Báró. Ha ez az ember a szeretőjévé akarná tenni magát, akkor nekem nem
volna dolgom. Önre bíznám. Tudom, hogy ez az úr pórul járna. A végtelen
tiszteletem ön iránt abból a két esetből fakad, amikor ilyesmit akartak
öntől és megbukottan kullogtak el. Pedig ön mind a két esetben szerelmes
volt.
Edit. És most?
Báró. Most is szerelmes.
Edit. Hát akkor most miért nem bízik bennem?
Báró. Mert a színész nem kalandot akar. Nem tudom, ön elhiszi-e neki,
mikor ezt mondja, de én elhiszem. Kérem, higyjen neki. Ez nem
csirkefogó. Ez egy rajongó, derék, melegszívű fiú. Ez magát el akarja
rabolni tőlem és feleségül akarja venni. _Feláll_. És ez az, gyermekem,
amiért én közbelépek, amit a mult két esetben nem tettem.
Edit. Nincs rá szükség most sem.
Báró. Ezt rosszul tudja fiam. Mintha apja volnék, úgy mondom: szükség
van rá. Maga itt mellettem fázik egy kicsit. Tudom. És melengeti magát
az ilyen dolgokkal. Ez veszedelmes volna más asszonyra. Magára nem. Maga
tisztességes. Érzéki, de nagyon tisztességes. És okos. És hízelgek
magamnak azzal, hogy fél is tőlem. Azt is jól teszi, nagyon jól teszi.
Tudja maga, hogy jól teszi. De most itt az első eset, amikor nagy baj
van.
Edit. Csalódik, Sándor.
Báró. Tudja maga, hogy nem csalódom. Ez a színész magát egy műkedvelői
szerepre tanította s maga egyszerre szeretett bele a színészbe is, meg a
mesterségébe is. Tudom, hogy mindig sírt a szívében a színpad után. Ha
én nem jövök érte, talán színésznő lett volna. Mondta, sokszor.
Edit. Mondtam.
Báró. És most izzik a maga kis lelkében minden. Ez a kedves, jó, csinos
fiú, ez az ő nagy tiszta szerelme, és ez a színesen lobogó perspektíva,
együtt a színpadon, szerelem, siker, dicsőség… Maga elveszett rámnézve,
gyermekem, ha én még csak egy óráig is várok a közbelépéssel.
Edit. És mi az, amit cselekedni akar?
Báró. Rátérünk arra is. Nem kívánja ugye, hogy most szerelmet valljak
magának. Nem is teszem. Csak röviden jelzem, hogy az én életemnek az
estéje a magáé. Maga nélkül egy óráig nem akarok tovább élni. Nem
kellenek ehhez szép szavak. Nincs halálosabb szerelem, mint az enyém. Az
én koromban az élet roppant becses és a szerelem egy az élettel. Aki
hatvan éves korában szerelmes, az már ezzel hal meg. A cél
természetesen, hogy minél később. Kalandokat, megbánásokat,
visszatéréseket már nem érek rá megvárni. Nekem kegyetlennek kell lennem
a magam védelmében, mert rövid az időm.
Edit. Nagyon elkomolyodik. Ezt nem szeretem. Eddig könnyedén és okosan
beszélt. Szerettem azért, amit eddig mondott. De ez más. Ez magánál
szokatlan.
Báró. Nem adom oda a színésznek, Edit. Maga talán még nem tudja, de én
tudom, hogy vele akar menni.
Edit. Jobban tudja mint én?
Báró. Sokkal jobban. Ez az első ember hat év óta, aki veszedelmes rám
nézve. De ez aztán nagyon veszedelmes. A torkomon érzem a hideg kését.
Az őseink tudták, mit csináljanak ilyen esetben. A franciáknál a szív
volt divatban. Kivágták a szívet az ilyen fiatalemberből és
felszolgálták vacsorára a szép hitvesnek.
Edit. Milyen fagyosan mondja ezt.
Báró. Az én őseim, lenn délen, Olaszországban nem voltak ilyen
teatrálisak. Egy San-Friano finom porrá tört gyémántot szórt az ő
Litvayjának az eledelébe. A gyémánt minden tekintetben rendkívüli kő,
gyermekem. Ha porrá törik, csupa kis éles szemecske lesz belőle, ami
lassan átszúrja a beleket, ha lenyelik. Eltart egy hónapig is, amíg
végez. De hát ez elmult a reneszánsszal, fájdalom. _Lehajtja a fejét._
Edit. Sohse hallottam ezen a hangon beszélni, Sándor. Most félek
magától.
Báró. Párbajhoz öreg vagyok. Nem magához a víváshoz, vagy a pisztolyhoz,
hanem ahhoz, hogy meghaljak. Semmi szín alatt nem akarok meghalni,
gyermekem. Erről szó sem lehet. Húsz év előtt, szívesen, bármely napon.
De most már nem. Ez érthető, ugye? És nincs a véremben a szerencsejáték.
Amért valakinek tetszik a feleségem, nem állok oda a golyója elé
hazardirozni. Hogy engem is megöljön és a feleségemet is elvigye.
Ilyesmi még a bécsi udvarnál se ragad rám, ahol pedig sokat éltem. Nem
gyermekem, az én őseim kereskedők voltak. Fegyveres kalmárok. Arról
voltak híresek, hogy mindig megverték a rablógrófokat, akik ki akarták
fosztani őket. Mi védekezünk, gyermekem.
Edit _feláll rémülten_. Mindez, amit beszél, valami rettenetes cél felé
mutat. Maga, aki oly hallgatag, most ennyi mindent mond… és ilyen
különös dolgokat…
Báró. Tulajdonképpen mindezt el is hallgathattam volna. De mert olyan
végtelenül szerelmes vagyok magába, el kellett mondanom. Cselekedni
fogok, ezt itt most, életemnek ebben a legsúlyosabb órájában bejelentem
magának. Mert tudnia kell, hogy nem véletlenül cselekszem. Be kell, hogy
avatva legyen. Éreznie kell az erőmet, a rettenetes erőmet élet és halál
fölött. Meg akarok nőni a maga szemében, felnyúlni, megvállasodni,
kipirosodni, megfiatalodni. Látnia kell, ahogy határozok és cselekszem.
Edit. Szent Isten… Sándor… Mit akar?
Báró. Én úgy érzem, maga már tudja, mit akarok.
Edit. Ne beszéljen így, ne beszéljen így, az Istenért, minden tagom
reszket, ha ezt a hangot hallom… mit akar? Mit tervez?