töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt
s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki
dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula
jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött
mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el
olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy
órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim
néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám.
Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy
valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször
jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy
hónapot töltöttünk. A két öreg különben tisztességes ember volt, de régi
emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az
oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon
olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s
érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk
hárman.
E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk –
ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár –
körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a
katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást
megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre,
hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom
szomoruképpel – _hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel
alkalmatlankodni nem szabad_. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez
utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit.
Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a
r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két
nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje
volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly
kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a
császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok
kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött
a szobába két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a
várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü
ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt?
Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta
elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre
reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor
erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: _Hermanstädter
Process_… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der
Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem
lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen
megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve
a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a
városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.
S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára
hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen
voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték
körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a
káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok
uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de
mi, mi szegények csak itt maradunk!“
Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a
várparancsnok, s tudtomra adá, hogy hajnal előtt Szebenbe fogok
indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet
adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám,
neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más
csemegét mindig küldött.
Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse.
Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva
nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3
órakor egy szekérbe ültettek _Albert Mártonnal_, és a Sáros-utczán
felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a
szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány
korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva
édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.
Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és
bátoritott – mindketten sirtak – _én nem_. Ott volt Gáspárovics is, s
még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk
egy más szekér állt, abba ült, _Muzsnai_ s egy harmadik szekérbe
_Horváth Gáspár_ és _Nagy Dani_. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik
zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert
balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a
parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik,
ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut
mondva eltávozott.
Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat.
Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester _induljt_
kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali
szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek
láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a
kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember
vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.
A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a
városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a
szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal
emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni
is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu
szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani
zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „_Ugyan kérem, hát
maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?_“ Ez persze jól
hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó
ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen
ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi
szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon
társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére
_Déésfalvára_ mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek
is jól fogadtak; Pataky bátyám két veder aszuszőllő-bort küldött, s az
összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a
dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és
teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és
majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról –
elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még
ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és
politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő
alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és
socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben
ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és
igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva
önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss
szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy
bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban
háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután
érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába
szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt
komortekintetü szobába.
IV. A szebeni fogság.
Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi
fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes _rab_ lettem.
Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük
magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én)
kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk
hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és
jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután
következő vallomásainkra nézve.
Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője,
ezredes _Bartels_ látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány
ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért
ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt _tiszta és
pontos_ számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy
katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta
magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl
bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta
szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha ittas
volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát
mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet
tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent
bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a
császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék
valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a
várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem:
„Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk
sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg
letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg
ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan
ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e
pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli
kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi
inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét,
feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a
nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk
Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy
Danit is; _éjszakára egyedül maradtam_.
Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt
vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a
halálra is. Társaimra, s künnlevő _ismerősimre_ gondolva mondám
magamban: „_Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek
rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és
helyzet bennem emberére talált_“.
De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely
észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat,
börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen
lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje.
Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak
felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság
meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit
számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s
az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot,
a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed
szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a
könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok
busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu
időkig!
Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen
szenvedés, a jövő sötét kétkedés.
_Ekkor még nem tudtam imádkozni_. Nem hivém az istent – különben arra
kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne
engedje, hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a
sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – _a
szabadság édes reménye!_…
Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett
gyilkosság!
Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru
sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami
nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál
nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly
kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez!
Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott
egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén
szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami
abban, hogy a hit fenn tart?
Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem
– hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben
megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam;
mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a
kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe
jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon
halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami
rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én
mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, az ő ütemét, és
szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott.
Én az egészet nem értettem.
A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy
legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt
deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre
veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak
köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy
kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott _egyet_,
a másodiknál _kettőt_, a harmadiknál _hármat_… mire én egész önfeledve
kiálték fel: _Értem már!_ Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel:
_Ruj!_ (Ruhe!)
Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni
– hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi
közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy _A_-ra _egyet_ kell
koppantani; _B_-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani.
Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar
rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az
illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt
a szót _Béla_, igy kell kikopogtatni: a _b_, azután: a, b, c, d, _é_; a,
b, c, d, e, f, g, h, i, k, _l_; _a_; tehát, először koppantok 2-tőt, s
ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az _é_-nél állok meg
(ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a _b_-nél (11-et kopp.), s
végre egyet koppantok: az, az _a_. E rendszer, első pillanatra
nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy
begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy
félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem
Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.
A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s
hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután
tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem _kopolni_ (ez volt a
műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen
ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi
ügyvéd volt _Bányai Antal_, kit az este ugyancsak megijeszték, mert
rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen
át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor
emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás
ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy
hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda,
hol társaink vannak – ez a _zárda_, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház
a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak
akkor: _Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly_, az erőslelkü, szép
_Czirjákné Kolozsvárról_, pater _Veress, Demjén, Bereczky Sándor_,
Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik
legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán _Boer Nina
Kenderessiné_, mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis
szobába vittek, hol egyik felől szomszédom _Horváth Károly_ volt egy
vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap
nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb
mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy
nagyon beteg vagyok: _„Titkold el a mennyire lehet, különben most
visznek rostára“!_ (rostának neveztük a Verhörözést). Este még
beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem
elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon
ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „_Lehet_“ aztán
összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva
elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen
maradt – a másik oldalon talán pater _Veress_ volt, és ő, vagy épen nem,
vagy nagyon ritkán kopolt.
Deczember közepe felé _rostára_ (a részletes kikérdezésre) hordoztak
négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli
látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen,
korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset
aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a
törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének
második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s
várni kellett mig a törvényszék összeült.
Most egy _Wottava Ferencz_ nevü dragonyos-kapitány auditor kérdezett ki;
cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó
makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz,
szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a
gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése –
ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést,
majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától
délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna
felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes
magyart keményen elgyötörte. Különben _ártatlan_ ember volt, nem
hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.
Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés
számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek
terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra,
hogy _nap_ voltam, (végre a _percz_ lég is kétség alá jött). És ez igy
ment mondom 4–5 napig; szidott _Spitzbub_-nak, _Halunke_-nak, _miserable
Kerl_-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem
volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd
megtanitana.
A tolmács _Herszényi_ (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe
szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „_Édes borátom voallyon
voalamit!_“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt,
és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és csak olykor
riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.
Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek
Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam,
mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak
szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen
vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki
hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes
lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és
bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei
kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban
jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt
_elhatározás_, csak is olyan _beleegyezés_ forma. Nem ettem
negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam,
de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni,
és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze
párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de
én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a
kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben
jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra,
és hozzám jött s beszélt _gyöngéden, szépen_, én egy szót se tudtam
felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött
jólláttam őket – de szólni nem szóltam – meg voltak ijedve; félóra mulva
valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán
levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott –
mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett;
késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én
reggelre _kigyógyultam_ kedély bajomból, s már délkor önként ettem
valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.
Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s
kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek,
Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már
két fogoly volt: _Beregszászi Imre_ (Küküllőmegyéből) és _Dósa Sándor_.
(Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre
volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd
szobában volt: _Filep Albert_, _Nagy Lajos_ és _Elekes József_, kikkel
kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre
állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy
□ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság
volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a
fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül _Minorics Károly, Simon
Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap
János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári
Károly, Lengyel Ádám_, – később aztán _Mészáros Károly_, _Könynye
Alajos_ (kegyesrendi pap), _Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor_ és
több székely ember. _Beke Dénes, Solymosi István ref. papok_.
Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá,
de soha se tettek; „_kardjának_“ nevezett Földvári. És csodálatos, de
igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s
mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel
buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor
mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.
A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is
ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége,
ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be
nekünk, s néha egy-egy „_Siebenbürger Botet_“ is. Nekem összesen három
könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom
örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább,
hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el
tőlem. _Simon Elek_ rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág
állását.
Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek _Mészáros
Károlylyal_, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember
volt; _Árkosi Mózessel_ egy tanult emberrel – unitarius lelkész,
jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül,
aztán társam volt nehány napig _Száva Farkas_, maig se tudom miért volt
fogva; megint nehány hétig társam volt _Könynye Alajos_ piárista, nagy
tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem
tudom miért volt fogva.
Ez idő alatt ujra voltam _rostán_, s ha bár szüleimről egy év óta nem
tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy
csak akkor közli, _ha vallok_; végre mérgesen kergetett el.