meggyülöltük volna egymást, s már most nem volnának jó barátaim te,
Gazsi, Jankó és Pali! Igy pedig alig várom, hogy ujból együtt legyünk
valahol! Aztán látod, csókolom a jármot, mely rám nehezült, mert most a
külvilágra ugy nézek, mint elisei mezőkre; ha pedig kinn kellett volna
szereznem ezen meggyőződéseket, világfájdalom, kétségbeesés,
öngyilkosság lettek volna az eredmények. S pedig mindez igen helytelen,
becstelen s hitvány dolog előttem.
Kedves Danim ezen utóbb mondott szavak rejtik magukban azon uj
vonásokat, miket az ismerős képen érinték; ne ütődj meg, de mondom én
imádkozni fogok. Nem ugyan ugy mint jövendölték volt sokan, hanem miként
a virág fesledez a tavasz vidám reggelén, ugy lelkemben is gondolatok
támadnak, melyekről nem tagadhatom, hogy a vágyat, az irányt jelölik,
mely kifog vezetni a zürből, melyben a kevélység évekig tarta fogva.
Csendes elmélkedéseim között igy szoktam átnyargalni a bölcsészet három
nagy tárgya fölött, érintvén egyenkint az embert, a világot, és Istent!
Elvonulok magamba, s villámokat szórok a társadalom szögletességeire, az
emberek nyomorultságaira, aztán sohajok közt várom a menekülés óráját, s
végül a lélek önkénytelen keresi gyámolát e hosszu nyomorban akarata
ellen illatoz, mint a rózsa! Nem szégyellem már ha nevetnél is, mikor
olvasod tőlem e szavakat, de mit tegyek, leomlottak büszkeségem várai, s
a romok fölött rózsa és ibolya tenyész, a fennálló falakban bagoly
tanyáz, hogy rémitsen, le ontom hát azokat is, hogy a multnak emléke se
maradjon, ha olyan az a mult, hogy nem lelkesít, nem nemesít, sőt még
élvet se ad rágondolni; hát még ha olyan, hogy menekülni vágyunk
emlékétől, mint egy nehéz rosz álomból!
Igy állok s gondolhatod minél visszavonultabb vagyok, annál kevésbé
érdekel az anyagi világ; s azért a részletekbe nincs is miért
bocsátkozzam az emberek körül; az ujak közt van egy dr. Schütte nevü
valódi „modern scholar“, amint az angol mondja csak azért valék bátor
idézni a két szót még ugy, ha P. Jankó veled volna is, hogy a szó
érthető nem angol előtt is, s azt teszi, hogy divatos tudós; ki beszél
németül, olaszul, francziául, angolul; évekig lakott Paris és Londonban,
a bécsi forradalom polgári főnöke; berlini philosofiae doctor; nagy
természettudós, botanikus, chemikus, phisikus, geolog és technikus; nagy
oeconomista kicsinyben és nagyban, s irt vagy 40 kötet jeles munkát,
mintegy 45 éves s kiapadhatlan beszédü, bajuszos német. Másokról máskor.
Én barátom mégis csak megvagyok, s ha nem is oly fenn és szétcsapongó
mint régen, néha vagyok jókedvü is. Hazulról junius óta semmi hir.
Társaimmal megelégedve, s ugy hiszem ők is velem. Olvasok, mindent a mi
előmbe kerül. Januárban ujra megkezdjük a tanulást, franczia és angol
iskolát. A mit küldtél kaptam.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugy hiszem régen tudod már, hogy az öreg[2] meghalt a mult hó 20-ikán,
de még se tehetem, hogy egy-két szóval ne érintsem őt, ki mellett annyi
emlékezetes órákat töltöttünk. Midőn olvastam a halálát jelentő sorokat,
szemeim könynyel teltek meg, s azok egymásután sürün hullának; alig
tudtam okát megmagyarázni; de igen jól estek e könynyek, s végre midőn
társaim kérdék, hogy ugyan mi lelt, magamhoz jöve felolvastam a
gyászhirt! Ugy hiszem, hogy a rokon lelkek közt egy szivbe járó kötelék
létezik, s midőn az egyik meghal, vagy bánat éri, a többi is érzi; igy
nekem is könynyeim azt jelenték, hogy én az öreget szerettem, s midőn
meghalt megsirattam! Tudom ő is gondolt ránk, mig csak eszin volt,
hiszen rólunk sokat tett fel, s rólam bár a fődologban csalódott, azt
mondá: _nagy magyar vagyok! s sok vizet fogok zavarni!_ Istenem,
Istenem, valjon igaza lesz-e az öregnek? Nem tudom, de most ugy hiszem
nem leend igaza!
Nyugodjék csendesen alant! Fenn tudom, hogy boldog!
Meglehet, sok papirt mértem tehetségemhez, hanem hisz ez emberi dolog.
Azonban ugy segitek, hogy rólad is tudakozódom: Hogy vagy? mit csinálsz,
irj vagy egy szép verset! tudom ugyan, hogy neked is vannak szeszes és
szeszélyes ügyeid az emberekkel; hanem szánd meg szegényeket, s aztán
nevesd, hogy mint begyeskednek, kevélykednek, s mulasd magad apróságos
intrikáikkal! s igy ha bevonulsz a szellem kis hajlékába, szentelhetsz
nehány pillanatot, hogy a lélek röppenéseit, vagy föllengését szemmel
tartsd, és leird. Én most Byrontól forditgatok, ámbár mig költészete
magával ragad, philosofiáját utálom. Nem vette észre szegény, hogy az
első az utóbbit megbuktatja, vagy pedig, s azt inkább hiszem, akarva irt
igy, hogy az emberek töprenkedjenek munkáin, ő meg gyönyörködjék
töprenkedéseiken; mert hiszen ő istentagadó s pedig a legszebb
költészet, legszebb imádság, ő pedig a legnagyobb költő volt. J. Józsi
igaz barátod, valamint nekem is, vesd magad az ő karjai közé, ámbár nem
mondta még egyszer is, hogy második apád, no de hisz te elég okos vagy,
s aztán a végén a szép szó is jó, bár annyit adna mindenki, hisz az öreg
Bolyai Farkas azt mondta, azért is köszönettel tartozunk másoknak, ha
meg nem sértenek; hát még ha ránk mosolyognak. Jön kedves barátom a
karácson, s aztán az ujév, bár jobb szeretném mint korlátolt
tapasztalatu vásárhelyi diák legátióba, trappolni, mégis ha szinte nem
ugy áll is a dolog boldog ünnepeket s vidám ujévet kivánok neked
szivemből; s adja az ég, hogy ha husvét nem is, de pünkösd mindenesetre
otthon találjon, mindnyájunkkal egyetemben, s ezek után csókollak
az ifjoncz.
Erre a válasz következőleg hangzott:
Kedves barátom Farkas!
Olvastam soraidat s látom, hogy sajkádat még mindig hányják-vetik a
viharok. Miért nem huzódol biztos révbe? Node hisz oda törekszel, csak
az a kérdés, hogy van-e oly rév, s ha van, hol van? és mi uton juthatni
oda? Ez a kérdések kérdése, s a ki ezt megfejtené, tán megérdemelné,
hogy bölcsnek hivassék. Oly rév, melyben csak kis szelek látogatnak, s
óriás hullámoktól bátran lehetsz, mindenesetre van, és szerintem ide
eljuthatni, önismeret tiszta világnézet (legalább magunk hite szerint)
és gyengéink kiirtása által. És most bár nevetségesnek tartom, fölnyitom
bölcsességem szekrényét, mondhatnám nádparipáim ketrecének is, s
föltárom előtted titkait.
Már ha nem éppen Ádám apánk, de unokái bizonyosan predikálták, hogy a
bölcseségre első lépés az önismeret. Mint amazt a világon, ugy az
önismeretet is sokfélekép értelmezik. Szerintem elég tudnunk, hogy
gyengékkel teljes, inkább ábrándokban, mint a valóban élni szerető
lények vagyunk, kik eszményi szépre, nagyra képesek nem vagyunk; de tán
nem is lehetünk, hisz ez természetünkkel, mely merőben anyagi,
ellenkeznék. Természettől önzők lévén, önérdek cselekvényeink ha nem
egyetlen, de főrugója.
Ha e szempontból itéljük meg magunk és mások tetteit, mindjárt nem
találjuk annyira visszatetszőknek utálatosoknak, mint különben.
Mi a világot illeti, e felőli nézetünk szerintem mindjárt sokat tisztul,
mihelyt az embereket, mert hisz a világon csak embereket értünk, gyenge
önző valóknak gondoljuk, kik saját nádparipáikon lovagolni különösen
szeretik. Ilyeknek tekintve őket természetesen, hogy tőlök semmi jót nem
várhatsz, s ha mégis vársz, akkor ábrándozó vagy, a csillagokat nézed,
mig lábbal pocsolyában gázolsz. Ha ily embereket bizonyos eszme szerint,
mely már mint nem anyag valósithatlan, jobbitani, boldogitani akarsz,
hálátlan munkához kezdettél, mely csak keservvel adózik, annyival is
inkább, mert oly dologhoz fogtál, mi nem téged illet, mi nem
kötelességed. Elég lenne, ha magad magadat boldogithatnád, ez által
közvetve sokat használnál a világnak is. Kis pajtásom, ha azon sok
érzelemből, ábrándból, mely lelkünket a fiatalabb években körül folyta,
az önérzetet, barátainkbani bizodalmat, s családunkhozi ragaszkodást az
élet viharaiban megmenthettük, ápoljuk, erősitsük ezeket annál nagyobb
gondal, s hidd el, én legalább hiszem, ezek sokkal több belbékét,
boldogságot nyujtanak, mint minden philantropia, Weltverbesserungs isten
tudja még minő valóság nélküli tárgyak, értelem nélküli szavak. Nem
hagyhatom szó nélkül azon aggodalmadat, hogy ha mindeddig együtt laktunk
volna, tán megutáltuk volna egymást. Én azt nem hiszem, mert ha
valamelyikünk gazsága által a többiek utálatát megérdemelte volna, hát
az méltó lenne az utálatra, valamint megforditva, ha valamelyik oknélkül
haragudott volna meg a másikra, az méltó lenne a megvetésre. Gazságra
legalább egymás irányában mindegyikünket képtelennek tartom, s oly forma
viták pedig, mint Mokka Arábiában van-e vagy Délamerikában, bizonyosan
nem hozták volna elő közöttünk amaz általad félt catastrophot.
A mi végül gyengéinket illeti, ezeket csak megismerni is nehéz, annál
nehezebb kiirtani. Legelső gyengeség rendesen, hogy szörnyű szerelmesek
vagyunk magunkba, s ennélfogva hibáinkat is nagyobb erényeknek tartjuk,
mint a melyekkel valaha a régiség erényhősei birhattak. Szomoru, de
igaz. Nem tehetem pajtikám, hogy föl ne emlitsem itt a hiuságot, mint
főgyengét. Ezt kellene meglesnünk, hogy lakik-e bennünk, s ha igen
legalább alva, ha ébren nem is mernők megtámadni, fojtsuk meg. Ez a hiba
egyéb roszszak közt, melyeket okoz, szörnyü nevetségessé teszi az
embert. Van-e a nemes Z.-ben nevetségesebb két egyén, mint a kedves Sz.
bátyád, és az én soidisant második apám. Ugy-e, hogy nincs. Lásd én az
emberek nevetséges voltának okát, hiuságokban találom. Meglehet tévedek,
gondolkodj, és itélj magad. Ezek p. bölcseségi nézeteim, melyek lehetnek
ugyan nevetségesek is mások előtt, de én sok igazat látok bennök. El is
hallgattam volna velök, ha az emberek hibái, roszszaságai, s a társaság
nyomora fölötti lamentálásid nem hivtak volna fel nyilatkozásra. Fogadd
őket, ugy a mint vagynak őszinte nyilatkozatoknak. Irod, hogy vallásos
tekintetben is némi változást érzesz, érzed, vagyis érezni kezded egy
fentartó vigasztaló erő szükségét. Erre nem sok mondandóm van. Hogy egy
főerő létezési szükségét érezzük, emberi erőtelenségünk föltételezi,
okosságunk nem látja ugyan a szükségességből származó érzésnek megfelelő
tárgyat; de a tudatlanság, és kétely éjjéből talán földerülend idővel a
hit világa, és látni fogunk. Mondod, hogy megilletett a B. halála, engem
is meg. Megérdemelte tőlünk a hála könnyüit azon ember, ki mindig csak
jót mondott, bár őt megérteni, fölfogni nem birtuk. De lásd, oly drága
kincs a tapasztalás, kiábrándulás, hogy azt csak saját, és nem
kölcsönzött pézen lehet megvenni.
Junius óta semmi ujság, azaz semmit sem tudsz hazulról. Elég szomoru
dolog, mondanám, hogy ne aggódj, de itt nem sokat használ a philosophia.
Levelem van B.-tól, de még nem közölték. Köszönöm, hogy Jenei Józsira
figyelmeztettél, jól tudom s még inkább érzem, s csakis én érezhetem,
hogy mily jó irányomban. A köz stylus szerint csak azt mondom, hogy az
Isten áldja meg, egyebet nem tehetek, de hálás szivvel gondolhatok
jóságára siromig. Mond meg, P.-tól átiratott a 15 pfr. s most már
elvagyok látva, van készlet is. Fogadja köszönetemet mindezekért. Pali
csak ugy küldjön kávét, ha a pénzzavar ki van egyenlitve. Karácsontájon
kapta-e a levelkét, és a Jankónak szólló nyugtát? Egész decemberben
rosszul voltam. A doktorom márcziusban haza akar küldeni. Adja Isten,
legalább májusban. Hát G. hogy van, üdvözlöm s neki is válaszolnék, ha
philantrópiai, vagy bárminő – kai nézeteket előmbe tálalna. Itt most jól
vagyunk, az öreg néha unalmaskodik, beszélvén komoly pofával, előttem
tudva nemlevő dolgokról, hogy például Maros-Székben ő volt az ellenzék
vezére. El hallgatom, s csak azon töröm fejemet, hogy ő maga hiszi-e, ha
igen, megint hiusága az oka.
No de nem pletykálok!
Isten áldjon mindnyájatokat
N. D.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Horváth Gáspárhoz irt levelem körül-belől 1855-ből való; a Nagy
Danihoz irt levelem is azon év végéről, az ő felelete már a következő év
1856 elejéről. (Vagy tán ez utóbbi mindkettő egy egész évvel később).
Meg van még egy pár levelem a fogdai életből; egyet irtam _Erichson
Pál_-hoz a kivándorlás ellen. Aztán polemizáltam _Elekes József_
barátommal; továbbá Boross Mihályhoz intézett több levelem másolata van
meg, ezekben megbiráltam a „_Kétlábu Farkas_“ és a „_Hazajáró Lélek_“
czimü regényeit. Ugy szintén birálatot irtam Mocsári „_Társadalom_“
czimü röpiratára, Kemény Gábor első politikai munkájára. Ugyan csak itt
irtam első beszélyeimet: _Adélt_ (megjelent a Nefelejtsben 1864-ben?) _A
könyelmüeket_ (megjelent a Pesti Hölgy divatlapban). Leveleim, czikkeim,
beszélyeim közkézen forogtak a fogolytársaknál s Boross, Remellai,
Oroszhegyi nagyon serkentettek az irói pályán. Tóth Mihály, Komáromi
József pedig folytonosan a legjobb oktatásokat adták, s válogatott
könyvekkel láttak el. Czikkeim, leveleimre stb. mindig azt irtam felül
_angol forditás_ stb. hogy igy ne bánthassák s Goolfy Arthur (_goolfy_ =
ugyanazon betükből áll mint fogoly) nevet irogattam alájuk.
Még két levéltöredéket közlök 1856 május havából, kézalatt küldém
egyiket szüleimnek a másikat _Molnár Józsinak_ Sz.-Benedekre.
Kiszabadulásunk után szereztem viszsza mind a kettőt. Az első igy
hangzik: „Május 28-án irom e sorokat csak azért, hogy tudósitsam
magokat. Miről? Hiszen, hogy élek az bizonyos, ki annyit megért, mint én
s még sem veszett el, az már sokáig fogja hordozni korsóját, mig
eltörik. Hogy jól vagyok hiába irom, nem is hiszik el annyiszor irtam,
aztán nem is igaz, ha pedig valóban roszszul volnék, azt nem irnám meg.
Mit irjak hát? Levéltöltő szép betüket, melyek könnyü gondolatokat
tartalmazzanak, vagy éppen üreseket? No de az mindegy, különösen
édesanyámról tudom, hogy mégis szépnek találja minden szavamat,
megengedjen édes jó anyám, hogy még tréfálok is, de tudja, hogy Cs. Lala
milyen jeles volt, mint _első szülött_ s ugy gondolom, hogy én is vagyok
olyan gyerek, mint őkeme…
Itt állunk, a nagy küzdtéren szemben a sorssal! bátran szembe nézve
vele, holott tudjuk, hogy ő a hatalmas, kivel még küzdeni sem lehet,
elfogja-e feledtetni eddigi szenvedéseinket egyetlen mosolyával? vagy
ujra sebetvág, elgyötört szivünkön, a jövendő titka? Titkos sejtelmeim
jóslata, álmaim csak táplálják reményeimet, a hirek, a valószinüség
terire emelik, és mégis hogy miként fog történni, senki se tudja.
Szegény foglyok, mennyi most a vidám arcz, hisz a remény, mint a
szerelem vidit, és boldoggá tesz…
Minő szomorúság fog tanyát ütni az itt maradók közt! hanem az sem soká
tart, ujra feltámad az a kis madár, a remény, éppen mint a Fönix
hamvaiból…
Egy barátom a minap azt jegyzé meg egy angol iró után, hogy a politikai
pályán két szélsőség van a rabság, és a miniszterség s egyiket, vagy
másikat elszokták érni a kitünő politukusok.
„Biz isten igazad lehet – felelék – hanem én, minthogy e szerint egyik
irányban culmináltam, tehát visszalépek e pályáról; s ugy hiszem ezt
mindnyájunknak kell tenni; kik itt vagyunk!
„Örökre?!“ kérdé ő bámulva.
„_Mig az idők változnak!_“… No látja édes jó anyám, ha a miniszterséghez
is csak annyi érdem kell, mint a fogolysághoz, ugy miniszter is lehettem
volna!…
Berde Mózsi bácsi, tudom elmondta izeneteimet, s ezeket megujitva
maradok szerető fiok.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A másik levelet valamivel később irtam, ugy gondolom bécsi agentiánk
utján:
Kedves barátom Józsi! Ugy hiszem, alig szükség mondanom mily gyakran
gondolunk reád. Tudod, hogy én mint türöm ezt az istentelen rabságot, s
gondolhatod, mennyivel nehezebb, mióta ti elmentetek. Barátom, isten
ugyse ugy meg untam, hogy tatár is lennék, no de ezt csak neked mondom,
ki különben is ismersz…
Kvártélyozásunk megtörtént, én a régi helyen maradtam a kolozsváriakkal.
Szathmári helyett Bathó Náczit kaptuk. Gazsi, Pali maradtak. Dósa Sándor
Haller Józsival ment, Boer János is. Nina virágzik, leghivebb sétáló
társa Palóczi Tamás, aztán a többiek, mint régen.
Váradi mindig a régi, maga mondta magáról: Meine Herren, ich bin ein
alter Fux! Én részemről éppen ezért igen egyszerü fraternek tartom. Az
excellentia derékül és jószivüleg viseli magát. Fannit elvitték Nina
egyedül van. _Szeptember 21-ik_ (1856?) Semmi biztos hir. Levertség;
igaz ugyan, hogy egy galamb azt mondja: Ő felsége Pestre készül, tehát
remélni kell; de tudod hinni is alig merünk valamit az idén. Ha lehet
tudósits még ez év folytában, hogy hogy vagytok? Hát Pap Jankó, Mikó mit
csinálnak? tudósits ha kedves az életem előtted, mert kibusulom a
lelkemet!… Hogy én mit csinálok, azt tudhatod, a fejemre föl lehetne
irni: _Hic cogitatur de praeteritis, de praesentibus et de futuris!_…
Ezekután a jó gyerekeket s jó embereket mind köszöntve maradok téged
ölelő, s hozzád vágyakozó barátod _az ifju_.
P. S. Elolvastam e sorokat, s kevés a mi téged érdekel, de mit is
lehetne irni innen ki az életbe, ha nem egy hoszszu jajkiáltását a
szenvedésnek! De te irhatsz bár mit, mi ugy fogjuk tekinteni, mint az
evangeliomot. De már vége, _a galamb repülni készül_, meg kell válnom
tőled pedig holnap is szeretném irni, jól telik vele az idő!…
Volt egy joviális öreg ember köztünk _Bogdán Mózes_, iszonyu erős ember,
egyszer egyes egyedül egy 7 öl hoszszu lajtorját emelt fel a földről, s
a Zwinger tetejéhez támasztotta, mit 4 vadász katona nem volt képes
megtenni. Ez öreg ur nagyon szeretett és mindig maga mellé vett, hogy
mondjam el: _mi áll a lapokban?_ s midőn vagy egyszer mondtam, hogy a
_német_ ma semmit se hozott; formaliter megharagudott s minket szidott,
hogy élhetetlenek vagyunk! Roppant előszeretettel olvasta irodalmi
kisérleteimet, s beszélt az irodalmi viszonyokról a harminczas évek
elejéről, még pedig meglehetős tájékozottsággal. A többek közt át adta
nekem másolás végett Szemere Miklós legelső költeményét, melyet az öreg
bajnok 1829-ben irt, s melynek prologusa igy szól:
Teens Kozma Miklós ur nevenapjára,
Csupán nadrágosok s nem szoknyák számára
Deczembernek, midőn csipked s fagylal dere,
A kandalló mellett irá ezt Szemere!
A terjedelmes költemény, habár erotikus tartalma miatt nem közölhető,
nagyon érdekes, s már akkor elárulta irójának jeles tehetségét.
A hoszszasabb másolásokat, jegyzeteket és kivonatokat, a kórházban
végeztem, hol a csendes magány, a világos szoba, s az időnek tetszésem
szerint való beoszthatása inkább kedveztek az ilyen munkára.
Általában véve Józsefstadt levegője, és környéke mint magasan fekvő
hegyvidéké nagyon _egészséges_, de a fogoly élet mégis erős próba alá
tette mind az _elme_, mind a _test_ épségét.
Aránylag kevés beteg volt közülünk, de a betegek közül sok elhalt.
Ezeket elég tisztességesen temették el; s a beszentelésre, vagy
protestansoknál a halotti könyörgésre az ismerősöket, barátokat, szóval
a ki kéredzett kibocsátották a kórházba, hol aztán megjelentünk, s a
kórház kapujáig kisértük szerencsétlen, de kiszenvedett társainkat. Igy
haltak meg a kórházban: _Bereczky Sándor_ udvarhelyszéki ifju, ki a
szebeni fogságban nagyon gyáván viselte magát, sok embert tett
szerencsétlenné s általános megvetés tárgya volt, mit előmozditott,
kihivó, müveletlen, daczos modora; később őrülési rohamok jöttek rá, s
Józsefstadban meghalt. Itt halt meg _Magas Ernő_, Kossuthnak egy
fanatikus emissariussa; a socialismus tanait még Józsefstadban is
hirdette; ideges, heves természetü ember volt, végefelé kezdett
csendesülni, és szorgalmasan tanulni; jól értett francziául, de többet
hitt magáról, s a jelesebb magyar költeményeket francziára forditotta,
de rettentő roszszul, mindeniket czifra czimmel látván el igy például
_Kont_-nak ezt a czimet adta: _Trente chevaliers sans peur!_ Régi testi
bajai hirtelen kiütvén rajta, s különben is gyenge lévén 5 nap alatt
meghalt. Sok olvasottsága volt s érdekes előadása, sokszor élvezettel
hallgattuk beszédeit. Még ott is többnyire nagy veres tollat viselt, s
nemzetőri kék attilában járt. Ugyancsak itt halt meg _Bányai Antal_
udvarhelyi ügyvéd, mellbeteges – gyenge – de erős kedélyü, jó humoru
ember volt, sokszor mulattatott adomáival, találó megjegyzéseivel, s
fehérvári fogságunkban ugyszólva ő volt a központ, ki mindnyájunkat
összetartott, bátoritott, jó kedve soha sem hagyta el, utolsó
betegségében is buzditott a tanulásra, és nem csüggedett egy perczig, hű
patrióta és jó magyar volt; halála előtt pár nappal meglátogattam a
kórházban, s bár érezte, és bizton jósolta közel halálát, még is jókedvü
volt, és tréfált. Halála nagyon szomoruan hatott reánk erdélyiekre, s hű
barátja _Bedő Sándor_ egy udvarhelyszéki birtokos, szép temetésről
gondoskodott! Nyugodjanak békével az idegen föld hantjai alatt, emlékük
örökké élni fog a jó hazafiak öntudatában, mert habár voltak
gyengeségeik, habár egyik se volt ugynevezett nagy ember, ők mindannyian
a hazai ügy vértanui lettek!
Kórházban több időt ült, s néha hónapokig egyik társam és barátom _Nagy
Dani_, beteges gyenge testü volt, de eszes, tanult fiu; jó
mathemathikus, Marosszék Panit helységéből. Mikor hazaszabadultunk se
tudott lábára állani; de azért elhoztuk, a szabadulás uj életerőt öntött
roncsolt tagjaiba, s otthon még egyszer lábra kelt, de kiszabadulásunk
után két év mulva, mint Kolozsvár városa egyik népiskolájának vezetője
meghalt. Koporsója mellett alig pár hónap óta neje egy ifju hölgy
állott, s korábbi ismerősei közül csak én kisértem az örök nyugalomra!
Sokszor volt még kórházban _Dobai Sándor, Jabloniczky, Szathmári,
Boncza_ és _Ács Károly_, ki hoszszasan typhosus lázban sinlődött, s maga
mellett csak Silye Gábort, és engemet türt meg. Egyszer az első
emeletről leugrott, de oly szerencsésen, hogy csak bőrét zuzta össze, és
roppant sok vért vesztett, képzelheti a kedves olvasó milyen érzés volt
ez Silyére, és rám nézve, kiknek ez ugrást _a hoszszu_ folyosó végéről
látnunk kelle s meg nem akadályozhatók, de az isteni gondviselés ugy
adta, hogy ebben találja meg gyógyszerét, ájultan vittük fel szobájába,
48 óráig volt eszméletlen aztán magához tért, lázai kimaradtak és
felgyógyult mindnyájunk örömére! (1861-, 1865–1868-diki országgyülésen a
szentendrei kerület képviselője volt). Sokat, nagyon sokat tanult a
fogdában, s különösen nyelvészettel foglalkozott, s több idegen költők
műveit alegszabatosabb forditásba tette át nyelvünkre, melyekből kettő
irataim közt van, egyik Byrontól „_Inezhez_“, a másik, ha nem csalódom
Burnstól: „_My heart in the Highland_“ czimü.
De ugy hiszem már eleget is beszéltem kórházi életünkről.
XII. Egy-két kiválóbb egyénről.
Bizonyos tekintetben a józsefstadti fogolytársaság egy kis együttes
államot képezett, melyben a többség jogán a hegemonia a magyarságé volt,
(_a nemes magyarságé_, mint a régi módi Szatmári társunk mindig
nevezte). A magyarok főnöke pedig, mikor mi Józsefstadba mentünk
_Madocsányi Pál_ volt, kit általánosan mindnyájan (olaszok, németek s
még tisztjeink is) _Directornak_ neveztünk, s a társalgásban soha
másként nem beszéltünk róla. 1848-ban főispán volt, s általában megnyerő
módon rokonszenves, tanult és müvelt ember volt. A nagy ur, a fogoly, a
jó barát, sőt jó czimbora, és müvelt lélek szerencsés vegyülete.
Mindenki szerette, és senki se volt a ki ne tisztelte volna! Mikor az
előljáróságnak valami közleni valója volt, azt először vele közölte,
valamint ő adta elő az összes foglyok véleményét és kérését; a
czivakodókat kibékitette, a szegényebbeket segitette, szóval főnökünk
volt amennyire a viszonyok engedték, s mikor elszabadult, az egész fogda
örvendett s mindenki csak jót mondott róla!