Litvay. Nanananana! Belém akart lőni, de nem talált el. Eddig komoly a
dolog. Aztán jött a komédia. Én kiváncsi ember vagyok, hányadszor
mondjam már. Szerettem volna látni, mi történt volna, ha a Marsall
ezúttal nem veszti el a csatát. Az ember kiváncsi a saját temetésére. Én
végignéztem most, méltóságos báró úr és méltóságos báróné. Okultam
belőle. Nagyon csúnya temetésem volt. Olyan csúnyán haltam meg, olyan
elhagyottan, mint egy kutya, amit a báróék automobilja elgázol az
országuton… Az árokba fordul csúnyán, keservesen. Az autó tovább repül,
a báróék vissza se néznek. Rettenetesen haltam meg, tisztelt közönség.
Igazán, sírni kéne, ha nem volna olyan nevetséges. Ne méltóztassanak rám
haragudni ezért. Nagyon csábító volt a gondolat. Tessék elképzelni: nem
mindennapi dolog… az embert megölik… és az ember belelát abba, ami a
halála után történik. Nem csoda, ha az ilyen igazi színész kisértésbe
esik és olyasmit csinál, ami talán az illendőség szempontjából nem szép.
Nem nagy öröm volt látni, hogy a halottnak nincs igaza… ahogy menekül a
halottól valaki… a pozitiv életbe, a tovább-élésbe… ahogy az életnek van
igaza, csak az élőnek, az erősnek, a keménynek van pártja, barátja,
tanuja… mindene… Nem öröm ezt meglátni, de mondom, olyan kiváncsi ember
vagyok, hogy már magam is restellem. Ha megbocsátottak, méltóztassanak
helyet foglalni… _Helyet mutat nekik, ő leül_… és beszéljünk másról. Ami
a vadászatot illeti, ezennel végleg lemondok róla, mert igazán kezd
fájni a torkom… sőt reggel ugyanezzel a gyorsvonattal, amellyel jöttem,
hazautazom Pestre és priznicet rakok a nyakamra egész nap… feltételezve
természetesen, hogy merészségemért bocsánatot nyerek. Ha azonban nem
nyerek bocsánatot…
Báró _keményen_. Elég volt a szónoklatból. Most már tudom, mit akart.
Csak ezért hallgattam végig.
_Inas belép._
Inas. Doktor Jánosy főorvos úr.
_Kis szünet._
Litvay _feláll_. Bocsássa be. Engedelmükkel.
_Inas el. Jánosy belép, táskával._
Jánosy. Jó estét kivánok.
Edit. Jó estét, főorvos úr. Köszönjük, hogy olyan kedvesen állott
rendelkezésre… de kellemes meglepetéssel várjuk.
Báró. Jó estét. Foglaljon helyet főorvos úr.
Jánosy. Hogyan, kérem… a baleset?
Litvay. Nincs baleset, főorvos úr. Az én bűnöm, hogy ön most idefáradt,
ebben a kegyetlen téli éjszakában. Tegye le ezt a táskát… _elveszi
tőle_… és engedje meg, hogy bemutatkozzam: Litvay Imre vagyok, színész.
Jánosy. Kérem művész úr, fölösleges… volt szerencsém elégszer látni
Pesten.
Edit. Teát, kávét, főorvos úr?
Jánosy. Kezét csókolom, semmit.
Báró. Pálinkát, bort?
Jánosy. Köszönöm, semmit. Nem szoktam. Dehát hogy van ez kérem… hogy
történt ez a… baleset… vagy nem-baleset…
Litvay. Kérem, én vagyok a bűnös. Minden haragját méltóztassék rám
koncentrálni. Az történt, kérem, hogy itt mutogatás közben elpukkant az
a puska ott ni. A báró úr kezében volt, mikor elpukkant és én abban a
pillanatban, mikor az első ijedtség elszállott belőlem, nem tudtam
ellentállni egy kínálkozó színészi feladatnak: cibálja meg a fülemet,
kedves főorvos úr, de én úgy tettem, mintha eltalált volna a golyó. És
végigjátszottam ezt a szerepet. Mikor önnek telefonoztak, egy pillanatra
lelkifurdalást éreztem. De akkor már úgy benne voltam, aranyos főorvos
úr, hogy nem lehetett visszakozni… Bocsássa meg egy bolond színésznek
ezt a rossz viccet… nyujtsa a kezét… olybá veszem, mintha ezüst
babérkoszorút adott volna a jubileumomra. _Kezét nyujtja._
Jánosy _kezet fog vele_. De kedves művész úr… semmi szükség nincs arra,
hogy ön ennyire exkuzálja magát.
Litvay. Megbocsát?
Jánosy. De boldogan, kedves művész úr. Higyje el, most, hogy tudom, hogy
önről volt szó, különösen nagy öröm nekem, hogy nincs szükség rám.
Edit. De most itt marad velünk egy kicsit… valamit mégis csak iszik.
Báró. Kérem, nagyon örülnénk.
Jánosy. Csak ép leülök, hogy az álmukat el ne vigyem. _Leül_. Egy súlyos
betegem van Felváron, ahhoz még néhányszor be kell néznem az éjszaka.
Edit. Valami édeset… Chartreuset?
Jánosy. Köszönöm, nem élek szesszel.
Báró _skatulyával kinálja_. Szivart?