ARAB REGÉK.
ELSŐ KÖTET.
ARAB REGÉK
Első kötet.
[Illustration]
PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.
ARAB REGÉK.
FORDITOTTA
VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
ELSŐ KÖTET.
PEST.
Kiadja Heckenast Gusztáv.
1866.
Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.
ELŐSZÓ.
E két kötetben veszi az olvasó közönség az „ezeregy éjszaka“ czimü arab
regegyüjtemény válogatott érdekes darabjait.
Az „ezeregy éjszaka“, mint Gyulai Pál a költő ujonnan kiadott összes
munkáihoz irt életrajzban emliti, kedvencz olvasmánya volt
Vörösmartynak. A regegyüjtemény évekkel ezelött megjelent magyar
kiadásának nagy részét ő forditotta.
Ezen régibb kiadás 18 füzetből állván, igen terjedelmes volt, s régen
elfogyott.
Elérkezettnek véltük tehát az időpontot, hogy az elhunyt nagy költő e
müvének egy részét ujabban a közönség elébe bocsássuk.
Az által, hogy jelen kiadásba csak az érdekesebb darabokat vettük fel,
minél tágabb kört akartunk nyitni a könyvnek; az által pedig, hogy
csakis a Vörösmarty által forditottakra szoritkoztunk, azt kivántuk
elérni, hogy e két kötet Vörösmarty összes munkáinak mintegy kiegészitő
részeül tekintethessék.
De másképen is kedves szolgálatot vélünk tenni az olvasó közönségnek e
könyv kiadásával. Azt hiszszük, hogy e regék, melyeknek majdnem
mindenikében a keletiek ragyogó képzeletébe burkolt erkölcsi tanulságok
rejlenek; melyek Európa minden müvelt nyelvére le vannak forditva, s
mint mindenütt, ugy nálunk is, megjelenésükkor nagy tetszéssel
fogadtattak, mai olvasó közönségünknek is érdekes olvasmányul fognak
szolgálhatni.
=A kiadó.=
TARTALOM.
A halász története a szellemmel 1
A hajózó Szindbád története 126
Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd kedvencz néje Semsz el Nihár
története 184
Kamaralszamán a chaledáni királyfi s Badur chinai királykisasszony
szerelmi története 264
Nureddin s a szép persa nő története 387
Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története 451
A halász története a szellemmel.
Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett
annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe,
táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé
törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.
Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s
megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá
hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára
észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely
még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő
verseket mondá:
„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább
serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg
élelmedet!
Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki
magát!
Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik
szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.
Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg
horgán.
Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát
hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.
Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! Amaz nyugalomban
költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“
Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a
szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor
is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél
fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy
nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.
E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon,
„szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög,
hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te
halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat
tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem
be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom:
te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s
a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat
felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“
E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a
sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De
semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.
Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy
szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután
feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:
„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem
ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.
A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel
elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.
Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja gyakorta a
legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették
volna.
Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne
saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak
fel.
Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a
neki jutott szerencsében büszkélkedik.
Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a
madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni
valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik
helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“
E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát
elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én
napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem,
a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már
csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a
tengert, mint Mózes iránt tetted.“
Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte,
hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még
sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben
sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt
beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda,
„a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok
venni.“
Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne
van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel
együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve
lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal
felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki
belőle, a min igen csodálkozék.
Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst
szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni
kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren,
és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható,
a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden
füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből
egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen
iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira
megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.
„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája,
kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden
parancsaidnak engedelmeskedem…“
A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy
szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz
événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén
vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“
Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt
felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy
kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász,
„hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ –
„Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg
nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént
tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem
rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek:
s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a
halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál
nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy
akarod-e jótétemet megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem
bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél
felőle, halljad történetemet:
Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene
szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont,
isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az
egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut
álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak,
Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve,
hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe
vezetett.
Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel,
hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám
daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat
kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt,
eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen
irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre
pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala,
általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon
parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is
történt.
Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek
lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a
század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom
második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a
föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt
fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig
mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek
legyenek is azok; de ezen század is eltelék, mint a két előbbiek, s én
folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább
megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután
valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb
kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel
ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni
általam?“
E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e
helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek,
gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet.
Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda
ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden
incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod
bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“
A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban
vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei
miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még
egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda,
„könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már
megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell
ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában
jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e
mondás:
„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az
istentelen művelkedik.
Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot,
mint a ki hyénának ád menedéket.“
„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy
meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül
tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“
szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem mozdithatnak el
feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“
A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a
halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat
isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek
istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia
pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni
fogok.“
Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala
egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a
mit akarsz, és siess.“
Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a
halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg
mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a
szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal
igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe
egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele
lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy
voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet
tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha
csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“
Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb,
a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe
huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn
belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen
halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“
De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet,
bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor
kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem,
jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan kihuztalak.
És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden
halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy
óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy
azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“
Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az
edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid
fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász
hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla
hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem,
csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“
felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek
legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden
ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha
oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is
ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s
te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“
A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az
edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy
megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a
halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked
hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög
király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni;
figyelmezz.“
A görög király, s Dubán orvos története.
Szumán tartományában, Persiában, uralkodott egyszer egy király, kinek
alattvalói eredetileg görögök voltak. Ezen királyt meglepte a rüh, s
orvosai, minekutána minden szereket sikeretlenül használtak volna, hogy
meggyógyithassák, nem tudák már, mit rendeljenek neki; a midőn egy Dubán
nevezetü igen ügyes orvos érkezék udvarába.
Ezen orvos, tudományát görög, persa, török, arab, latán, syrus és zsidó
könyvekből meritette; ezenfelül tökéletes volt a világi bölcseségben, s
teljesen ismerte mindennemü füvek s nedvek jó s rosz tulajdonit.
Mihelyt értesitve volt a király nyavalyájáról, s hallotta, hogy orvosai
már lemondottak róla, oly csinosan felöltözködött, a mint csak tudott, s
utat és módot talált benne, hogy magát a királynál bemuttathatá. „Uram,“
monda neki, „tudom hogy minden orvosok, kik felségedet szolgálják, nem
tudtak a rühből kigyógyitani. De ha azon becsületet akarod velem tenni,
s szolgálatomat elfogadod, kötelezem magamat, hogy meggyógyitlak minden
ital s burogatás nélkül.“
A király meghallgatá az ajánlást, s ezt felelé: „Ha oly ügyes ember
vagy, megtenni a mit mondasz, igérem, hogy meggazdagitlak mind magadat,
mind maradékodat, s a gazdag ajándékokon kivül, melyeket adni fogok,
legkedvesb emberem lészsz. Fogadod tehát, hogy a rühtől megszabaditasz,
a nélkül hogy italt vétetnél be velem, vagy külső szert tennél rám?“ –
„Igenis, Uram,“ felele az orvos, „hizelkedem magamnak, hogy sikerülni
fog isten segedelmével; s holnap mindjárt hozzá fogok.“
Erre Dubán orvos ismét szállására tére, s egy sulykot csinált a
tekejátékhoz, melynek nyelét kivájta, s azon nedvet tevé bele, melyet
használni akara. Midőn ez meg vala, egy tekét is csinála oly módon a
mint akará, s evvel jövő reggel elmene, s a király elébe járula,
lábaihoz omlott, megcsókolá a földet…
Azután ismét felkele, s minekutána mélyen meghajtotta volna magát, ezt
mondá a királynak: hasznosnak látná, hogy ő felsége üljön lóra, s menjen
a tekejátékhelyre.
A király ugy tőn, a mint neki mondatott, s midőn a lovagtekepályára ére,
hozzá mene az orvos a tőle elkészitett sulyokkal, oda nyujtá neki, s igy
szóla: „Játszál uram e sulyokkal, s verd vele a tekét a pályán, mig
kezedet s testedet izzadásban érezed. Ha a gyógyszer, melyet ezen sulyok
nyelébe zártam, kezed által felmelegül, egész testedet által fogja
hatni, s mihelyt izzadsz, nem kell egyebet tenned, csak a játékot abban
hagynod; mert már akkor a szer megtette hatását. S ha a palotába
visszaérsz, menj fürdőbe, mosasd, s dörgöltesd meg magadat jól: s azután
fekügyél ágyba; mire holnap reggel felkelsz már, meg lészsz gyógyulva.“
A király fogá a sulykot, s üzte lovát a teke után, melyet kilökött;
felüté, s az udvarnokoktól, kik vele játszának, visszaüttetett hozzá;
ismét megüté, s egy szóval a játék addig tartott, mig keze, s egész
teste izzadt bele; ekkor megtevé a nyélbe zárt szer a hatást, melyet az
orvos eleve vára. Azonnal megszünt a király játszani, visszatére
palotájába s fürdőbe ment, egy szóval szorosan megtartá mind azt, a mi
neki hagyva volt.
Igen jól érzé magát utána; mert jövő reggel felkeléskor szintannyi
örömmel mint csodálkozással vevé észre, hogy rühe meggyógyult, s teste
oly tiszta vala, mintha sohasem lett volna ezen nyavalyától meglepve.
Mihelyt felöltözék, az ország házába mene, felüle székébe s minden
udvarnokaival láttatá magát, kiket az uj gyógyszer sikerét látni vágyás
már korán reggel oda tóditott. Midőn a királyt egészen meggyógyulva
látták, mindnyájan nagy örömet mutattak rajta.
Dubán orvos belépe, leborult a királyszék előtt, arczával érinté a
földet, s azután a következő verseket mondá:
„Növekedik az erények becse, mivel te azok atyjának neveztetel; s melyik
fejdelem érdemelné meg e nevet ugy, mint te, ki mindnyájával birsz?
Te, kinek arczulatja oly fénynyel ragyog, mely képes a legsetétebb
éjszakát felvilágitani.
Vajha sohase szünjék meg tündökleni, bármi komolyan tekintsen is az idők
ábrázatja!
Bőkezüséged minket jótétekkel halmozott: olyan valál nekem, mint gazdag
esőfelleg az aszu ormoknak.
Elpazarltad kincseidet, s czélodat, a legfőbb dicset, elérted!“
Erre hivá őt a király, oldalára ülteté, megmutatá a gyülekezetnek; s
nyilván mind azon dicséretekkel illeté, melyeket érdemle. Itt még nem
állapodék meg a fejdelem, hanem minthogy ez nap az egész udvart
megvendéglé, az orvost ön asztalánál magánál egyedül eteté…
A görög király nem elégedék meg azzal, hogy Dubán orvost asztalához
vonta, hanem a nap vége felé, midőn a gyülekezetet el akará bocsátani,
még egy hosszu igen gazdag köntösbe is felöltözteté, hasonlatosba ahoz,
melyet udvarnokai rendszerint az ő jelenlétében hordoztak; ezenfelül
kétezer zecchinot adatott neki. A más és következő napokon sem szünt meg
iránta szivességét jelenteni. Egy szóval, ugy hitte ezen fejdelem, hogy
a tartozást, melylyel az ügyes orvos iránt köteleztetik, nem fizetheti
le elegendőképen, s elhalmozá jótéteményekkel.
Ezen királynak volt egy nagyvezére, fösvény és irigy, s természettől
képes minden alacsonyságra. Nem nézhette ez boszuság nélkül az
ajándékokat, melyek az orvosnak tétettek, kinek érdemei ezenfelül őreá
árnyékot is kezdettek vetni; elvégezé tehát, hogy őt a király
kegyelméből kibuktassa.
Ily szándékkal a fejdelemhez mene, azt mondván neki titkon, hogy egy
igen fontos felfedezést akar vele közleni. A király kérdésére, hogy ez
miből áll, igy felele: „Uram, felette veszedelmes egy királyra nézve
olyan embernek ajándékoznia bizodalmát, kinek hűségét még meg nem
kisértette. Felséged Dubán orvost jótétekkel tetézi, s minden
kedvezéseit reá pazarolja, s nem tudja, hogy ő áruló, ki azért szinlette
be magát udvarodba, hogy meggyilkoljon.“
„Kitől vetted, a mit nekem mondani merészelsz?“ kérdé a király. „Gondold
meg, hogy uraddal szólasz, s itt oly dolgot hozsz elő, a mit oly
könnyeden nem fogok elhinni.“ – „Uram,“ felele a vezér, „teljes
tudomásom van arról, a mit szerencsém van elődbe adnom. Ne add magadat
oda veszedelmes bizodalmadnak.
Ha szunyadoz felséged, méltóztassék felébredni, mert egy szóval
ismétlem, Dubán orvos, messze Görögországból, honjából, csak azért jött
udvarodba, hogy iszonyu szándékát, melyet emliték, végrehajtsa.“
„Nem, nem, vezér!“ szakasztá félbe a király, „bizonyos vagyok benne,
hogy ez a férfi, kit te hitszegéssel s árulással káromlasz, a
legerényesebb s legjobb minden emberek között; nincs senki a világon,
kit annyira szeretnék mint őtet. Tudod micsoda szerrel, vagyis inkább mi
csodával gyógyitott ki engem a rühből; ha életem után incselkedik, hát
miért mentette meg azt? Hiszen csak nyavalyámra kellett volna hagynia;
el nem kerülhetém vala a halált; életem már félig el volt emésztve.
Szünjél meg tehát belém igazságtalan gyanut csepegtetni akarni; a
helyett hogy erre ügyelnék, azt adom tudtodra, hogy mától fogva, ezen
nagy embernek, élete fogytáig hónaponkint ezer zecchinó fizetést adok.
Ha minden kincsemet, sőt országomat osztanám is meg vele, még sem fognám
eléggé megjutalmazni azért, a mit velem cselekedett. Jól látom, hogy
erénye gerjeszti fel irigységedet; de ne hidd, hogy én igazságtanul fel
hagyjam magamat ellene bolytatni; jól emlékezem, mit mondtak a vezérek
uroknak, Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát, a
herczeget, megölesse…“
A mit a görög király Szindbád királyról monda, annyira felingerlé a
vezér ujságvágyát, hogy igy szóla hozzája: „Bocsánatot kérek
felségedtől, hogy oly merész vagyok, kérdeni, mit mondtak a vezérek
uroknak Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát a herczeget
megölesse?“ A görög király oly szivességgel vala vezére kivánságát
teljesiteni, s ekképen kezdé:
A negyven vezér.
„Persiában egykor, egy Szindbád nevű, hatalmas király uralkodék. Egész
Ázsia engede parancsainak. Leggazdagabb király volt a földön; vitézsége
hasonlék hatalmához; s ha eléggé hirsovár lett volna, a világ uradalmára
vágyódni, könnyen meghódithatja vala. De megelégedvén, bő és virágzó
tartományokon uralkodni, nem jutott eszébe szomszédiéit elfoglalni. Nem
vala más czél szemében, mint népeinek boldogsága, kik oly
szerencséseknek is érzék magokat, hogy uralkodásának minden napját
áldanák. Minden más népek irigykedtek rájok e miatt, s ugy mint ezek, az
ő alattvalóihoz óhajtottak tartozni.
Ezen nagy császárnak egy fia vala, ki mind azoknak, kik őt látták
csodálkozások volt. Nurgehán vala neve, az-az: világ fénye. Ezen fiatal
herczeg deli termetű s mennyei szépségű vala, s ezen ragyogó
adományokkal minden ajánlatos ügyességeket egyesitett. Bámulandóképen
tudott különféle nyelveken irni; jeles ijász vala; egy szóval alig van
tudomány, melylyel nem birt, vagy melybe legalább elegendő belátása nem
volt volna.
Szakasztott hasonképe volt anyjának a szultánnénak, kit a kásemiri
szépségekhez hasonlítottak. Szindbád forróan szerette hölgyét. Ennek
szintoly őszinte mint keserves bizonyságait adta, midőn az a sorsnak
gyászvégzete által egy hosszas betegség után meghala. Oly élénk
fájdalmat érzett miatta, hogy lehetetlen azt kifejezni. Azonban az idő
megtette szokott munkáját, a császár megvigasztalódott, s egy uj nő
kecsei elfeledteték vele azt, kit elvesztett.
Elvevé Chanszadét, egy szomszéd király leányát. Ez szép vala és eszes;
de szenvedelmeitől semmit sem birt megtagadni. Nem láthatá az ifju
herczeget a nélkül hogy iránta a leghevesb szerelmet ne érezze, s távól,
hogy erőt kivánt volna rajta venni, egészen neki adta magát, s elvégezé,
hogy azt az ifju herczegnek legelső alkalommal kinyilatkoztatja.
Nurgehán ezalatt a tudományokkal foglalatoskodék, s nagy elémenetelt
tett a csillagjóslat tudományában, melyre tanitója Abusamár oktatá, egy
mély tudományu férfi, s a legügyesb csillagjós egész Ázsiában.
Ezen tudós férfi egy napon jövendőt néze tanitványának a herczegnek a
csillagokból s megismeré csalhatlan szemléleteiből, hogy őt egy iszonyu
szerencsétlenség fenyegeti, igy szóla hozzá: „Herczegem, megkérdeztem a
csillagokat rendeltetésed iránt, s kevéssé találtam őket kedvezőknek.
Gyászos végzet vár reád, s azért látsz igy leverve a bánattól.“
Nurgehán elsápadt e szókra: de tanitója megnyugtatá ezt mondván: „Ne
hidd azonban, hogy irántad való szeretetem s mesterségem engedjen az
ellenséges sorsnak, mely téged fenyeget; veszted van, az igaz, irva a
csillagokban, de nem lehetetlen azt megelőzni. Könyvem megmutatta nekem
erre az eszközt. Negyven napig tudniillik némának kell lenned. Akármit
szóljanak is hozzád, semmit se felelj rá; s akármi történjék is veled,
meg ne szegd a hallgatást, melytől életed függ.“
A herczeg megigéré, hogy negyven napig hallgatand. Ez igéret után,
tanitója, istennek néhány neveit irá fel, s nyakába akasztá; erre egy
földalatti helyre ment, melyet csak maga tudott egyedül, s ott
elrejtezett, hogy ne kényszerittessék a császár ujságvágyát kielégiteni,
s oly dolgokat fedezni fel, melyeket felfedezni nem akara.
Szindbád, ki nem sokáig lehetett ugy, hogy fiát ne lássa, magához hivatá
őt, de a herczeg semmit sem felele. A császár igen elcsodálkozott rajta,
s igy szóla: „Oh fiam miért nem beszélsz? elvesztetted-e szólásodat? mit
csináltak neked? mi történt veled? oszlasd el nyugtalanságomat, melyet
hallgatásod okoz.“ E szavaknak sem volt több foganatjok, mint az
elsőknek. A herczeg szomoruan nézett atyjára, és aztán lesüté szemeit, a
nélkül hogy egyetlen egy szót is szólna.
Erre a király, fiának udvarnokához fordula, ezt mondván neki: „A
herczegnek valami titkos búja van, mely őt emészti. Vezesd őt mostohája
a szultánné szobájába, talán az előtt megnyilik szíve.“
Az udvarnok engedelmeskedék a császár parancsának; Nurgehánt, Chanszadé
szultánnéhoz vezeté: „Asszonyom,“ monda a fejdelemnének, „ugy látszik a
herczeg elvesztette szólását. Lelke egy boldogtalan bú zsákmányává leve,
melynek okát makacsul titkolja. A császár küldi őt hozzád, mert reméli,
hogy jelenléted bánatát el fogja üzni.“
A szultánné kellemes nyugtalanságot érzett e szavaknál. „Használnom
kell,“ igy szóla magában, „e szerencsés pillanatot, melyre oly régóta
várakoztam. Semmitől sem félhetek, ha kinyilatkoztatom magamat. Ha
elveszté szólását Nurgehán, nem mondhatja meg atyjának, a mit én mondtam
neki; s ha eléggé szerénytelen, szerelmemet felfedezni, azt mondom, csak
azért beszéltem igy hozzá, hogy szólásra kényszeritsem.“ Egy szóval,
Chanszadé megragadá ez alkalmat mint a legkedvezőbbet, melyet valaha
lelhetett volna, minden jelenlevőket kikülde a szobából, s egyedül
marada a herczeggel.
Azzal kezdé, hogy nyakába borula, s forróan megölelé: „Szerettem
herczegem,“ monda neki, „mi busít tégedet? ne titkold el előttem, ki
inkább szeretlek, mint ha önnön fiam volnál.“
A herczeg megilletődvén a szivesség jelein, melyeket mostohája mutatott;
igyekezett pillantása s mozdulatai által értésére adni, hogy felettébb
szomorkodik azon, hogy neki nem felelhet. Amaz balul magyarázá a
mozdulatokat s pillantatokat, s azt képzelé, hogy ez is hasonló lángtól
gyulad, mely őt emészti, s hogy kétségkivül nem menekedheték, hogy
iránta szerelmet ne érezzen, miképen maga sem tartóztathatá magát, őtet
szeretnie; s hogy atyja iránt viseltető tiszteletből nem bátorkodik
érzelmeit felfedezni.
Elbájolva e tévedéstől, folytatá mind azon szenvedélylyel, melyre csak
képes egy nő, ki az erényt s okosságot elhagyá: „Oh én királyom! oh én
lelkem! törd meg e kegyetlen hallgatást, mely mindenikünket kinoz.
Tudod, hogy mind az, mit a császár bir, hatalmamban áll. Ha egyetértesz
velem s ráállsz a mivel kinállak, rövid időn vágyaid főpontjára fogsz
jutni. Herczeg! te ifju vagy; mint te, ifju vagyok még én is. Inkább
illem hozzád mint atyádhoz, kinek agg kora éltemet szomoruvá s unalmassá
teszi. Nem felelsz? Kötelezd magadat megszeghetlen esküvel, engem
feleségül venned, s fogadom, rövid időn császárrá teszlek: s atyád
halálát siettetni fogom. Esküszöm a nagy istenre, menny s föld
teremtőjére, hogy szavaim álnokság nélkül valók. Kötelezd tehát magadat
ugyanazon esküvel, s tégy bizonyossá, hogy elfogadod a kezet, mely
megkoronázand.“
Nurgehán semmit sem felelt a megszólitásra; s mivel megütközve látszott
rajta, igy folytatá a szultánné: „Jól látom oh herczeg, hogy meglep
ajánlásom. Kétled, hogy teljesithessem. De halljad, mi módon akarom a
császárt meghalatni. Vagynak mindennemű mérgek. Némelyek a bevétel után
egy hónapra végzik ki az életet. Mások csak két hónap mulva ölnek. Mi ez
utóbbikat fogjuk választani. A császár megbetegszik, s lassankint
végzete felé közelg, a nélkül hogy a nép minket gyanithatna halála
okainak. Erre te lépsz székébe. Az egész birodalom téged ösmer urának, s
a had neked engedelmeskedik.“
Ha szólani akar vala is a császár fia, meg sem lett volna elég ereje
hozzá, ugy elámélkodott e szörnyű ajánlatra.
A szultánné, midőn igy gondolkozóban látná, ezt veté hozzá: „Herczeg ha
talán azon akadsz fel, mi módon vehetnéd el atyád feleségét, megtanitlak
reá. A császár halála után küldj vissza honomba, s küldj utánam egy
tisztet néhány katonával: ezek utonállókul megtámadnak bennünket, s
engem elragadnak. Ezután azt a hirt kell forgásba hozni, hogy én az uton
megölettem, s néhány nap mulva, te engem a tiszttől megvészsz, mint
rabnőket szokás venni. E móddal férjemmé lehetsz, s mi ketten a legédesb
egyesületben fogunk élni.“
Itt megállapodék a fejdelemné, hogy a herczegnek időt engedjen, már is
hosszu hallgatását megszegni; de mivel még mindig nem felelt, elfelede
minden tartalékot, erősen karjai közé zárá, s heven összecsókolá. De
Nurgehán elszörnyüdve mostohája szemtelenségén, boszusan kirántá magát
karjai közül, oly keményen arczul is üté, hogy vérzett bele a szája.
Nyomon boszu lépett a szerelem helyébe, a szultánné szivében. Szemei,
melyek egy pillantat előtt szerelem tüzétől ragyogtak, most dühben
szikráztanak. „Ha, alávaló!“ monda, „igy bánsz egy fejdelemnével ki
téged imád? kegyetlen, ha fellázitom is vad erényedet, midőn atyád
helyével kinállak; ha ez ajánlás után, utálattal tekintesz is reám: nem
kellene-e mentened egy nő szenvedélyét, kit kába szerelem vakit-el?
Inkább sajnálatodat érdemelném, mint e gyalázatos bánást, melyet rajtam
elkövettél. Ám, kövesd vadságodat. Kettőztesd, ha tudod, irántam
gyülölségedet. Soha sem gyülölhetsz ugy, mint én e pillantatban
gyülöllek. Kerüld jelenlétemet, s reszkess egy nő boszujától, kinek
kegyét megvetetted.“
Nem vala szükséges a herczegnek távozást parancsolnia: elmene mindjárt,
mihelyt a szultánnét megütötte; ugy hogy felét sem hallá
szemrehányásainak, s fenyegetéseinek.
Chanszadé, dühöt és boszut lihegett. Elvégezé Nurgehán vesztét. Ily
szándékkal elszaggatá ruháit, megtépé haját, s az orrából folyó vérrel
egész arczát bemázolá, és sikoltással, s jajgatással hangoztatá
szobáját.
A császár nemsokára megjelenék tudakozódni, vajjon végre megtörte-e fia
a hallgatást. De mint elbámula, midőn a szultánnét a pamlagon ülve lelé,
elszórt hajjal, véres ábrázattal, s minthogy szereté, magánkivül volt
haragjában s fájdalmában: „Oh lelkem kedves lelke,“ kiálta, „ki tett
téged e siralmas állapotba! Nevezd meg őt gyorsan. Már is meg kellene
boszulva lenned.“
A ravasz királyné, ezen megszólitásra, kettőzteté sirását, s imigy
felele: „Uram, te atya vagy! miért nem rejthetem el előtted, a mit tudni
vágysz? Ha elbámultál e zavaron, melyben vagyok, mi nagy lesz
álmélkodásod, ha megérted, hogy ez fiad mive?“ – „Fiamé? nagy isten!“
szakasztá félbe a császár. „Ah kedves hölgyem, mit mondasz? Hogyan! a
mostoha iránt való gyülölsége arra viheté-e hogy rajtad e mocskot ejtse!
a nekem köteles tisztelet nem tartóztathatá-e vissza? – „Uram,“ felele a
szultánné, „ő még sokkal bűnösebb, mint véled. Ah! melyik asszony ne
bizott volna szerény tekintetéhez, az erény eme szinéhez, mely oly jól
vala kifejezve arczán? E pamlagon ültem midőn belépett; kiküldék minden
jelenlevőket, hogy rá birhassam, hallgatása okát előttem annál
szabadabban fölfödöznie. Fájdalom nagyon is érthetőleg fejté azt meg!
Mihelyt egyedül látá magát velem, tüstént mellém üle s imigy szóla
hozzám: „Királyném, fel kell törnöm e hallgatást, melyet eddig
megtartottam, s melynek egyetlen oka te vagy. Én imádlak, s a
kétségbeesés, hogy veled egyedül nem szólhaték oly búba buktatott, mely
megemésztéssel fenyegete. Be boldog vagyok, hogy ez alkalmat lelém,
veled tanuk nélkül szólhatni. Ha elfogadod szerelmemet, kész vagyok
atyámat megölni, s téged feleségül vennem. Ugy is már, népei is szintugy
megunták hosszas uralkodását, mint én.“ „Engedd el, uram,“ folytatá a
szultánné, „hogy szóról szóra, mindent ismételjek előtted, a mit ő nekem
mondott. Még most is remegek rajta való eliszonyodtomban. Elég legyen
tudnod, hogy a leggyalázatosabb herczegnek adtál életet. Midőn
észrevevé, hogy ajánlása, a helyett hogy elszéditene, fellázitott,
kinyujtá rám zajosan kezét, hogy rajtam erőszakot tegyen. Én
ellenkeztem: elszaggatta ruháimat, vert, s kétségkivül életemet is
elvette volna, hogy holtommal rám foghassa a vétket, melylyel vádolom:
de félt hogy asszonyaim kiket elküldék, visszajőnek, s rajta találják
kapni. Elillant tehát, s ez állapotban hagyott, melyben látsz.“
E szavakat egy mélyen megkeseredett asszony minden jelenségeivel mondá.
A császár mindent valónak vett, s bár mi nagy volt is fia iránt
szeretete, még is elhagyá magát kapatni haragja lobbanásai által.
Eltávozék a fejdelemné szobájából, hivatá a bakót, s parancsolá neki,
készitsen el mindent Nurgehán herczeg elvesztéséhez.
De nemsokára meghallák a vezérek a kegyetlen parancsot, melyet a császár
kiadott, csodálkozának, hogy az ő tanácsok nélkül, fiát megöletni
elvégezé. Összegyülének, a boszus fejdelemhez járulának, kihez egy
közülök, igy szóla:
„Oh világ uralkodója, esedezünk előtted, csak még ma engedd meg nekünk a
herczeg életét, s értesits bennünket róla, mi nagy vétket követhetett
el, hogy élete ellen egy atya karját felfegyverkezteté, melynek lassunak
kell lenni gyermekei fenyitésében.“
A császár mindent elbeszéle nekiök, mit neki a császárné mondott.
Erre megszólamlék a legidősbik vezér, s igy szóla: „Oh király! óvakodjál
a düh lobbanásait követned, melyet egy asszony önt beléd, s oly tettet
tenned, mely az isten, s azon igazság parancsaival, melyet a próféták
tanitanak, ellenkezik. A királyné az ifju herczeget vádolja, anélkül,
hogy tanukat hozna fel ellene; halálát kivánja, mivel ez őt szereti, s
mivel amint mondja, erőszakkal akarta kielégiteni szenvedelmét! De mióta
tartják az asszonyok a szüzességet oly nagy tisztességben, hogy azon
férfiak halálát kivánják, kik bátorkodnak azt megkisérteni? Kétségkivül
elegen vannak erényesek, hogy egy merész támadást méltólag
visszaverjenek; de midőn erényök azt kárhoztatja, kimenti egyszersmind
hiuságuk, s könnyeden megbocsátnak ők oly bünt, melyre szépségök nyujta
alkalmat. Azért is ovakodjál uram fiadat rágalomnak, sőt tán azon
személy dühének feláldozni, ki el akarja veszteni, mivel el nem
csábíthatá. Gondolja meg felséged, hogy álnokok az asszonyok; Sahabeddin
Seich története eléggé bizonyitja, mennyire lehet gonoszságuktól
tartani.“
A császár kivánta e történetet hallani, s a vezér imigy beszélé el:
Sahabeddin Seich története.
„Az aegyptusi szultán egyszer országának minden tudósait összegyüjté
palotájában; s nagy vita támadt köztök. Azt mondák, hogy Gábor angyal
kiemelé Mahometet ágyából, s neki mindent megmutogatott a mi a hét
égben, paradicsomban és pokolban van, s hogy a nagy próféta, minekutána
istennel nyolczvanezerszer beszélgetett volna, ugyanazon angyaltól
visszavitetett ágyába. Emellett azt álliták, hogy mindezek oly rövid
időn megtörténtek, hogy Mahomet visszaérkeztekor még ágyát melegen
találá, sőt hogy egy edényt feltámaszta, melynek vize még nem folyt ki,
jóllehet azon pillanatban borult fel, midőn Gábor angyal a prófétát
fölemelé.
A szultán, ki e gyülekezetben elől üle, azt állitá, hogy ez lehetetlen.
„Azt vitatjátok,“ mondá, „hogy hét ég van, mindenik ötszáz évi járó
földnyire egymástól, és hogy mindenik szintoly magas, mint amennyire a
másiktól távol van. Hogy lehetséges tehát, hogy Mahomet, minekutána
mindezeken keresztülment, s istennel nyolczvanezerszer szólott volna,
visszaérkeztekor még ágyát melegen, s a feldűlt edényt még a viztől ki
nem ürülve találta volna? Ki lehetne oly hiedékeny, hogy ily nevetséges
mesének hitelt adjon? Nem tudjátok-e, hogyha egy bő száju edényt tele
vizzel felborittatok s tüstént felveszitek is, még sem találtok többé
semmit is benne.“
A tudósok azt felelék, hogy ez természetileg bizony nem történhetnék
meg; de hogy isten mindenhatóságának minden lehető. Az aegyptusi
szultán, ki a világos főkhöz tartozék s törvényeül tevé, semmit nem
hinni, mi az észt megbánthatná, semmit sem akart e csodáról tudni, s a
gyülekezet eloszlék.
Ezen vita nagy figyelmet gerjesztett Aegyptusban. Eljutott hire a tudós
Sahabeddin Seichhez is, ki bizonyos ok miatt, mely a dologra nem
tartozik, nem lehete jelen a gyülekezetben. Tüstént a szultán palotájába
mene a nap legnagyobb hevében.
Mihelyt tudósitva vala a szultán Seichnek udvarába érkeztéről, azonnal
elébe ment, egy pompás szobába vezeté, itt leülteté, s igy szóla hozzá:
„Nem volt szükség, oh Seich, hogy ide fáradj: csak szolgáid egyikét kell
vala küldened, s mi örömest megadánk neki, a mit számodra kivánt volna.“
– „Uram,“ felele a tudós, „egyenesen azért jövök, hogy szerencsém legyen
felségeddel szólani.“ A szultán tudván, hogy a Seichről az a hir van,
hogy fejedelmek előtt kevély szokott lenni, igen nagy emberséggel s
nyájassággal viselte magát iránta.
Azon szobának, melyben valának, négy ablaka nyilék a világ négy tájai
felé. A Seich kéré a királyt, hogy azokat csukassa be. Ez megtörténvén,
egy darabig még folytaták beszélgetésöket; melyre Seich az egyik ablakot
ismét kinyittatta, mely egy hegyre nézett, melynek Kiszeldagi azaz vörös
hegy vala neve, s kérte a királyt, nézne ki rajta. A szultán az ablakhoz
álla, s láta a hegyen és síkon fegyveres katonákat, vértesen s
pánczélosan. Mind lovon valának, s meztelen karddal s megeresztett
kantárral, számtalanon, mint a a csillagok serege, rohantak a palotára.
E látványra elváltozék a fejedelem szinében, s elrémülve kiálta fel: „Oh
egek, mi rettenetes had közelget palotámhoz.“ – „Ne félj uram,“ mondá a
Seich, „semmi az.“ Ezt mondván, maga bezárá az ablakot, s legott ismét
felnyitá: s ekkor a király senkit sem látott, sem a hegyen, sem a síkon.
A másik ablak a város felé volt. A Seich felnyittatá: s a szultán egész
Kahiró városát lángban látá, mely az eget csapkodta: „Minő égés!“ kiálta
az elbámult király, „imhol városom, szép Kahiró városom, hamuban
fekszik!“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi sem az.“ Egyszersmind
becsuká az ablakot, s midőn ujra kitárá, semmit sem láta a szultán a
lángokból, melyek ugy megijeszték.
A Seich felnyittatá most a harmadik ablakot, melyből a szultán a Nilust
látá, hogy partján kicsapa, s hullámai tolongva zudultak a palotának.
Jóllehet a királynak, minekutána a hadat s lángokat elenyészni látta,
nem volt oka ez uj csodán megijedni, még sem állhatá meg, hogy meg ne
félemljék. „Oda vagyunk,“ kiálta mégis, „minden el van veszve; ez
iszonyu áradás, palotámat el fogja hordani, s minden népestül elnyel.“ –
„Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ S valóban, midőn Seich az
ablakot becsukván, ismét kinyitá, a Nil mint egyébkor, partjai között
folyt.
Végre a negyedik ablakot is megnyittatá, mely egy sivatag pusztára
nézett. S a mennyire megijedt a király az előbbi jeleneteken, szintannyi
örömet adott neki e tekintet. Szemei ez ablakból csak terméketlen
vidéket szokván nézni, kellemesen meglepettek, hogy itt most
szőlőhegyeket láthatának, és kerteket rakva a világ legszebb
gyümölcseivel, és csermelyeket, melyek édesded susogással csörgedeztek,
s melyek partjai rózsával, bazsalikommal, balzsam cserjével s nárczissal
ékeskedvén, a szemnek mosolygó tekintettel, a szaglásnak pedig édes
illatvegyülettel kinálkoztak. E virágok között számtalan gerliczéket s
csalogányokat lehetett szemlélni, melyek közül némelyek már kifáradtak
nyögdeléseikben s csattogásaikban, mig a többiek szerelmes és panaszkodó
hangjaikkal rezgették a levegőt.
A király elragadtatván mindezen csodálatos tárgyaktól, melyek szemei
előtt feküdtek, azt hitte, hogy az Erámi[1] kertet látja. „Ah, minő
elváltozás!“ kiálta álmélkodása nagy voltában, „a szép kert! mi bájos
mulató hely! minő örömem lesz mindennap benne sétálni!“ – „Ne örülj,
uram, oly igen,“ mondá a Seich, „amit itt látsz, semmi.“ E szókkal Seich
becsuká az ablakot, s tüstént felnyitá: s a szultán ama bájos képek
helyett ismét csak pusztaságot láta.
„Uram,“ mondá erre a Seich, „elég csodadolgokat mutattam ugyan itt, de
mindez semmi azon nagy csodához képest, melyet még felségeddel láttatni
akarok. Parancsold, hogy hozzanak ide egy kádat tele vizzel.
A király egyik cselédének parancsolá; s minekutána a szobában állott a
kád, igy szóla Seich a szultánhoz: „méltóztassál egészen meztelen a
vizbe szállni, s egy lepelt övezni derekadra.“ A király egészen
levetkezék s egy lepelt köttetett derekára. Ekkor igy szóla hozzá a
Seich: „Buktasd le uram fejedet a vizbe, s emeld fel ismét.“
A király lebukék a kádba s egy pillantat alatt egy hegyen vala a tenger
partján. E hallatlan csoda még sokkal inkább elálmélkodtatta, mint az
előbbiek. „Hah, Seich!“ kiálta magán kivül haragjában, „hitetlen Seich,
ki engem ily kegyetlenül megcsaltál! te királyszékemet akartad
elragadni; de ha még valaha Aegyptusba jutok, honnan átkozott ördöngős
mesterséged eltávoztatott, esküszöm, hogy boszut állok rajtad.“
Még folytatá átkozódásait a Seich ellen; de meggondolván, hogy minden
fenyegetései és panaszai haszontalanok, bátran elszáná magát, s nehány
emberhez mene, kik az erdőben fát vágtak; de feltevé, hogy méltóságát
nem fogja előttük felfedezni, „mert ha mindjárt,“ igy szóla magában,
„megmondom is nekik, hogy király vagyok, még sem fogják hinni, vagy
bolondnak vagy ámitónak tartanak.“
A favágók kérdék, ki volna. „Jó emberek,“ mondá, „én kalmár vagyok,
hajótörést szenvedtem, s egy szál deszkán menekedtem meg, észrevettelek
benneteket s hozzátok jöttem. Állapotom, melyben láttok, felindithatja
szánakozástokat.“
Megilletődtek szerencsétlenségén; de maguk is sokkal nagyobb
nyomoruságban voltak, mint hogy az övén könnyithettek volna. Még sem
mulaszták el neki egyik egy kopott köntöst, másik egy pár viselt
lábbelit adni; s minekutána oly karba tették, hogy városukban, mely a
hegy megett feküdt, illendőleg megjelenhessék, elvezeték oda.
Midőn beértek volna, elbucsuzának tőle s haza mentek az övéikhez, őt
pedig az isteni gondviselésre bizák.
E szerint a szultán egyedül maradt. Bármi gyönyörüséget szoktak is
különben az uj tárgyak okozni; mégis ő sokkal inkább el volt foglalva
kalandjától, mint hogy a dolgokra ügyelhetett volna, melyek szeme elébe
akadtak. Fel s alá járt az utczákon anélkül, hogy tudta volna, mi lesz
belőle. Már elfáradt, s egy helyet kémle, hol kipihenhessen.
Megálla egy öreg kovács háza előtt, ki meglátá rajta hogy elfáradott, s
behitta. A király bement s leült egy padra az ajtó mellé. „Ifju ember,“
szóla hozzá az öreg, „szabad-e tudnom mi mesterséged, s hogy jöttél
ide?“ – A szultán ugyanazt felelé neki, mit a favágóknak. „Jó emberekre
akadtam,“ mondá tovább, „kik a hegyen fát vágtak, elbeszéltem nekik
szerencsétlenségemet, s ők oly nemes lelküek valának, ezen kopott
köntössel, s e rosz lábbelivel megajándékozni.“ – „Örvendek,“ felele a
kovács, „hogy a hajótörésből kimenekedtél. Vigasztalódjál javaid
vesztén; még fiatal vagy, talán nem lészsz szerencsétlen e városban,
melynek szokásai igen kedvezők az idegeneknek, kik itt le akarnak
telepedni. Nem vagy-e te e szándékban?“ – „Bizonyára,“ mondá a szultán,
„semmit sem kivánok egyebet, mint itt maradni, feltevén, hogy
mesterségem itt jó divatban van.“ – „Jól van tehát,“ mondá az öreg,
„kövesd tanácsomat, eredj tüstént a hölgyek nyilvános fürdőjéhez, ülj le
ott az ajtóban, s kérdezz meg minden kijövő nőt, van-e férje? a melyik
nem-mel felel, feleséged lesz, az ország szokása szerint.“
A szultán eltökélve e tanácsot követni, felkele, elbucsuzék az öregtől,
s a fürdő ajtajához mene.
Nemsokára egy képzelhetetlen bájló szépségü nőt láta kijőni. „Ah, be
boldog volnék,“ mondá magában, „ha e szeretetreméltó nő még hajadon
volna! minden bajomat elfeledném, ha őt birhatnám.“ Megállitá és kérdé:
„Szép hölgy, van-e már férjed?“ – „Igen is, van.“ felele az. „Annál
roszabb,“ mondá a király, „különben sajátom volnál.“
A nő elment dolgára, s nemsokára egy másik lépe ki, iszonyu rut. A
szultán megborzadt látására. „Hah, mi undok tárgy“ mondá magában,
„inkább éhen veszek, mint ily teremtménynyel éljek. Hagy menjen
kérdetlenül van-e férje; félek nem-mel találna felelni. De a kovács azt
mondá: hogy minden nőt meg kell kérdenem; kétségkivül ez a rendszabás,
hát csak alája kell magamat vetnem. Mit tudok bele, nincs-e férje?
Valami boldogtalan jövevény, kit balsorsa magamként ide vetett,
elvehette.“
Egy szóval a király elszánta magát megkérdenie, van-e férje. Igennel
felele, s a felelet szintannyi örömet szerzett neki, mint az előbbi
boszuságot.
Egy harmadik nő is jöve ki, épen oly rut, mint az utóbbi. „Oh egek!“
mondá a király mihelyt mepillantá, „ez még ocsmányabb mint a másik. Mi
haszna, ha már belekaptam, által kell rajta gázolnom. Ha ennek van
férje, ugy meg kell vallanom, hogy vannak nálam szánakozásra méltóbb
emberek is.“