dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig
oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató
társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon
kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon
ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a
fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a
szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a
dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a
szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s
találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető
legfrissebb _hamis bankjegyet!_ Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s
beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek
oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy
hengerezve késziték a bankókat, gyanu volt, hogy évek óta üzik, _s a
kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet_, kik miatt később az
egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár
hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy
okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is
fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb _politikai_
foglyok közt (?) tartsunk tehát egy _erős vizitaciót_. Ha valamit
apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos
csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen
meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára
éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt
időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk.
Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt,
hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot
vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt
bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni
kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy
igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az
éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s
habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!
_Suum cuiqne_. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek
vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival
inkább, hogysem bankócsináló gépet, sem valami gonosz dolgot nem
találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy
összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda
borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb
ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány,
mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam
el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a
katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón,
mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink,
fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák,
vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva
könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval
kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el?
Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem
ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20
embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év
óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos
jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett
forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza
nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „_eltévedt a
csomag, és nem található meg!_“
Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány
pár fleurét, s az ezekhez tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat
főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől
fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes
és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak
jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is
nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az
1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély,
hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni
dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind
lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam
szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül
bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak,
egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s
nyájasan kérdé: _Was machen Sie da junger Herr?_ Én pedig egész
nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb
visitatiók, elvolt tiltva a _fejsze_- vagy _balta_-tartás, el a mint
mondám _a tenta, toll, papir_, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó
német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például _baltára_. Ekkor
aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak
_baltát_ keresett s viszont.
A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és
főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe
hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg
van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak
egy bajom van: _ereszszenek haza!_ Erre ők kimondák, hogy ezt nem
tehetik, _akkor_, viszonzám én, _semmi mondani valóm sincs!_ Hasztalan
faggattak _mindennel meg voltam elégedve (!?)_ végre magamat meghajtva,
ott hagytam őket.
De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek
fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság,
hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre
méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az
egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy
miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt
eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy
mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és
kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a
báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem
vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka
körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos
embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el
ezek a hirhedt bizottságok.
* * *
Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár
minden kis mozzanatot igyekeztem följegyezni, ki kell mondanom, hogy
börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez
fenyegetett a meg_őrüléssel!_ Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb
következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: _nem vagyunk
szabadok!_ hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre,
kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a
politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem
lázongásait. _A második körülmény_ az a változhatatlan rendszeresség,
melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában
eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná
Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán
aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni;
sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő
ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!
Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket
kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a
komor melankoliára, melynek főczimborái a _busulás_ és _unalom_, hogy
bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy
megőrüljön!
A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom
hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a
hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy,
olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az éjek!… Testem, lelkem
gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy
délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy
hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!
Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal,
hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha
se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok,
vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából
készitett mozgógépek lettek volna.
Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok
szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban
csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti
fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.
Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a
ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad
folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek
vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és
igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin
olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10
százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint
állandó kedélynyavalyába estek.
XIV. A szabadulás nagy napja 1857. május 13-kán.
Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk
legszebb napját akarom leirni t. i. _szabadulásunkat_. Volt a mi
előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi
„_vén rongyász_“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt
visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok
butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt
rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda
vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis
helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más
apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk
volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké
beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén
ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a
városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét
hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt _Ciceró
leveleinek_ egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei
közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü
könyvet birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni,
önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett,
s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.
1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár
Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta
szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek
biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok
is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek
két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban
ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az
amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott,
természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható
eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp
egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé
aztán hozzá se nyultam, alighogy a _Sue_-féle regényekhez volt némi
türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. _Váradi_ ezredes, s
a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, _hogy ők
minket mindig becsültek!_ Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz
10-er is mondá: „_Einrücken meine Herren!_“ Az érzelem, és indulat
minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már
esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve
vacsoráról kelle gondolkozni.
Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban
töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni
kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal
minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás,
tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.
Végre május 10-én reggel a sétára feljő _Váradi_ ezredes és _gróf Haller
Ferenczet_ magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom
önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet
irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is
kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy
valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki
volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal
alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.
Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk
képesek szórakozni!…
Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal
néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész
fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk
ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed
8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy
kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén
rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott ablakon
át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva
vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s
azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az
előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek:
„Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első
emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s
csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy
felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a
pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel
az ajtókat. „_Le a vasakkal!_“ kiáltá káplárunk, s neveinket a
megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő
excellentiája!“
A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek
társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos
katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a
kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a
jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet
mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő
felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot.
Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint
hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam
elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért,
melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek
nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért
köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn
önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“
Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint
a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt
irva „_dringend_“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába
borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor,
minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim
megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott
bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem
világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak
én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész…
soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja
egyikünknek sem lesz soha, _1857. május 13-ik!_
A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az
éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak
egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá
Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a
város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy
valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz
magunk közt legjobb társaságban voltunk; és tán két három ember
kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész
éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak,
én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam
Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem
eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé
lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon
voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember
az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle,
hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak
készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy
most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A
postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid
levelkét irtam, mely igy hangzik:
„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban
irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink
Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten
velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“
A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt,
hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban
_Maros-Vásárhelyre_.
Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt,
holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk a jó zárnokoknak, pakkunk készen
volt, a parancsnokság _átizent_, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége
miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani.
Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk
a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy
Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a
legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk
megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam
_Plesz_ nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a
Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires
Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s
arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész
Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban
volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga
szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20
kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; _szolgálat 100 arany?_…
Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd
faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva,
tehát még az nap elindulhatánk mi is.
Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot
Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek
szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy szólt: „Ön
fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a
nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint
itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse
meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a
hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“
Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és
különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s
kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk
és szenvedtünk.
Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik
nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek,
ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind
elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások
előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk
a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő
lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és _csak a
boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!_
Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s
aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.
Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott
kelle hagyni Józsefstadtban, de Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos
kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay
Ferencz is.
Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson
találkoztunk.
Utójegyzetek.
Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok,
s én még három egész évig maradtam ugynevezett „_Polizeiaufsicht_“
alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem
magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a
legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét,
melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek.
Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim,
kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak
találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek
engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt,
és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens
wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák,
hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak
ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor
kérjek utlevelet.
Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség
keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem
kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem.
1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a
székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a
„szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot
rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.
Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül
sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. _Salamon_ keservesen huzta a szép
nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy
walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem
kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy
Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános
helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s
féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és
suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy
hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt
huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték
magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül
mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk,
vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan
toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk
vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben
szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk…