárnom
szivemet: ugy találom, szellemed képes a titkos tudományokra; igaz, hogy
kedélyed kicsit igen vidor; de meg vagyok győződve, hogy még
megváltozol, s utóbb mindazon komolysággal vagyis inkább mély értelemmel
birni fogsz, mely a bölcshöz, s azon titkokhoz illik, melyekbe avatni
szándékozlak. Az a czélom, hogy szerencsédet tegyem, s ha a városon
kivül akarsz követni, ugy még ma kincseket fogok mutatni, melyeknek
birtokába akarlak tenni.“
„Uram,“ felele Hasszán, „tudod, hogy atyámtól függök; engedelme nélkül
nem mehetek veled.“ A Brachmán szóla iránta az atyával, ki is meg lévén
győződve a bölcsnek jó indulatai felől, megengedé fiát oda vinnie, a
hová neki tetszendenék.
Padmanába tehát kimene Hasszánnal Damaskusból; egy régi épülethez értek,
mely felé irányozták utjokat, s ott egy kutat lelének, mely csordultig
tele volt vizzel. „Jegyezd meg jól e kutat,“ mondá ekkor a Brachmán, „a
kincsek, melyeket neked szántam, ebben vannak.“ – „Elég baj,“ felele
mosolyogva az ifju. „Ej, hogy huzhatnám fel ezen mélységből?“ – „Oh édes
fiam!“ felele Padmanába, „nem csodálom, hogy az neked oly nehéznek
látszik, nem minden embernek van azon különös adománya, melylyel én
birok; csak azok, kiket isten részesíteni akar mindenhatósága csodáiban,
birnak hatalommal az elemeken uralkodni, s a természet rendét
megrontani.“
Egyszersmind egy papirosra nehány betüt irt sanskritul, mely Indiában,
Sziámban és Sinában a mágusok (jósok) nyelve, ezután nem tőn egyebet
semmit, csak a papirost veté a kutba, s tüstént szálla a viz, s elapada,
ugy hogy semmit sem lehetett többé látni belőle. Most mindketten
leszállának a kutba, melyben egy lépcső látszott, mely egész fenekéig
mene.
Itt egy réz-ajtót találának nagy aczél-lakattal bezárva. A Brachmán egy
imádságot ira fel, illeté azzal a lakatot, mely azonnal megnyilék.
Feltasziták az ajtót, s egy boltozatba lépének, melyben egy legfeketébb
szerecsent pillantának meg; egyenest állott, s egyik kezével egy nagy
fehér márványra támaszkodott. „Ha közeledünk hozzá,“ mondá az ifju
Fikai, „fejünkhöz fogja ama követ vágni.“ S valóban, mihelyt látá a
szerecsen, hogy jőnek, felemelé a földről a temérdek követ, mintha meg
akarná őket vele hajitni, de Padmanába hirtelen egy rövid imádságot
monda, s rá fuvalt, a szerecsen nem állhata ellent a szavak és fuvalat
hatalmának, s hanyatt esék.
Most már akadály nélkül menének által a boltozaton, s egy igen tágas
udvarba értek; ennek közepette álla egy kristály-egyház, melynek ajtaját
két sárkány őrizte, kik egymás ellenében állának, s kiknek nyilt szajaik
lángörvényt okádtak. Hasszán megijede rajta s felkiálta: „Ne menjünk
tovább, ez iszonyu sárkányok el fognak bennünket égetni.“ – „semmit se
félj fiam,“ mondá a Brachmán, „legyen több bizodalmad bennem, s légy
bátrabb. A magas bölcseség, melyre emelni akarlak, keménységet kiván;
ezen szörnyetegek, kik téged rettentenek, el fognak enyészni szómra.
Nekem hatalmam vagyon a szellemeknek parancsolni, s minden varázslatot
megsemmiteni.“ Erre nehány büvös szót mondá, s a sárkányok azonnal
visszabujtak lyukaikba.
Most magában hirtelen megnyilék az egyház ajtaja. Padmanába s az ifju
Fikai belépének, s az utóbbi szemei kellemesen lepettek meg, midőn egy
másik udvaron egy uj rubin egyházat pillanta meg, melynek tetején egy
hat lábnyi általazóju karbunkulus álla, mely mindenhová elterjedő
világával ezen földalatti helynek napul szolgált.
Ezen egyház nem őriztetett rettenetes szörnyetegektől, mint az előbbi.
Sőt ellenben, hat kecsecs képszobor, mindenikök egyegy darab gyémántból
alkotva látszott a bemenetelnél, s hat gyönyörü hölgyet ábrázolt, kik
tamburint verének. A kapu, egyetlen smaragdból vágva, nyitva állott, s
egy pompás terembe hagya látni. Hasszán nem győzte eléggé vizsgálni
mindazt, ami szemeinek mutatkozott.
Minekutána a szobrokat s az egyházat kivülről jól megnézte volna,
belépett Padmanába a terembe, melynek padlatja vert aranyból vala s
teteje mindenütt igaz gyöngygyel behintve. Itten már ezer különféle
tárgy, egyik szembetünőbb a másiknál, foglalatoskodtatá az ifju sovár
szemeit.
Ezután a bölcs egy nagy négyszegü szobába vezeté; itten egyik szögletben
egy nagy rakás arany feküdt, másikban egy halom különös szépségü rubin,
harmadikban egy ezüst korsó, s negyedikben egy csoport fekete föld.
A szoba közepén egy pompás királyszék emelkedék, s azon egy ezüst
koporsó álla, melyben egy király fekvék, nagy igaz gyöngyökkel ékesitett
aranykoronával fején. Elől a koporsón egy széles arany-lap látszott,
melyen képjelekben (hieroglüphon) s büvös vonásokban, melyekkel a régi
aegyptusi papok éltek, következő felirás olvastatott:
„Az emberek alusznak, mig élnek, csak a halál óráján ébrednek fel. Mit
használ jelenben, hogy nagy országot, s mindazon kincseket, melyek itt
vannak, birtam? semmi sem tart oly rövid ideig, mint a boldogság, s
minden emberi hatalom csak gyarlóság. Oh balgatag halandó! ne kérkedjél
szerencséddel, mig az élet rengő bölcsőjében vagy, emlékezzél az időkre,
melyekben a Faraók uralkodtak. Ők már nincsenek, s te is megszünöl
majdan lenni, mint ők.“
„Minő fejedelem fekszik e koporsóban,“ kérdé Hasszán. – „Egyik a ti régi
aegyptusi királyaitok közül,“ felele a Brachmán; „az aki ezen földalatti
boltozatot s e gazdag rubin-egyházat épittette.“ – „Csodálkozom rajta
amit mondasz,“ felele az ifju. „Micsoda szeszélyből épittetett ezen
király oly alkotmányt a föld alatt, mely a világ minden kincseit ki
látszik meriteni? Minden más fejedelmek, kik az utóvilágnak nagyságuk
emlékeit akarják hagyni, azokat napfényre állitják, ahelyett, hogy az
emberek szemei elől elrejtenék.“ – „Igazad van,“ felele a Brachmán, „de
ezen fejedelem nagy büvölő (kabalista) volt; ő sokszor elvonult
udvarától, s e helyre jöve, hogy a természetben felfedezéseket tegyen. Ő
több titok birtokában vala, s többek közt a bölcsek köveében is, mint
mindezen gazdagságokból láthatni, melyek itt vannak, s melyek ezen
csoport fekete földből állittattak elő, melyet ezen szögletben látsz.“ –
„Lehetséges-e,“ kiálta az ifju Fikai, „hogy e fekete föld termette volna
mindezeket?“ – „Semmit se kétkedjél,“ felele a Brachmán; „s hogy ezt
megbizonyitsam, két török verset fogok előtted elmondani, melyek a
bölcsek kövének egész titkát magukba zárják“:
Virgil Arus garby Sachszadey Chitaya
Bir Tifl ola bunlardán sulthan chob ruyan.
Betüről betüre ennyit tesz: „Add férjül nyugat jegyesének kelet
királyfiát; egy gyermek születik tőlük, ki a szép arczok királya.“
Megmondom neked ennek rejtelmi (mysticus) értelmét: „olvaszd fel nedvvel
a száraz Ádámi földet, mely keletről származik; ezen ázalékból terem a
philosophusi kéneső, mely a természetben mindenható, s a napot és holdat
nemzi; s ha királyszékre lép, kavicsot gyémánttá, s más drága kővé
változtat.“ Az ezüst-koporsó, mely ezen szoba egyik szögletében áll,
vizet, vagy nedvet tart, melyet használnak a száraz föld feláztatására s
annak oly állapotba tételére, melyben itt van. Ha e csoportból csak egy
marokkal vészsz, ha akarod, vele Aegyptus minden érczeit aranynyá s
ezüstté, s a házak minden köveit gyémánttá s rubinná változtathatod.
„Meg kell vallani,“ mondá Hasszán, „hogy ez csodálatos egy föld; most
már nem csodálkozom itt ennyi kincset látni.“ – „Még sokkal
csodálatosabb, mint mondom,“ folytatá a Brachmán, „az mindennemü
nyavalyákat gyógyit, ha a beteg már kinyujtózva fekszik is, hogy lelkét
feladja, s csak egy szemkét veszen be belőle, azonnal érzi megtérni
erejét, s tüstént teljes erőben s egészségben kel fel. De még más
tulajdonsága is van, melyet én minden egyébnek elébe teszek: ki ennek
levével szemét megdörgöli, látja a lég szellemeit s a demonokat, s
hatalmat nyer azoknak parancsolni.“
„Mindabból édes fiam,“ folytatá a bölcs, „amit mondottam, elképzelheted,
micsoda kincseket szántam neked.“ – „Kétségen tul megbecsülhetlenek,“
mondá az ifju, „de mig azok birtokába tennél, nem szabad belőle valamit
magammal vinnem, hogy atyámnak megmutathassam, mily boldogok vagyunk oly
barátot birni, mint te vagy?“ – „Igenis megteheted,“ felele Padmanába,
„vigy mindent, amit akarsz.“ Hasszán használá az alkalmat, megrakodék
aranynyal s rubinnal, s követé a Brachmánt, ki a szobát az aegyptusi
király koporsójával elhagyá.
Visszamenének a szép teremen, a két udvaron s a boltozaton keresztül,
hol a szerecsent még eldőlve lelék, behuzák a réz-ajtót maguk után, s
azonnal magától ráugrék az aczél-lakat. Ezután felmenének a lépcsőn, s
mihelyt a kutból kiszállának, az ismét megtelék vizzel, s olyannak
látszék, mint előbb.
Észrevevé a Brachmán, hogy az ifju a viznek hirtelen megtérésén elámula,
s kérdé őtet: „Honnan ez álmélkodás, melyet mutatsz? Nem hallottál soha
is talizmánról beszélni?“ – „Nem,“ felele az ifju Fikai, „s szeretném
tőled megérteni, micsoda az.“
„Nemcsak megmondom azt neked,“ mondá Padmanába, „hanem egyszer magadat
is megtanitlak annak készitésére. Kétfélék a talizmánok, bűviek és
csillagjósiak. Az elsőbb, mely legfőbb nemü, csodálatos hatásait betük,
szavak s imádságok által teljesiti; a második pedig azon viszony által
hat, melyben állanak a bujdosó csillagok az érczekhez. Amelyekkel élek,
az elsőrendü talizmánok, s álmomban nyilatkoztattak ki a nagy isten
Visnú[7], a világ minden Pagódjainak urok által.“
„Tudd meg édes fiam,“ folytatá a bölcs, „hogy a betük viszonyban állanak
az angyalokkal, hogy egy betü sincs, melyet angyal nem igazgatna. S ha
kérded, mi az angyal? felelem: az isten mindenhatóságának s
tulajdonainak sugára, vagy folyadéka. Az angyalok, kik az érzékfeletti
világban laknak, a mennyvilágiakon uralkodnak, s ezek viszont a mi
földvilágunkéin. A betük szavakat képeznek, a szavak imádságokká
szerkeződnek s a betük által jelentett, s az irt vagy elmondott
imádságokban egybegyüjtött angyalok azok, kik ezen csodákat mivelik,
melyek a közönséges embert csodálkozásra ragadják.“
Azalatt, hogy Padmanába igy beszéle az ifjuval, mindketten visszatértek
a városba. Hazaértek a Fikaá-árushoz, ki egészen elbájoltatott, midőn
fia az aranyat s drága köveket mutatá neki, melyekkel meg volt rakodva.
Felhagytak Fikaá-csapszékökkel, s bőségben s gyönyörüségben kezdének
élni.
Vala Hasszánnak egy fösvény s nagyravágyó indulatu mostohaanyja. Ámbár ő
megmérhetlen becsü rubinokat vitt is haza, az mégis szükségtől félt, s
egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam, ha tovább is igy élünk,
nemsokára koldusbotra jutunk.“ – „Ne aggódjál ezen anyám,“ felele ő,
„gazdagságunk forrása még nem apad el. Ha láttad volna mindazon
kincseket, melyeket a nemes lelkü Padmanába nekem szánt, nem táplálnád
ezen hiu félelmet. Legközelebb, ha megint a kuthoz visz, egy marok
fekete földet hozok, mely téged sok időre meg fog nyugtatni.“
„Rakodjál inkább aranynyal s rubinnal,“ szóla ismét a mostoha, „azt jobb
szeretem, mint a világ minden földeit.“ De Hasszán, ezt veté hozzá,
„most jut eszembe, ha Padmanába neked akarja mindezen kincseket adni,
miért nem tanit meg a szükséges imádságokra, hogy azon helyre
leszállhass, melyen találtatnak. Ha hirtelen meghalna, minden reményeink
semmivé lennének. Egyébiránt azt sem tudjuk, nem unja-e meg a nálunk
lakást. Talán már készülőben is van bennünket elhagyni s mással közleni
gazdagságait. A mi engem illet, édes gyerekem, én ugy vélekedem, kérdd
Padmanábát esdekelve, tanitson meg azon imádságokra; s ha egyszer tudod,
öljük meg, hogy másnak a kut titkát fel ne fedezze.“
Az ifju Fikai elborzadott e beszédre. „Oh anyám,“ kiálta ő, „mire mersz
felszólitani? Hogy vagy képes ily fekete cselt koholni? a Brachmán
szeret bennünket; elhalmoz jótéteivel, kincseket igér nekem, melyek
képesek lennének a föld legnagyobb uralkodójának kincsszomját is
lecsillapitani, s mindezen jóságának jutalmául életét akarod elvenni!
Nem, ha ismét előbbi állapotomra kellene is térnem s egész éltemben
Fikaát árulnom, nem nyujthatom kezemet ezen férfi halálára, kinek annyi
köteleztetéssel tartozom.“ – „Igen jó érzelmeid vannak fiam,“ felele a
mostoha, „de az embernek önhasznát is kérdésbe kell venni. A szerencse
alkalmat nyujt, hogy örökre meggazdagodjunk, azért is ne szalaszszuk azt
el. Atyád, ki tapasztaltabb náladnál, javalja szándékomat, s neked el
kell azt fogadnod.“
Hasszán tovább is nagy iszonyodást mutatott ezen kegyetlen szándékbani
részvételtől; mégis mivel ifju vala és könnyelmü, s mostohája oly sokat
beszélt neki, elég gyarló vala rá állani. „Jól van!“ mondá, „elmegyek
Padmanábához, s rá birom, hogy az imádságokra tanitson meg.“
Valóban, nyomon hozzá is mene, s oly esengve könyörge neki, tanitaná meg
mindenre, mit kellessék cselekedni a földalatti boltozatba juthatás
végett, hogy a Brachmán, ki ez ifjut felettébb szerette, semmit sem
tagadhata meg tőle. Felirt minden imádságot egy papirosra, s pontosan
megjegyzé a helyet, hol kelljen azt elmondani, minden egyéb bűvös
körülményekkel együtt, s ugy azután az ifjunak adá.
Mihelyt ez az imádságokat tudta, tudósitá róla atyját s mostoháját, kik
egy napot rendelének, melyen mindhárman a kincshez fognak menni. „Haza
érkeztünkkel,“ mondá a mostoha, „megöljük Padmanábát.“
A nap eljöve, s elhagyák a házat anélkül, hogy a Brachmánnak
megmondanák, hová mennének. Utjokat a düledezett épület felé vevék.
Mihelyt odaérének, kivoná Hasszán a papirost zsebéből, melyre az első
imádság vala irva; alig veté azt a kutba, s a viz azonnal elenyészék.
Lemenének a lépcsőn egész a réz-ajtóig. Az ifju egy másik imádsággal
illeté az aczél-lakatot, mely tüstént megnyilék, s ők fellökék az ajtót.
A szerecsen ismét egyenesen állott s a fehér márványt hajitani
készülőleg, néminemü rémülést okoza a Fikaá-árusnak s feleségének; de
Hasszán hirtelen elmondá a harmadik imádságot, ráfuvala s a szerecsen
földre esék. Egy szóval a boltozaton által a kristályegyházas udvarba
mennek; az ifju kényszeriti a sárkányokat lyukaikba bujni. Erre a
második udvarba lépnek; a teremen keresztül mennek, s végre azon szobába
jutnak, hol a rubinok, az arany, az ezüstkorsó s a fekete föld van.
A mostoha kevéssé ügyelt az aegyptusi király koporsójára, s nem fordita
időt annak tanulságos felirásának az aranylapról olvasására. Még
kevésbbé méltatá csak egy pillanatra is a csoport fekete földet, melyet
neki mostoha fia annyira magasztalt. Sováran a rubinoknak esék, s annyit
felszede belőlök, hogy alig birhatá. Férje aranynyal rakodék meg,
Hasszán pedig megelégedett két marok fekete földet tenni zsebébe, oly
szándékkal, hogy hazaérkeztekor tapasztalatokat tegyen vele.
Erre mindhárman elhagyák az aegyptusi király szobáját. Terhesen a
kincsek sulyától, melyeket vonszoltak, vigan menének az első udvaron
keresztül, midőn hirtelen három rettenetes szörnyeteg megjelenék, s
egyenest nekik tarta. A Fikaá-árus s felesége halálos rémüléstől
meghatva, Hasszánhoz futamának, ki nem kevésbbé vala megijedve, minthogy
nem volt imádsága ezen szörnyetegek elüzésére. „Hah, hálátlan gonosz
mostoha!“ kiálta ő, „te vagy veszedelmünk oka, Padmanába kétségkivül
tudja, hogy ide jöttünk; talán tudománya által azt is felfedezte, hogy
halálát végeztük; s hogy hálátlanságunkért megbüntessen, azért küldi e
szörnyeket, hogy bennünket elnyeljenek.“
Alig végzé e szavakat, midőn hallák a légben Brachmán szózatát, ki ezt
kiáltá nekik: „Ti mindhárman nyomorultak s barátságomra méltatlanok
vagytok; megfosztottatok volna életemtől, ha Visnu a nagy isten gonosz
szándéktok felől nem értesit vala. Tapasztaljátok igaz boszumat: te
asszony, mivel a cselt koholád meggyilkoltatásomra; s ti más ketten,
minthogy oly gyarlók valátok, egy asszony tanácsát követni, kinek
gonoszságát utálnotok kelle vala.“
E szavak után nem hallék többé a szózat, s a három szörnyeteg a
szerencsétlen Hasszánt, atyjával és vétkes mostohájával együtt izekre
szaggatá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„E történet arra tanit uram,“ ezt veté hozzá a vezér, hogy ne hallgass a
királynéra, ki arra késztet, hogy Nurgehánt ölesd meg; mert ha ártatlan,
az ég téged, mint a szultánné büntársát fog megbüntetni, épen ugy, mint
Padmanába Hasszánt és atyját megbünteté, holott nem tettek semmit is,
egyéb hogy a mostoha gonosz akaratjának engedének.“
A persa császár megilletődött ezen történet elbeszélésén, s igy szóla:
„Fiam, ne haljon meg előbb, mintsem vétkének nyilvánságos bizonyságait
látandom.“
Szindbád ekkor ismét vadászatra mene magát mulatni; s este midőn
megtére, igy szóla hozzá a szultánné: „Tehát megint időt halasztottál
Nurgehánnak?“ – „Édes feleségem,“ felele a király, „minekelőtte
megöletem, bizonyos akarok lenni, hogy megérdemli a halált.“ – „Jól van
uram,“ folytatá a fejedelemné, „ha szavaimnak nem akarsz hitelt adni, ha
gyanusnak tetszik előtted tanuságom, higyj fiad hallgatásának s tanitója
megszökésének. Miért távozott el Abumasár az udvarból? kétségkivül
felfödözte a herczeg szenvedelmét s gonosz indulatát, s félt, hogy neki
fogják vétkül tulajdonitni, hogy a herczeget ily roszul nevelé. Mi más
bizonyságot kivánhatsz egy titkon elkövetett vétek felől? Ha valamely
gonosztevő ellen nem állnak fel tanuk, elkerülje-e azért az igazság
büntetését? Nem, uram, tanuk nem létében jelenségekre, sőt csupa gyanura
is meg kell azt itélni. Akkor a jelenségek bizonyságok gyanánt
szolgálnak. Erről akarlak meggyőzni, ha megengeded Aksid szultán
történetét elbeszélnem.“ – „Kész vagyok meghallgatni asszonyomat,“ mondá
a király.
S az nyomban ekképen beszéle:
Aksid szultán története.
Midőn Aksid, aegyptusi szultán elérte volna az öregség véghatárát, s
élte utolsó napját megközeliteni érezné, összehivá három fiát, s igy
szóla hozzájok: „Édes gyermekeim, én müveimmel nemsokára megjelenek az
isten birószéke előtt; de parancsolom nektek, tartsátok meg temetésemet
előbb, hogysem a halál angyala fejemet a vánkosra teritené, akarom
látni, mi módon fogjátok azt elrendelni, ha meghalok. Elégitsétek ki
ujságvágyamat, s parancsoljátok nevemben minden vezéreimnek, hijanak meg
sietséggel minden kánokat, a szomszédos és adózó királyokkal egyetemben,
hogy ezen ünnepre megjelenjenek.
A három herczeg ezen beszéden elkezde sirni, de mégis készültek király
atyjok parancsának engedelmeskedni.
A vezérek nem késtek minden szükséges parancsokat osztani e
gyászünnepre, melynek napja meghatároztatott. A beyek is megtették a
tőlök kivánt rendeléseket, ugy hogy minden készen vala, midőn az a nap
megjelenék.
A palota gyász-szőnyegekkel vala beaggatva. Az előtte levő piaczon a
testőrség, mely ötvenezer emberből álla, harczrendben állittatott fel, s
arany erszényekben oszták közöttök a zsoldot. Erre minden beyek a
szultán szobájába lépének, ki ágyán fekvék; felfogák s a királyszékre
emelék, melynek előtte négy vezér helyeze egy koporsót pompás mennyezet
alá, melyet négy királyfi tarta. Most kezde hat bey, mindenünnen a
palotából szedett földet, mindenféle szinü számtalan darabocska
tafotával elegyesleg kiszórni. S ugy jövének a szultán három fiai, s a
koporsót temérdek sok drága kövekkel ékesiték s rá tevék Aksid
koronáját, mely nagy gyémántokkal vakitólag ragyogott.
Ezután négy nagy kán, azaz négy határtalan tatár fejedelem megfogá a
koporsónak egy-egy lábát, s azt karjaikkal gyámolák. A seichek vagy
tudósok és dervisek a koporsó előtt menének és zsoltárt éneklének. A
szahidok vagy remeték követék őket, s egy közülök kancza-tevén ülve,
vivé nagy tisztelettel a koránt. A királyfiak, nagykánok és fiaik a
koporsó oldala mellett mentek; s közvetlenül utána következék kétszáz
tamburinverő, kik irgalmatlanul vervén tamburinjaikat, verseket
éneklének a király dicséretére; majd hirtelen félbeszakasztván
éneklésöket, mindnyájan egyszerre tele torokkal kiáltának: „Oh kegyetlen
végzet! Oh boldogtalan nap! A király, a királyok legigazbika, az
országok hóditója, az ellenség kiirtója, feleinek táplálója, meghala!“
Ezen orditás után feketére festett mondolát szórtak tele marokkal a
koporsóra.
Ezen tamburinverők után megjelent ötven vezér hosszu fekete s kék
gyászruhában; ezek után jövének a beyek; mindnyájan törött ijat vivén
kezökben. Utánok következett tizezer ló arany-nyergekkel s kantárokkal
és vágott farkkal, kék zsákba öltözött tizezer fekete rabszolgától
vezettetvén. Végre a gyászsereget a hárem leánykái zárák be, kékre s
feketére mázolt ábrázattal s elszórt hajjal, s iszonyatos sikoltást s
üvöltést tőnek.
E látványra Aksid egy nagyot sohajtott, s mondá: „Halálom előtt láttam
temetési pompámat.“
Ezután parancsolá, hogy segéljék le a királyszékről, s midőn lenn vala,
felkapa egy marok földet abból, melyet a beyek szórtak el, megdörgölé
vele fejét s szakállát, s szóla: „Fedje föld az olyan embert, mint én
vagyok, ki ily hosszu uralkodás alatt semmit sem mivelt, mit az utóvilág
emlékében megtarthasson.“
Erre vezéreihez fordulá s mondá: „Intézeteket fogok szerezni; irjátok.“
A nagyvezér iráshoz készüle, s a szultán következő szavakat ada tollába:
„Először, egymillió kétszázhuszezer aspert[8] rendelek egy kórház
épitésére a nagy kosztól meglepetett muzulmánok számára. Másodszor,
ugyanannyit adok egy udvar épitésére, melyben az ijászás s tekézés
tanittassék. Harmadszor, parancsolom egy uj karavanszeraj[9]
felállitását, melyben fekete rabnők tartassanak a fejér utazók
szolgálatjára, s ezen czélra mindennap ötszáz dinár[10] fordittassék
kincstáramból. Negyedszer és utoljára parancsolom, olyatén fürdők
épitését, melyekbe az elvert feleségek vonulhassanak, mig egy
hullát[11], vagy köz férjet találnak, s erre hagyok kilenczszázezer
aspert.
Midőn ezen kegyes és jótékony intézeteket elvégezte, előhozatá a korán
könyveit, s felolvastatá; az olvasónak ezer dinárt ajándékoza, és
ötszázat minden száhidnak s dervisnek; a vakok és sánták is fejenkint
százat kaptak.
Ekkor ellakták a tort is. Az étkek mind aranyedényekben adattak fel, s
mindennek, ki megkináltaték velök, ez mondatott: „az edény is számotokra
van, szabad azt elvinnetek.“
A lakoma után Aksid még palotája minden rabnőit szabadon bocsátá.
Ilyen volt az ünnep, melyet a szultán tartata, s melyet már más nap
ismétleni kelle. Mert még az nap megbetegüle. Lefekvék, s minthogy
utolsó pillanatát látá közeliteni, magához hivatá gyermekeit a három
herczeget, s igy szóla hozzájok: „Oh édes fiaim, kamrám egyik
szögletében, a bemeneteltől balra, egy szekrénykét rejtettem el, melyben
a világ legszebb drága kövei foglaltatnak; parancsolom, hogy egyenlően
oszszátok el közöttetek, ha meghalok s temetésemnek a tartozott
tisztességet megadtátok.“
A király meghala. De a legifjabbik fiu alig várhatván, hogy a
szekrénykét, melyről hallott, láthassa, azonnal egyedül a kamarába mene,
megtalálá, s a drága kövek szépségétől annyira elbájoltatott, hogy
eltökélé azokat magának tartani s eltagadni, hogy megtalálá.