már férjed?“ – „Van, jó ifju,“ felele anélkül, hogy megállapodnék. –
„Igen örvendek rajta,“ mondá a szultán. „Mely szerencse,“ szóla tovább,
„hogy e két asszonytól megmenekedtem! De még nincs ideje örülnöm; még
nem jött ki minden nő a fürdőből. Még nem láttam azt, ki nekem van
rendelve, talán semmit sem nyerek a cserénél.“
Azt várá, hogy a két utolsónál még ocsmányabbat fog megpillantani; ekkor
megjelenék egy negyedik, kinek szépsége még az elsőt is, kit oly szépnek
lele, fölülmulá. „Mily különbség!“ kiálta. „Nap és éj nem ellenkeznek
ugy egymással, mint e szép hölgy a két előbbi asszonynyal. Lehet-e
angyalokat és ördögöket egy helyen látni?“
Nagy lobbal közelitett hozzá, s kérdezé: „Gyönyörü hölgy, van-e már
férjed?“ – „Nincs,“ felele, szintoly büszkén, mint figyelmesen nézelvén
őt, s a királyt otthagyá a legnagyobb zavarodásban.
„Mit tartsak róla?“ mondá. „Az öreg kovács bizonyosan meglovagoltatott.
Ha az ország törvényei szerint e hölgyet kell elvennem, miért ment el
oly gorombául? s miért vett fel oly negédes s dölyfös viseletet? Végig
nézett tetőtől talpig; s pillantatában megvetés jelenségeit láttam.
Való, hogy van is egy kis igaza; meg kell vallani magamról is az
igazságot, ezen elnyütt kabát tele lukkal, nem igen emeli jó kinéztemet,
s épen nem alkalmas egy nőt részemre megnyerni. Megbocsátom neki az
óhajtást, hogy bár jobban eltalálta volna.“
Mig igy elmélkedék, egy rabszolga közelite hozzá, s igy szóla: „Uram én
egy rongyos idegent keresek, s külsődről itélvén, te vagy az. Ne
sajnálj, ha tetszik, követni. Egy helyre vezetlek, hol nagy
nyugtalansággal váratol.“
A király követé a rabszolgát, ki őt egy nagy házhoz vezette, s egy igen
csinos szobába lépeté, s ott egy pillantatig várakoznia kéré. A szultán
itt két óráig maradott, a nélkül, hogy valakit látna a rabszolgán kivül,
ki időnkint eljöve, azt mondani, hogy ne veszitse türelmét.
Végre megjelenék négy gazdagon öltözött hölgy, s egy másikat kisérének,
ki szinte tündöklött a drága kövektől, de még inkább ragyogott
hasonlithatlan szépségével. A szultán alig veté rá szemét, s tüstént
azon hölgynek ismeré, kit utószor látott a fürdőből kijőni. Nyájasan
közelite az hozzá, s mosolyogva igy szóla: „Bocsáss meg ha egy kissé
várakoztattalak. Nem akártam uram s mesterem előtt pongyolán megjelenni.
Ön házadban vagy. Minden, a mit itt látsz, tiéd. Parancsolj, mit
kivánsz, én kész vagyok engedelmeskdni.“
„Gyönyörü hölgy,“ felele a szultán, még egy pillantat előtt panaszkodtam
sorsomon, s most a legboldogabb halandó vagyok. De mivel már férjed
vagyok, miért tekintettél rám előbb oly kevélyen? Azt hivém, hogy
tekintetemen ütközél meg, s hogy őszintén megvalljam, nem is igen
vehetém tőled rosz néven.“ „Uram,“ felele a hölgy, „óvakodtam egyébként
cselekedni. Ezen város hölgyei kénytelenek, köz helyen, kevélyeknek
látszani. Ez igy szokás. A helyett honn annál nyájasbak.“ – „Annyival
jobb,“ felele a király, „ugy annál örvendetesbek. Ha tehát ur vagyok
itten: parancsolom, hijanak hozzám szabót és vargát. Szégyenlem magamat
előtted e rosz kabátban, s ezen rongyos sarukban, melyek épen nem
illenek azon méltósághoz, melyet eddig a világban vittem.“ – „Már
megelőztem e parancsot“ monda a hölgy „s elküldtem egy rabszolgát egy
zsidó zsibárushoz, ki kész ruhákat árul, s mindjárt előszerez mindent,
mire szükséged van. Azonban, jövel, magadat megfrisiteni.“
Ezt mondván, kézen fogá, s egy terembe vezeté, hol egy asztal mindenféle
gyümölcsökkel, s befőzöttekkel, teritve állott. Mindketten asztalhoz
ülének, s mig ettek, a négy asszony, ki megettök állott, Bada Szaudai
költőnek több dalait éneklette. Egyszersmind többféle hangszereken
játszottak; s végre asszonyuk is lantot foga, azt szavával kiséré, s
elbájolta a szultánt, éneke és játéka által.
Ezen muzsikai mulatság felbeszakasztatott a zsidó kalmár érkezetével, ki
néhány inassal lépett a terembe, kik csomókat vittek be s
felbontogatták: ezekben különféle szinű öltözetek valának. Megnézegették
rendre mind, s egy arany virágos fejér selyem melleget, s viola szinű
posztó kabátot választottak, egyéb öltözethez valókról a zsidó
gondoskodott, s embereivel együtt elmene.
Most elbámult a hölgy a király jó külsején, s igen megelégedett, hogy
ilyen férjre talált; valamint ez is igen vigadott, hogy ily nőre tett
szert.
Ezután még hét esztendeig élt e nővel, kitől hét leánya, s hét fia vala.
De mivel mindketten szerették a pompát, s csak arról gondoskodtak, hogy
jól éljenek, s mulatozzanak, arra jutottak, hogy végre az asszonynak
minden javait eltékozlák. Meg kellett válnia a szolgáló asszonyoktól, s
rabszolgáktól, s a házi butorokat el kelle adniok, hogy élhessenek.
Midőn a szultán neje e szerint magát a legnagyobb nyomoruságba bukva
látná, igy szóla férjéhez: „Mig nekem volt valamim, te nem kimélted.
Henyén éltél. Most rajtad a sor, hogy háznéped tartásáról gondoskodjál.“
E szavak megbusiták a királyt. Elméne ismét az öreg kovácshoz, hogy
tanácsot kérjen tőle. „Oh édes atyám,“ monda neki „szerencsétlenebbnek
látsz ismét, mint valék e városba jöttömkor. Feleségem, tizennégy
gyermekem van, s nincs mivel táplálnom őket.“ – „Ifju ember,“ kérdé az
öreg, „nem tudsz-e valami kézmüvet?“ A szultán nem-mel felele. Ekkor a
kovács két akcsát[2] veve ki zsebéből, a szultán kezébe adá, s monda:
„Eredj tüstént, s végy magadnak kötél hámot (hevedert) s állj ki a
helyre, hová terhhordók gyülekeznek.“
A király elmene, megvevé a köteleket, s a terhhordók közé álla. Alig
vala ott egy kis ideig, s im jöve egy ember, s kérdé: „Akarsz-e terhet
vinni?“ – „Csak azért vagyok itt,“ felele a szultán. Erre az ember
megterhelé egy nehéz zsákkal. A király csak alig birta vinni, s a zsákra
füzött kötelek bemetélték vállait. Megkapta bérét, mely egy akcsából
állott, s elvivé haza.
A nő látván hogy csak egy akcsát viszen, azt mondá neki, hogyha csak
minden nap tiz annyit nem keres, nemsokára éhhel vesz el háznépe.
A király más nap reggel, lesujtva a szomoruságtól, a közönséges piacz
helyett, a tenger partján jára fölebb alább, s fontolgatá nyomoruságát.
Figyelemmel szemlélé a helyet, hová Sahabeddin Seich mestersége által
oly véletlenül tétetett. Visszaemlékezék e különös gyászos kalandra, s
nem tartóztathatá magát, hogy ne siránkozzék rajta.
Minthogy még az imádság előtti mosódást kellett elvégeznie, lebukott a
vizbe: de midőn fejét felemelé, igen elálmélkodék, hogy palotájában van
a kád közepette, s körülvéve tisztviselőitől.
„Oh kegyetlen Seich!“ kiálta, ugyanazon helyzetben pillantván meg őtet,
melyben elhagyá; „nem félsz e isten büntetésétől, hogy szultánoddal s
uraddal igy bántál?“ – „Uram!“ felele a Seich, „honnan e haragja
felségednek ellenem? csak épen most buktattad fejedet a kádba, s ismét
tüstént felemeléd azt: ha nekem nem hiszesz, kérdezd meg tiszteidet, kik
tanui ennek.“
A király még nem nyugott meg az ezek tanuságán: „Ti csalárdok vagytok“
monda nékiök: „hét esztendeje, hogy ez az átkozott Seich engemet
varázslatai ereje által idegen országban tartoztatott, megházasodtam, s
hét fiat s hét leányt nemzettem: de ezt nem annyira panaszlom, mint azt,
hogy terhhordó voltam. Hah, gonosz Seich, hogy merészlettél te velem
terhhámot hordatni?“ – „Jól van uram,“ felele a Seich, mivel szavaimnak
hitelt nem adsz, tettel foglak meggyőzni.“
E szóra levetkezék: egy lepellel övedezék körül, a kádba szálla, s fejét
a vizbe bukatá.
A szultán még mindig boszonkodván rá, s esküjére emlékezvén, hogy
megbünteti, ha valaha haza jutand Aegyptusba, egy kardot foga, s el
akará a Seich fejét csapni, mihelyt a vizből felemelendi. De a Seich
azon tudománynál fogva, melyet Mekasefának hinak, ismeré a király
szándékát, s az Algaib an alazbár tudomány által, hirtelen eltünék, s
Damaskus városába viteték, honnan az aegyptusi szultánhoz következő
tartalmu levelet ira:
„Oh király, tudd meg, hogy mi: te és én, nem vagyunk egyebek, mint
istennek szegény szolgái. Mig fejedet a vizbe buktattad, melyet tüstént
felemelél, hét esztendei utat tevél, hét leányt s hét fiat nemzettél, és
sokat szenvedtél, s még sem akarod hinni, hogy Mahomet a mi nagy
prófétánk ágyát még melegen, s vizes edényét még ki nem ürülve találta?
Ismerd meg, hogy semmi sem lehetetlen annak, ki semmiből mennyet s
földet teremtett, e puszta szó által Kun[3]!“
Minekutána az aegyptusi szultán e levelet elolvasá, hitre kezde térni.
De mégsem csillapithatá le haragját a Seich ellen. Ira a damaskusi
királynak, hogy Seichet fogassa meg, vesztesse el, s fejét küldje őneki.
A damaskusi király engede az aegyptusi király kivánságának, és sietett
teljesiteni. Megérté hogy a Seich egy barlangban tartózkodék, alkalmas
távolságra a várostól, s parancsolá Kapidzsijeinek[4] (poroszlóinak)
hogy oda menjenek s a Seichet megfogván hozzá vigyék.
A kapidzsik oda sietének, s azt vélék, hogy e parancsot könnyen
teljesithetik: de nem kevéssé voltak meglepve, a barlang nyilását
számtalan sereg katonáktól ótalmazva találván, kik mind lóháton s
karddal, s pánczéllal fegyverkezettek valának. Megtérének királyukhoz s
hirül vivék mit láttak. A szultán megboszonkodván az ellentálláson,
összegyüjté hadait, s elmene maga a Seich megszállására, de ez oly fölös
hadat állitott elő, hogy a fejdelem megijedve visszavonula.
Boszúsan a bal kimenetel felett, s elhatározattan, becsületét nem
szerencséltetni, egybegyüjté vezéreit, s megkérdé, mit kellene e
környületekben tenni. A vezérek azt felelék: hogy bár mi hatalmas király
legyen is, még sem remélheti olyan embert meggyőzni, kit isteni hatalom
segit. „Azonban Uram!“ monda a legöregebb vezér, „ha a Seichet
hatalmadba akarod keriteni, küldj hozzá, s izend neki, hogy kivánsz vele
megbékülni. Válaszd ki háremed legszebb rabnőit s ajándékozd meg velök.
De előbb parancsold meg e leánykáknak, vegyék ki belőle, van-e oly idő,
melyben nincs hatalma csodatételre.“
A királynak tetszék e tanács, teteté magát, s barátságával kináltatá meg
Seichet, a midőn ritka szépségü rabnőit neki küldé. A Seich valólag azt
hivé; hogy a damaskusi király megbánta, hogy őt oly igazságtalanul
üldözé. Kelepczébe került, s elfogadá a rabnőket, kik közül egyikbe
halálban szerelmes lett.
Mihelyt a leányka a Seichet ily hő szenvedélytől meghatva látá, igy
szóla hozzá: „Édes Seichem, szeretném tudni, van-e oly idő, melyben nem
tehetsz csodát?“ – „Szép kisasszony!“ felele ő, „kérlek ne tedd többé e
kérdést: arról aggódjunk csak, hogy vig életet éljünk, igen közönyös
lehet tudnod a mit kérdesz.“ A rabnő nagyon szomorunak teteté magát e
felelet miatt; mély bánatot mutatott rajta, s midőn a Seich kérlelé,
elfakadt sirva, s igy szóla: „Nem valódiak szerelmed minden bizonyságai,
melyeket mutogatsz, ha szeretnél, nem volna titkod előttem.“ Egy szóval,
ugy erősködött rajta, hogy elég gyarló vala megvallani, hogy minekutána
asszonyt ismere, minden hatalom nélkül van, mig csak meg nem mosdik.
Midőn a rabnő e körülményt megtudá, tudtára adta a damaskusi királynak,
ki megparancsolá kapidzsijeinek, hogy éjszaka titkon állják el a Seich
ajtaját, s ragadják meg, mihelyt a rabnő előttök az ajtót kinyitandja.
A Seichnek szokása vala, fejéhez minden éjjel egy nagy korsó vizet
tenni, hogy azt használja, ha a mosdásra szüksége vala. A rabnő
lefekvéskor a vizet kiönté, a nélkül, hogy az észrevette volna, ugy hogy
midőn meg akart mosdani a korsót üresen találá. A hitetlen rabnő a
szorgoskodót játszá, fogá a korsót, s azon ürügy alatt, hogy vizet hoz,
kinyitá az ajtót a kapidzsiknek, kik a barlangba rohanának.
A Seich megismeré most a rabnő árulását, veve két gyertyát, melyek a
tartókban égtek, s a gyertyákkal a szobában kerengett, különös szavakat
mormolván, melyeket a kapidzsik nem értettek. Ezek a Seich mozdulataitól
s szavaitól megijedvén, s félvén, hogy valami csodát akar előidézni
ellenök, kifutának a barlangból.
A Seich tüstént magára zárá az ajtót, s elvégezé a mosdást. Ekkor hogy a
hitetlen rabnőn boszut álljon, felvevé annak alakját, s a magáét arra
adá; igy elhagyá a barlangot s a kapidzsik után szalada. „Hah gyávák!“
monda nekik, „igy teljesititek király uratok parancsait? mind elvesztet
benneteket, ha ellensége a Seich nélkül tértek vissza Damaskusba. Miért
szaladtatok el? szörnyetegeket láttatok-e, vagy katonákat oltalmára
megjelenni? Forduljatok meg, menjetek vissza a barlangba, s semmit se
féljetek. Nálatoknál bátrabban közelitek majd én hozzá, megragadom, s
magam adom kezetekbe.
A poroszlók megállottak e biztatásra, s neki bátorodának; azonnal
megfordultak, s követék a Seichet a rabnő alakjában, belépének vele a
barlangba s megragadák a rabnőt, a Seichet vélvén megfogniok; megkötözék
kezét lábát, a nélkül, hogy csak egy szót szólt volna is, mert a Seich
elvevé szavát.
Igy vezeték a damaskusi király elébe, ki azonnal elvágatá fejét. De
mihelyt elvált feje testétől, a Seich a halottnak előbbi alakját adá
vissza, s láttatá a királylyal s minden tiszteivel, hogy a rabnő az,
kinek épen feje véteték; s ő maga, ki a rabnő alakjában vala jelen,
felvevé ismét saját alakját, s igy szóla a damaskusi királyhoz:
„Oh király, ki az aegyptusi szultánnak tetszésből, vesztemre mindent
elkövettél; tudd meg, hogy soha sem kell igazságtalan üldözésre kezet
nyujtani, s adj hálát istennek, hogy boszumat csak ezen nyomorult
asszony megbüntetésére szoritom, ki engem elárula.“
Ezt mondván a Seich eltünék, s a damaskusi királyt s ezen csodás
történet minden tanuit a legnagyobb bámulásban hagyta hátra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Ez uram, Sahabadin Seich története,“ szóla tovább a persa császár első
vezére; ebből láthatja felséged, hogy a férfiak nem óvakodhatnak eléggé
az asszonyoktól. Minekelőtte Nurgehán herczeget elvesztetnéd, engedd őt
megkérdenünk. Talán megismerteti velünk ártatlanságát.“ – „Ám legyen,“
monda a király, „rá állok, hogy fiam halála hónapig halasztassék.“
Mig a vezérek a herczeget látogaták, ki fogságban vala, a császár lóra
űle, s kilovagolt a városból, hogy vadászattal verje el gondjait.
Este hazatértével, Chanszáde szultánnéval vacsorála. Evés után imigy
szóla az hozzája: „Félek uram, meg fogod bánni, hogy a herczeg
büntetését elhalasztottad.“ „Embernek,“ azt mondja a Korán, „két nemü
ellenségei vannak, kiket szeret, gyermekei s javai.“ Igenis, fiad
ellenséged, minthogy azon undok vétek gondolatára vetemedhetett, melyet
el akara követni. Ne késsél őt büntetni. Ne hallgass tovább a
szeretetre, sajnálatra, melyek nálad mellette szólanak. Gonosz
hajlandóságának el kell benned a vér szavát fojtani; ne légy oly gyáva,
mások utasitásaihoz szabni magadat; mert esztelenség minden tanácsra
hallgatni, mint ezt a mese a kertészről s a fiáról oly jól bebizonyitja.
Talán ismeretlen előtted. Engedje meg felséged elmondanom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kertész, fia és a szamár.
(Mese.)
Egyszer egy öreg kertész gyalog ment fia mellett, ki egy szamáron üle,
kertjébe; nehány ember, kikkel találkozék, igy szóla: „Nézzétek a vén
bolondot, ki oly esztelen, hogy gyalogol, mig fia a szamáron feszeleg.“
Az engedékeny öreg leszállitá fiát, s maga ült helyébe.
Kevés idő mulva más emberek mentek arra s mondának: „Ez embernek
bizonynyal elment az esze, mi oka lehet csak egyedül ülnie szamarán?“
A kertész most fiát is felvette maga mellé a szamárra.
„Mely illetlenség,“ szólának továbbad némely arramenők, „ez ifju embert
az öreg megett ülve látni!“
Az atya és fia alig váltottak helyet, hogy ismét más emberekkel akadának
szembe, kik igy kiáltának: „Ez embernek igen szemtelennek kell lenni,
hogy ezen ifjat igy maga előtt hordozza.“ Ugy hogy a szegény kertész
bármit cselekedett is, nem találhatott oly helyzetet, mely minden
embernek inyére lett volna.
„Látod tehát uram,“ felele Chanszadé, hogy senki sem kerülheti el a
mások itéletét, s hogy balgatagság magát minden tanácshoz szabni akarni.
Kövesd első indulatodat, s büntesd meg ama hálátlan és istentelen fiut.“
Másnap reggel felüle a persa király székébe, hivatá a hóhért, s
parancsolá Nurgehán herczeget megölnie.
Ekkor előlép a második vezér s mondá: „Nagy király! ovakodjál, hogy
bünbe ne essél, midőn egy asszony vádjainak hiszesz. Tudod, mennyi
csalárdságot követtek el az asszonyok, többet beszélnek róla, mint
csillag az égen, vagy vizcsepp van a tengerben; engedje meg felséged,
többek közt csak a papagáj történetét elbeszélnem.“
A szultán rá álla vezérét meghallgatnia, ki imigy kezdé:
A férj és papagály története.
Egy jó embernek szép felesége vala, kit oly szenvedélylyel szeretett,
hogy amennyire csak lehete, soha sem ereszté el szemei elől. Egykor
szorgos dolgok által kénytelenittetvén tőle távoznia, elment oda, hol
mindenféle madarat árultak, itt egy papagájt veve, ki nemcsak igen jól
szólt, hanem oly tehetséggel is birt, hogy mindazt, ami jelenlétében
történt, elbeszélte. Hazavivé egy kalitkában s kérte nőjét, tegye
szobájába s viselje gondját, mig utazásából, melyet tennie kell,
megtérend. Aztán elutazott.
Megtértekor nem mulasztá el a papagájt afelől kikérdezni, mi történt
távolléte alatt; s a madár arról oly dolgokat nyilatkoztatott ki, melyek
okot adtak neki, feleségének szemrehányásokat tenni. Ez azt vélé, hogy
valamelyik rabnője árulá el; de mindnyájan esküvéssel bizonyiták
hűségöket; megegyezének tehát abban, hogy a papagáj volt az, ki a rosz
tudósitást tevé.
Tele e gondolattal, az asszony oly eszközökről tünődék, hogy férje
gyanuját elenyésztesse, s egyszersmind a papagájon boszut állhasson.
Nemsokára lele is. Amint férje ismét egy napra elutazott, parancsolá egy
rabnőnek, hogy éjjel a papagáj kalitkája alatt egy kézi malmot hajtson,
másiknak parancsolá, hogy esőként vizet hintsen rá, s harmadiknak, hogy
egy tükröt vévén, azt egy gyertya viszsugáraival villogtassa a papagáj
szemébe. A rabnők az éjszakának nagyrészét annak teljesitésére forditák,
mit nekik asszonyuk hagyott, s azt nagy ügyességgel végrehajtották.
Jövő napon, midőn az ember megtére, ismét kikérdé a papagájt, mi történt
légyen távollétében. A madár felelé: „Édes jó uram, villámlás,
mennydörgés s eső, egész éjjel ugy annyira nyugtalanitottak, hogy ki nem
mondhatom, mennyit szenvedtem.“
Az ember, ki jól tudá, hogy azon éjjel sem dörgött, sem esett, most
meggyőződék, hogy a papagáj, ki ebben nem szóla valóságot, azt feleségét
illetőleg sem mondott. Ezen való boszujában kirántá kalitjából, s oly
mérgesen vágá földhöz, hogy meghala. Azonban hallá utóbb szomszédaitól,
hogy a szegény papagáj nem hazudott abban, amit felesége magaviseletéről
beszélt; azért is igen báná, hogy megölte…
„Látod ebből uram, szóla tovább a vezér, mily ravaszok az asszonyok. Ne
ölesd meg addig Nurgehán herczeget, mig tanitója megtalálkozik; mert
bizonynyal valami szertelen rejtezik e dologban; s mily vétket követnél
el, ha ártatlan vért ontanál!“
A persa császár megilletődött a vezér beszédére, fiát a fogházba
visszaviteté, s elhagyá a palotát.
Este megtértével a szultánnéval evék, ki a vacsora után igy szóla hozzá:
„Nurgehán herczeget még sem öletted meg, s azon vigyázatlan szeretetre
hallgatsz, melylyel iránta viseltetel. Emlékezzél inkább a mesére,
melyet tegnap mondottam felségednek, s vedd szivedre, miként Mahmud
szultán cselekvék, kinek történetét el fogom beszélni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mahmud szultán és vezére.
(Hasonlat.)
Egyszer egy dervis jöve Kház Ajászhoz, Mahmud szultán vezéréhez, s kéré
őt, szerezne neki fizetést a fejedelemnél.
„Meglesz,“ felele a vezér, „de csak azon feltétel alatt, ha a királynak
megigéred, hogy engem a madarak nyelvére megtanitasz.“ A dervis rá álla
a csalárdságra, s a szultán tiz arany fizetést rendele neki naponkint.
Egy idő mulva a szultán vezérével vadászaton lévén, mondá neki: „Kház
Ajász tanultál-e már valamit a dervistől? Szeretném tudni, mi
mondanivalójok van egymásnak ama két bagolynak, ott ama két fán.
Hallgasd ki őket, s hozd hirül beszélgetésöket.“
A vezér közelite a fákhoz, s ugy tetteté magát egy darabig, mintha
figyelmesen hallgatná a baglyokat, azután urához tére s ezt mondá neki:
„Megértettem uram, egy részét beszédöknek, de engedd el annak közlését.“
– „S miért átallod azt nekem megmondani?“ kérdé a szultán. „Mert a két
madár felségedről beszélgetett,“ felele Kház Ajász. – „S mi részem lehet
beszédökben?“ mondá Mahmud; „egy átalában akarom, hogy előttem semmit el
ne titkolj, s mindent megmondj szóról szóra, amit hallottál.“
„Engedelmeskedem tehát uram,“ felele a vezér. „A két bagoly egyikének
egy fia van, másikának egy leánya, azokat akarják összekeletni. A fiu
apja ezt mondá a leány apjának: Megegyezem atyámfia e házasságban azon
feltétel alatt, ha leányoddal ötszáz puszta falut adsz.“ – „S hát“
felele tüstént a leány apja, „nem kérsz ennél többet? ezeret is adok
ötszáz helyett ha kivánod. Az isten adjon Mahmud szultánnak boldog s
hosszu életet! mig ő lesz persa király, addig nem látunk benne
fogyatkozást.“
A szultán elérté vezére értelmes hasonlatát, és szivére vevé. Tüstént
azzal foglalatoskodék, hogy a pusztult városokat felépittesse, s
folyvást arról gondolkodék, hogy népeit boldogithassa, s ezóta
elkezdették ezen nagy fejdelem nevét s erényeit magasztalni, mint még ma
is magasztalják.“
Midőn Chanszáde királyné e hasonlatot elmondotta, ujolag sürgette a
szultánt, hogy a herczeget vesztesse el. S ez megigéré, hogy a
legközelebbi reggel boszujának elég tétetendik.
Másnap ádáz arczczal lépe Szindbád a székes terembe s mondá a bakónak:
„Vezettessék ide tüstént fiam, s te haladék nélkül csapd le fejét.“
„Oh világ királya!“ kiálta a harmadik vezér, a királyszék lábához
borulván, „minden vezéreid, a te hű rabszolgáid, esdekelnek előtted,
halaszd el a herczeg büntetését, mig Brachmán Padmanába történetét
meghallgattad. Még mást gondolhatna felséged, ha ezt figyelemmel
hallgatná.“ – „Megengedem, hogy elmondhasd,“ felele a király, „de aztán
mégis csak elvesztetem fiamat.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Brachmán Padmanába s az ifju Fikai[5] története.
„Volt uram! egyszer Damaskus városában,“ mondá a harmadik vezér, „egy
Fikaá-áros, ennek volt egy tizenöt- vagy tizenhatesztendős fia, Hasszán
nevezetü, ki világ csodájának tartathatott. Az ifju képre olyan volt
mint a hold, termetre mint a cziprus, vidám, s kellemes szellemü. Ha
énekelt, mindent elbájolt szava édessége által; s ha lantolt, képes lett
volna halottat is feltámasztani.
Ezen tulajdonok nem valának haszon nélkül atyjára nézve, ki néminemüleg
a fia által szerzett mulatságot is megfizettette s Fikaáját igen drágán
adta. Pinjét, mely máshol csak egy mángiron[6] kelt, ő egy akcsán adta.
De bizvást emelheté az ital árát, mivel csapszékébe inkábbára fia
látásáért mentek, szintoly nagy volt nála a tolongás. Házát még: Csezmej
Abi Hhajátnak is nevezték, azaz ifjuság forrásának, azon gyönyörüségért,
melyet az öregek találtak benne.
Egyik napon, amint az ifju Fikai mindeniknek, kik a csapszékben voltak,
nagy kedvökre énekelt és lantola, belépett a hires Brachmán Padmanába,
hogy magát megenyhitse. Ő is nem kevésbbé csodálta Hasszánt, s amint
vele szóba eredt, egészen elbájoltatott beszédétől. Nemcsak más nap ment
el ismét a csapszékbe, hanem dolgait is elmulasztá, hogy mindennap oda
járhasson; s ahelyett, hogy mások csak egy akcsát fizettek, ő zecchinot
adott.
Már jó ideig tartott ez igy, ekkor az ifju Fikai igy szóla atyjához:
„Mindennap jön ide egy férfi, ki főembernek látszik, oly nagy
gyönyörüséget talál a velem való beszédben, hogy minden pillanatban hí,
hogy valami kérdést tehessen, s ha elmegy, egy aranyat ád.“ „Ho, ho!“
felele az atya, „ezalatt valami titok lappang, ezen főember szándékai
talán nem a legjobbak. Néha a világi bölcsek, komoly képök daczára is,
igen feslett életüek. Ha holnap meglátod, mondd neki, hogy ohajtanám
ismeretségét, küldd fel szobámba, majd én kikémlem; nekem van
tapasztalásom, s minden beszédein által ki fogom tanulni, szintolyan
bölcs-e, mint látszani akar.“