Jánosy. Mint orvosnak nem illenék ezt kérdeznem, de ön oly bizalommal
néz rám, mondja, mért kell ezt most titkolni, ennyi szenvedés árán?
Litvay. Tudja… ne diadalmaskodjanak fölöttem. Féltékeny volt rám. Belém
lőtt, mint egy idegen kutyába, amelyik a kertjébe tévedt. Hát én…
elviszem a golyót, elmegyek… de ő ne mulasson. Se ő, se a felesége. Érti
már?
Jánosy. Értem.
Litvay. Azt hittem, ez az asszony… ah, sok mindent hittem. Ők aztán most
így figyelmeztettek… hogy ők rendes emberek.
Jánosy. Nagyon rendes emberek, igazán.
Litvay. Ha szivenlőtt volna, ha meghaltam volna, az szebb lett volna.
Könnyelmű rajongónak, színésznek, szerelmesnek szép így meghalni. Ha nem
talált volna el, az is szebb lett volna: kinevetni az öreg férjet,
fütyörészve állni odább. De így… elkullogni egy golyóval, ami fáj… ezt
nem kell ezeknek megtudni. Nem, édes főorvos úr. Én akarok nevetni ma
este. Egyszer ne az okosak nevessenek, egyszer, csak egyszer nevessen a
szegény, könnyelmű cigány, még ha… mégúgy fáj is.
Jánosy. Csudálatos, ahogy bírja.
Litvay. Minden élőlénynek adott az Isten valami fegyvert, amivel
védekezik. A bika a szarvával, a tigris a fogával, a nyúl a gyors
lábával, a madár a röpülésével, a katona a kardjával, szegény színész a
komédiájával. Nincs ennél természetesebb.
_Jobbról belép Edit és a báró._
Báró. Hallom, siet, kedves főorvos úr.