Báró. Ami késik, nem múlik.
Litvay. És ahogy a báró úr mutogatja, dicséri ezt a jó angolt, a jó
angol egyszerre csak megszólal…
Jánosy. Hallatlan.
Litvay. Bizony hallatlan. Valószínűleg kölcsönben volt valakinél, aki
megtöltve adta vissza. A báró úr olyan nagyszerű vadász, hogy nála nem
kerül a szögre puska, amit ki ne húztak volna. Hát elpukkan, elpukkan.
Épp arrafelé pukkan, arra ni, ahol én ülök. Látom az ijedt arcokat.
Mondja meg őszintén kedves főorvos úr… még ha nem is színész az ember…
nem természetes-e, hogy gusztusa támad egy kicsit megjátszani a meglőtt
áldozatot… talán nem is csak a tréfa kedvéért, de figyelni, megfigyelni,
hogy mit szólnak, mit csinálnak, hogy viselkednek…
Jánosy. Kérem, természetesnek találom. És olyan zamatosan mondja el,
szinte sajnálom, hogy nem voltam itt. Csak a végére érkeztem.
Litvay. Sajnálhatja, mert nagyon mulatságos volt.
Jánosy. Mulatságos?
Litvay. Hát mondjuk: érdekes. Egy főúri házaspár, amely egyszerre abba a
szituációba jut, hogy megölt egy embert. Szakértőknek való színház.
Jánosy. Én meg lekéstem róla.
Litvay. Mint a színpadon, az orvos mindig a darab végén érkezik.
Jánosy _nevetve_. Úgy van.
Litvay. Szóval remélhetem, hogy megbocsátott.
Jánosy. Teljes szívemből és boldogan. _A báróékhoz._ Képzelem, önök
akkor nem élvezték ezt mint produkciót. De így, visszagondolva rá… ettől
a híres művésztől ilyen nehéz szerep… élvezetes látvány lehetett.
Báró. Csudálatosan jól csinálta.
Edit _komolyan_. Túlságosan jól csinálta. Én beteg lettem belé… és
komolyan haragszom rá, mert… sokáig… sokáig nem fogom ezt kiheverni.
Litvay. Igazán nagyon sajnálom.
_Inas jobbról belép. A báró kérdőleg néz rá._
Inas. Méltóságos báró urat várja a fővadász. Rendelkezéseket kér holnap
reggelre.