Igazgató. Hát most már mért sír?
Ilonka. Azért, mert most már hiába tetszik mondani akármit, én éreztem,
mikor meg tetszett ölelni, hogy jó szívvel surlódik hozzám.
Igazgató. Jaj fiam, maga olyan hevesen ostromolt!… Na, ne bőgjön, fiam,
mert semmi oka rá. Sőt.
Ilonka. Sőt?
Igazgató. Igenis sőt. Vagy bánom is én. _Zavarban van._ Hagyjanak engem
békén. _Szerzőhöz_. Ön is, mit bámul itt, mint a… _Odacsap egy könyvet._
Egy színésznő van a világon, aki undorodik az igazgatóktól és az is… az
is… Mit áll még itt, édes fiam. Menjen most szépen haza, aztán holnap
délelőtt jőjjön ide, a titkár majd megcsinálja a szerződését.
Ilonka. Köszönöm szépen… Addig is drága, édes, szabad megcsókolni a
kezét? _A kezéhez nyúl._
Igazgató. Azt nem. Hanem majd én… a maga homlokát, fiam. _Homlokon
csókolja._ Menjen szépen, de mindjárt.
Ilonka _kifelé megy, jobbra, útközben sírva fakad._ Milyen pechem van!
_Az ajtónál sírva visszafordul._ Alásszolgája. _Jobbra el._