ARCKÉPEK A ZENEVILÁGBÓL
IRTA
PAPP VIKTOR
BUDAPEST, 1918
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Lhevinne József
Korngold Erik
Burmester Vilmos
Debussy
Huberman
Strauss Richárd
Tango Egisto
Dohnányi Ernő
Bartók Béla
Dr Molnár Géza
Kerner István
Vecsey Ferencz
Telmányi Emil
Koncz János
Kerékjártó Gyula
Pártos István
Kodály Zoltán
BEVEZETŐ SOROK.
Ezeket a dolgozatokat az 1917/18-as zenei szezonban aktuálitásuk
sorrendjében írtam és csaknem mind a «Virradat»-ban jelent meg.
Ugyanebben a sorrendben következnek itt is.
Nagy szeretettel írtam valamennyit és felbuzdulva azon a nem remélt
érdeklődésen, mellyel a zenét szeretők és azzal foglalkozók szerény
írásaimat fogadták s mert azok olyan adatokat is tartalmaznak, melyeknek
néha-néha utána böngészhet valaki és végül, mert régi tapasztalat, hogy
újságban megjelent, munkámnál sokkal fontosabb és súlyosabb írások is
elfelejtődnek vagy elkallódnak, – meg szeretném azokat hasonló sorstól
menteni.
Ezekért adom dolgozataimat könyvben az olvasónak, kérve, ne bánjék velük
olyan túl szigorúan, mint én egyik-másik portrém modeljével.
Budapest, 1918. október végén.
_Papp Viktor._
I. LHEVINNE JÓZSEF.
Legértékesebb orosz hadifoglyunk ez a nagy zongorázó. Nem katonaként
kergette körünkbe a háború. A körülmények véletlene folytán van itt s
mint orosz állampolgár, a központi hatalmak oldalán harcol a mindenkinek
szent művészet birodalmáért.
Középnagyságú, jól felépített, vastagcsontú férfiú a zongorának ez a
rendkívüli művésze és virtuóza. Mikor a háború első évében először jött
hozzánk, kövér erőtől dúzzadott, atlétatermetű, erősnyakú volt, de
Németországban most bizony lesoványodott. Pedig az a pregnáns erő, amely
egyéniségét és zongorajátékát jellemzi, nemzetközi érték, kár a
fogyatkozásáért. Feje csontos, széleshomlokú, keskenyállú, aránytalan
keleti orra még sem dominálja, mert kicsi, szürkéskék, szelídségtől a
dacig beszédes szeme a vezére ennek az arcnak. Bronzbarna, sátorosan
göndör haját mintha fésű sohasem járta volna. Keze és karja rendkívül
erős, ujjai hosszúak, csontosak és nyugodtan mondhatjuk, a
legbámulatosabb gyorsaságokra képesek ma minden emberi kéz között.
Szelid, tartózkodó modorú, komoly arcvonásai csak nagy, őszinte
melegségű tapsoknál derülnek mosolyra. Egész lénye mintha a Beethoven
«nur sich separieren» híres mondása szerinti volna. Talán ebből a
tulajdonságából ered egyéniségének zongora melletti lenyügöző hatása.
Kiváló készültségű és lelkületű mesterekből hiányzik ez a szükséges
szuggesztív erő. Lhevinne-nek hatalmában van ennek misztikus varázsa
úgyannyira, hogy némely erre alkalmas piece előadásával nemcsak
lenyügözni, de csaknem fanatizálni képes a hallgatót.
Lhevinne József most 42 éves, Moszkvában született, ahol atyja trombitás
volt a cári zenekarban. Szegények voltak, sok testvére volt. A háznál a
trombitán kívül akadt még egy hangszer: a dob. A kis Lhevinne
természetesen nem bírta fújni a trombitát, de a dobbal öt éves korában
játszadozni kezdett és rövid idő alatt egész dobolóművész lett. Élénk
ritmusérzéke és rendkívüli kézügyessége feltűnt mindenkinek s ebből a
dobolási tudományból egyik érdekes kvalitását ma is érvényesíti a
zongorán. Amint magántársaságban ezzel szerénykedve kérkedett,
egyugyanazon zongorabillentyűt olyan páratlan gyorsasággal képes
egyenletesen ütni, hogy az megszakítás nélküli egy hangnak hallszik. Ma
mindenkit fölülmúló zongoratechnikájának egy másik természeti titka az
is, hogy: balog, balkezes. Mondhatnók, hogy balkéztechnikája még
fejlettebb, mint a jobbé, ha ugyan a tökéletességben lehet fokozás.
Különösen a Mendelssohn és Weber «presto»-iban tapasztalhattuk ennek
felülmulhatatlanságát. S játszott nekem egyszer egy Skrjabin-féle
balkezes etüdöt, amely már nem is technika, egyenesen tünemény.
Első oktatója a zongorában lényegtelen zenész volt. Inkább ártott a
nagytehetségű gyermeknek, mint használt. Folyton kottából játszatta őt.
De ez nem tartott soká. 12 éves korában Szafonov, a kiváló
zongoraművész, karmester és pedagógus veszi pártfogásába s rendszeresen
tanítja. Gyönyörű a haladása. Tizennyolcéves korában megnyeri a
Rubinstein-díjat. Szerencséje azonban nincs a fiatal művésznek, nem tud
magának nevet teremteni, úgy hogy el kell mennie Tifliszbe
konzervatóriumi tanárnak, ahol két évig működött. Meg is házasodott. Nem
tud azonban nyugodni. Az igazi művészek állandó nyugtalansága őt is
hajtja. Nevet akar. Berlinbe megy. Reményei nem teljesülnek. Kénytelen
két és három márkáért adni zeneleckéket, csakhogy megélhessen. Berlini
nyomorgásai közben táviratot kap Szafonovtól, aki akkor Amerikában
szimfónikus hangversenyeket rendezett, hogy jöjjön ki. Hajóra ül, de a
tervezett koncertek vízbe estek s ő pénz nélkül áll Amerikában. Mit volt
mit tennie, elment a newyorki híres Steinway és Fia zongoragyáros
céghez, ahol kisebb hangversenyeket szoktak tartani, de a cég nem
szerződtette. Egyszer csak megbetegszik az egyik nagy hangversenyre
hirdetett zongorista s Lhevinne beugrik. Eljátssza Rubinsteinnak Es-dur
zongoraversenyét és pedig olyan hatással, hogy másnap reggel lakásának
szerény ajtaja előtt egymást lökdösték az amerikai hangversenyrendezők.
Ez volt életének fordulója. Harmincéves koráig semmi sikere sem volt s
most egyszerre megindul a név, pénz s dicsőség útján. Nagy nyomorúságok
halmaza közepette is van mindíg a művész életében egy szerencsés alkalom
vagy helyzet, melyet ha megragadni sikerült, – boldogulhat.
Tizenkét év alatt érte el mai nagy hírét. Aránylag rövid idő, de az
eredménynek komoly, rendkívüli alapja van. _Ma ő a zongorának_, –
amellett, hogy művész is, – _legnagyobb virtuóza_. A Thalberg, Liszt,
Chopin Taussig, Raff s közvetlenül Rubinstein méltó utódja. _Speciális
jellemzője a zongorájából kijövő, talán soha nem hallott erejű, tömör
hang._ Csaknem megszűnik a hangszer lényege csodálatos keze alatt s
kiabáló, bömbölő, harsonás, óriási zenekarrá változik. De pianója is
finom és csillogó. Leggyöngébb és legerősebb hangjának is húsa, vére,
idege van. Váratlan és változatos játék közben. A megkapó hatásokat
halmozza. Az pedig természetes, hogy muzsikalitása elsőrangú, zenei
memóriája félelmetesen nagy, pedálhasználata pedig, mely zongorában a
zenei intelligencia fokmérője, – tüneményes. Művészlelke érdekes
berendezésű. A technikai egyszerűségeket nem szereti s az ilyen műveket
– hibájául említve – sokszor el is ejti. Hanem ahol a fortélyok és
technikai rendkívüliségek alkalmazásával akar melegíteni a szerző, –
Lhevinne ott elemében van. A komplikált zenei beszédnek művésze ő, az
egyszerűségekben elvész. Az is mutatja érdekes fajtájú
művészegyéniségét, hogy némelyik nagy szerzőt nem tudja megfelelően
játszani. Zongorázó egyénisége az óriási zongorairodalomnak nem minden
szerzőjéhez idomul, így pl. az oroszlánvelejű Beethoven az ő ujjai alatt
nem eléggé meleg és nem eléggé fönséges, – míg Liszt, Rubinstein vagy
Chopin, ahol bravuros, előadásában szikrázó. Játéka arany, ezüst és
gyémánt csillogású, vérrubin, zöldsmaragd és háremi erős illatoktól
párolgó kábultság.
II. KORNGOLD ERIK.
Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A
fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem
vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa
fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai
zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a
zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak
volna. A tizenegyéves Korngold «Hóember» című zenés némajátékát pedig
elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A
tizennégyéves korában irott «Szimfoniettá»-t is. Sok tudás és nagy zenei
hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy
zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz hiján sokkal
értéktelenebbek, – előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy
tizennégyéves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a
zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a
világ még mindég nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen
és a híres, öreg zenekritikus, Korngold, tologatja a kuliszákat.
A «Violanta» már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy
színpadokat. Tizennyolcéves korában komponálta Korngold a «Polikrates
gyűrűje» című szintén egyfelvonásos operával együtt. A «Violantá»-nak
szövegét egy Müller nevű nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a
tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának,
tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának
kuliszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál
s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.
Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben
bálványképén, Strauss Richárdon is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a
nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partiturának. A Strauss
«Rózsalovag»-ját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A
«Violanta» zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos
tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna
selyemszálak helyett ezt a «bécsi rongy»-ot.
Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, teleszájjal fecsegő s
a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja
a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra
különben figyelemreméltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem
vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan
hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert. Tango
karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek
tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális
megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel.
Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De
lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem
költő. _Amit_ mond, nem fontos, bár _ahogyan_ mondja, az értékes. Nincs
saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a diszítések
meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem
épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy
reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de
ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy
megtisztulhat. A szinek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a
melódiákat. A «Violanta» egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek
zseniális öldöklése.
III. BURMESTER VILMOS.
A hegedűnek ma legkedvesebb és legkellemesebb művésze. A nagyok közül
való. Zenekritikánk mostanság nem értékeli annyira, mint ennekelőtte, de
annál inkább a közönségünk. Legnagyobb törzsközönsége neki van ma is,
talán a Sauer Emilét kivéve.
1900-ban tartotta nálunk első hangversenyét a filharmónikusok
meghívására. Kedvezőtlen időben jött, mert akkor volt itt fejlődőben a
Kubelik-láz. A boszorkányosan bravuros cseh hegedüs nyolc-tíz koncertet
adott rövid idő alatt a közönség rajongása közepette. Méltán is, hiszen
akkor még birta játszani a Paganini előadhatatlannak hírelt angol
néphimnusz feletti változatait. Burmester pedig – bár akkor már nagyhírű
– szerényen Bachnak É-dur hegedűversenyével, a legmagasztosabb, de
legkevésbé mutatós hegedűkoncertek egyikével állott elő. Ez a nemes,
komoly hegedűhang megdöbbentette a Bazzini rondóinak csillogásához
szoktatott közönséget. A lenyügöző művészet hatalmára óriási taps riadt,
mire Burmester Paganininek szikrázó «Boszorkánytánc»-át játszotta
ráadásnak és pedig ezt a hegedűzsonglőrséget saját átiratában
kápráztatta, csaknem lebirhatatlan virtuózkodással. A közönség nyomban,
másnap a sajtó megállapította, hogy «egy csapásra legyőzte Kubeliket».
Burmester most közel ötven éves, de megjelenésre sokkal fiatalosabb.
Szőke, angol sportférfi tipus. Hideg, inkább szigorú, szabályos, de nem
kellemetlen arc. Rövidre nyirottan kopaszos. Nyulánk, elegáns kinézésű.
Játéka teljesen pózmentes. Semmi rendkívüli sem érzik megjelenéséből s
vonója mégis parancsoló. Hamburgban született, ahol először édesatyja
tanította, később pedig a hegedűpedagógiának az utolsó félszázadban
legnagyobb mesteréhez, Joachim Józsefhez kerül. A híres Bülow is volt
mestere. Csodagyermek volt, de nem csodagyermekeskedett. Komolyan tanul
s csak huszonnégy éves korában indul körútra nagy sikerekkel. Most
állandóan Berlinben él, de minden évben megteszi szokott művészi
körútját. Jómódu és előkelő társadalmi állásu, ő az egyetlen kegyelmes
úr a hegedűművészek között.
Ha a hegedűművészeket szokásosan játékbeli sajátságaik szerint a római,
páduai, piemonti, német, mannheimi, bécsi, prágai és párizsi iskolának
valamelyikébe osztjuk be, – úgy Burmester a kitünő Dittersdorf Károly
által alapított bécsi iskolába tartozik. Ennek az iskolának egyik kiváló
mestere a magyar származásu Böhm József volt, kinek világhírű
tanítványai közül Joachimot, Halirt, Ernst Vilmost, Reményi Edét s
közvetve a Joachim révén: Burmestert említhetjük. Burmester legtöbbet a
nagy Joachimtól tanult. Játékának főjellemzője a _tökéletességig tiszta
és szép hang_. Első gondja mindég a _legkifogástalanabb hangképzés_,
amit tökéletes jobbkéz technikájával ér el. Minden hangja lágy, finom és
gömbölyű, tehát játékának tónusa eszményi. A tónusnak sajátszerűen finom
képzését sem a természettől ajándékba kapni, sem a tanítómestertől
megtanulni nem lehet. Egy harmadik tényezőnek, a művészi tapasztalat
alapján álló utánzási ösztönnek műve ez. A hangképzés finomságát az
előadó művészek valamennyien az énekestől lesik el. Mert az emberi hang
minden hangszert megelőzött, a hangszeren játszók idővel utánozták a
hangképzésnek azt a lágyságát, amellyel az énekes képes intonálni.
Hasonló módon lopják meg egymást a hangszerek is, egyik utánozza a
másiknak effektusait. A zongorán orgonázunk, hárfát játszunk, a hegedün
fuvolát. Igy fosztogatják egymást a művészetek is. A nagy Bériot is
említi, hogy a hangképzés puhaságára nejének, Garcia-Malibran asszonynak
éneke tanította meg őt.
Néhány nagy elődjével s kortársával nagyjából összevetve Burmestert, –
_ő a hegedűnek legeszményibb énekese_. Joachimnak epikai szélessége és
tárgyilagossága, Ysaye dialektikája, Wilhelmj érdekes felfogása,
Sarasate kitörő és elragadó indulata, Wieniawsky sokszínű beszéde, a
fiatal Hubay Jenő lirai ereje s a Huberman csodálatosan gazdag lelkülete
mellett Burmester a legszebben daloló művész. A Csokonai finoman
érzékeny lelke szerint elképzelt «kedvesség, kellem és báj» költője.
Van nehány szerzeménye is, gondolom, három régebbi és három újabb. Apró
hangversenypiece-ek. Igen jelentéktelenek. Csinosak, de üresek. Egészen
különös, hogy egy ilyen gazdaglelkű művésznek ne akadjon valami nagy,
saját mondanivalója is. Hegedűirodalmilag jelentős hegedűátiratainak
formai utánérzései ez a hat szerzemény. Mindig a mások szellemét
játszotta bele saját lelkén keresztül a világba s ezért hagyta parlagon
ősművészi érzéseit. Igy a nagy szerzők hatóereje belepte a lelkét.
Ma két nagy hegedűátirónk van: Burmester és a kiváló Kreisler Frigyes.
Rég elavult, századokkal előbb élt nagy mestereknek szerény, szellemes,
gazdagszavú remekműveit szedte elő Burmester. A szerencsés kezű kertész
gondosságával s minden árnyalatot megérző lelke melegével ültette át a
hegedűnek mai húrjaira ezeket a patinás kincseket. Pergolesi, Rameau,
Field, Kuhlau, Gossec, Dittersdorf, Dussek Hummel, még igen sokan s
Haydn, Mozart, Beethoven, a klasszikus oszlopok, a legnagyobb
kegyeletben élnek újra, vagy tovább az ő átirataiban. És ahogyan ezeket
előadja, – utólérhetetlen.
IV. DEBUSSY.
Korunk legnagyobb zeneköltője, Claude Debussy, ötvenhat éves korában
Párisban 1918 március 27-én meghalt. _A modern zene első nagy úttörője s
legjelentősebb oszlopa volt._ Wagner óta a legeredetibbet és legújabbat
ő adta a zeneművészetnek. Nincs ugyan határ a művészi fejlődésben,
mindig újabb és újabb kísérletek kerülnek felszínre s olykor éppen a
szélsőségek adnak friss ideákat, – de úgy látszott, hogy Wagner után
bizonyos kimerültségben vesztegel a zeneművészet, amikor Debussy zenei
impresszionista rendszerével új, komoly értékeket hozott.
A zenei műformák már a romantikusoknál elvesztették elvi jelentőségüket,
amennyiben szétestek és az apró kis műforma-részeknek jutott a főszerep.
Amint ez az irányzat tért hódított s a modern élet lázas, gyors
tevékenységével átitatódott, odavezetett, hogy az emberi kedélyhangulat
pillanatnyi változásait is meg akarta rögzíteni csakúgy, mint a
természetben a fény és árny rendkívül finom színfoltjai pillanatnyilag
váltakoznak. Egy ilyen pillanat hangulatképének zenei megrögzítése, vagy
egy hirtelen felbukkanó gondolatnak zenei megérzékítése: a zenei
impresszionizmus. A zene azonban ellensége az ilyen szervetlen
összefüggésnek. Szükséges volt tehát felhasználni a technikai
készültségnek minden fegyverét, hogy az olykor csekély tartalmi értéket
födjék a raffinált külső hatások. A hangszerek színeiben való tobzódás s
a különféle ritmusképletek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre
hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik
szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik
s helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a
színfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében
születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben
ellenpont. Az impresszionista zene szivesen használ kevésbé szokásos
ritmusalakokat s primitiv, exotikus vagy régi, középkori hangsorokat.
Egy kis zenei ékítés már önmagában elég ahhoz, hogy valamelyes
impressziót vagy lelki diszpoziciót elénk tárjon. A klasszikusok
nagyvonalúsága, szigorú formái nincsenek sehol. A zenei impresszionizmus
anyaga: apró-cseprő gondolatok és érzések vázolása és boncolgatása.
Például egy faun nyárdélutáni zápor után bujavirágzású kertben földszagú
párák s kábító illatok színes vibrálásában alszik. Lenge ruhájú,
csodaszép nők zörrentik meg mögötte a duzzadó lombok sűrűjét s könnyű
táncba kezdenek a tűzpiros tulipánok és halavány szegfük között. A faun
felneszel, a lányok incselkednek vele, a szivárványszínek özönében izzó
kertben el akarja valamelyiket fogni a vágyódó férfi, de a lányok
fürgébbek, eltűnnek s mire a faun az álomszerű játékból kijózanúl, csak
elhullajtott halványkék fátyol marad a kezében, melyre a szerelemittas
virágok között zokogó csókokkal omlik rá a nők által megcsúfolt férfi.
_(Egy faun délutánja.)_
Legtöbbször a természettől nyeri impresszióit a Debussy pompázó
zenekara. Költeményt ír a tengerről _(A tenger)_, de nem a mérhetetlen
víztömeg misztikuma érdekli őt, hanem inkább a sziklákhoz verődő egyes
hullámok loccsanásainak ritmikus beszéde. A vihart is átéli, de jobban
hat rá a vízfelületen preckelő napsugaraknak vakító játéka s a szél és a
tenger párbeszéde. Az éjszaka csöndjének és sóhajtásainak is nagy
poétája ez az érzékeny, misztikus lelkű francia. Szinte látjuk az
éjszakáról rajzolt zeneképeiben a fantasztikus éjszakai felhők
kavargását, titokzatos tónusváltozásait s halljuk a szirének messzi
danáját.
Ilyen programmzenei alapon álló festői témákat vetett kottára Debussy. S
nemcsak nagy zenekarra dolgozott, hanem zongorán és kamarazenében is
ugyanilyen lelkű költő. Zenekarból új színeket kikeverni még mindig
lehet, de zongorán ma újat mondani és újszerűen, – rendkívüli.
Zongorapoémáit pedig finom szíve legszebb gyöngyeinek tarthatjuk. Milyen
feledhetetlen koncertünk volt, mikor vagy tíz év előtt Budapesten a
zongorához ült és sajátos nyelvén ő maga beszélt hozzánk.
Claude Debussy korunknak talán legnagyobb értékű zeneszerzője, de
_mindenesetre legnagyobb értékű zeneköltője_. Aránylag keveset írt.
Legnagyobb műve, a Maeterlinck színművéből készült «Pelleas és
Melisande» című operája s a tízsoros «Lenhajú leány» vagy «Csolnakon»
című zeneképe egyaránt és egészen mutatják zseniális lelkének nagyságát.
A modern zene vele kezdődik s a ma zeneszerzője nem tud
Debussy-harmónizálások nélkül dolgozni, ha nem akarja, hogy maradinak
tartsák. Nagy küzdéseken és sikertelenségeken ment keresztül. Eleinte
kifütyülték. De rendületlenül bízott önmagában. Később honfitársai
(Ravel, Dukas, Charpentier és Leroux) hódoltak neki s mesterüknek
vallották, ma az egész világ tele van Debussy-epigonokkal. Meleg,
bensőséges és ezerféle hangszíne örök festék, lemoshatatlan bélyeg a
zene további útján. _Költészete a póri őszirózsából pompázóan modern
krizantémmá nemesített új, káprázatos növény._ Szelidkék, rózsaszínű,
lilaszirmú, erőspiros, gyöngyházszínű s tüzesfényű fantasztikus virág,
mely a modern zene nagy kertjében mindig virítani, pompázni fog.
V. HUBERMAN.
_Korunknak legnagyobb hegedűművésze._ Nem technikája teszi őt azzá,
hanem gazdag, értékes lelke. Érzéseinek mélysége és magasztossága
lávaszerűen omlik hegedűjéből. Nemcsak művészetében, hanem általában
igen intelligens, tanult, csaknem bölcs ember. Természetes is, mert ezek
nélkül a tulajdonságok nélkül nem lehetne a ma hegedűművészeinek
fejedelme. Nem kottákat, hanem azokban élményeket játszik. A percnyi
életű előadó zeneművészetben valósággal teremt, szóval zseni.
Egyéniségére és értékére leginkább nagy mesteréhez, Joachim Józsefhez
hasonlítható. Mikor 1895-ben először játszott nálunk, csupán
csodagyermeksége volt érdekes, azután sokáig nem hallottunk róla, míg
három-négy év óta szezononként több hangversenyt ad, közönségünk
általános szeretete és tisztelete közepette.
Huberman Bronislaw Lengyelországban, Csensztohovában 1884-ben született,
szegény családból. Apja ügyvéd volt, másnak ügyvédi irodájában
dolgozott. Naturalista módon zenélgetett, édesanyja pedig álomszerű,
mozgékony fantáziájával fiában kereste zenei eszményeinek
megtestesülését. Négy-öt éves korában már feltűnt a kis Huberman kitünő
hallása, igen tisztán tudott énekelni. Névnapjára játék, építőkövek,
vasút helyett hangszert kért ajándékba. Kapott is egy harmonikát. Egész
különleges körülmény lendítette a kis fiút zenei pályára. Mikor a perzsa
sah Varsón keresztülutazott, egy zongorázó csodagyermeket mutattak be
neki, akitől annyira el volt ragadtatva, hogy évi járadékot, udvari
címet, a nap- és oroszlánrendet ajéndékozta neki, – így írták az
ujságok. Huberman hevülékeny szülei fiukkal kapcsolatban is hasonlóról
álmodoztak s elhatározták, hogy a gyermek zenét fog tanulni, még pedig
zongorát. Csakhogy zongoravételre pénzük nem volt. Még bérelni sem
birtak. Közben valami ismerős családnál egy szegény zenedei tanuló
hegedült s mikor a hatéves Huberman körülötte foglalatoskodott, feltűnt
neki a kis fiú kitünő hallása, kezeinek különös hajlékonysága és
végefelé keskenyedő ujjai. Tanítani kezdte Hubermant. Egy rossz
hegedűnek vételára a zongorának havi kölcsöndíjából is kikerült.
Bámulatosan haladt a kis gyermek s alig két éves tanítás után nagy
sikerrel lépett fel. Annyira, hogy kisebb hangverseny-körutakat
dicsőséggel járt be. Rendszeres priváttanítást Mihalovicstól Varsóban és
kilenc hónapig Joachim mestertől Berlinben, összesen három esztendeig
kapott. Valójában legjobb iskolája a hangversenydobogó volt s mint ő
mondja: «sajátmagamat nevezhetem sajátmagam tulajdonképpeni tanárának.»
Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden
autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és
nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá
új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott
fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása
különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új
értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát
fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania,
miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű,
mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok.
Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly
autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések árán a
csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már
kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét,
Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét
játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert
mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor
Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti
oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.
Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb
csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk,
amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott,
családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy
lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany
értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki
tulajdonképpen a mai nagy mesterré.
Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája,
ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú,
fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki
és testi fájdalom is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű
s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból
magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit
játszik.
Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb
jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. _Hegedűjének
zengését senki sem tudja megközelíteni sem._ Balkéz-technikája a
tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett
_jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és
komoly legató_. Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem
harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan
szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett
csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.
A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a
nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem
hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval
kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein
felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a
hallgatót. _Legjellemzőbb sajátsága játékának:_ _érzelmeinek
öntudatlansága_. Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma
hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet
lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a
hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától
fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem
mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső
merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat
hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a
kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny.
Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb
tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy
hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot.
Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.
A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges
külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik
legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja
nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél
jellemzőbbet érzelemvilágára nem tudunk mondani. Virtuózitása a
Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját,
felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a
lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy
lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig
hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky
hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy
angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik
hegedűjéből.
VI. STRAUSS RICHÁRD.
A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk
azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt
pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban,
érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és
impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok
pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az
emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a
külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát
tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a
természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi
szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely
tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes
zenei formátlanság, mert még a zenelélektani formáktól és
törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti
alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek
hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a
törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet
bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei
naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei
impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak
iskolája.
Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most
ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a
művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is
tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari
karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához
került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól
adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első
alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál
és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra»
bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a
Zeneakadémiában, mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt
rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk.
Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.
Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A
gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi
mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám
csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a
«Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb
zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai
ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti
hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt
példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket
túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége
páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy
tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben,
a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem
egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek
tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a
vezérgondolatot. Ilyen módszer mellett figyelmünket százfelé szakítja a
sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré
csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is
vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös
lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de
előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy
zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista,
megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár
érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha
szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben
naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy
zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.
Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. _Ő eddig
legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak._ Elsősorban programmzenész. Ha
szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és
megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan,
Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a
nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való
ragyogtatása előtt. Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a
bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti
rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt
eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome,
Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de
ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai
finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene
lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei,
zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek,
de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli
mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. _A mai zenének
mindenesetre legnagyobb géniusza._
VII. TANGO EGISTO.
Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész
ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi
más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s
mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy
tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.
Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos,
rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott
ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta
magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként
Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói
Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere.
Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki
Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül Olaszországba s
génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az
Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, –
bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon
aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz
köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első
szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg
vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre
halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az
Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla
kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című
Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül
igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg
hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik
elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is
beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő
énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és
kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem
az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, Bohémélet,
Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon.
Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába
királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.
Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét
operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi
kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni,
ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül.
Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna
meglátni, mit csinálna Wagnerrel?
_Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester._ Leginkább Colonnera
emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte
levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés
közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének
rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: _az abszolut
kidolgozás_. A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de
az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban
tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig
átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását olyan
természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni
sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember
fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy
frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja
kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad
közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.
Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A
latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem
gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is
rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be
minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai
jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél
erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a
szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen
magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek
tovább.
Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a
zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint Nikischnél és
Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz
közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a
Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti,
hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban
sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes
magyar szövegkiejtésre is rászoktatná.
VIII. DOHNÁNYI ERNŐ.
Zeneéletünk utolsó húsz esztendejében három magyar név nőtt naggyá s
járja a világot: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Vecsey Ferenc. Húszéves
zeneakadémiai anyagból nem nagy eredmény, de értékben nemzeti
büszkeségünk ez a három művész, különösen pedig Dohnányi és Bartók.
Dohnányi Ernő 1877-ben született Pozsonyban, ahol atyja gimnáziumi tanár
volt. Számtant és fizikát tanított. Az öreg Dohnányi érdekes fajtáju,
sokoldalú ember volt, nagy zenekedvelő, kitünő gordonkás s más
hangszerhez is értő. Mikor látta fiának zene iránti visszatarthatatlan
vágyát, maga kezdte őt zongorázni tanítani. Az öreg nem volt jó
zongorista, úgyszólván együtt tanulta a hangszert hatéves kis fiával.
Két év után a tanítvány már annyira haladt, hogy vezetését az öreg
tovább nem vállalhatta. Forstner pozsonyi székesegyházi orgonista veszi
át ekkor tanításra a kis Dohnányit. Forstner komoly zenész volt s elég
jó zongorista is. Vagy másfél évig előzongorázással is ment a tanítás,
de azután technikailag a gyermek sokkal többet tudott, mint a
tanítómester. Az öreg Dohnányi az életet jól látó ember lévén,
ragaszkodott ahhoz, hogy fia rendkívüli zenei talentuma dacára is
végezze el a középiskolát. Igy is történt, Dohnányi Ernő tizenhétéves
korában jó érettségi bizonyítvánnyal került Budapestre növendéknek a
Zeneakadémiába. Pozsonyi gyermekeskedése alatt természetesen minden
évben többször fellépett hangversenyeken. Gimnázista korában Fis-moll
zongora-kvartettjét Bécsben a Duesberg-vonósnégyes társaság koncertjén
nagy sikerrel maga játszotta. Mert Dohnányiból is korán kiütközött a
zeneszerzői ősvéna. Gyermekkori szerzeményei, feljegyzései, vázlatai
figyelemreméltóak s a mai Dohnányi is értékként használja néha azokat.
Amint látjuk, Dohnányi is atyjától örökölte zenei talentumát. Érdekes
különösség, hogy az átöröklés általános törvényével ellentétben, a nagy
zeneművészek zenei képességére az apa a döntő, pedig a szellemi
képességeket általánosságban anyjától örökli a gyermek. Bachnál,
Mozartnál és Beethovennél is így volt például. Dohnányi, mikor zenei
gyermekkoráról beszél, mindig az atyját említi.
A Dohnányi-család nem volt gazdag, de fiúknak anyagi gondokkal sohasem
kellett küzdenie. Mikor 1894-ben Budapestre jött a Zeneakadémiába,
segítette ebben a Liszt Ferenc ösztöndíj is. Az akadémián Thomán és
Koessler volt mestere, de már olyan készültséggel került hozzájuk, hogy
társai közül gyorsan kitünt. 1895-ben egyik akadémiai
vizsgahangversenyen zongorakvintettjével aratja az első nagyobb sikert,
ugyanebben az időben írja meg F-dur milleniumi szimfóniáját, mellyel
díjat nyert. A mű ma is kézirat.
1897-ben végezte Dohnányi a Zeneakadémiát, ahonnan első nagyobb külföldi
koncertjére Berlinbe ment. Még ugyanebben az évben visszajön hozzánk,
ahol akkor filharmónikusainkat a nagy dirigens, Richter János,
vezényelte. Egy ilyen hangversenyen Beethoven G-dur versenyművének
átgondolt, stílusos előadásával nagy sikert arat s Richter annyira
értékeli és megszereti, hogy a következő év elején elviszi Bécsbe,
azután pedig Londonba, ahol Richter saját zenekarával évente több
hangversenyt tartott. Az 1899/900-as szezonban Angliában két hónap alatt
harminckét hangversenyt ad Dohnányi, nyolcat közülük Londonban.
Ugyanekkor Skót- és Irországban is hangversenyezett. Ugyancsak ebben az
évben Amerika nagyobb városaiban tizenöt hangversenyt tartott. A
következő évben is Amerikában marad. Erre az időre esik ragyogó szépségű
E-moll zongorakoncertjének megírása, mellyel megnyerte a bécsi
Bösendorfer-díjat. Nálunk szintén a Richter vezénylete alatt mutatták
be. Egy évre rá megírja D-moll szimfóniáját, melyet Richter
Manchesterben dirigált először. Bejárta ezután Norvégiát, Skandináviát,
játszik Pétervárott, Párisban s Olaszországban is. Sikerei folytán neve
úgy nőtt, hogy 1905-ben a berlini zenefőiskolára hívják meg tanárnak.
Mint zenepedagógushoz a világ minden tájáról sereglenek hozzá
tanítványok. De azért évente végigjárja körútjait és dolgozik
szorgalmasan. Még a színpad számára is ir egy pantomimet, a Pierette
fátyolát, melyet 1910-ben Drezdában mutatnak be sikerrel s ugyanebben az
évben nálunk is. Ez a munkája is nemes és előkelő s ahol jó előadásban
tudták színrehozni, nagy sikert aratott. Két év előtt is felelevenítette
Operaházunk jó előadásban, azóta azonban sajnálattal nélkülözzük.
Dohnányi 1916 óta Zeneakadémiánk zongora tanszakának tanára. Nekünk él
teljesen s zenei világunknak halk vezető szelleme. Közönségünk annyira
megszerette, tiszteli és megbecsüli őt, hogy el sem birnók képzelni
nemes művészete nélkül hangversenyszezonunkat. Zeneakadémiai tanári
működése nem nagy eredményű, nincs szerencséje tanítványaival s személyi
tekintetek is gátolják pedagógiai kvalitásainak kifejtésében.
Lényegesebbnek is tartjuk azt a működését, amelyet mint vezető mester
tölt be. Az 1917/18-as szezonban is harmincnégyszer lépett föl, 1916-ban
és azelőtt is csaknem minden héten. Hangversenyeire alig lehet jegyet
kapni s közönsége a legválogatottabb zeneközönség. Művészi
nyughatatlansága a folytonos munkában nyilvánul. Állandóan kottavonalak
környezetében él. Alig lehet hozzá betoppanni, hogy előtte valami
partitura ne volna. Csak ilyen szorgalom eredménye lehet kiadott
műveinek itt felsorolt pontos jegyzéke:
op. 1. Zongorakvintett, op. 2. Négy zongoradarab, op. 3. Valcerek
négykézre, op. 4. Variációk, op. 5. E-moll zongora-koncert, op. 6.
Passacaglia, op. 7. A-dur vonósnégyes, op. 8. Gordonka szonáta, op. 9.
D-moll szimfónia, op. 10. Vonóstrió-szerenád, op. 11. Rapszódiák
zongorára, op. 12. Gordonka-koncert, op. 13. Winterreigen, op. 14. Dalok
(hat dal), op. 15. Des-dur vonósnégyes, op. 16. Dalok (hat dal), op. 17.
Humoreszkek (öt zongoradarab), op. 18. Pierette fátyola, op. 19.
Fis-moll suite zenekarra, op. 20. Simona néni (Debreczenben adták elő
nálunk először nagy sikerrel 1918 április 2-án), op. 21. Hegedű-szonáta,
op. 22. Két dal zenekarral (bariton), op. 23. Három zongoradarab, op.
24. Suite régi stilben, op. 25. Variációk, op. 26. Zongorakvintett, op.
27. Hegedűverseny (kézirat), op. 28. Hat koncertetüd, op. 29. Változatok
magyar népdal fölött (kézirat). E kották mellé gondoljuk el, hogy
Dohnányi alig negyvenéves s közel kilencszáz hangversenyen játszott már.
Hangyaszorgalmu, komoly munkásság. Ezenfelül van egy operája is. «A
vajda tornya», melynek első előadását nem szabad külföldre ereszteni.
Emlékszünk rá, hogy e körül az opera körül a zeneszerző és Operaházunk
között nézeteltérés merült fel. Ilyen nagy mesterrel szemben semmiféle
nézeteltérés sem lehet áthidalhatatlanul komoly.
Dohnányi középtermetű, szimpatikus megjelenésű, fakó arcu, szelid
nézésű, szőkés férfi. Művelt és kellemes modorú s zárkózottságra
hajlamos. A talentum szerénysége és ereje érződik egyéniségéből.
Dolgait, terveit, életét nem szereti mutatni, beszélni. Lelkét igyekszik
elburkolni, ami legsajátosabb tulajdonsága, merthiszen ez esetleg
mindenkinek sikerülhet, csak a zeneművésznek nem. Talán ilyen
rokonlelkűség miatt szereti annyira Brahmsot, aki rá, mint zeneszerzőre,
nagy hatással volt. Védi körömszakadtáig ezt a Hamburgból Ausztriába
került nagytudású és hidegvérű németet s azt mondja róla, hogy azért nem
értékelik eléggé, mert lelkének leplezésében mintegy önmaga áll saját
magának útjába. A nagyok közül Beethovent, Mozartot, Schumannt és
Schubertet szereti leginkább.