zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e nagyobbra önmagában. Mi s a
külföld is inkább mint zongoraművészt értékeljük. Egyéniségének
főjellemzője: _a finomság, ízlés, gondosság és érzékeny lélek_. Ezek a
kiválóságok minden sor kottájában megtalálhatók, invenciója azonban nem
áll arányban ezekkel a magasrendű kvalitásokkal. Szerzeményei általában
valami nemes szürkeségbe burkolóznak, mindig előkelőek, de hiányzik
belőlük a lélek tobzódása, az érzések, érzelmek és hangulatok pregnáns
hatalma, melyek nélkül pedig a legszebb elgondolásnak sincs örök ereje.
Zenekari technikája elsőrangú. Egy gyermekdal témájára írott
változataival megmutatta, hogy zenekari kidolgozásban Strauss Richárd
magaslatán áll.
Sokkal nagyobb azonban mint zongoraművész. Itt gazdag lelkét egészen
megmutatja. _Ma legízlésesebb és legkomolyabb zongoraművésze a világnak_
s ha azt mondjuk, hogy _a legnagyobb Beethoven-játszó_, gigászi
nagyságát megmértük. D’Albert, a régi, nagy Beethoven-interpretátor, már
idegesen, pongyolán darálja le Beethovent. Dohnányi pedig áhitattal és
kegyelettel. Varázslatos keze van a billentyűkön. A koncertteremben
előkelő, ragyogó hölgyek és unott urak zsufolt tömegében, ez álmodozóan
hullámzó elegáncia illatos fényében egyszer csak megjelenik Beethoven.
Tényleg Beethoven ez, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható…
Dohnányi az As-dur szontát játssza… Lágy érzelemfuvallatot, majd ijesztő
mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás,
aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk
legmélyéből törne elő… hangzik az Apassionata…
De nemcsak a legnagyobb mester kerül így ki ujjai alól, hanem minden
szerző. Eszményi tökéletességben. Izlése és komoly gondossága alapján
neki kellene megszabnia az egész világ zongorázói számára a különféle
stilusokat. Zongoratechnikája természetesen mindenben tökéletes, de
külön ki kell emelni pianóit, amelyeknél életesebbeket, melegebbeket,
színesebbeket s olvadóbbakat ma senki sem tud kihozni a billentyűkből.
Lelke feminin természetében gyökerezik ez a zenei beszéd.
Örömmel ismételjük, hogy Dohnányi a mai magyar zenevilágnak kincse. Nem
ősmagyar lélek, de mégis faji muzsikus. A magyarság ősproblémái,
vágyódásai, keserűségei nem bántják őt. Ugy sejtem, se Mikes Kelement,
se Adyt nem szereti, de művészetének oszlopai magyar anyagból valók. Ha
Pozsony helyett véletlenül Debreczenben születik, a magyar zene és opera
problémája talán megoldott volna.
IX. BARTÓK BÉLA.
Róla is írta ezeket Ady:
«Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke-szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.»
Hős, mert sikertelenségeit tűrően viselte. Borus, mint minden «fajából
kinőtt magyar.» Büszke-szertelen, mert művészeti hitvallását dogmává
növeszti. Kegyetlen, mert meg nem alkuvó s – ha kell – elvérzik egy
gondolaton: az igazi magyar művészi zene megteremtésén s naggyá
növesztésén. Egy úton haladás ez az Adyéval, de míg a költészetben Ady
előtt állanak mértföldjelzők, Bartók a magyar zenében önmagának őse.
Géniuszuk egyvágású. Büszke-szertelen. Alig ismeri egymást a legnagyobb
mai magyar költő és a legnagyobb zeneköltő. Egyszer, futólag találkoztak
s mikor a muzsikus először dalszöveghez nyult, önkéntelenül megtalálta a
költőt. Amikor pedig zsenijük csaknem megcsuklott, amikor már-már
elkallódtak, – egyazon forrásban találtak önmagukra: a magyar földben, a
magyar népben. A legegyszerűbb tőből, a népdalból nőttek platánfává. A
magyar földdel s a magyar csillagokkal tartják csak a folytonosságot és
az évszázadokat csaknem elfeledték. Elődeik nem nevek, csupán az egész
magyarság. Tanítójuk mindenki, de művészetük édesanyja csak egy: a föld,
a nép. Ady népies ritmusokat s népi rigmusokat szokott fogai között
mormolgatni s Bartók minden népdalt, minden nótát felkutat.
Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de
azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos
ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Éles vonalú magyar fejét
rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja
szemüvegét. Harminchét éves. Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében
született. Édesanyja tanította először zongorázni, de zenei szellemet ő
is, miként Beethoven, Mozart, Bach stb., atyjától örökölt, aki
földmívesiskolai igazgató volt, de nyugtalan zenei ösztönök hajszoltja.
Dalárdát szervezett s vezetett, megtanult zongorázni, gordonkázni. A kis
Bartók rendkívül szerette hangszerét s már gyermekkorában megnyilvánult
benne a zeneszerzői hajlam is. Gyermekkori zenei oktatása nem mondható
rendszeresnek. Nagyváradon is tanult, Pozsonyban is Erkel Ferencnek
László nevű fiától, de tulajdonképpen a budapesti Zeneakadémia adta meg
neki a szükséges művészeti útravalókat. A zongora tanszakon Thomán
István, a zeneszerzésben Koessler János volt tanára. Szorgalmas volt, de
inkább a zongorában, amelynek ma is egyik legnagyobb művésze, a
zeneszerzésben csak az utolsó akadémiai évben tűnt fel balkézre írott
zongoratanulmányával, zenekarra szerzett Scherzojával s a
Kossuth-szimfóniával. Ez első nagyarányú alkotása. Kár, hogy ma is
kézirat. A filharmónikusok 1904 januárban adták elő sikerrel s értékét
mutatja az is, hogy Richter János fogadta el először előadásra az
ismeretlen fiatal magyar zeneszerző művét Manchesterben. 1905-ben
Párisba ment Bartók, de néhány havi ottani tartózkodása csak csalódás
volt. A Rubinstein-díjra való zongoraművészi pályázatban Backhaus vitte
el előle a pálmát, a zeneszerzési díjat pedig ki sem adták, pedig
gyönyörű zongoraötösével s zongorára és zenekarra írott rapszódiájával
pályázott rá. Hazajövet Bécsben megmutatta első szvitjét Löwe Ferdinánd
karmesternek, aki 1905-ben be is mutatta ezt a merész kompoziciót.
Játszották három év mulva három tételét filharmónikusaink is, majd pedig
a Zeneakadémia felavató ünnepélyén teljességében az Akadémiai Zenekar.
Uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszínek és ritmusok
száguldó tobzódása ez a munka. Olyan döbbenetes költemény, mint az Ady
«Góg és Magóg fia vagyok én» kezdetű sorai. A magyar zene ökle Bizánc
kapuján.
Véletlenül Gömör vármegye egyik falujába sodródik ezután Bartók, ahol
egy székely cselédnek egyszerű dalolására lesz figyelmes. Lejegyzi a
dalokat, más népi melódiákat is felvázol s érdeklődése teljes erejével a
népi zene hamisítatlansága felé fordul. Ettől az időtől kezdve bejárja
az országot, a magyar népművészetnek gyönyörű melódiáit, a névtelen
költők rigmusait Kodály Zoltán, zeneszerző, zeneakadémiai tanárral
egyetemben összegyűjti s a Néprajzi Múzeumban ezerszám vannak
felhalmozva grammofon-lemezeken a magyar, román és tót népdalok. A román
dalok egy részét a bukaresti tudományos akadémia kiadta, a mieink még
mindig csak anyag, nem kamatozó arany-anyag.
Zeneszerzői működésében jelentős a második szvit, melyet 1909-ben
mutattak be filharmónikusaink. «Két portré» című zenekari műve (Az
ideális, A torz) s első vonósnégyese is értékes. «Két kép» című zenekari
szerzeményét 1913-ban s 1918-ban hallottuk. Irt egy operát, melyet «A
kékszakállú herceg vára» címen 1918 tavaszán mutatott be az Operaház s
egy táncjátékot, «A fából faragott királyfi»-t, melyben tavaly óta
gyönyörködhetik közönségünk. Zongoradarabjai a «Bagatellek» cím alatt
összefoglalt tizennégy kisebb tanulmány-féle, a 8 és 9 opusszámmal
megjelent szerzemények s «A gyermekeknek» című magyarországi népi
gyermekdalgyűjtemény. 1908 óta zenakadémiánk zongora-főtanszakának
tanára s jelentős pedagógiai működését is nagyrabecsüli mindenki. A
tanításon kívül Bach és Beethoven műveinek tanulmányi kiadásaival
végzett értékes munkát.
Külön említem művei közül a második vonósnégyest, melyet 1918 elején
hallottunk. Túlhajtottan Bartók szellemű mű. Csupán burzsoápukkasztásnak
tarthatom ezt a «házizenét», mert bizonyos, hogy amennyire nem tűri a
kamarazenejátszás az egyénieskedést, éppen annyira kivetkőzteti azt
szelleméből a féktelenség. Bartók bizonyos fokig úgynevezetten
neo-impresszionista s kolorista is. Ezer hangszer állhat rendelkezésére
zenekarban, de a vonósnégyes négy hangszerét megöli ez a dolgozási
módszer.
A serdülő Bartók Bélára először Brahms volt hatással, akinek műveit már
mint pozsonyi gimnázista alaposan tanulmányozta. Wagner korábbi operáit
ugyan már Pozsonyban hallotta, de a tetralógiát, Tristán-t, továbbá
Liszt-nek merészebb műveit csak Budapesten ismeri meg. Ezzel egyidejűleg
azonban mint zeneszerző holtpontra jut: nem látja világosan az eddigi
zenéből valami új zene felé vezető utakat. Ekkor bevetődik a
filharmónikusoknak arra a nevezetes hangversenyére, melyen Strauss
Richárdnak «Also sprach Zarathustra» című szimfóniai költeményét
játszották. A terem közönségének fele bosszankodva s undorodva kimegy,
Burián Károly, akkor nálunk szerződött tenorista, mellőlem zsebkendőjét
szájára tartva, hahotázva távozik, Bartók pedig a legnagyobb lelki
élménnyel gazdagodva veti rá magát Straussnak többi partiturájára.
Meghozatja őket, áttanulja, megismeri aztán Debussyt is s ezen hatások
eredőjeként kísérli meg az új magyar zenei stílus megteremtését. Dacára
a hatásoknak, dolgozási módszerében is újszerű és egyéni maradt. Ha
ebben hasonlíthat valakihez, akkor az az orosz Stravinszky. _Bartók_
_egész stilusa a népdal művészi továbbfejlesztése, modern, szimfónikus
formákba való öntése, nemzetközi nyelven való feldolgozása._ Nem az
ismert és meglevő népdalokat dolgozza fel, hanem a népdaloknak
szellemében, hangulatában építi fel zenei kottavárait. Ritmusban,
dinamikában minden szerzeménye egy különös idegrendszer titkait árulja
el. Stilusa csakis az övé: Bartók-stilus. Harmóniáiban bámulatos
változatosságú kifejezési lehetőségek vannak s minden hangulata faji,
magyar. Bizonyára nem is törekszik erre, hanem – ilyen. Tudattalanul
ilyen. És ez az igazi. Ő nem magyaros, mint Liszt, Mosonyi, Rózsavölgyi
Márk, Erkel, Egressy Béni, Mihalovich, Zichy Géza, Hubay, Rékai stb. –
hanem magyar. Gondolkozásában, műveinek logikai felépítésében,
hangulataiban és melódikájában magyar. Szarkasztikus, groteszk, keserű,
humoros, szertelenkedő, erőszakos s ritkán ellágyuló, ami mind magyaros
vonás. Egyszerűségre nem törekszik, de mindig művészi. Irt már olyan
kottacsoportokat, amelyeknél szebbet soha senki sem hallott. (Operájának
C-dur akkordja és a könnyek taváról szóló része.)
Ezeknek dacára Bartók operája, a «Kékszakállu herceg vára», nem ért el
értékének megfelelő sikert. Még sajtósikere sem volt, a harmadik
előadáson pedig már alig tapsoltak. Mégis zenei kincsünk ez az opera.
Szövege, melyet Balázs Béla írt, sem olyan gyönge, mint ahogy
általánosságban tartják. Hiszen ha egyéb érdeme nem volna, mint az, hogy
kihozta Bartókból ezt a gyönyörű partiturát, – megfelelt céljának. Pedig
ez a szöveg irodalmilag is helytálló. Az igaz, hogy az egész opusz nem
műfaj szerinti opera. Nincs benne történés. Inkább _egy szimfóniai
költemény szinpadon látható programmja_. Csakis így szabad felfogni.
Szimbólikus elbeszélés, melyben lélektani és drámai problémák a zenében
élik ki magukat. Szikrázó drámaiságtól telített ez a zene, csaknem
robban, olyan feszült. Hét impresszionista kép zenei összekapcsolása az
egész, melyekben Bartók csodálatos gazdag képzelőerejének minden színe
felragyog. Deklamálása is újszerű és feltűnően magyar. A természetes,
jól hangsúlyozott magyar énekbeszéd gyönyörűen olvad a zenekar merész
harmóniáiba. Egyöntetű, kerek költői munka s ezt az operát a Lipótvárosi
Kaszinó operapályázatán a bírálóbizottság (Mihalovich Ödön, Hubay Jenő,
Szabados Béla, Herzfeld Viktor, Buttykay Ákos, Diósi Béla, Kerner
István) hír szerint «előadhatatlannak és énekelhetetlennek» bélyegezte.
Oh! Oh!… A frissen kegyelmessé lett zeneúr pedig úgy nyilatkozott egy
ujságunkban, hogy nem ért egyet az új magyar zenei törekvésekkel, sőt
elítéli a Bartókék irányát és céljait. Csak véletlen szerencse, hogy
ilyen csodás magyar fa nőhet a Mihalovich kertészkedése alatt, mint
Bartók Béla.
Ne törődjék velük, úgy hiszem, nem is sokba veszi őket, menjen a maga
útján, a magyar zene által nyesett és vágott égbenyuló ösvényén.
X. Dr. MOLNÁR GÉZA.
Legszebben és legokosabban beszél vagy ír ma magyarul a zenéről. Finom
tollával, szavainak ritmusával, stílusbeli kiválóságainak erejével
csillogóan elröppenő melódiák, fantasztikus hangszínek s ragyogó
akkordok fenséges világába képes emelni bennünket. Nagy íróművész,
képzett tudós, gondos és fáradhatatlan búvárkodó, érzékenylelkű
pszihológus, modern esztéta s főként művelt ember. A legműveltebbek
közül való ebben az országban. Szerény ujságíróból lett zeneakadémiai
tanár, egyetemi magántanár s most kapta az egyetemi rendkívüli tanári
címet. _A zenének nálunk nemcsak hivatalos, hanem leghivatottabb
tudója._ Végre egy ember, aki oda jutott, ahová való. Végre egy tisztán
ujságírói karrier, amely nálunk kifejlődhetett és megnőhetett.
Elég gyorsan futotta be Molnár ezt a szép pályát. Most alig negyvenöt
éves s már egy rakás szellemi kincset kaptunk tőle. Amennyit pedig
talentumától és szorgalmától bizvást várhatunk, be fogja tölteni a
magyar zenei élet kincstárának sok-sok üresen álló ládáját.
Középiskoláit Budapesten végezte a kath. főgimnáziumban. Már gimnazista
korában kezdett zenei dolgozatokkal foglalkozni, magára terelve Vadnay
Károlynak figyelmét, aki a Fővárosi Lapoknál nagy teret adott a fiatal
zenekritikusnak. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, de előbb a
budapesti egyetemen a bölcsészetet és az államtudományokat hallgatta s
államdoktori oklevelet szerzett. Formás, üde és előkelő stílusú kritikái
iránt Gyulai Pál is igen gyakran érdeklődött, akivel Vadnay útján
ismerkedett meg. Gyulai felkarolta, elvitte őt Eötvös Lorándhoz s a
zárkózott Eötvös maga mutatta be az akadémia harmadik osztályában a
Molnár Géza első nagy értekezését «A magyar hangsor akusztikai
világításban» címen. Ez az első nagy és komoly dolgozat előkelően
kiemelte nevét. A napisajtóbeli munkálkodást azonban nem hagyja el, sőt
ettől kezdve növekedik kritikusi tollának ereje. A Fővárosi Lapok-tól a
Pester Lloyd-hoz került, onnan a Mikszáth Országos Hirlap-jához s azután
a Hét-ben kereshetjük érdeklődve zenéről írott sorait. Az ujságíró
zenekritikust gyorsiramú foglalkozásából kifolyólag nem szokás nálunk
mostanság nagyratartani. A napisajtónál nincs idő a nyugodt s mély
meggondolásokra. Rendkívüli kritikus elme alig lehet jó ujságíró, a
percre beszolgáltatandó munka tompíthatja vagy elferdítheti kritikusi
tollát. Molnár Géza azonban elsőrendű ujságíró és a legkomolyabb
kritikus volt mint napisajtó munkás is. Gyors, fegyelmezett elméje,
ragyogó stílusa és tudása tették őt erre képessé. Sőt éppen a napisajtó
heve izzította nyugtalankodó agyát. Ha megállapításait nyomtatásban
elmondta s ötleteit szellemes szavával kiszórta, – megnyugodott:
másnapig. Ezek a lüktető munkában fogant írásai is kerekek, erősek s
aktualitásuk dacára valamelyes vonatkozásban mindíg értékesek maradnak.
Ő volt utolsó olyan zenekritikusunk, akinek véleményét várták, lesték,
keresték. Utána még Csáth Géza kevésbbé hozzáértő, de kitünő írói tolla
számíthatott némi komolyabb zenekritikusi értékre. Jó tizenöt év óta
azonban ilyen nevek nincsenek. Sivárság, esetleges szürke hozzáértés,
jóhiszemű tájékozatlanság, vagy rosszhiszemű zagyvaság a napisajtónkbeli
zenetudósítás és zenekritika. Ugy hiszem, ebben elsősorban a szerkesztők
a hibásak. Alig helyez súlyt némelyik erre az elcsenevészesedett
sajtóvirágra. Fölöslegesen helyetfoglaló kényszerűségnek tartják a
zenéről írott sorokat s inkább reklám és üzletszerű bevételi forrásnak.
Molnár szerencsés volt szerkesztőivel, mert Vadnay, Falk Miksa, Mikszáth
és Kiss József ebben másként gondolkoztak.
Hogy milyen kitünő sajtóbeli működést fejtett ki Molnár Géza, mi sem
mutatja jobban, mint az, hogy akadt miniszter ebben az országban, aki
egyszerű ujságíróból zeneakadémiai tanárrá merte őt kinevezni.
Tizennyolcadik éve tanár a Zeneakadémián. A Káldy Gyula helyére jött,
aki akkoriban a magyar zene sajátságairól féléves kurzusokat tartott.
Molnár a magyar zene elméletének tanárául jött az akadémiára, csakhamar
előadásokat hirdet a magyar zene történetéből is s átveszi az általános
zenetörténet, majd pedig a zeneesztétika tanszékét. Láthatjuk e
nagyarányú működésből, hogy ami nem szorosan a kottafejekkel összefüggő
zenetudomány, hanem azok szellemének, lényegének tudománya, – az mind a
Molnár Géza kezében van. Főként az ő érdeme, hogy ha nem is
nagytehetségű, de intelligens muzsikusok kerülnek ki a Zeneakadémiáról.
Igen szükséges művészeti iskolában egy ilyen általánosan művelt vezető
elme, mert a dolgukat kitünően értő, de egyoldalú művésztanárok
gondolkozásbeli túlkapásait enyhíteni tudja s a művészetet össze tudja
kapcsolni a tanítvány lelkében az élettel. A művészet dologbeli
készségét az egyes szaktanárok adják meg a növendéknek, de magasabb,
messzebb, ragyogóbb régióit Molnár Géza mutatja meg nekik. Különösen a
túlzottan egyoldalú muzsikusvilágban fontos ez. Talán nem is szükséges
külön kiemelni, annyira általánosan ismert, hogy Molnárt mindenrendű
tanítványa tisztelve szereti. Előadásaira örömmel mennek s okos,
fölényesen nagytudású, közvetlen beszédével minden hallgatójára hatással
van. Gyönyörű előadásán nemcsak itt, hanem az egyetem óriás termei is
zsúfoltan teltek. Éveken keresztül a legérdekesebben különös közönség
lesi a zenéről beszélő lüktető, hullámos, színes szavait.
Zeneakadémiai működésének érdemeiből még egyet kell leszögeznünk: a
magyarságát. Ez a különben szép intézményünk csaknem bitorolta címében a
magyar jelzőt. Húszonöt évvel ezelőtt alig tudott ott valaki magyarul.
Idegen volt falai között a magyar beszéd. A tanárok németül adhattak
elő. Senki sem törődött ott a magyar szóval, de a magyar zenével is
alig. Molnárnak legnagyobb érdeme van ennek a szégyennek
megváltoztatásában. A tananyag műkifejezéseit, ahol lehetett, magyarral
pótolta, a lehetetlen énekszövegeket többször sajátmaga újrafordította,
magyar szellemet vitt be a szép márványpalotának minden zugába s főként
_elévülhetetlen érdemet szerzett a magyar zene elméletének és
történetének első, kimerítő, tudományos, komoly tanításával._
Dr. Molnár Géza nevét három főműve mindig tisztelten és elismerten fogja
megtartani a magyar zenevilágban. Az első 1902-ben az Athenæum
kézikönyvtárában jelent meg «Bevezető a zenetudományba» címen. A legjobb
és legvilágosabb magyar zeneelméleti könyv. Szerény és igen okos
pirosfedelű kötetecske. A zeneelméletnek minden része felől tájékoztat.
Megtudjuk belőle, mily szövevényes úton jön létre a zenei termék, mily
szigorú és elmés törvényszerűség lappang az egyszerű dalocska mögött is
és mily matematikailag szabatos elvekre vezethetők vissza az esztétikai
hatások. Legnevezetesebb, mondhatjuk korszakos munkája «A magyar zene
elmélete», mely zenénknek első tudományos és modern alapon felépített
rendszeres elmélete. Hatalmas, tudós mű. A magyar zenei életben piramis.
1903-ban jelent meg. A sajtó osztatlan elismeréssel fogadta s olyan
tollak is megszólaltak mellette, amelyek zenéről évtizedeken keresztül
hallgattak, például: Erkel Gyula, Szabados Béla s Tóth Béla, aki egyik
ragyogó esti levelében leborul a könyv értékessége előtt. A harmadik
nagy mű a kétkötetes «Általános zenetörténet», két év előtt jelent meg.
A sajtó bizonyára a világháború zűrzavarai miatt nem vette még észre. Ez
is ragyogóan megírott, tudós regény. Felfogásban, csoportosításban,
megállapításaiban újszerű, de nagyon meggondolt. A magyarul megjelent
zenetörténetek természetesen eltörpülnek mellette, de a külföld
köteteihez mérten is tartom ezt a könyvet olyannak, hogy bármely nyelven
való megjelenése dicsőséget hozna a magyar zenekulturára.
Kisebb arányú művei (A magyar föld zenéje, A faji zene elmélete, A
disszonanciák határa, Magyar táncok a XVI. századból, Összhangzattan a
történeti kutatás szempontjából, ez még nem jelent meg) is gyöngyszemek.
Mi ezek közül alig vettük észre egyiket is, de német és francia
legelőkelőbb szakírók magasztalva közölgették. Láttam a levelét szegény
Ecorchevillenek (1915-ben elesett), amelyben áradozva köszönti Molnár
Gézának egy ilyen kisebb dolgozatát, kiemelve azt, hogy ilyen «alapos,
szellemes és okos» tanulmány ritkán járt a kezében s boldog volna, ha
revüjét megtisztelné. Ez az Ecorcheville pedig – amint tudjuk – a
franciák legelső zeneesztétikusa volt mostanság Romain Rollandon kívül.
Ha az a néhány, zenéről rég irkált magyar toll látná, hogy milyen nemes
virággá vált dr. Molnár Géza kezében a magyar zenéről s a zenéről
magyarul beszélő toll, – mindenik nagy utódjául tisztelné ezt a kezet.
XI. KERNER ISTVÁN.
Ó bár ne volna más had a világon
Csak ilyen áldott, kedves hadsereg,
És ilyen olcsó!… Mily dusak lehetnénk
S hogy megférnénk egymással, emberek!
Együtt győzhetne orosz a magyarral!
És némettel a büszke francia,
Egy zászlónk volna: a dicső művészet,
S alatta testvér minden nép fia!
A magyar filharmónikusok ötven éves jubileumára 1903-ban iródtak ezek a
sorok s milyen aktuális színűekké váltak a ma borzalmaiban. Ha csak «egy
zászlónk volna, a dicső művészet», mennyi jajtól kimélődött volna meg a
világ. Világbomlás előtt komoly könyvek azt irták, hogy minden nemzet
általános műveltségének fokát minden időben a legtalálóbban jellemzi az
a viszony, amely a tudomány és zeneművészet művelése között fönáll. Ma?
gondoljunk a franciákra, olaszokra stb. Általános megállapításokat tehát
még a művészetek terén sem kockáztathatunk meg, de sietve és gondolkodás
nélkül menekülünk ide, lelkünknek egyetlen megmaradt mentsvárába. Ilyen
kényszereknél fogva szabad tehát megállanunk egy művész jubileumi
dátumánál is. Kis esemény a világ mostani nagy dolgaihoz, de nekünk
érték.
Zeneművészetünk alig egy jó fél évszázadra tekinthet vissza s ha zenénk
és zenei viszonyaink e rövid idő alatt számottevő jelentőségekre tettek
szert, úgy ez csak a művészet azon fáradhatatlan bajnokainak köszönhető,
kik a kitűzött célt sohasem tévesztve szem elől, önfeláldozással
egyengették a rögös talajt. Három ilyen emberünk volt: Erkel Ferenc, a
magyar opera és a «Budapesti Filharmóniai Társaság» megalapítója; Erkel
Sándor, e társaságnak 25 éven keresztül hírneves karmestere és most
Kerner István, a társaság elnöke és karnagya.
1852-ben megalakult «Hangászegyesületi zenedé»-ből jött létre
tulajdonképen egy évvel később a mai «Filharmóniai Társaság». Ez a derék
zenészegyesület a zeneművészetet s kiváltképen a magyar zeneművészetet
volt és van hivatva a maga teljességében művelni, értelmezni és
terjeszteni. Elképzelhető, hogy olyan nehéz politikai és társadalmi
viszonyok között, mint amilyenek erre az időre esnek, mennyi küzdéssel,
fáradsággal és munkával lehetett elültetni, fölnevelni és kivirágoztatni
a magyar zeneművészetnek ezt a legszebb fáját. A nagy érdem mindenesetre
Erkel Ferencé. De az is szerencsénk, hogy a nagy karmesternek méltó
magyar utódja akadt Erkel Sándorban és Kerner Istvánban, az Erkel Sándor
egyetlen famulusában, tanítványában és hagyományosában.