Litvay. Érdekelt a helyzet, mint művészt, mint pszihológust.
Jánosy. És a haldoklót játszotta?
Litvay. Csak így volt érdekes. És kiváncsi voltam, mit szól az egyetlen
tanu, aki… _nevetve_… az emberölésnél jelen volt.
Edit _idegesen nevet_.
Jánosy. No és mit szólt?
Litvay. Nagyon megnyugtatóan viselkedett. Öröm nézni ilyen helyzetben
egy okos, derék asszonyt. Nős ember ön?
Jánosy. Nem én.
Litvay. Nősüljön meg, én mondom magának.
Jánosy _felkel_. A fődolog, hogy nekem nem akadt dolgom. Bocsánat
báróné, de egy kicsit nyugtalan vagyok a betegem miatt. Mi, vidéki
doktorok, ilyen lelkiismeretesek vagyunk. Ugyebár, elvisz az autó
vissza?
Edit. Természetesen. _A csöngetyű felé nyúl._ Azonnal előhivatjuk.
Jánosy. Nem szükséges kérem, mondtam neki, hogy várjon egy kicsit a kapu
előtt.
Edit. Hát akkor nem is tartóztatom. Még egyszer nagyon köszönjük, hogy
olyan kedves volt.
Jánosy. De kérem, nincs mit. Azt nem mondhatom, hogy örömmel jöttem, de
jó szívvel és azonnal jöttem. Kezét csókolom.
Edit. Egy pillanatra csak… Köszönjön el az uramtól is, azonnal hívom…
_Jobbra elsiet._
_Kis szünet._
Litvay. Főorvos úr… egy szót, gyorsan, mert nincs idő… ha most nem
maradtunk volna négyszemközt, hajnalig vártam volna… főorvos úr… az
orvosi titoktartását, a becsületszavát kérem…