még jobban szerettünk – egyszerűbb – és megközelithetőbb volt, habár
kormányzása ideje már a jobb napokra esett, mikor (az utolsó évben t. i.
1856 közepétől, 1857 közepéig úgy szólva csak internálássá könnyebbedett
sorsunk) nem volt szükség annyi közbenjárásra. _Bónis_ egyike volt
azoknak, kiket legörömestebb hallgattunk, mert részletesen ismerte a 30
és 40-es évek eseményeit, s hiven és szellemdusan beszélgetett azokról,
a nélkül, hogy saját szereplését valaha fitogtatta volna. Soha se
felejtem el, hogy egyszer a sétatéren sétáltunk többen erdélyiek, s ő
velünk szembe jöve nevetve mondá: „_Fene két vezéretek volt nektek
Erdélyben a 40-es években!_“ Egyikünk kérdé, hogy kiket ért: „_Na hát a
gubernator és Chateaubriand! egyik azt mondja, hogy Teleki Lászlót, s
általa Teleki Józsefet és minden megyét kormányzott, a másik azt
beszéli, hogy Marosszéket, s az által a székelységet vezette az
oppositio terén!_“
Az egész dolgon jót nevettünk, mert mindnyájunk előtt ujdonság volt ez,
pedig ott volt köztünk _Mikó Mihály Berde Mózes_, nem is emlitve a
többit, kik a valót hiven tudták.
Az erdélyiek közt _Mikó Mihály_ Marosszék jelenlegi fő királybirája volt
a legtekintélyesebb ember, sőt egyike azoknak, kiknek szava legnagyobb
nyomatékkal birt a német előtt is. Szilárd jelleme, müvelt modora, szép
multja s nagy jövője magasra emelték őt mindnyájunk fölött, s ő mégis
nyájas, barátságos és áldozatra mindig kész volt legegyszerübb társa
irányában is.
Az olaszok közt legtekintélyesebb ember volt Mangili Angelo s
legnépszerübb _Finzi_. A németek főnökei _Braun_ őrnagy és _Dr. Schütte_
voltak.
Könyves _Tóth Mihályt_ a hires debreczeni reformatus papot többször
emlitém, ő volt a Zwinger _legtudósabb egyénisége_. Mindenesetre feltünő
egyéniség. Oly elegans volt mindig mint egy arszlán, derült kedélyü, s a
philosofia, theologia, és az államtudományok legbonyolultabb kérdései
fölött kunsági dialectusával oly hatályosan elmélkedett, hogy az ember
lelke repesett az örömtől. Alföldi tájszólás az ajkon s európai
tudományosság a főben, ez a legszerencsésebb öszhangzat a végre, hogy a
magyar szivet megnyerje; dandylike a külsőben, s mély tanulmányok és
lankadatlan szorgalom a négy falközött; soha el nem boruló derült
kedély, egészséges világnézlet, az életnek és adományainak becsülése, s
ráadásul ihletett vallásos érzelem, mind-mind meg van Tóth Mihályban, és
ő mig csak él, emberem lesz nekem!
Egy szobában lakott, a szint oly derék és tanult _Silye Gáborral
(jelenleg a hajduk főkapitánya);_ a gentleman lelkész és kitünő szónok,
a nemes emberbarát és müvelt lelkü _Schwendtner Mihálylyal (jelenleg
Pest városa szeretett plebánosa)_ ki mindnyájunknak kedvencze volt; a
szenvedélyes homeopatha, és jeles jogász _Földi Jánossal_ és a tanulást,
olvasást kedvelő jeles magyar népnevelő _Hajdu Lajossal_, ki mindnyájunk
becsülését érdemelte ki.
Nagy mértékben gyakorolták többen a zenét különösen az olaszok; _Zanuchi
Homeros_ egy római ifju középtermetü halvány, mondhatom eszményi szép
arczu barna férfi, oly gyönyörüen fuvolázott, melyhez hasonlót sem az
előtt, sem azután soha se hallottam, mintha csak a szellő rezgése lett
volna játéka, az ajk, a fa-eszköz, mintha mind csak képzeletben lettek
volna, csak a felséges hangokat hallottuk, amint nyári estéken ablakait
felnyitva, az érzelemgazdag olasz dallamokat fuvolázá. Volt az olaszok
közt a ki hegedült is, meg a ki hárfázott, gordonkázott stb. A magyarok
közül _Mikolai Ferencz_ volt a zene-mester, ki mind a mellett, hogy 20
évre volt itélve örökké jókedvü volt, s egy pianinot is tartott, és igen
ügyes quartetteket rendezett. Szép hangja volt a szegedi _Osztrowszky
Józsefnek_, ki egyike volt a Zwinger legszebb alakjainak. Eszes, okos,
csüggedni nem tudó, népszerü, szeretetre méltó, kedves ember, tetőtől
talpig magyar. Sokat tanult és olvasott s előttünk jóval kiszabadult.
Az énekesekhez tartozott egy _Kőrösi Sándor_ nevü is, kinek aztán ez
volt legfőbb érdeme; különben semmi kiváló tulajdonnal nem birt. _Kürthi
István_ aristokratikus követelésekkel föllépő gavallérpolitikus volt,
különben csinos szép legény.
_Járossy Gusztáv_ volt honvéd alezredes vagy ezredes, hallgató, komoly
kis ember, doctrinaire katona, s mint régibb faju, némi kicsinyléssel
viseltetett minden iránt a mi civil, és nem militaire. Ezenkivül müvelt,
olvasott ember volt.
_B. Leutsch Albert_ a hydropathia lelkesült apostola, ki meztelen lábait
durva papucsba dugva hajdon fővel szaladgált a sétatéren még 10 foku
hidegben is, emberbarát, republikánus és reformátor. Volt esze és
tanulása, s kedvencz tárgyai iránt annyira hevült, hogy bőven és
szenvedélyesen tudott beszélni. Különcz volt, és makacs, és mindezekben
volt annyi eredetiség, hogy egy pár embert követőül vonzott, különösen a
kis _Erichson Pált_, ki egy porosz királyi testőrségi őrnagynak fia
levén, vérszerint tagja volt a porosz aristokratiának, de akkor a
legszélső demokrata elveket vallotta, és szerelmes leveleket váltott egy
német kisvárosi asztalos leányával. Ugy tudom, hogy atyja
beleegyezésével tarták fogva egy pár évig (10 évre volt itélve), de
kiszabadulva Hamburgba, s onnan Amerikába ment Franklin hazájába, kit
imádott. A másik vizgyógyi tanitvány _Kleinert Pál_ volt, egy sok
ismerettel biró, de gyenge jellemü cseh diák; ezek hónapokon át csak
tejet ittak, és kenyeret ettek, de még a kenyér is sajátságosan készült,
maga báró _Leutsch_ dagasztotta a zárnokok és tiszteink nagy
mulatságára.
_Komáromi József_ (1848-ban főispán, jelenleg zemplénmegyei alispán) és
_Komáromi György_ közel rokonok, talán unokatestvérek, mindkettő
szeretett, népszerü egyéniség volt, perfect gentlemanek, sokat olvastak
s főként József egyike a legalaposabban müvelt férfiaknak.
_A két gróf Haller Ferencz_ és _József_ testvérek gazdag
grandseigneurök, hajthatatlan makacs jellem mindkettő, köztünk népszerü
emberek voltak, mindketten, különösen József, ki törökül tanult, s a
török, és arab irodalmi müveket tanulmányozta. Sok borsot törtek a német
orra alá, de viszont őket is sokat szekirozták, József a közélettől
viszszavonulva családjának és gazdaságának él, _Ferencz_ gróf pedig
jelenleg Felső-Fehérmegye főispánja.
_Pilassanovich József_ egy szeretetre méltó kedves alföldi (bajai)
földes ur volt, ugy 47–48 éves; megnyerő rokonszenves modoru, s mindig
ifjaktól környezve. Leghivebb czimborája volt _Barsi József_ az én
kedves barátom, kivel a fogdai életben egymást nagyon megszerettük, és
együtt tanulgatva, és olvasgatva sokat társalogtunk.
_Bobori Károly_ czeglédi r. kath. lelkész egyike volt a fogda
legcsendesebb, s legtürelmesebb lakóinak; sokat olvasott, sokat
imádkozott, s még csak gyanittatni se engedé soha, bár egy pillanatra,
hogy keble oly erős szenvedélyek tanyája, mint a milyennek mostani
politikai élete mutatja; a világon minden egyéb volt ott, csak nem
_szélső bali!_ Egyébiránt általánosan tisztelt, és becsült egyéniség
volt, s legfennebb az _ultrák_ nem szerették, mert semmi hajlamot sem
mutatott a velök való rokonszenvezésre. Egyébiránt én közelről ott nem
ismertem, és csak a látszatról irok, annyi bizonyos, hogy rendszeresen
tanulással töltötte idejét, s egy párszor könyvet is kölcsönzött nekem
olvasás végett.
Az öreg _Marchi_ franczia nyelvmesterünk volt, alapos ismeretei voltak,
és terjedelmes olvasottsága, azonban csak anyanyelvét az olaszt, és a
francziát értette; azon időben lehetett 63–64 éves, egyik élő tagja volt
a hajdani _carbonarik_-nak, milánói születésü lévén, sokszor volt
elzárva, és e körülmény nagy hatással volt értelmi és kedély világára.
Napokig, hetekig volt magában vonuló melankolikus állapotban, mintha
minden érzékei eltompultak volna, s mindent a mit valaha látott és
tanult, elfeledett volna, csak egy volt, mit soha egy pillanatig sem
feledett: _iszonyu gyülölete Ausztria iránt; mély megvetése mindennek a
mi német!_ Néha kitört belőle ez erős indulat, s dühös monologokban
nyilatkozott, akár magános szobájában volt (mert saját kivánságára egy
kis szobában egyedül lakott) akár a sétatéren száz meg száz társa
között; ilyenkor lángoló szemekkel, tajtékzó ajakkal s öklét
összeszoritva, és magasra emelve neki rohant a katonaköpenyegnek, a
falnak, egy szögletnek, néha képzelt légalakoknak s dühös szónoklatot
tartott, a régi Metternich ellen, és rendre sorolta Ausztria büneit a
történelemből, s vad káromlásokat szólt a katholicismus, a pápa, és a
jezsuiták ellen.
Mikor aztán jól kidühöngte magát, ismét sétálni kezdett köztünk, olykor
valamit mormogva. Máskor azoban Barsi Józsival különösen, aztán
Kleinerttel, s néha velem is szivesen beszélt ifjukoráról, régibb
politikai viszonyokról, anekdotákat is mondott, s szeretetre méltó
kedves öreg ur volt; elfelejtők előbbi őrjöngését, s szivesen néztük
himlőfoltokkal mélyen jegyzett arczát, ritkás fehér szakállát, s kopott
bársony öltönyét, és csak a müvelt s rokonszenves kedélyü ember állt
előttünk. Mikor csak _német_ lapjaink voltak, s igy volt legtöbbször,
franczia kivonatokat késziték számára, s mikor dörgedelmes hangján
kérdé: „_Qu’est cequ’il y a de nouveau?_“ az összehajtott jegyzéket
kezébe nyomtam; ő pedig óriási zsebébe sülyeszté s aztán vagy
beszélgetni kezdett, vagy ha nem volt jókedvében egy: „_Merci
Monsieur_“-vel vállait megrázva elfordult s nagy lépésekkel elpályázott.
Sokszor gondolok most is e csodálatos vén emberre, ki azóta talán
forradalmi lázaiból kihülve, sirjában folytatja álmadozásait a
szabadságról, és emberjogokról!…
Angol nyelv tanitásával _Lomniczy Endre_ pesti ügyvéd foglalkozott, a
pestiek nem igen szerették, de mi kiket oly jó indulattal, s oly nagy
igyekezettel tanitott mindig jó emlékezetben fogjuk őt tartani;
legszorgalmasabb tanyitványi Árkosi Mózes unitarius pap, Barsi Jóska és
én voltam.
_Fornszek Sándor_ egy szilárd jellemü szép ifju ember volt többnyire
magányosan a Zwingeren kivül lakott, nyiltan, tartózkodás nélkül mondta
ki véleményét a német uraknak, még pedig szemtül szemükbe, s
mindannyiszor ahányszor alkalom adta elő magát, ezért sokat üldözték, de
ő méltósággal türt, és kérni nem tudott, nem akart soha. Mindnyájan
szerettük, és ohajtottuk volna, hogy állandóul köztünk legyen, de ha
csak ritkán láttuk is, egyike maradt azoknak, kiknek barátságára mindig
önérzettel fogok emlékezni. Mátkája hiven várt reá a szenvedés hosszas
évei alatt, s kiszabadulásunk óta boldog házasságban élnek.
Ugy hiszem nem fogom sérteni gyöngédségüket, ha egy kis eseményt ide
igtatok. Egy alkalommal midőn kórházban voltam, egy pesti barátomtól
levelet vettem, melyben ilyen forma izenet állott „mond meg F.
Sándornak, hogy láttam jegyesét: _forrón szeret és hiven vár_ s
mindnyájatoknak szabadulást ohajt! Engem e nehány szó annyira meghatott,
hogy alig vártam miként a fogdába viszszamenve Sándorral találkozhassam,
s viszszatértemkor hamar is láttam őt, azon időben velünk sétált,
elmondám neki a levél tartalmát s utánna tevém: mily szép jellemü hölgy
lehet az a te jegyesed! az ő szemeiben is az örömnek egy csilláma
ragyogott, s aztán igy szólt: „Ha olyannak nem ismertem volna, nem is
szerettem volna soha!“
_Jabloniczky Ignácz_ egyike volt a legcsodálatosabb egyéneknek, ha jól
tudom egy miskolczi kalapos fia, nagy eszü és széles tudományu, s
roppant olvasottsággal biró ember; _Kölcsey Ferencz_ kortársa, vagy
kevéssel ifjabb. Szabályos növésü szép arczu ifju lehetett, értelmes
homlokkal s hóditó kék szemekkel. Kitünő jeles tanuló volt, s oly
szerencsés modoru, hogy az ország első házai megnyiltak előtte. A 30-as
években Kölcsey, egy bécsi bankár leányát nőül akarta venni.
Jabloniczky, ha bár Kölcseynek barátja, s habár általa mutattatott be a
jó németnél, a leányt elütötte kezéről, sőt elcsábitotta, s ez alatt a
pénzember viszonyai roszra fordulván, a leányt nem is vette nőül. Később
bácsmegyei főispán b. Rudics nagy befolyásu titkára lett s Pesten egyike
volt a legdivatosabb gavalléroknak; iró[3], szerkesztő, szalon-ember,
sokat költött és parancsolt, s ezek mellett szenvedélylyel tanulmányozta
a mystikus tudományokat, _magnetismust, phrenologiát, arcztant,
chiromantiát_ s más efféle rokon rendszereket. A forradalom alatt, a
magyar kormány szolgálatában állt, s minthogy sok nyelvet egész
könynyüséggel beszélt, és végtelen ügyes volt az önmasquirozásban egyike
volt a magyar kormány legügyesebb kémeinek. Windischgräcz táborán csak
ugy járt-kelt keresztül mint a madár, elment Komáromba, hirt vitt és
hozott, sőt a temesvári várban is bennjárt, s mindenfelől a
legpontosabb, és leglelkiismeretesebb tudósitásokat küldötte. A
forradalom után kimenekült, de már novemberben visszaküldék, s
_missió_-val látták el. _Jabloniczky_ mint _delejző orvos_ jelent meg a
temesi bánságban, s ezt a bolond mesterséget nagy szerencsével üzte, s
némileg politikai _missióját_ is végezte. Azonban egy szép müvelt ifju
hölgybe beleszeret, az ifju hölgy visszautasitja, de a mama roppant
bámulója a _magnetismusnak_, s a tudós doktor által gyógyittatja magát.
Egy napon a kisasszony is rávéteti magát az experimentatióra, és
elalszik, vagy öntudatlan állapotba esik, elég az hozzá a doktor
borzasztóan viszszaél az ifju hölgy állapotával. Mikor az ifju hölgy
magához tért, elszörnyedt önmagától és méreggel vetett véget életének,
hősünk annyira szivére veszi a dolgot, hogy őrülési jelenetek
mutatkoztak rajta, kórházba viszik, papot hivat, meggyónja lefolyt élete
büneit, ezalatt a rendőrség is figyelmes lesz, s ő az első kérdésre
megmondja igaz nevét, küldetését és a forradalom alatt tett
szolgálatait. Elitélték 10 évre.
Mikor én Józsefstadtba mentem állami fogoly öltönyben volt egészen;
testén durva, szennyes vászoning, nyakkendő nélkül, bajsza és mint
mondják egykor szép szakálla leberetválva, dus haja tövig nyirva,
elegans kezei piszkosak, szeme tévedező, üveges fényü.
Alig szólt egy-egy emberhez, sipitó hangon dadogva: „_Dicsértessék az ur
Jézus Krisztus!_“
Pár hó mulva egy ünnepen, ha jól emlékszem sz. Ignácz napján, midőn
templomba mentünk, még rondább volt mint valaha, az uton hajdon fővel
ment, a templom első lépcsőzeténél térdre borult, és fejét a szó szoros
értelmében hamuval hinté be, és a nagy templomon végig, térden csuszva
kuszott az oltárhoz, s ott fejét a lépcsőzetre hajtva zokogott, s néha
lázasan ütötte mellét, nem tudtuk, szánjuk-e vagy undorral gondoljunk
büneire, melyekről akkor semmit se tudtunk, s melyekről később is csak
egy-kettőnknek tett annyi vallomást, amennyit fennebb leirtam.
A foglyok egy része egész pietismussát és devótióját tettetésnek
tartotta, különösen miután egy akkor őrült társunkat _Boncza Imrét_, ki
unitarius volt a r. kath. hitre csábitotta, és ünnepélyesen meg is
kereszteltette.
Mindig csak a szentek életét, breviariumot, s egy pár ultramontan müvet
olvasott, s társalgásának fő eleme volt, hogy készüljünk a halálra, és
utolsó itéletre. Én néha belevittem, hogy multjáról, s a pozsonyi
gyülésekről stb. beszéljen; és gyakran lekorholtam, hogy ügyeljen a
tisztaságra, mert isten nem kivánhatja a rondaságot, mondtam, hogy ne
hagyja el magát, mert az isten megbocsát, s a hazának szüksége van, és
lesz bizonynyal oly fiaira, kik annyi müveltséggel és tudománynyal
birnak, mint ő! stb. mikor aztán igy szónokoltam, sokáig nézett s azt
mondá: „Crysostomos János öcscse vagy ugyan, de még mindig az ördög
kezében vagy!“
Néha azonban volt annyi láttatja szavaimnak, hogy rendesen vett fehér
ruhát és mosakodott. „_Lásd fiam olyan vagyok, mint egy piperkőcz!_“ Jó
botanikus volt, s a politikai világirodalmat jól ismerte; nagy
szegénységben élt, de nem látszott érezni a nélkülözést, s tőlünk
kéregetett is ugyan, de aztán mindent a városi koldusoknak küldött ki.
Kiszabadulásunk után pár év mulva valamelyik zárdában halt el.
_Minorich Károly_ és _Lugossy József_, egyik egy magas száraz ember,
másik egy középtermetü szabályos magyaros arczu férfi volt, mindkettő
Kolozsvárról. Józsefstadtban mindig együtt laktak, s bár sok évre voltak
itélve, férfiasan, mondhatni egész méltósággal viselték sorsukat;
kézimunkával kevéssé foglalkoztak, _Lugossy_ éppen nem, idejöket
folytonos olvasással, és tanulással töltötték, velök lakott a satirikus
természetü, s néha a buskomorság felé máskor a mulattató vidámság felé
ingadozó _Tiltsch János_ Kolozsvár egykori hires, s mindig szabadelvü
könyvárusa. Velök laktam az utolsó 15 hónapot én is, és mind a négyen
együtt szabadultunk. Én és minden társaink csak becsülni tanultuk e
három kolozsvári _képviselőt?_
Ugyancsak Kolozsvárról fogattak volt el _Tompa Lajos_, ki igen szépen
fuvolázott, s kissé beteges volt, de jó czimbora. A galamb ártatlanságu
őszfürtü _Baló_ és _Ocsvay Ferencz_, az „_Erdélyi Hiradó_“ egykori
főmunkatársa, később a „Honvéd“ szerkesztője, kiszabadulása után
jogtanár, képviselő s jelenleg a birodalom legfőbb törvényszékének itélő
birája. Egyike az ország legmüveltebb capacitásainak, s egyike a
legkitünőbb magyar jogászoknak. A fogdában a politikai és
nemzetgazdasági világirodalmat tanulmányozta, s általában ott is mint
egész életében az volt sorsa, hogy a kik legbizalmasabb körében éltek,
azok leginkább szerették egyéniségét, s a kik legjobban ismerték azok
legtöbbet tartottak tudományosságáról. Egyszerü, mint egy falusi
földmivelő, eszes mint egy diplomata; jókedvü mint egy viruló ifju és
bölcs mint egy törvény alkotó. Fáradhatlan vasszorgalmu, kitartó,
munkás, s a mit annyi észszel és szorgalommal a belső ember
megszerezhet, azt ő mind birja a nélkül, hogy kedélye ártatlanságából
valamit veszitett volna. Egyike volt a legnépszerübb embereknek, s az
öszszes fogolysereg egyhangu véleményben volt felőle.
_Jenei József_ kiről N. D. barátom levele is oly szépen emlékezik,
hasonlókép egyike volt a fogda legnépszerübb embereinek. A közügyeknek
kicsinyben és nagyban mindig áldozni kész, barátjával mindenét megosztó
s legnagyobb részben mindig másokért élő, és személyére nézve kevéssel
megelégedő, egyszerü modoru, nyilt őszinte ember nem is lehet más, mint
népszerü mindazok előtt, kik szerencsések őt közelebbről ismerhetni.
Elméleti dolgokban, mint minden eszes ember szivesen, és ügyesen
vitatkozott, de közmegállapodásnak keserüség nélkül rendelé alá saját
véleményét. Ezért mindenki tisztelte; soha egy perczig sem szünt meg
olvasni, tanulni és egyfelől meggyőződését szilárditani, másfelől
világnézletének folytonosan tágabb kört nyitni, ezért mindenki becsülte.
A gyengébbeknek, a szorosabban elzártaknak, az üldözötteknek senki se
volt oly hangos védője, s ha nyilván a némettel szemben nem segithetett,
titkon kéz alatt segitett, enyhitett.
Igy például a sánczon levő bajtársaknak ő küldött vajat, szalonnát,
csokoládét, czukrot, teát stb. (Még pedig gyakran ugy, hogy az illető
czikkeket pléh szelenczébe zártuk, aztán a mi sánczosaink kivitték a
piacz közepére a kuthoz, s ott a sánczosok vizes hordójának fenekére
bocsáták, s ugy csempészték be a sánczosok kaszamátájába esteli
vizvitelnél.) Természetes volt, hogy ezekért szerették.
Nagyon eszes, kitünő müveltségü és perfect gentlemanlike ember volt _Pap
János;_ nagy tudományu, kétkedő és pessimismusra hajló volt az én
legkedvesebb, s ártatlan lelkületü barátom _Horváth Gáspár_, mindketten
nagy hajlammal a humorizálásra, mely téren erősen rokonszenveztek; nem
czélom kimeritő jellemrajzokat adni, s nem is állitom, hogy barátimban
is ne lettek volna hibák, de ők minden affectatiótól menten olyanok
valának, a milyeneknek mutatkoztak; hogy azonban köztünk másfajta
emberek is bőven voltak, s hogy semmi tulzott fogalmaim nem voltak a
társaságról, annak bizonyságául álljon itt egy 1857-en irt levelemnek
következő töredéke:
„_Kolozsvár 1857. szept. 24-ik_“… Épp mint forradalmunkban, ugy ott a
fogdában is voltak olyanok, ki a zavaros időkben halászott, az irigyek
nyelvén lopott vagy rabolt; katonai nyelven requirált; élelmibiztossági
nyelven provideált; a politika nyelvén használta az alkalmat; a nép
nyelvén rosz fát tett a tüzre; volt ki állomását odahagyta egy-két
rangért, vagy olyan, ki megunta második, vagy harmadik ember lenni az
országban, a megyében, a városban vagy faluban, és minden áron első
akart lenni; orácziókat mondott, lecsapatta fennebb valóját, jó volt ha
agyon nem üttette, s magát ültetteté helyébe; voltak olyanok, kik a
nélkül, hogy a társadalom jelen szervezetét, a népek és nemzetek
szokásait, természetét, s viszonyait csak egy hajszálra is ismerték,
vagy bár egy pillantásra méltatták volna, ahányan voltak annyiféle
utópiát készitettek, s azokat minden áron létesiteni akarva, gazembernek
tartották ki nem volt velök egy véleményben; voltak végre gyengék,
tudatlanok, ábrándozók, sentimentalisták, kiket részint a körülmények,
részint a mások ámitásai sodortak bele a nagy zavarba.“ Eddig a levél.
Voltak csakugyan közöttünk, kik rettentő puritanismust affectálva
haragudtak, ha folytonosan nem káromoltuk a németet; haragudtak ha
vártuk az amnestiát, haragudtak ha olykor kétkedtünk, s főként ha
biráltuk a közel multat, a forradalmat, s az emberek tetteit és
beszédeit.
Voltak, kik egy káplár szavának inkább hittek, mint akármely kül- vagy
belföldi lapnak, és a közkatonák beszédjei után rendezték be Európára
szólló combinatióikat. Ezekről elmélkedett _Mikó Mihály_, mikor fel-fel
kiáltott: „Bizony, bizony nagyok az én szenvedéseim, nem csak hogy rab
vagyok, de még combinatiókat is kell hallgatnom!“
XIII. A fogoly-élet.
Egyhangu életünket az általános nehéz állapot mellett olykor még
sulyosbitó események is zavarták. Ilyen volt az első emeleti ablakok
betábláza 1856 elején. Észre vették ugyanis, hogy az első emeletről a
szomszéd házak ablakaiba, és kertjeibe, _jelbeszédet_ folytatnak
zsebkendővel, vagy más eszközökkel; fel is fedeztek egy bizonyos
levélszállitó üzletet (egy szegény polgárné és leányai által), erre
aztán az első emeleti ablakokat elputtonozták, és a foglyokat separát
sötét szobákba zárták, s a szegény nőket 6–15 hónapig tartó fogságra
itélték.
Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt a _szakállprocessus_ t. i.
kiadták parancsolatban, hogy a száj alatt az állat ki kell borotválni; a
szép szakállnövelés, gondozás egyik mulatság volt, aztán férfiasság,
szabadelvüség jelvénye, szóval eleinte mind tiltakoztak ellene. (Én nem,
mert nekem még akkor nem volt szakállam.) Pár hét mulva megujult a
parancs, egy rész engedelmeskedett, a más nem, ismét szigorubb lett a
különben ostoba rendszabály; az ellenállók a mint kevesedtek, mind
makacsabbak lettek, végre 5–6-nak erővel beretválták le szakállát. A ki
önként levágta, megelégeltek az állon egy kis fehér foltot, később
megunták a dolgot s feledésbe ment az egész rendszabály, azon végezték
amin kezdeniök kellett volna, hogy rá se hederitettek a nagy szakállra,
s mégis volt elég ember ki saját izlése szerint borotválkozott.
Még ennél is nagyobb hühóval járt a három év alatt két izben előfordult
vizitació. E végett egy kis pikant dolgot kell előrebocsátanom, már
fenntebb mondám valahol, hogy Józsefstadtban sok volt a nő, s kevés a
férfi; ezért a sokat szabadban járó, ifju sánczos rabokat nagyon
kedvelték a nők.