1. Az 1853-tól 1867-ig terjedő korszakra, mely magában foglalja a
filharmóniai hangversenyek alakítását, a «Bizottság» működését,
küzdelmeit; 2. az 1867-től 1875-ig terjedő időszakra, mely a
filharmóniai társulat alapítását, rövid működése utáni szünetelését
foglalja magában; 3. az 1875-től 1903-ig terjedő időszakra, mely a
feléledés, fejlődés, a virágzás és az 50 éves jubileum kora s végül 4. a
legújabb időszakra, 1903-tól 1918-ig. Ez alatt a 65 esztendő alatt a
hangversenyeket mint állandó magyar karmesterek hárman vezényelték:
1853-tól Erkel Ferenc, 1875-től kezdve Erkel Sándor és 1900-tól kezdve
Kerner István. E három állandó karmester mellett vendégként kitünő,
világhírű karmesterek is vezényelték a derék társulat koncertjeit,
különösen azokban az időszakokban, amikor az állandó karnagyokat
betegség gátolta a működésben. Ezek közül nevezetesebbek voltak:
Goldmark Károly, Wagner Siegfrid, Colonne Ede, dr. Richter János,
Strauss Richárd, dr. Muck Károly és Mahler Gusztáv. Külön megemlítjük,
hogy a világhíres Richter János az 1894–95-iki szezonban hat
hangversenyt, mint szerződtetett karnagy vezényelt.
A társaság második nagy karmestere, Erkel Sándor, 1900 január 10-én és
február 7-én vezényelt utoljára hangversenyt. De mindkét hangversenyt
csak félig dirigálta, mert betegsége miatt már nem birta a további
munkát s a hangversenyek második felének vezénylését derék tanítványára,
Kerner Istvánra bizta. Ezekből a hangversenyekből meggyőződött a mester,
hogy a vezénylőpálcát már többé nem bíró kezéből Kerner István, mint
méltó utód veszi át s az 1900. évi március 12-iki hangversenyt egészen
Kerner Istvánra, az Operaház akkori fiatal, jeles képzettségű karnagyára
bizta.
Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei
tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte.
1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató,
balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.
Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának
vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben
megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő
vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig
elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a
klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő
figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen
volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar
szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb
csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését
biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el,
hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar
munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű»
hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a
zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is,
akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei
életünk vezetőinek közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől.
Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet
örömeit ők is megismerjék.
Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, _egyike ma a
legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek_. De a moderneket
is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű
fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják.
Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig
nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg
teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem
megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem
rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja
vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és
nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar,
amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri
értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és
magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka
terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti
iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak
vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt
egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait
is megfelelően szolgálta és szolgálja.
XII. ÖT MAGYAR HEGEDŰMŰVÉSZ.
_Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Koncz János, Kerékjártó Gyula_ és _Pártos
István_. Hangversenyeink szereplő hegedűművészei. Mind fiatalok. A
legidősebb huszonhat esztendős s tizenöt a legfiatalabb. Ifjúságuknak
ereje nagy reményeinket válthatja valóra.
=Vecsey Ferenc= már világnév. Ahol csak megfordulhat művész e földtekén,
ő mindenütt volt. Még Délamerikában is. Sok babér és még több pénz
kisérte útjain. Huszonöt éves korára gazdag ember. Zenekulturánknak
mindenesetre büszkesége, de magyarságával való fennhéjázásunk dacára is
meg kell benne látnunk a fogyatékosságokat. Először is önbizalma és
önérzete nem tisztán a művész önérzete s az alkotó önbizalma, hanem egy
kis magyaros elkapatottság és csodagyermekségének háncsa.
Gyémántkövekkel ékített plasztronban és ilyen hetykén ma nem áll mély
lelkű művész dobogóra. Igaz, hogy öt perc alatt vonójának hatalmával
igazatadásra kényszerít mindnyájunkat, de mégis a művész szerénysége a
legnagyobb előkelőség s nem a dzsentri póz. Külsőségekből mélységeket is
megláthat a jó szem. Nézzük, igazolni tudjuk-e játékából
megállapításunkat?
A Vecsey hegedülése eszményi tökéletességű hegedülni tudás. Nála
kifogástalanabb hegedűlőmasina nincs. Ennél többet hegedűn tudni talán
nem is lehet. Technikájának nagyszerűségéről könyvet lehetne írni. Ha
csak erre gondolnánk, extázisos dícsérésbe kellene átcsapni, de
hangversenyeinek végeztével rendszerint elillan csodálkozásunk s hideg
szívvel, csaknem úgy megyünk ki a teremből, amint jöttünk. Pedig nem
tisztán kápráztató virtuózitást kaptunk, érzésfuvallatok,
érzelemmelegség is áradt felénk, de nem téveszt meg, mert ez mégis csak:
manier. A Diderot művészeti paradoxon tanulmányának lezáratlan
következtetése jut eszünkbe: hogyan tökéletesebb az előadó művész
produkciója, ha érezzük, hogy átéli érzéseit, vagy csak mutatja átérzés
nélkül, hogy ezt a részt így és így kell játszani, hogy ilyen és ilyen
hatása legyen. Ujházi Ede felkérésre pecsenyeevés közben könnyezve sírt.
Vecsey Bach «Air»-jét tökéletesen játszva, pecsenyét is ehetnék, ha
volna még két keze. Aki ezt nem érzi ki a Vecsey játékából (és ez a
többség), annak természetesen ő a legnagyobb hegedűművész.
Lelkének fejletlensége azonban írásaiból, szerzeményeiből látszik
inkább. A komponálás nagy önáruló. Talán egy művészet sem annyira. Pőrén
áll a lélek a hangjegyek mögött. Bármilyen burkolt is legyen egy
szerzőnek emberi mivolta, valódi arca az ötvonalú papíron élesen
látható.
A mai hegedűművészek általában gyenge, jelentéktelen zeneszerzők.
Kreisler Frigyes talán az egyetlen kivétel. A Burmester, Mischa Elman,
Manen Juan, Ysaye, Rosé stb. szerzeményei színtelen semmiségek. A mai
hegedűművészek nem törekednek arra, hogy olyan szépet és újat játszanak,
amit kívülük senki más. A túlságosan kifelé való élésben talán nem érnek
rá esetleges mondanivalóikkal törődni? vagy nincsenek is mondanivalóik?
A sok gyakorlás, a hegedűirodalom dús anyagának teljes megtanulása, a
versenyképességben maradás gyötrő munkája s a pénzszerzés elvonják
lelküket a rendkívülien szépet akarástól. Az is lehet, hogy elsősorban
exekutív természetű énjüket üresre muzsikálják rengeteg hangversenyükön.
Nem tudjuk megállapítani pontosan ennek a tünetnek okait, de talán a
felsoroltak egyike vagy másika magyarázat lehet. A régi hegedűművészek
másként cselekedtek. Önmaguk számára rendkívülieket írtak. Paganini,
Lipinski, Spohr, Wieniawsky, Sarasate, Bériot, Vieuxtemps és a nagyok
úgyszólván mindnyájan örökszép mesterművekkel gazdagították a
hegedűirodalmat. De tulajdonképpen önmaguk koncertjei számára írták
opuszaikat. Ennek a törekvésnek halavány fénye rávetődik a ma
hegedűművészeire is, de mert nagy alkotó lélek évtizedek óta nincs
közöttük, – a hegedűirodalom régóta semmit sem fejlődik, sőt nem áll
magasabban ma, mint száz év előtt. Lehet, hogy ennek oka az is, hogy a
hegedűművészet ma nem kapcsolódik bele úgy az életbe, mint régen. A
rohanó modernség vágtató életkörülményei a halk, szerény hegedűnek
szavát veszik. De a főok mégis csak az alkotó művészi magasság hiányában
van. A nagy zeneszerzők ma alig törődnek külön a hegedű életével, a nagy
hegedűsöknek pedig ma nincs nagy alkotó lelkük. Igyekeznek ébren tartani
szerzeményekkel is a hegedűkultuszt, de jelentőségest nem találunk
munkáikban. Hol van ma a hegedűnek a Chopinje, aki zeneszerzői lelkét,
miként a bánatos lengyel a zongorán, ugyanúgy kizárólag a hegedűn sírná
ki!
Mindezekre a Vecsey szerzeményeinek lapozgatása közben gondoltunk.
Vecsey korunknak jelentős neve, de értékét szerzeményei öregbíteni nem
fogják. Pedig nagy örömünk lett volna az ellenkezőjében, annak dacára,
hogy magyar szerző műveit magyar cég _francia!_ nyelvű kiadásban adta
ki. Eddig tizenegy szerzeménye és egy átirata jelent meg: egy «Caprice»,
aztán «Caprices» összefoglaló című sorozatból a «Le vent», «Cascade» és
«La lune glisse à travers les nuages», «Chanson triste», «Conte
passionné». A «Trois morceaux» összefoglaló című sorozat három darabja:
«Rêve», «Humoresque» és «Menuetto», aztán «Souvenir», «Valse triste»
(ezek mind zongorakísérettel) s egy szóló hegedűre írott «Preludio e
Fuga.»
Jelentékenynek egyik sem mondható. Még leginkább a kissé Bach-os ízű
hegedűszóló magaslik ki közülük. Van csinos, ügyes, tetszetős is
közöttük s a szédületes hegedűtechnikának magasrendű példái, de
_általában egy nagy előadóművész önkéntelen utánérzései_. Saját
mondanivalója, érzése nincs, vagy nem értékes. A «Le vent», a «La lune…»
s a «Cascade» erősen Paganinis, különösen az utóbbi igen emlékeztet az
«Erdőzsongás» című Paganini etüdre; az elsőt pedig mennyivel szemben
írta meg Bériot a «Le tourbillon» című etüdben. A «Chanson triste» Hubay
szerenádjának (Unter Ihrem Fenster) utánérzése, a «Menuetto» pedig
Mozart A-dur hegedűversenye menuettójának hatása.
Ezek a kották nem babérosak. Némelyik érdekes, de aligha lesznek
maradandók. Hiányzik belőlük valami, ami mintha a hegedüléséből is
hiányzana…
*
=Telmányi Emil= fekete, szélesarcú, intelligens mozgású, erős, zömök
ember. 1892-ben Aradon született, hol atyja középiskolai tanár volt,
Kezdetben Unger zenetanár volt mestere, de már tizenhárom éves korában a
fővárosba jött s a Zeneakadémián Hubaynál és Koesslernél végzett. Első
önálló hangversenye 1911-ben volt Berlinben, mellyel a szakemberek
elismerését mindjárt megnyerte. Budapesten 1913-ban játszott először a
filharmonikusokkal nagy sikerrel. A háborus évek alatt is érdemes
hangversenyeket adott nálunk, míg az utolsó szezonban a Bach összes
szonátáinak eljátszásával legkomolyabb hegedűművészeink egyikének kell
őt tartanunk. Ezeknek előtte Svédországban, Dániában, Hollandiában,
Norvégiában sikerrel hangversenyezett s Berlinben Zsigmondy Gáborral és
Csuka Bélával egy magyar triót szervezett. Művészmultja rövid, de
értékes. Kvalitásait a külföldi sajtó többször kiemelte.
_Játékát főként a tisztaság, átgondoltság és komolyság jellemzi._
Előadása nem elragadó, de gyönyörködtető. Öntudatosságot, de
szerénységet, izlésességet, műveltséget, tanultságot, érző s még inkább
gondolkodó lelket mutat. Kulturált lénye magas színvonalat biztosít
számára.
*
=Koncz János= Telmányival szemben csupa szív, lélek, álmodozás. Tudása
nincs akkora, mint tanulótársáé, de művészi ösztönösségében nagy
kvalitás rejlik. _Mindig szépen és melegen hegedül._ Technikája nem
bevégzett, de megfelelő.
1894-ben született Budán. Édesanyja tanította először, majd pedig
Balassa Emil, a volt Joachim tanítvány. Tőle Hubayhoz került a
Zeneakadémiára, ahol tizennyolc éves korában végzett. Berlinben sikerült
hangversenyei voltak, de utána négy évig nem szerepelt. 1916-ban lépett
fel nálunk először, mint önálló koncertművész. A mult szezonban
kimagasló művészettel játszotta Strauss Richárd hangversenyén a
mesterrel együtt annak egyik szonátáját. Csábította is külföldre
Strauss, de egyelőre nálunk marad s Zeneakadémiánk művészképzőjén a
Hubay vezetése alatt oktatást vállalt.
*
=Kerékjártó Gyula= művészete sokban rokon a Konczéval, bár nem olyan
nemes és intelligens. Viszont technikája készültebb. _Inkább a virtuózt
kell látnunk benne, mint a művészt_, bár cigányos izű melegségével és
nem pallérozott temperamentumával nagy hevületeket és áradó érzéseket
sejtet. Sarasate játszott ilyen féktelen tüzzel, de természetesen sokkal
tisztultabban.
1898-ban Budapesten született. Atyja mérnök, régi borsodi nemes család
sarja. Anyja tanította először zongorázni fiát. Renkívüli zenei hajlama
már négy éves korában kiütközött. Később valami kis hegedüt kerítettek
számára s bámulatos találékonysággal jött rá a hegedülés titkainak is
egész sorozatára. A Zeneakadémián két évig Szerémi Gusztáv, majd Hubay
tanította. Nyolc éves korára mindent megtanult. Tíz éves korában a román
királyi udvarban játszik, majd Angliában, Hollandiában, Belgiumban és
Németországban aratott diadalai következnek. A háború alatt százezreket
hegedült össze jótékony célra s mert nagy külföldi körutjait most meg
nem valósíthatja, elvégezte a zeneszerzés elméleti tananyagát.
Sokra tartjuk ezt a túláradó fantáziáju fiatal hegedüművészt, akiről szó
esvén, nem mellőzhetően megemlítjük, hogy Paganininek néhány etüdjét
(Caprices 24-ből) úgy játsza, hogy azokat ragyogóbban, zseniálisabban
előadni nem lehet.
*
=Pártos István= ma legfigyelemreméltóbb csodagyermekünk. Mi a Hubay
csodagyermekgyártásában kvalitásos pedagogiai értékességnél egyebet
látni nem birunk, mert a csodagyermeken csak csodálkozunk, pénzért
csodálkozni pedig inkább a cirkuszba járunk, – de tény mégis, hogy
ezekből a gyermekcsodákból nagy művészek is váltak, bizonyos fokig tehát
számolni kell velük. Eddig a bizonyos fokig a most tizenöt éves Pártos
István talentuma értékesebbnek mutatkozik, mint amilyen a szintén
csodagyermek Vecseyé és Kerékjártóé ugyanilyen korban volt. _Bensőséges
komolysága teszi ezt a talentumot nemessé_ és késztet elismerésekre.
Amint a kis bársonyruhás, hosszuhaju, túlértelmes nézésű, barnaszemű,
arcra Paganinire emlékeztető fiú játszani kezd, – azon nem csupán
csodálkozunk. Gyönyörködünk is. Érezzük, hogy figyelemreméltóbb
mondanivalója is van ennek a gyermeknek. Pedig éppen azzal az érvvel
akarjuk megdönteni a csodagyermekkultusz művészeti jogosultságát, hogy
egy éretlen gyermeknek nem lehet olyan mondanivalója, ami bennünket
érdekelhet. Akinek pedig nincs saját mondanivalója, az nem művész. A
gyermek Pártos csaknem felnőtt ember lelkét hordja, amit tizenkétéves
korában tartott első önálló hangversenyén, amikor Mendelssohn s főleg
Beethoven hegedűversenyét játszotta, mindenkinek elárult. Ebből a zsenge
művészlélekből üstökös is lehet a hegedűművészet egén. Komolysága,
intelligenciája és tudásvágya erősítik ezt. Minden iránt érdeklődik,
sokat és mindent tanul. Eszes, olvasott gyermek. Egy év alatt megtanult
németül és franciául s e mellett a negyedik gimnáziumot is kitünően
végezte, de természetesen tovább járja a középiskolát.
Feljegyezhetjük még róla, hogy 1903-ban született Budapesten szegény
családból. Özvegy édesanyja tanította először hegedülni. Öt éves korában
a Fodor-féle zeneiskolába kerül, hol két évig marad, azután átmegy a
Zeneakadémiára, ahol először Bloch tanítja. Egy év alatt hat osztályt
ugrott. Ez után Hubay veszi át, akinél egy év alatt elvégzi a
művészképzőt. Járt már Norvégiában és Svédországban is.
*
E részletező sorok után egy idevágó általános figyelmeztetés: nagy
művész csak nagy, rendkívüli ember lehet. Ez pedig lehetetlen tudás
nélkül, amit négy középiskolai osztály, vagy egy kínos érettségi nem
adhat meg. Rengeteget kell tanulni. Mit? Mindent! Aki csupán hegedüjének
él, korszakos, nagy művész sohasem lehet.
XIII. KODÁLY ZOLTÁN.
Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak
művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.»
Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály
Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt
Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk
minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű,
amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a
zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani
nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést
tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig
magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem
lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.
Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban megkeresni. A negyvenes
években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött.
Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet
követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros
zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti
cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az
időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot
nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és
kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a
magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros
zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A
hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai
zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években
azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az
egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene
a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók,
tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes
években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized,
amely nagy fordulatot hoz.
Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva
ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál
érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a
művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi
magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy
meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet,
művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak
kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges
mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített
maga körül minden földet.
Forrongó, ősi, tudós, talentumos testvére neki a zenében Kodály Zoltán.
Csupán régi dalok ismeretlen szerzőivel rokon. Közben az egész
magyaroskodó zeneszerzőgárdát sikerült neki elfelednie. Tudással vértezi
agyát s talentumát a régi, messzi magyar idők talajából érleli. Elmegy a
legalsóbb réteghez, a néphez, a dalhoz. Szorgalmasan gyűjti, tanulja,
formálja azokat. Beleülteti a mai, modern zeneművészetbe s nagy
kortársával, Bartók Bélával egyetemben _megteremti belőlük a
legmodernebb, legragyogóbb, valódi, faji, magyar zenei nyelvezetet. Az ő
zenéjük nem magyaros zene._ _Az ő zenéjük: magyar zene. A magyarok
zenéje._ Nem a formája s a külszíne, hanem a lelke, a húsa, a vére, a
szelleme: magyar. Öncéllá lesz művészetük, nem pedig magyaros úri
muzsikává, amely a cigány és a híres úri muzsikusok eredeti
tehetségéből, a népből felszűrődő hagyományok kicifrázásából és a
nyugati elmaradhatatlan hatásokból olvadt össze. Ez nem az Erkel
Ferencék zenéje. Ez a mi zenénk, a magyar nép tölgyfaerős rétegéből nőtt
orchidea. Nem ismerik, nem szeretik és nem ápolják még elegen ezt a
kincsünket. Sivalkodnak még ellene, de letagadni, eltaposni nem lehet.
Bartók és Kodály által zenénk az új, a valódi magyar magaslathoz
érkezett el.
Krisztus arcú, finom vonású, vöröses-szőke hajú és szakállú ember
Kodály. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkozó és szögletes
modorú. 1882-ben, Kecskeméten született. Iskolába Nagyszombaton járt.
Gyermekségének emlékei a szintén színmagyar Csallóközhöz, Mátyusföldhöz
fűződnek. Budapesti egyetemünk bölcsészeti karát végezte s a
Zeneakadémián a Koessler vezetése alatt a zeneszerzési szakot. Olyan
feltűnően komoly eredménnyel, hogy 1907-ben kinevezik a Zeneakadémia
tanárává. Már ekkor járja a vidéket s gyüjti szorgalmasan Bartók Bélával
egyetemben a népzene hamisítatlan kincseit. Ezt a munkát most is
folytatják és nagy veszteség, hogy gyüjtésük még jórészt holt anyag.
Számtalan értékes tapasztalattal tér meg minden ilyen útjáról a két
mester s mert kritikailag is vizsgálva gyüjtenek, tudásuk és ösztönük
pozitiv eredményekre vezette őket. Ezeknek egyike például, hogy 1900-ban
a negyven éves emberek tisztán a népszínművek zenéjét ismerik. A Blaháné
dalait dalolják, tehát jórészt magyaros csinálmányok megtévesztett
szellemében élnek. Ugyanakkor a negyven éveseknek szülei még az
őseredeti magyar dalokat is ismerik és szeretik, fiai pedig – tehát az
1900-ban húsz éves generáció, alig tudnak valamit a népszínházi
zenekulturából. A régi-régi nóták világát szeretik. Mit igazol ez?
Kodályt, aki szintén érezte, hogy csillogó hamisítvány-magyarságunk
előtt ősi értékeink voltak. A mából kiszakítva magunkat, azok után kell
tehát mennünk, hogy a jó utat megtaláljuk. Erkel, Mosonyi, Liszt, Zichy
Géza, Hubay s számos eddigi nagynevű magyar zeneszerzőnknek különben
tiszteletreméltó munkája nagyot veszít ebből a világításból nézve.
Kodály-lyal és Bartók-kal a magyar zenének egy korszaka lezárult,
illetőleg velük egy másik kezdődik.
Mikor nagy bálványok omlanak, forradalmároknak nevezik az újítókat.
Pedig Kodály nem művészeti forradalmár. Miért volna az? Teljesen újat
nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar
zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, vagy
szállott ki az ősmagyarságból s a nyugati nagy zenekulturába csillogóan
beillesztette a sajátos, magyar, népi zenét. Ez történelmi szemmel nézve
csak természetes következmény, nem újítás. Nem rombol ő, csak a talmit
akarja elpusztítani, az igaz útról elseperni.
_Ahogyan_ aztán teszi ezt, vagyis _a módszerben_ lehet újító,
határjelző, új művészeti bálvány, mint ahogy az is. Kodály álmodozva
rajongó, tudós, meggondolt, tanáros s ezért egyszerű is. Zenei formái
tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melódikája és
harmónizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett
duhajságot nem ír kottapapirra, inkább borus, melancholiára hajlamos
szív, mely alatt hősi erő és tűz lappang. Zenei nyelvezete tisztult,
érthető s ez munkájának és jelentőségének legnagyobb értéke.